Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-01 / 9. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Y etta. Most azzal is büszkélkedhetnék, hogy én találtam ki számodra ezt a nevet, de sajnos ez nincs így. Látod, ott is őszinte vagyok, ahol ez nem kötelező, itt, ebben a szobában, ahol sem a falak, sem az írógépem nem mutat semmi érdeklődést az iránt, hogy mit írok neked, hogyan nevezlek, s egyáltalán ki is vagy... Ezt az utóbbit magam sem merném megválaszolni, néha arra a gondolatra is elkékül a szám, hogy egy kicsit talán ismerlek. Egyszerűen Yetta Vagy, az én kis Yettám és a más kis Yettája, remélem, nem haragszol azért, hogy Z. NÉMETH ISTVÁN világ reccsenésig szétfeszített, szőrös lábait. Durva bosszú volt ez, mert megszültek, mert ide szültek meg bennünket. Mert a történelemkönyvből csöpögő óceánnyi disznóság bele- szivárgott legféltettebb, leggondosabban körülfalazott álmainkba, hiába ellensúlyoztuk a maradandó és könnyen illanó gyönyör ezer jelképes győzelmével, mindig is csizmatalpat éreztünk lüktető nyakunkon, szíjat a homlokunkon, fegyvercsövet a hátunkban. Kis világunkat építgettük ebben a nagy zűrzavarban, s bizonygattuk, hogy nem csapott be minket senki, hiszen már akkor sem hittünk el mindent. Kulcsra zárt szobák ágyaiba zuhantunk zokogva és kimerültén, a génjeinkbe írt parancs zuhanjunk. Azt mondtad, mindig ott a világ a nyomodban, hogy kilesse ütkaid. Tudtam, a világ rád se hederít. Azt mondtad, elhagytak barátaid, rosszul választottad őket. Hogy is ismerhetted volna be, hogy te csavartad ki a nyakukat, s bohócokként a Nagyvilágba rugdostad őket vissza agyad apró szobáiból. Nagyon féltem tőled és nagyon kívántalak. Szívünk izmai úgy zárultak egymásra, hogy tiltakozásunktól bepárásodtak az ablaküvegek, beragadtak az ajtók zárjai. A Máshogy keresése közben elveszett a Valahogy. Sakkpartit játszottunk királyok és szolgák nélkül, a fekete és a fehér, a bún és az erény dzsungeleiben egymás e pompás nevet egy amerikai autótípus is viseli. A nevek már csak azért is feleslegesek, mert ha tényleg létezik lélekvándorlás, nevünk regényeimből fejezetcímmé alacsonyodik, az is lehet, csupán egy bekezdés vagyunk a Nagy Egészben. Álarcainkat meztelen lelkünk elé szorítva hol itt, hol ott tűnünk fel, csinálunk egy-két disznóságot, aztán halálunkat másokra vagy éppen önmagunkra bízzuk. Mert mi már csak ilyenek vagyunk, kis Yetta, emberségünk fölé százszor annyi disznóságot emelve hisszük azt, hogy létezünk. Ostobaságainkat bőszen hirdetve gyalogolunk egy előre megírt jövő felé. Csámcsogunk egymás húsán és egymás versein, impotens diktátorok csecsemőgyilkos háborúiban lengetjük a véres zászlót, büszkén ordítva: idomíthatóak vagyunk! Persze, te nő vagy, kis Yetta, sok mindent nem értesz, hiszen a domborulatokkal sokkal szűkmarkúbban bánt a természet, mikor a női agyat komponálta, de a nők kevesebb disznóságot csináltak, ha jól tudom, a legtöbb háborút inkább a magánéletben indították, s lényegesen kevesebb férfiáldozattal járt, mint egy igazi. De a disznóságot nem oszthatjuk nemekre, miképpen nemzetekre sem, a disznóság velünk nőtt fel, ölelkezett a szemétséggel, sok-sok marhaságot fiadzott nekünk, akikben a nevelő célzatú pontonoktól is erősen nőtt a gyűlölet minden iránt, ami erősebb nálunk, ütni, ütni, ütni szerettünk volna. Tudd meg, minden disznóság, kicsi Yetta, csak a mi malackodásunk tartozik más kategóriába, űrről az jut eszembe, hogy miy fiúk egymásközt mindig ejtettünk pár safct a női butaságról, s az ezzel kapcsolatos vicceken jókat nevettünk, "de este mindegyikünk forró fejjel {mászott a megadóan heverő női húsok közé, megvetően gondolva azokba, akik most egyedül cigarettáznak *a huzatos folyosókon, s minden női segg után hosszan és szomjasan bámulnak. Mit tehettünk mást? Idomíthatóak voltunk. A világ nyakunk köré szíjazta a disznóságait, mi egymás nyakába aggattuk a sajátjainkat. Fájó volt egymást könyökkel oldalba bökni, de még fájóbb lett volna nekünk átélni ugyanezt. Idomíthatósá- gunk abból állt, hogy meghajoltunk minden előtt, amit felcseperedőben lévő huszonéves vágyainkkal akárcsak megérinthettünk. És törpék előtt nagyot kell hajolni, - ezt is más találta ki, kicsi Yetta. Amit mások találtak ki, abból soha nem kaptunk, minden mondatunkat félig készen vágtuk egymás füléhez és agyához. Nem, nem voltunk felnőttek. Nyakunkat szorítva, gallérunkat tépve húztak vissza minket az életünkbe feleslegesen belefecskendezett csendélettörmelékek. Mindent újratanítottak velünk, amit már úgyis tudtunk. Lázadásunk szétfolyt, mint a kihűlni szándékozó vér a síneken. Külön-külön, menekülésre kész gyávasággal pisáltuk le a megerőszakolt teljesítése közben több-kevesebb idő jutott egy kis őszinteségre, szerelemre, s nem tudtuk, mi vagyunk agyalá- gyultak, vagy a női gondolkodás megfejthetetlen. De nem volt idő fejtörésre, rohantunk, mert már valahol olvasták a nevünket, s mi nem tudtuk rögtön rámondani, hogy IGEN!, valahol szarba mártottak minket egy hazugsággal, s nem tudtuk azt mondani NEMI, valahol ásták kényelmes, férgektől bélelt sírunkat, s nem volt időnk azt mondani, hogy KÉSŐBB, HA LEHETNE! És így az is teljesen mindegy, létezel, kicsi Yetta, vagy csak kitaláltalak magamnak, s kicsi vagy-e, vagy óriási, hordasz-e melltartót, s igényelsz-e tíz orgazmust egyetlen éjszaka alatt. Nem átkozhatlak el, mert megvarrtál néhány feltépett sebet, nem dicsérhetlek, mert lelkem sarkait száznyolcvan fokkal az őrület felé hajlítottad. Porszemek, lihegve a Tökéletesség oltára előtt, pástétomok a Föld mocskos konyhájában, gerincre aggatott élő hűstartalékai az észt szárral kenegető háborúknak — hogyan is jöhettünk volna ahhoz, hogy elfogadjuk, megvédjük, szeressük egymást. Örökké hadban álltunk, kapunkra száz tizenegyest rúgott a világ percenként, s mi a szá- junkba-gyomrunkba-combunkba vágódó nehéz bőrlabdákból nem a fájdalmat, hanem a védekezés sikerét vettük először észre. A Világ apró kis világocskákra oszlott fel, ezek között ingáztunk oda-vissza. Szüléink világa, barátaink világa, szerelmeink világa, ellenfeleink világa... Néha be-bekéredzkedtünk valamelyikbe, de sehol sem éreztük jól magunkat. Arra gondoltunk, menynyivel más a miénk. Pedig senki sem állt sorba az ajtónk előtt. Néhányan azért jöttek, hogy ellopják a kilincset. Néhányan belestek a kukucskálón, hátha éppen vetkőzünk vagy mást vetkőztetünk. Voltak, akik kivették postaládánkból az újságot, a leveleket, mert kiváló olvasmánynak találták. Olyan is akadt, aki becsengetett, majd gyáván elfutott. Körbeszikráztak a mutatók, éhünkbe részeg szobrászok mártották bele rozsdás vésőiket, s magatehetetlen állapotunkban megerőszakoltak minket. Gyárkéménnyi nemi szervek hatoltak belénk, félretolták szívünket, összekócolták beleinket, fehér sűrű folyadékkal spricceltek tele agyunkat. Ettől kezdve minden elmosódott. Egymást hibáztattuk, abba mártottuk a kardot, aki a legközelebb állt, gyönyörű nézni az ártatlanok bánatosan csörgedező vérét. Mindig másképp mutatkoztál be, hogy ne szólíthassalak a neveden. Mindig hazugnak neveztél, nehogy feltárhassam butaságod polipkarjait, amit szemérmetlenül mutogattál a világnak. Féltél, pedig nem volt rá okod. S túl bátor voltam ahhoz, hogy győzni tudtam volna. Yetta. Azt hiszem, ebben a névben mind a ketten benne vagyunk. Egyikünk sem menekülhet. Halálra untattuk egymást vágyainkkal, ahelyett, hogy ezeket összeegyeztetve fakó párnák mosóporszagű mélyére megtalálására és elvesztésére kárhoztatva. Nem férkőzhettünk egymásba, mert az élettel kötött szerződésben valami más szerepelt, ezért nem is csalódhattunk egymásban. Mégis a Múlt Keresztjén ott lógunk átvert karokkal éa lábakkal. Szívünk ketyegése megtévesztés a halálra idomított világnak. Először tényleg azt hittem, jobban szeretlek, mint magát Istent lehet. Majd gyűlöltelek, s rájöttem, hogy e két érzés együtt veszélyes. Tudod, minden találkozás a megálmodott Tökéletességet keresi, s ezt a szerelemben véli igazán megtalálni. A rövid ideig tartó kábulat után az emberek riadtan menekülnének, de egy „házasság1! nevű ringből nehéz már kitömi, azonfelül nincs is hova. Az évek ráncokat, hájat raknak az emberre és tovaszállnak. Maratoni távot kell naponta megtenni a legalapvetőbb dolgokért, önmagukkal vívni atomháborút a legalapvetőbb emberi érzésekért. Átadni, átadni magunkat - a gyermekekbe, hogy vala- mennyicskét továbbvigyenek büszkén megalázott ráncos igyekezetünkből, hogy legalább tisztelni, szeretni tudjuk azt a lényt, akit egykor a „szerelemnek“ csúfolt megtévesztő öngyulladással ostromoltunk. Mi is megtört bábukként elégítenénk ki egymást, elfojtott indulatokkal, először az unokákat, később a halált várva. Tudod, kicsi Yetta, igazán szeretni csak valami nagyon-nagyot, mindenhatót, örökkévalót, megma- gyarázhatatlant és megérthetetlent lehet, akit akár Istennek is hívhatunk, de embert nem. És ha lehet is, betegség az, téves számítógépprogram az emberállatok gyalázatos társadalmában, ügy pusztít az, mint egy rákos betegség. Nem gyógyíthatsz meg, mert isten nem vagy, s most már embernek sem igazán neveznélek. Belső lecsapódás lettél, a Végső Elérhetetlen, s ezáltal örök és elpusztíthatatlan. Sokkal tökéletesebb, mint egykor, megtört hatvanéves néniként leszel, mikor lábad alatt hancúrozó unokáid mellett muszáj elmosogatnod, eltörölgetned, port törölni a huszonegyedik századi szekrények tetejéről. Nem is sejted a halhatatlanságot, nem is igen tudnál vele mit kezdeni. A világ disznó- ságai ugyanúgy élni fognak, s ki emlékszik már a szerelemre, mikor a harmadik világháború áldozatait örök radioaktív por fedi. Nem tudod majd, mit adtál, nem tudod, mit fogadtál el érte, egy „így kellett lenni“-vel minden elintézhető. Csengő aranypénzként, ki a világ zsebébe hulltam, egy temetőben mindig megtalálsz majd. El nem mozdulhatok, meg nem szökhetek onnan. Tudod, mindnyájan előre kitervelt bábuk vagyunk egy iszonyú nagy hőségben. Nem szabad haragudnunk egymásra. És soha meg nem találhatjuk egymást, csak ha emlékké s álommá szétfolyunk. Izgága kis mitugrászok vagyunk. Cukrászok egy nagy keserű torta tetején. Amolyan élveolvadók... Lány ládában Hol volt, liol nem, volt egy láda, benne sűrű szeretet: egy lány, arca csinos, porcelán. Ez a láda kipárnázva, s rajta a sok kicsi párnán feküdt a lány mozdulatlan. Gyermekjí Történt egyszer, észrevettem, mint viháncol két gyermekem, hol Kari Marx fekszik, épp ahe amint mondom: ott az ő nagy s pajkoskodtak talpig csupaszon. Mért fekszik ott, mért nem áll fel? Mért nem indul, mért nem jár-kel? A sok angol körös-körül azt be ha halott lenne két gyermekem többet érne, mint így élve, talpig csupaszon. Lásd, itt van, s néz;- vagy rég nincs itt már? - forog a nép a ládánál. Idegen vagyok, kívülálló, kinek sivár e Highgate Hill-i tá, nemde bár megszülettem brit n A tetű Tetű vagyok Lapostetű Éhezem Ha angol telt el szerelemmel, a spanyol vér bűvölt el engem, hiába villogtak ez ánglius-comt talpig csupaszon. Továbbálltam. leltem más hely különb temetőt. Mondják nem Isten agyait ki Élek bár Kormányunk kiszorított Skatulyába nyomorított (gyufaskatulyába) Gyermekeim, - mondtam ■ hancúrozzatok tovább, Valaki kiagyalt ítélt Skatulyatérben Egyedül élnem Életfogytiglan (Isten nem tehette) ez a keskeny sáv a tiétek, a halál sokkal hasztalanabb, nincs ki innét elzavarjon, talpig csupaszon. ^ A sírok nevetni kezdtek, az angol himnusz elapadt, gyermekeim vésete fénylett: Dr. Fraud fekszik itt a családfa táncunk emeli a Naphoz. Csönd van Ezek nem adnak enni Testem átlátszó Üvegnyi Tetű vagyok (Lapostetű) *ír száVmazású, kortárs költőnő TÖRÖK ELEMÉR Télen a ligetben Tél van és csend, sehol egy csöppnyi hó, nem fújja arany sípját a rigó. Szinte a csontig hatol a hideg, nyárról álmodik az alvó üget. Fel-felfénylik a nap a ködön át, nézem a gyorsan hömpölygő Dunát. A túlsó parton, tele mély csenddel, fehérhajók ringnak lágy ütemmel. Halványan már a várat is látni, megnyugtató itt egyedül járni. Lealend Bardwell* (Gyökeres Gy Dúdor István: Dereski alkonyat
