Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
ÜBUJgSBß fl Ap ám is kereskedett lovakkal, aztán mivel sok Szabó élt a faluban, rajta ragadt a Kupec név. A bátyám pap volt, de még azt is kupecnek hívták. Hatan voltunk testvérek, egymás közt is „kereskedtünk“, kimentünk a határba kapálni, mind- egyikünknek-megvolt az egy darabka szalonnája, hagymája. A bátyám olyan mohos volt, egy-kettőre elnyelte a szalonnáját, de még a hagyma a kezében volt. Azt mondta neki Böske: né, a Pisti mennyivel nagyobb szalonnát kapott. Cseréljünk, mondta a bátyám. Mire Böske észrevette, hogy Pisti hagymát adott neki, addigra azt a szalonnát is elnyelte. Kijártam a hat elemit itt Deáki- ban, utána mondtam apámnak, jó volna tudni szlovákul. Járt nálunk egy almás szlovák ember, azzal hamar megbeszélték, hogy vigyen el. Apám tudott szlovákul, ő is volt szlovák családnál gyerekkorában. Én olyan csacsi voltam, magam sem tudom, miért, de csak öt napig voltam Óturán. Akkor kimentem a vágújhelyi állomásra, és indíts haza. Apámmal jártam üzletelni. Egyszer Sellyén volt vásár, megint mondtam apámnak, adjon oda szlovákul tanulni. Azt felelte, minek, hiszen te tudsz. Nem tudtam én rendesen, nem értettem mindent, Kupec Szabó Ernő deáki lókereskedő élete és viszontagságai nem tudok-e valami szörmedolgot, kesztyűnek kellene. Itt van nekem, ha megfelel. Mit akarok érte, kérdezte. Két vajat meg két kenyeret. Elvitte a bekecset, hozta a vajat meg a kenyeret. Most már ne pöröljetek, gyertek, együnk, szóltam a többinek. Nem bánjuk mi, ha akkora tetűket hozol, mint az ökrök, akkor sem szólunk egyet se. Ugye, akinek a vérében van az ilyesmi, az mindig hajszol valamit, de ki is hajtja, ami kell. Utoljára már gazdag ember voltam mert volt rubelem. No, szépen le- f egy vérzett egy orosz katona, amikor hazafelé jöttünk. Sátoraljaújhelynél jöttünk át, azt mondta, akinek van rubelje, odja oda, hoz érte valamit, összeszedtünk elég helyesen rubelt, de többet nem láttuk. Ott átadtak a szlovák katonáknak, elvittek bennünket Kassára, volt pénz, nincs pénz. Ez volt életem egyik de a fiatalabbik lányom gyermekbénulást kapott, meg tudja a fene, mire jöttek értünk, bizony örültem, hogy egy kis disznóölési kóstolóért el tudtuk intézni, hogy maradhassunk. Előtte már átszöktem megnézni, milyen világ van ott, amikor hazajöttem, mondtam az asszonynak, ott olyan jól megy a kereskedés, nem bánnám, ha holnap vinnének. Ott tényleg jobban ment volna az üzlet. Mondták, akik hazajöttek: ha te eljöttél volna, vagy meggazdagszol, vagy becsuknak. Itt az utolsó percig kereskedtem. Direkt nem csaptam be senkit. Egyszer például Galántán 2300 pengőt adtak volna egy lóért, de elígértük egy jó szlovák ismerősnek olcsóbbért, az meg keresett rajta 600 pengőt. Nem baj. Mi néztünk a becsületre, hogy ne szidjanak, ne mutogassanak ránk. Szerettek is bennünket a vevők. 1960-ban álltam be a szövetkezetbe Először azt mondtam, ha egyszer II. 22. rossz volt így kereskedni. Ott Sely- lyén apám találkozott egy jó ismerősével, igen kérdezgette, mit árul. A gyereket, válaszolta apám. Jó is volna, mondta az öreg, mert a ve- jemnek Semptén kellene a segítség. Elvitt. Már akkor tizenhét éves voltam, nem cseregyereknek vittek, ahogy szokták. Mert abban az időben tőlünk ment magyar gyerek szlovákul tanulni, onnan jött hozzánk szlovákok magyar szóra. Én már pénzért dolgoztam. Volt ott egy fiatalasszony, aki jobban tudott magyarul, mint mi, azzal mindig magyarul beszéltem. A gyerekektől meg az öregmamától tanultam szlovákul, mert az mindig mondta a magáét. Nem szerette őt a férje, hanem a menyecskét. Az öregasszony mindig csak azt locsogta nekem, hogy minek van ő, ha az öregnek a Kacsena kell. No, azért ott megtanultam szlovákul, úgy, hogy jobban tudtam, mint a bátyám. A vásárokban, ha alkudozni kellett, mindig engem nyomott előre, beszéljek én, egyezkedjek én. Sokat szenvedtünk ebben a szakmában Még akkor nem voltak szállodák. Amikor a galgóci vásárra mentünk, Súron aludtunk. Egyszer egy majorfélében szálltunk meg, nagygazdáék- nál. Az üres istállóba kötöttünk be, tél volt, majd megfagytunk. Azért csak volt ott szalma, belebújtunk. Meg volt ott egy kecske a fejünknél, az meg mekegett. A kocsiról leszedtük azt a kis fát, nehogy ellopják, a bátyám azzal odaütött, elnyúlt a kecske. Azt mondta Pisti, na ez megdöglött. Hú, idegesek lettünk, de aztán magához tért, csak megszédült egy kicsit. Ezzel a csavargással mindenféle dolog adódott, az ismeretségünk is igen nagy volt. Én nem értem, hogy most annyira megy a gyűlölködés a szlovákok meg a magyarok közt. Akkor úgy örültünk egymásnak. A bátyám mesélte, hogy a háború után szolgált nála egy cigánygyerek. Elment vele Nagyszombatba, hogy vesz neki ruhát. Meglátta a iaslovcei ismerős, akivel kereskedni szokott, kurjogatott, Pista, Pista, a gyerek meg elkezdett szaladni, mert azt mondták, hogy a szlovákok haragusznak a magyarokra, a cigány megijedt, félt, hogy megverik. Nem is tudom, mire valók ezek a gyűlölködések. Ki csinálja? Én már a nyolc- vankettediket gyúrom, de ha ismerősökkel találkozom, úgy örülünk, hogy igazán. No, aztán jött a háború. Olyan szerencsés voltam, hogy harcolni nem kellett. Lengyel- országnál tovább nem voltam. Hadifogságba is oda vittek. Amikor vége lett a háborúnak, megindultunk hazafelé. Bementünk Olmücbe, ott azt mondták, vége a háborúnak, mehetünk haza, még bumázskát is adtak ezek az oroszok. Nagyra voltunk vele, mutogattuk. A városon túl találkoztunk egy szlovák hadnaggyal, kérdezte, hová megyünk. Mondjuk neki, Pozsony megyébe, flem akartunk Deákit mondani, mit tudja, hol van. No, azt mondta, nem hiszem. Olyan huszonöt-harmincan lehettünk, néhányan civilben voltak. Mi, a szamár fejünkkel szintén átöltözhettünk volna, mert az a morva asszony, akinél elbújtunk, adott volna ruhát, de mi azt gondoltuk, ha vége a háborúnak, csak jobb, ha katonaruhában megyünk haza. Nem vagyunk mi szökevények. A következő faluban megállítottak bennünket. Nagyra voltam, itt a bumázska, mehetek. A tiszt elvette a papírt, eltépte, azt mondta, nesztek. A-civileket elengedte, mi, akik katonaruhában voltunk, maradtunk. Visszavittek bennünket Olmücbe, onnan Lengyelbe. Olyan éhes életemben nem voltam, mint ott, amikor leszálltunk a vonatról. Csak karikákat láttam. Egyszerre hallom, hogy valaki magyarul dalol. Mi van, már a másvilágon vagyok? Nos, egy zsidó még ott maradt, innen, Perbetérői való. Elmondta, hogy rajta tanultak. Eltörték a derekát, hogy hogyan lehet azt a legügyesebben gyógyítani. Én is voltam vagy négy lágerben, de végig Lengyelországban. Persze ott is kereskedtem. Dohánnyal, tetves gúnyával. Ha valahová embert kerestek, én jelentkeztem. Egyszer azt kérdezték, ki kőműves. Fölnyújtottam a kezem. Néztem, ki jelentkezik még. Jött egy másik is. Kérdem tőle, te kőműves vagy? Hát, ugye, sokat dolgozott kőművesek mellett. Elég az hozzá, hogy fürdőt kellett csinálni. Egy benzineshordót kellett körülraknunk vályoggal. A kertben nőtt dohány. Én nem dohányoztam, de gondoltam, viszek a haveroknak dohány kórót. Mikor bementem, azt mondta az egyik legény, Szabó bácsi - ugye harmincöt éves voltam -, megvágtam volna magának felibe. Erre nem is gondoltam, csak szétadtam nekik. A következő napokban kovácsot kerestek. Megint fölnyújtottam a kezem. Egy kismácsédi is jelentkezett. Kérdem tőle, te kovács vagy? Nem, de van otthon cséplőgépünk, mondta. Csavart húzni én is tudok, de nem vagyok kovács. Mi lesz itt? Olyan szerencsénk volt, hogy egy tejcsarnokba vittek, vaskampókat csinálni. Nem nagy dolog, de ezek beküldtek az asszonyok közé, hogy segítsünk tejet ceperálni. Aztán hogy kijáro-i gattam, mindig vihettem a dohányt. Napos őszi idő volt, apácakolostorban laktunk, a fal mellett szárítottuk a dohányt. Jött egy német generális, igen, mondta, hogy mahorka, ma- horka. Szájában volt a pipa, de nem égett. Tömje meg, mutogattam, de nem nyúlt az semmihez. Kivettem a szájából a pipát, tömtem bele, aztán mutattam, hogy nyugodtan tömje meg rendesen. Meg is tömte, s mondta, hogy van két zsebkendője, adnék-e érte dohányt. Kapott két csipetet. Akkor azt mondta, a kame- rádjának is van, annak nem adnék-e. Majd jó lesz cseréim a zsebkendő, gondoltam. Mert tőlünk járt ki egy kassai villanyszerelő. Szabad kijárása volt a faluba, mondta, hogy ott van piac. Mit lehet ott eladni, kérdeztem. Mindent, tetves ruhát, gúnyát. Odaadtam neki a zsebkendőt, hozzon helyette olajat, kenyeret. Megvettem egy inget - mert volt, aki annyira szeretett dohányozni, hogy az utolsó ingét eladta télen, szinte sajnáltam, mondtam, inkább ingyen adok, de nem fogadta el -, azon megint ennivalót hozattunk. Egyszer egy vasárnap délután jött egy német, nyúlszőrből volt bekecse. Kérdi, nem adnék-e érte dohányt. Mondok, miért ne, ha azt mondta a villanyszerelő, bógy a piacon még a tetves ruhát is eladják, meg bennünk is volt tetű, nem nagyon féltünk tőle. Megvettem ezt a bekecset. Azt mondja egy sellyei ember, te, azért hallod, van ám már itt tetű elég, minek ez. Hát ha van elég, nem mindegy? Bedobtam a raktárba. Alig kipörölik magukat, jön egy magyar, azt kérdi, legrosszabb üzlete. A lovakkal is akadt, bár nem sok. Egyszer vettem olyat, amelyik nem volt normális. Nekiment a falnak, mindennek. Azon vesztettem hatszáz koronát. Amikor magyarok lettünk, akkor ráfizettünk, de nagyon. Volt két igen erős almásszürke mura. Kérte egy kocsmáros - az volt a leggazdagabb ember a faluban - 14 ezer koronáért. Nem adtuk. Ki tudja, milyen árak lesznek. A magyaroknak meg nem kellett a ló, mert ott sok volt. Végül 1050 pengőért adtuk el. Ha tizennégyért adtuk volna, jól járunk, kétezer pengő lett volna belőle. A kupeckodásból ilyenformán nem nagyon tudtunk volna megélni, elmentem tanulni, hogy üzletes lehessek. Jött a hír, hogy Újvár mellett üzletest keresnek. Jelentkeztem, ott a sok ismerős biztatott. Itthon mondom az asszonynak, mi újság. Én nem bánom, felelte, de apu is sír, a mama is sír, hogy fölneveltek hat gyereket, mégis, magukra maradnak. Jó, nem mentünk. Amikor vége lett annak a ceremóniának, hogy magyarok voltunk, spekuláltam én, hogy mégis kellene egy üzlet. Megvolt az iparengedélyem, elég széles udvarunk volt, gondoltam, építek ott egy helyiséget és üzletelgetek. Közben összekeveredtem egy magyarországi félcigánnyal. Újvárban voltunk egy vásáron, csikót kerestem, s akkor megszólalt ez a gyerek - olyan tizenhét éves lehetett -, vegye meg, bátyám, mert ha nem, megveszem én. Azt hittem, ugratni akar. Úgy tervel- tem ki, ha nem viszik el délig, lealkuszom az árából öt ven pengőt. Addig, addig, míg a gyerek fölütötte, megvette. Mérges voltam magamra, elindultam hazafelé, a gyerek utánamszólt, látja, hogy értek a lovakhoz, megkérdezte, hol lehet ilyesmit venni, mert egy grófnő nevére vásárolt. Eljött Galántára, Szebbe. Eladtam neki a rossz húzó lovat, mert nem kocsi elé kellett, de azért megijedtem, amikor a következő vásárkor ott állt a cédulaház előtt, s igen integetett, hogy menjünk oda. Hát azt mondta az apja, hogy neki minden két hétben 10-15 ló kellene. Nekem sok emberrel volt közös ügyem, de annyira becsületes egy sem volt, mint az. Mindig mindent pontosan elszámolt. Jó érzésű ember volt, örült, ha a másik is keresett. A kitelepítéskor ideragadtunk A mieink, apósomék Bonyhádra kerültek, oda elmentem volna én is, elvették a lovakat, én a gyeplőt meg nem fogom. Dolgoztam kőműves mellett, utána disznókat etettem, az tetszett a legjobban, de aki helyett fölvettek, visszajött, amikor meggyógyult. Akkor azt mondta a csoportvezetőnk - nagyon jó ember volt, pedig kommunista volt, de olyan jó kommunista kevés volt, mint ö, igazi jószívű ember -, Ernő bácsi, maga mindig lovakkal dolgozott, miért nem fog egy pár lovat. Addig-addig, míg beálltam sarabolni, de vezető nélkül. Volt ott egy gyengén húzó ló, de az okos volt, mint az urak, akik nem akarnak dolgozni. Figyelmes volt, úgy ment a sorok között, hogy még! A bátyámék is saraboltak, én egyedül azzal a lóval annyit csináltam, mint azok. A végén mégis becsaptak, nem adták meg az ígért fizetést. Onnan elmentem üszőket etetni, két évig, aztán srótot hordtam. Legutóbb a kertészetben dolgoztam mint nyugdíjas. Onnan még kikerültem a szőlőbe, asszonyok közé. Az passzolt nekem, szerettem prédikálgatni velük. Azóta is barátságban vannak az asszonyok velem. Én úgy féltem a szövetkezettől! Azt mondta egy szeli zsidó, te Ernő, beteg vagy. Nem vagyok, nincs én- nékem semmi bajom. Olyan lehangolt vagy, rosszul nézel ki, nem ilyen szoktál lenni. Hát, mondtam, be kell állni a szövetkezetbe, de azt mondják, tíz korona egy munkaegység. Mi abból nem élünk meg. Nem voltam én ahhoz szokva. Nem értettem hozzá, azt gondoltam, hogy a napszám tíz korona. Nem tudtam, hogy két munkaegységet is lehet csinálni. A zsidó meg biztatott, azt mondta, ne búsulj, ha a szomszéd megél, te duplán megélsz. És igaza volt. Mindig tudtafh pótolni a keresetet. Most már nem tudom, kiöregedtem. Idáig malacokkal foglalkoztam, most is van egy anyadisznóm, malacoztat- tam, abból valami bejön. Mindig kispekuláljuk az életet. Csak most ez a drágulás... A nyugdíjakat miért nem emelik? Ezt nem értem. Nincs így jól. Az árak mennek - a nyugdíj marad. Abban az időben még keveset fizettek, 1970-ben mentem nyugdíjba, nem íbkat adtak. Mondtam egy ismerősömnek, aki fuvaros volt, hogy már kellene a nyugdíjra is dolgozni, nemcsak a friss pénzért, amiért ihatott. Majd lesz valahogy! És neki lett igaza. Én 950 koronát kaptam először, ő 750-et. No, mondtam, látod, én mennyivel többet kaptam. Nem baj az! Mikor egyenlítettek 1100 koronára, nevetett: nem mondtam, hogy mindegy lesz! Sebők Ágota Méiy Gábor felvétele
