Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
< ► # ( Egy ideje, végre, nyíltan is beszélünk róla, hogy Csehszlovákiában a lakosság egészségi állapota több évtizede folyamatosan romlik. Az európai országok között ha nem is nálunk a legkedvezőtlenebb, de mindenképpenj ijesztően magas a halálozási arányszám, a várható átlagos élettartam pedig jelentősen csökkent. Jóllehet, e folyamat megfékezése távolról sem csupán az egészségügyi ellátáson múlik; az össztársadalmi feladattömegből mégiscsak az egészségügyi intézményeknek kell(ene) a legtöbbet vállalniuk. Ezzel szemben nem titok, hogy napjainkban gyakrabban hallani az egészségüggyel kapcsolatban bíráló hangot, mint élismerőt. Lehet, hogy ezek a vélemények szubjektivek és egy-qgy részterületre korlátozódnak? Vajon milyen képet kapunk 1991 telén, ha a hazai egészségügy egészét vizsgáljuk? Kérdéseimmel dr. Alojz Rak üst, a szlovák kormány egészségügyi miniszterét kerestem föl.- Miniszter úr, szakorvosi képzettségét tekintve, ön pszichiáter. Nem veszi zokon, ha stílszerűen azt kérdezem: skizofrén helyzetben van-e a honi egészségügy?- Amennyiben pontos diagnosztizálást kíván tőlem, akkor azt kell felelnem, hogy a hazai egészségügy nem a skizofrénia, azaz a tudathasadás, hanem sokkal inkább az oligofrénia, vagyis a gyengeelméjűség jeleit mutatja.- Nézzünk hát szembe a tényekkel! Mi az, ami kritikát érdemel?- Sajnos, jobbára minden, ami a hazai gyógyintézetek hétköznapjaival kapcsolatos. Például: túlzsúfoltak a kórházak, sok helyütt valóban bosszantó a járóbeteg-ellátás nívója, elavult a műszerezettség, kevés a gyógyszer, több, szakterületen kevés az orvos, a nővérhiány pedig szinte elképesztő, hiszen csupán Szlovákiában 50 ezer ápolónőre lenne szükség. át? Vagy utána? És egyáltalán elegendő lesz-e? Legszívesebben észrevétlenül dugná a fehér köpeny zsebébe; ám a fehér köpeny viselője is szégyenkezik: ki vesz el kitől? A beteg a családjától, a családjáért? Az orvos a saját családjának, hogy kiegészítse méltatlanul alacsony fizetését? Kérdem én: a pártállam ily módon nem vette el az állampolgártól fizetésének egy részét, miközben ingyenes egészségügyi ellátásról beszélt? De valóban csak papolt, mert szándékaiból az orvos számára egy becsületes fizetésre sem telik mindmáig. Persze, az ilyen-olyan pénzek más úton-módon is elfolytak. Vagy itt van az orvostanhallgatók ügye, akik az egyetemi tanulóévek alatt huzamosabb ideig vizsgáztak politikai tárgyakból, mint például belgyógyászatból. Az aránytévesztés később sem változott: az egyetemi oktatóknak, az aspiránsoknak, az orvosto- vábbképzök előadóinak legalább két éven át tanácsos volt politikai esti egyetemre járni. Az ingyenesség és a puszta humanitárius segítőkészség, a gyógyítás magasrendü elve így került szembe az elmúlt további gond, hogy már manapság is nagyon sok szervezet - minisztérium, egyetem, kórház, biztosító - foglalkozik az emberek egészségével; de ezeknek az intézményeknek a sorából hiányoznak az egészségpénztárak. A korábbi időket tekintve nem véletlenül, mert ezek szüntetnék meg az államhatalom egyeduralmát az egyének egészsége és szociális biztonsága felett. Márpedig ezek olyan helyi szerveződések lehetnek, amelyek a lakosság szabad akaratából és a helyi önkormányzatok támogatásával jönnek létre. Az így tömörülök a pénztárban tarthatják az általuk megkeresett pénz egy részét - amit most a tudtukkal vagy anélkül, de az állam automatikusan kivesz a borítékból. Az egészség- pénztárak önkormányzata pedig a náluk felhalmozott összegből támogatná, kisebb tételek esetében akár meg is oldaná a környezetvédelmet, a szűrővizsgálatokat, a gyógyítást. Az önkormányzat védené a földet, a vizet, a levegőt és büntetné azt, aki szennyezi. Az egészségpénztárak rendszerének egy további előnye, hogy minden tagjára vigyáz, hiszen ki-ki szinte személyesen ismeri a másikat. Ugyanakkor szinte minden tag igyekszik tisztán és egészségesen élni, mert a pénztárnak joga van csökkenteni avagy növelni a tag befizetéseit. Az elvi tévelygések - mint például az ingyenesség elve vagy az ehhez hasonlók — csak felörlik az embereket, pocsékolják a rendelkezőére álló pénzeket, szerteforgácsolják az időt, érdemben tehát semmi értelmük.- Miniszter úr, ön valóban kertelés nélkül, nyíltan beszél a hazai egészségügy gondjairól. Megenged hát egy naiv kérdést: nevezetesen arra lennék kiváncsi, hogy mindennek tudatában vajon nem rendült-e meg a gyógyításba vetett hite?- Nem, egyáltalán nem; hiszen az egyenlő lenne- Félszázezer ápolónőre? Laikusként azt gyanítom, hogy ez talán több, mint amennyi a jelenlegi nővérállomány...-Tény, hogy a legsürgetőbb hiányt pótolva „csak“ néhány ezer ápolónőre lenne szükségünk. Ha viszont például Franciaországot veszem alapul, ott a páciensekkel nagyjából háromszor annyi ápolónő foglalkozik, mint nálunk. Hasonló a helyzet az orvosokkal is. Pusztán az abszolút számokat szemlélve, valóban sok az orvos nálunk, ugyanakkor vannak járások, ahol jelentős gondokat okoz az orvoshiány; aneszteziológusokból, radiológusokból, biokémikusokból, kórbonctani orvosokból, pszichiáterekből pedig országosan is kevés van. Pillanatnyilag áthidalhatatlannak tűnő gond az is, hogy az egészségügy nemcsak elavult, hanem tetemes pénzhiánnyal is küzd. Olyannyira, hogy a fejlett államokhoz viszonyítva már-már behozhatatlannak látszik a lemaradásunk. Meghökkentő, de valós összeg, hogy Csehszlovákiában az utóbbi 30-40 év alatt az állam mintegy 300 milliárd koronával maradt adósa az egészségügynek! Ez is jelzi, mekkora humbug volt a korábbi évtizedek szocialista tervgazdálkodása, hiszen az akkori idők politikusai, ügyeletes szakértői és százvalahány százalékra stimmelő tervmutatói mind az orvosképzés, mind a növérellá- tás kérdését kielégítőnek, a csehszlovákiai egészségügyet pedig világviszonylatban is mintaszerűnek találták.- Félszázezerrel kevesebb nővérke van a kelleténél, anyagiakban pedig kereken 300 milliárd a deficit!... Ijesztő adatok ezek, az embernek elmegy a kedve még attól is, hogy akár csak náthás legyen...-Nézze, nem szeretnék túlzottan borúlátónak tűnni, de kötelességemnek érzem, hogy őszintén válaszoljak: a hazai egészségügynek megvannak a maga vitathatatlan részsikerei, ám teljes egészében bizony betegágyon van. Jó lenne meggátoni, hogy még lejjebb csúszva, a padlóra kerüljön!- Mivel magyarázható ez a szakmai és erkölcsi lecsúszás?-A korábbi, mindenható pártállam praktikáival, és annak mindent fényesre lakkozó sikerpolitikájával. Köztudomású, hogy a kommunista érában mindent a lehető legbürokratikusabb módon, csakis a központból lehetett irányítani, ráadásul többlépcsősen és egyszerre több vágányon. Az egészségügyet anyagilag a nemzeti bizottságok, szakmailag a szakminisztérium, politikailag - többnyire a tele- fcnutasítgatás módszerével - a kommunista párt különböző szintű szervei irányították. Szinte semmiről sem volt megbízható áttekintés, a pénz a legláthatatlanabb csatornákon szertecsorgott és ahhoz, hogy valaki egy klinika főorvosa legyen, elsősorban politikailag kellett megbízhatónak lennie. Mindennek eredménye a jelenlegi helyzet, amit képtelenség lesz egyik esztendőről a másikra orvosolni.- ön nyilván joggal bírálja éles szavakkal a korábbi rendszer egészségügyi vezetését. Ha jól értem, kritikájának lényege, hogy a szocialista frázisok - az orvosterminológiánál maradva - mindmáig gennyes tályogként lüktetnek az egészségügy testében.- Sajnos, valóban így van! Itt van rögtön az ingyenesség jelszava, amely akarva-akaratlanul szemben áll azzal a sok-sok millióval, amely az állampolgárok pénztárcájából a borítékba vándorol. A beteg meditál: adjon hálapénzt? Avagy ne adjon, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza önmagát és az orvosát is? S ha úgy dönt, hogy ad, akkor előtte adja Interjú dr. Alojz Rakús egészségügyi miniszterrel négy évtized alatt a deklarált elvekkel. Ilyen elvnek számított a széles körű és magas szintű betegellátás is. Ezzel szemben - miközben a meghirdetett cél a betegségek korai felismerése volt - a gyakoribb megbetegedésekre vonatkozó rendszeres szűrést csak a pártállam vezető káderei számára biztosították. A műszerek elosztása és kihasználtsági foka gyakran szubjektív szempontoknak volt alárendelve. A nagy értékű technika sokszor csak egy főorvos presztízse erősítésének, vagy egy áltudományos fokozat megszerzésének kelléke volt. Ezek a műszerek a népegészségügy valós érdekeit csak lazán szolgálták. Hál'lstennek, ma már az sem titok, hogy az intézményesített, tudatos népfélrevezetés közben létrejött az az egészségügyi maffia, amelynek tagjai fontosabbnak tartották a pártnak vagy a munkásőrségnek adott hűségesküjüket, mint a hippokra- tészi esküt. Ezért hozzájárultak ahhoz, hogy a múló évtizedek során kialakult ez a mai, valóban áldatlan állapot. Nem titok: az állampolgárok zöme hamarabb hal meg a kelleténél. Ezért ne vegye zokon tőlem senki, ha azt mondom: ubi pus ibi evanca - vagyis ahol genny van, azt onnan el kell távolítani! ...-A kiutat, vagy ahogy ön fogalmaz: a tályog megszüntetését, miben látja?- Jó volna mielőbb megszüntetni a ködösítést az ingyenesnek deklarált betegellátásról. A betegellátáshoz eddig is pénz kellett, ezután is pénzre van szükség, csupán az állampolgár eleddig nem tudta, mennyit fizet érte és hol folyik el ez a pénz. Ezt a dolgot végre tisztázni és áttekinthetően rendezni kell. Más szavakkal: minden felnőtt szlovákiai állampolgárnak legyen joga eldönteni: mennyit költ az egészségére és e célra kinek adja a pénzét. Szlovákia lakosságának - a szabadon választott népképviseleti önkormányzatokorj keresztül - magának kell eldöntenie, hogy milyen színvonalú egészségügyi ellátást kíván szúkebb pátriája számára. Ugyanakkor legyen joga azt is meghatározni, hogy ezentúl, ha kívánja, akkor speciális és az átlagosnál szélesebb körű ellátásra is igényt tarthasson. Feltéve, ha ezért külön is áldoz, mint ahogy lényegében eddig is tette - hálapénzek formájában. Az egészség - bármennyire is elkoptatott a szó - érték; bár a helyzet akkor becsületes, ha mindenki tisztán látja, hogy azt mennyiért kapja meg.-Kérem, ne haragudjon a közbeszólásért, de a kisember, az egyszerű páciens jövőbeni pluszköltségei mindenképpen világosak, ön sem szólt viszont még az államnak az egészségügy lábadozását segítendő felelősségéről s legsürgetőbb teendőiről!- Pillanatnyilag a bérrendszer átalakítása és a prioritások meghatározása a legfontosabb. Világosan meg kell határozni: mekkora összeg jut az alapvető egészségügyi dolgokra, illetve a tudományos kutatásnak melyek azok a szakmai részterületei, amelyeket kiemeltebben kell támogatnunk. Egy Méry Gábor felvétele a megfutamodással. Szeretném, ha nem tűnne frázisnak, de meggyőződésem, nemcsak nekem, hanem az orvosok zömének csakis az a fontos, hogy úrrá legyünk a halálon és a beteg meggyógyuljon.- A népegészség ennek ellentmondani látszik...-A statisztika szerint kétségtelenül. A legtöbb ember infarktusban hal meg, aztán következik a rák. Ugyanakkor az érrendszer megbetegedései, az infarktus vagy akár a rák ellen ma sokkal hatásosabban tudunk küzdeni, mint tíz vagy akár öt évvel ezelőtt. Vagyis itt nyilván nem arról van szó, hogy a betegségek letalitása fokozódott, mert az nem igaz. A letalitás az, hogy mondjuk a tüdőrákos betegek közül hányán halnak meg. Sokkal valószínűbb az, hogy többen kapnak agygutát, infarktust és betegednek meg rákban. S ebben nyilván a szociális körülményeknek, az alkoholizmusnak, az egészségtelen életmódnak, a hajszoltságnak, a dohányzásnak és még számos tényezőnek meghatározó szerepe van. Úgyhogy, szerintem, az egészségügyi statisztika a szociális helyzet következménye és nem direkt módon az egészségügyé.- Mi lehet az oka annak, hogy megsokasodtak az autodidakta csodatevők? E jelenség nem magyarázható az időrabló kivizsgálások unalmával, a gyógyintézetek packázásaival, jópár orvos arisz■ tokratius magatartásával, hogy rajta kívül más nem segíthet?- Nem hiszem. Inkább azt gondolom, hogy az orvosok közül számosán nincsenek olyan kapcsolatban a betegeikkel, mint kellene. Márpedig ha a beteg nem bízik az orvosában, akkor nyilvánvalóan máshol igyekszik gyógyulást keresni. Az érem másik oldalát tekintve, az emberek viszont elvárják az orvostudománytól, hogy minden betegséget meggyógyítson. Sajnos, ez nem lehetséges. Ugyanakkor nagyon sok gyógyíthatatlan betegség van, amely nem feltétlenül vezet halálhoz. A legbanáli- sabb példák egyike a nátha, amit nem minden esetben sikerül meggyógyítani. Ha pedig ebbe nem nyugszik bele a beteg, akkor keres valakit, aki megígéri neki, hogy ö igenis, kikúrálja a bajából.- Nem szánom provokálásnak, de azért megkérdezném: nem érzi úgy, hogy az orvosokról kialakult negatív kép kimunkálásában kétségkívül az orvosok is megtették a magukét?- Mi, orvosok is esendöek vagyunk. És nyilván közöttünk is jónéhány olyan volt és van, aki nem áll hivatása magaslatán s akár hibákat is elkövet. Ez alatt nem kizárólag az anyagiasságot, vagy a múltban a politikai karrier előtérbe helyezését értem; hanem a magatartást, a viselkedést. Azt, hogy akadnak, akik nem felelnek meg annak a mércének, amelyet az orvostól jogosan elvár a társadalom; legeslegelsö sorban azonban a páciens. Alapvető, hogy egy nyegle, netán egy rossz ember nem lehet jó orvos. A jó orvos ugyanis együttérez a beteggel. Ezt nem elegendő hangoztatni, ezt a betegnek éreznie kell. Es ha valaki arról panaszkodik, hogy nagy fájdalmai vannak, ám az orvos az órájára néz, ez már elegendő ahhoz, hogy a beteg azt érezze: nem figyelnek rá. Egy ekkora aprósággal el lehet rontani az orvos és a beteg kapcsolatát.- Milyennek tartja az orvosi fizetéseket?- Erre valóban csak tömören tudok válaszolni: gyatrának. Más kérdés, hogy ez még napjainkban is egyik forrása lehet az orvosok és a betegek közötti kapcsolat megromlásának. Más vonatkozásban már említettem: mi, orvosok, szintén esendöek vagyunk, közülünk sem vállalja mindenki egyforma komolysággal a hippokratészi esküt.- Miniszter úr, az ön szúkebb szakmai területét érintve utalnék arra, hogy mostanában sok szó esik arról, miszerint korunk emberének a lélektana bonyolultabb, mint az őseinké volt. A mai embert mesterséges környezet veszi körül, sokféleképpen kénytelen alkalmazkodni, elfojt érzelmeket, indulatokat és Így tovább. Ez a fajta feszültség egyfajta betegtudathoz vezethet?- A szépirodalom kedvelt témája a modern ember magányérzete. A pszichés konfliktusokat nem mindig oldja fel a család, a vallást pedig évtizedeken át módszeresen tiltották. Ebben a helyzetben valóban előfordulhat, hogy az egyén a pszichés konfliktusait gyakran valamilyen szervi betegségre vetíti ki, mert a betegséget a társadalom könnyebben elfogadja, mint a lelki élet zavarait. Még „elítélöbb", ha férfinál jelentkezik ez, mert a férfitól erőt, bátorságot, rendíthetetlenséget várnak. Végül orvoshoz fordul, tőle vár felmentést, feloldozást, amit gyakran nem kap meg. Az egészségügyben nem kis számban hánykolódnak rendeléstől rendelésig, kórháztól kórházig csalódott, hamis vagy feltételezett, és gyakran változó diagnózissal ellátott álbetegek. A rendelések zsúfoltsága miatt nincs idő meghallgatni őket, pedig ha összeadnánk a különböző rendeléseken hiába felemésztett órákat, az a többszörösét tenné ki egy részletesebb, harmonikus orvos-beteg kapcsolaton nyugvó beszélgetés idejének. Itt szeretnék utalni a családi háziorvosok elvsorvasztott intézményére, amit szintén fel kell újítani. Jobbára adminisztráló körzeti orvosként valóban egyszerűbb valakit elküldeni egy szakrendelésre, mint kideríteni, hogy görcs van a gyomrában, mert súlyos szorongások gyötrik, vagy kudarcai voltak például a munkahelyén.- ön tehát azt a nézetet vallja, hogy a gyakorló orvos számára az orvosi pszichológia elemeinek elsajátítása elengedhetetlen. Talán kevesli az ö pszichológiai tudásukat?- Sajnos, számos orvos pszichológiai rátermettsége valóban szegényes, és lehet, kogy ki-ki jártasabb közülük egy ritka trópusi betegség kórrajzában, mint a betegek személyiségjegyeinek felismerésében. Pedig ez nélkülözhetetlen a harmonikus orvos-beteg kapcsolat kialakításában.-Kérem, ne vegye okvetetlenkedésnek, ha rákérdezek: vonatkozik ez például a nyelvtudásra is?- Nézze, az orvosokat én az apostolokhoz szoktam hasonlítani. Nem azért, mert engem a Kereszténydemokrata Mozgalom jelölt a miniszteri posztra, hanem azért, mert az apostolnak az volt, az orvosnak pedig az a kötelessége, hogy türelmesen meghallgassa, a szó legnemesebb értelmében megértse a környezetét. Orvosként nekem kell a pácienseimhez közelednem, és nem várhatom el, hogy nekik legyen türelmük énvelem. Aki nem tud szót érteni a betegével, az ritkán tud igazán gyógyítani. A saját praxisomban én is megtanultam valamicskét magyarul, mert vannak olyan betegeim, akik csak a saját nyelvükön tudnak a legnyíltabban kitárulkozni. Egyébként ez nemcsak szakmai, hanem humanitárius és keresztényi meggyőződésem is.- Mi a véleménye arról a mentóstisztröl, aki az elmúlt év őszén csak azért nem hajtott be egy közép-szlovákiai magyarlakta faluba, mert őnála nem volt útlevél, a község elején viszont magyarul is fel volt tüntetve a helységnév?-Az efféle magatartás emberileg éretlenségről, szakmailag kötelességmulasztásról tanúskodik.- Milyen az ideális orvos, az eszményi ápolónő, a derék mentőstiszt?- Hát nem erről társalogtunk mindvégig?! Különben is, ezt ne tőlem, hanem a páciensektől tudakolja...- Miniszter úr, köszönöm az interjút. Miklósi Péter 1991. II. 8.
