Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-09 / 288. szám, hétfő

OKTATAS mŰJ SZÓi 1991. DECEMBER 9. EDDIG CSAK BÍRÁLTÁK... „RENDHAGYÓ" BESZÉLGETÉS A SZLOVÁK PEDAGÓGIAI KÖNYVKIADÓBAN Amikor augusztus vége felé felkerestem Sima Évát, a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó magyar szerkesztőségének vezető szerkesztőjét, hogy megtudjam, az idén milyen meglepetéseket tartogatnak a magyar tannyelvű iskolák tanulói, illetve pedagógusai számára (az interjút lapunk augusztus 29-i számában közöltük), a szerkesztőnő a következő szavakkal búcsúzott el tőlem: - Eddig az volt a bevett gyakorlat, hogy a napi-, illetve hetilapjaink szerkesztői a tanévkezdés előtti napokban „egymás kezébe adták a kilincset", aztán egy évig ,,a kutya se nézett felénk". Remélem, az idén nem így lesz... Nos, nem ,,úgy" lett. A napokban újra meglátogattam Sima Évát, hogy megkérdezzem, mi újság a kiadó magyar szerkesztőségének háza táján. - Augusztus végi beszélgetésünk utolsó, a kiadó rövidesen bekövetkező privatizációjára vonatkozó kérdésére ön annak idején azt válaszolta, hogy erről nincsenek pontos információik. Időközben lettek? - Nem. Egy időben úgy volt, hogy bekerülünk a privatizáció első hullámába, de ezt azóta már „visszaszívták", és manapság már biztos, hogy nem így lesz. Ezzel kapcsolatban most két verzió forog közszájon: vagy a második hullámban kerülünk kalapács alá, v.agy állami kiadó maradunk és teljes mértékben az oktatási minisztérium hatáskörébe kerülünk. A jelen pillanatban csak azt mondhatom, hogy még semmi sem biztos. Lehet, hogy egészen másként alakul a kiadó jövője. - Van valami jelenleg, ami ,, újságszámba" vehető a kiadó magyar szerkesztőségével kapcsolatban? -A tanévkezdés előtti beszélgetésünkkor már a kiadón belüli első elbocsájtási hullám után voltunk, azóta nem voltak személyi változások a szerkesztőségünkben. Illetve mégis: elment a szlovák szakosunk, megragadnám tehát az alkalmat, és ezúton hívnám fel a szlovák szakos kollégák figyelmét, hogy ha valamelyikük kevés pénzért sok munkát akar végezni, akkor nyitva áll előtte az ajtónk, belső munkatársunk lehet. A magánkezdeményezéseink sorra kudarcot vallottak, így az eltávozott kolléga hiányát egyelőre csak oly módon tudtuk megoldani, hogy nyugdíjas kolléganőnket kértük fel dolgozzon tovább. Ez, mármint egy szlovák szakos belső munkatárs keresése, csupán az egyik dolog: a másik az, hogy külső munkatársakat is keresünk, éspedig nagy számban. Jelentkezhetnek szerzőnek, bírálónak, akár „ötletgyárosnak" is. Ha valakinek valamilyen, tankönyvvel kapcsolatos ötlete, koncepciója van, bármikor bekopoghat hozzánk. - A magyar szerkesztőségnek, ha jól tudom, jelenleg kilenc tagja van. Meddig bírja még ez a kis kollektíva ezt a gyakorló pedagógusok és laikusok részéről is oly gyakran bírált munkát, melyet finoman szólva éppenséggel nem fizetnek túl! -Szerkesztőségünknek a titkárnővel együtt jelenleg valóban kilenc tagja van. És hogy meddig bírjuk a munkát? Nem tudom. Őszintén szólva, már most nehezen megy. A szerzőink is rettenetesen fáradtak, kedveszegettek, nehéz tőlük bármit is időben megkapni. Egy teljesen új gárdát kellene összehozni: írni kellene egy névjegyzéket és ennek alapján előre közölni a potenciális szerzőkkel, hogy mikor kerülnek sorra, mikorra töltődjenek fel. Ami a szerkesztőségünket ért bírálatokat illeti: bár már számtalanszor és különböző formákban kértük, évek óta nem kaptunk egyetlen olyan írásbeli visszajelzést sem, amely a saját tankönyveinkre (tehát nem a fordításokra, mivel azok koncepcióját nem tudjuk befolyásolni) vonatkozott volna. Illetve egyet mégis kaptunk: egy pedagógus azt írta meg novemberben, hogy a könyv, melyből szeptembertől tanít, egyszerűen használhatatlan. Ez, szerintem, eleve abszurdum, mert egy tankönyvet legalább egyszer végig kell tanítani, hogy mérvadó véleményt mondhassunk róla. Szóban, persze, jóval több bírálat ért bennünket, többnyire azonban olyasmiért, amiről nem mi tehetünk. Nemrégiben például egy úgynevezett módszertani napon megdöbbenve tapasztaltam, hogy a tankönyv, melyet már július végén megjelentettünk, még október végén sem érkezett meg az iskolákba. Nem tudom, hol a hiba: nem rendelték meg, vagy nem szállították le időben. Csak azt javasolhatom az iskoláknak, hogy nézzenek utána, hol és mi okból akadhatott el a szállítmány. Ne bennünket szidjanak, mert most már, a hetedikes és a nyolcadikos természetrajz kivételével, minden, az idei évre ígért tankönyvnek az iskolákban kellene lennie. Vagyis hát mégsem: elnézést kérünk azoktól a pedagógusoktól, akik a kisgyermekek angol- és németkönyveinek megjelenését várják. Ezeket is az év elején kellett volna kiadnunk, de a nyomda újabb és újabb terminusokat kér. A legfrissebb december eleji, de én már ebben sem bízom. Kérjük tehát a pedagógusokat, hogy legyenek még egy ideig türelemmel, az említett könyvek megjelenése már igazán nem rajtunk múlik. - Egyék problémák, tervek? - A felsoroltakon kívül más problémánk a jelen pillanatban nincs. Tervek? Szeretnénk egy új ABC-s könyvet kiadni, olvasókönyvvel és munkafüzettel együtt. Jó lenne, ha ezek megírására is akadna, lehetőleg eredeti, jó elképzelésekkel bíró jelentkező. A pedagógusok egy része ugyan elégedett a jelenleg használatos ABC-s könyvvel, sokan csupán módosíttatni szeretnék, akadnak viszont szép számmal olyanok is, akik a Zsolnai- vagy Tolnai-módszerre esküdve valami egészen mást akarnak. Én azt mondom, meg kellene próbálnunk, hogy tőlünk mennyi telik, azaz, meg kellene próbálkoznunk egy saját ABC-s könyv megírásával. Ezen kívül, persze, vannak más terveink is. Ezek megvalósulása azonban elsősorban a kiadó jövőbeni anyagi helyzetének a függvénye. KLUKA JÓZSEF DEMOKRATIKUS BÉREZÉS AVAGY KI SACCOLJA MEG A PEDAGÓGUSOK MUNKÁJÁNAK ÉRTÉKÉT? Az elmúlt negyven évben, ha nem csurran, csöppen alapon, időnként sort kerítettek a pedagógusok fizetésének emelésére is. Erről a hatalom előbb nagyhangon tájékoztatta a közvéleményt, s csak aztán, némi huzavona után szánta rá magát a cselekvésre is. Az utóbbi esztendőkben történt egy s más a társadalomban: rendszerváltás, miniszter- és igazgatócsere, de hiába töröm a fejem, hogy mi minden még, semmi se jut az eszembe. Mert ugyan rendszerváltás, az volt, de az iskolarendszer maradt. A minisztercsere megtörtént a tárca élén, két alkalommal is e rövid idő alatt, a „demokratikus centralizmus" viszont mintha megmaradt volna, sőt, igen jó egészségnek örvend. Az igazgatóválasztások - kisebb-nagyobb zökkenőkkel - lebonyolódtak, ám e legalsóbb szintű vezetők iránt támasztott követelményrendszer mit sem változott, sőt egyes elvárások mintha nagyobb nyomatékot kaptak volna. Itt van például az ismerősen csengő, nagyszerű jelmondat: Egyszemélyi felelősség, kollektív döntés. Igaz, (most) nincs felírva a falra, de tökéletesen működik és kiválóvan hat. „Vállaljuk is a felelősséget?" - hangzik a bátor kijelentés. Miért? A mások munkájáért? De hát mit mondjon, aki kényszerhelyzetben vergődik? Ha nem akarja, hogy munkatársai húsz-harminc koronáért egymásnak essenek, feszült lelkiállapotban magyaráz, meggyőz(!) és sietve berekeszti a vitát. A minap a kezembe került egy kérdőív, melynek egyik rovata a pedagógusok kollektívája felől tudakozódik. Szinte kitört belőlen a keserű válasz: nincsenek kollektívák, csak tantestületek vannak, meg hivatalok, melyeknek az oszd meg és uralkodj elv alapján sikerült fennmaradniuk. Már nem vetik papírra utasításaikat, csak tanácsokat osztogatnak, jó tanácsokat az új vezetőknek, akik talán még hálásak is az atyai segítségért.' De ne bántsuk a tisztségviselőket, hiszen ők is élni akarnak. Ugyan mi jobbat mondhatnának, mint azt, ami eddig is bevált: differenciálni kell, de lehetőleg úgy, hogy baj ne legyen belőle. Bizony, nem vagyunk egyformák, bár ezt eddig mi tudtuk. Egymás értékeit is nagyon jól ismerjük, de ki mondja ki ezt manapság hangosan, s ha mégis meg merné tenni valaki, milyen bizonyítékai vannak állításaira? A puszta véleménye? Kevés. A munkahelyi beosztása viszont esetleg mégis felhatalmazza rá, hogy ennek alapján döntsön. Hányszor hallottam már: Az igazgatónak mindent és mindenről tudnia kell. Ostobaság. (Jut eszembe, annak idején nem is az értékekre voltak kíváncsiak, hanem a hibákra. Annak idején?) Míg hallgattam a legújabb fizetésrendezésünk körüli megszokott zajongást, azon töprengtem, vajon meddig tart még. Meddig él még és hat ez a torz értékrend: szertárkezelés, jegyzőkönyvvezetés, „brigád", azaz önkéntesen vállalt társadalmi munka (szerencsére már csak az iskola épületében, esetleg az udvaron)? Legutóbb, amikor iskolánk új épületszárnyát takarítottuk ki és rendeztük be, szívesen dolgoztunk, eszünkbe sem jutott a 20-30 koronás jutalombér. (Mit is tehettünk volna mást, hiszen kezdettől fogva ösztönző erővel hat ránk a „magad uram, ha szolgád nincs" elve.) Aztán az is eszembe jutott, hogy még mindig érvényes a régi körlevelek közhellyé silányult figyelmeztető mondata: a mozgóbér megállapításánál az oktatónevelő munka színvonala a legfőbb kritérium. Azt viszont a mai napig sem mondta meg senki, hogy miféle mérce szolgáljon alapul eme elvárás teljesítésének a megállapítására. Kinek, hol és miként bizonyíthatja be az istenadta tanító, hogy ő azért valamiféle szakember, aki nemcsak a véletlen folytán hozzásodródott nebulókkal, önmagával szemben is igényes? Ki kíváncsi erre? A legfelső hivatal biztosan nem. Talán a szülők, mondom magamban tétován, de hiszen a szülő is éppen annyira kiszolgáltatott és alkalmazkodó, mint a pedagógus, hiszen nem más a tét, mint a saját gyermeke. Hol van az még, hogy a szülő választhassa meg gyermeke tanítóját. Hogy ott van az iskolatanács és a szakszervezet? Látom, amint sokan legyintenek egyet - okkal. Úgy tűnik, mindenki mindenkitől függ. Vagy inkább senki senkitől, csak fokozódjék a zűrzavar. Talán ez is jó valamire -valakiknek. CS1CSA

V ALAJOS NEVELÉS EGYÜTT JÁTSZANI A játékot nem túlzás a személyiségfejlődés legfőbb hajtóerejének tekinteni. Olyan tulajdonságokat fejleszt, mint a kötelességtudat, pontosság, megfigyelőkészség, állhatatosság, küzdőképesség, önuralom, megbízhatóság, becsületesség, fegyelmezettség stb. Megszámlálhatatlan változatban állít olyan helyzetek elé, amelyekben a célszerű cselekvést megtanulva a gyermek más körülmények között, a mindennapi életben és a munkában is képes lesz megoldani feladatait. Játékhelyzetekben az érdeklődés, az aktivitás, a nagyobb teljesítményre ösztönző hatás éppúgy érvényesül, mint ahogyan a közös játékcél érdekében megtanuljuk, hogyan alkalmazkodjunk társainkhoz, hogy önként elismerjék és megtartsák a játékszabályokat. De meddig lehet élvezettel játszani például egy „tökéletes", lépegető babával, és meddig ad igazi játékörömet a papírból, rongyból, természetes anyagokbói alkotó fantáziával készített, szüntelenül tökéletesíthető „egyszerű" játék? Kétségtelen, hogy a bolti játékkínálat túlnyomó része nem igényel fantáziát, ötleteket, általában csak egyféle játékmódra készül. A járó-síró babát például nem lehet fürdetni, gyömöszölni, mert tönkre megy. Csak nézni lehet, ami nem játék, semmiféleképpen nem juttatja érvényre a játék feszültségoldó, vágyteljesítő, szocializációt, kreativitást fejlesztő hatásait. De a boltban vett játékhalmok között unottan ődöngő „egykék"-re érvényes tétel mégsem általánosítható mindenkire. Vannak egymás társaságában, csoportosan unatkozó gyerekek is. Márpedig minél hamarabb ismeri meg a gyerek az unalmat, annál biztosabb, hogy személyisége nem bontakozik ki, öszszezavarodik, romboló ösztönei az építők fölé kerekednek; a rend, a rendszeresség, a fegyelem ellensége, szabados magaviseletű, ingerlékeny, agresszív lesz vagy - ami semmivel sem kevésbé veszélyes - unottá, közönyössé, fáradékonnyá válik. Mit tehetünk e veszélyek ellen? A gyermek természetes állapota az aktivitás. Annak bármiféle lefojtása, eldugaszolása visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen károkat okoz. Olyan játékokat adjunk a gyermekeink kezébe, illetve olyanok elkészítésébe vonjuk őket bele, amelyek valóban fejlesztik a bevezetőben említett tulajdonságokat. Talán még nem túl későn ismertük fel a kreativitás fontosságát, amire a nevelésnek fel kell készítenie. N. CSERFALVI ILONA TÖBB MINT LEHETŐSÉG A SÁTORALJAÚJHELYI ANYANYELVI VETÉLKEDŐRŐL - PÁSZTÓ ILDIKÓ TANÁRNŐVEL A magyarországi művelődési minisztérium a Kazinczy Társasággal, az Anyanyelvápolók Szövetségével és még több más társrendező közreműködésével egy év híján kerek két évtizede Édes anyanyelvünk címen minden esztendőben Sátoraljaújhelyen rendezi meg a középiskolások nyelvhasználati versenyének országos döntőjét. Az idén első ízben történt meg, hogy ezen a fontos és jeles vetélkedőn a romániai, a jugoszláviai és a szlovákiai magyar fiatalok is számot adhattak anyanyelvi ismereteik szintjéről. A bírálóbizottság munkájában Pásztó Ildikó, a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium magyar szakos tanárnője is részt vett. Először is azt kérdeztük meg tőle, hogy a mi tanulóink hogyan szerepeltek a vetélkedőn. - Máris leszögezhetem, hogy nincs miért szégyenkeznünk, tanulóink helytálltak. A határon túliak kategóriájában 10 díjat osztottak ki, ezekből ötöt mi hoztunk el. Az egyik fődíjat Bocskorás Andrea, a másikat Kohut Gabriella nyerte, aki egyben a legjobb írásbeli munkáért járó díjat is kiérdemelte. Mindketten a kassai gimnázium tanulói. A két második díj közül az egyiket a komáromi Mácza Sára, a másikat a rimaszombati Pál Andrea nyerte. -A határon túli magyarok miért külön kategóriában versenyeztek, miért nem az anyaországbeliekkel együtt? - Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a magyarországi megyei versenyekről a gimnazisták csoportjában 70-en, a szakközépiskolások kategóriájában pedig 48-an kerültek be az országos döntőbe. Ha a 70 gimnazistához még hozzátették volna a határon túlról érkezett 27 versenyzőt, egy bírálóbizottság képtelen lett volna teljes odafigyeléssel értékelni a teljesítményeket. Nos, ezért döntöttek úgy, hogy az idén még három kategóriában folyjék a verseny. - A mi tanulóink is olyan feladatokat kaptak, mint a magyarországiak? - Igen. A verseny első napján az írásbeli felmérőt készítették el. Három óra alatt egy olyan, húsz kérdésből álló feladatlapot kellett megoldaniuk, amely a magyarországi középiskolák négyéves anyanyelvi tananyagára épült, tehát hangtani, szótani és mondattani elemzéseket, valamint nyelvhelyességi, helyesírási és fogalmazási feladatokat kaptak. A versenyzők az írásbeli feladatot zárt helyiségben írták, illetve oldották meg. Szeretném kiemelni, hogy a verseny jeligés volt, csak a díjkiosztás előtt derült ki a nyertes tanulók neve, tehát részlehajlással a bírálóbizottság nem vádolható. El kell még mondanom, hogy a vetélkedő szóbeli fordulója tartalmilag hasonlít a mi szép magyar beszéd néven „futó" versenyünk szövegszerkesztési és előadói kívánalmaihoz, azzal a különbséggel, hogy Sátoraljaújhelyen jobban ügyelnek a műfajok pontos meghatározására, s azt is közlik a versenyzőkkel, hogy a megszerkesztett és előadásra kerülő szöveg milyen hallgatósághoz címezendő. Például: 160 éve halt meg Kazinczy Ferenc. Műfaj: megemlékezés a széphalmi sírnál. Hallgatóság: az anyanyelvi verseny résztvevői, diákok és tanárok. Úgy érzem, ezt a gyakorlatot a legközelebbi Kazinczy-napokon nekünk is be kellene vezetnünk. - Sátoraljaújhelyen már csaknem két évtizede megrendezik ezt a versenyt. Miért csak most vettünk rajta részt először? -A vetélkedő rendezői elmondták, hogy ők már több mint egy évtizede próbálják beszervezni a határon túli magyarokat, de eddig ilyen kéréssel hiába fordultak a minisztériumunkhoz, sem az, sem a Csemadok nem mutatott kellő készséget az együttműködésre. Látva ezt a magatartást, most első ízben hozzánk, gyakorló pedagógusokhoz fordultak, hogy próbáljuk meg mi elhozni a gyerekeket. Elmondhatom, ebben az ügyben személyesen utaztam fel Pozsonyba, és a Csemadokban nem tudták ideadni a tavalyi Kazinczy-napok díjazottjainak a nevét és címét, de ugyanúgy nem találták meg a minisztériumban sem. Ezek után a Komenský Egyetem magyar tanszékére mentem, s ott közölték, hogy márpedig ők a Szép magyar beszéd nyelvi vetélkedő díjazottjainak névsorát leadták a Csemadokban, és a minisztériumban is. Itt tehát a kör bezárult. Visszajöttem Kassára, s kolléganőimmel a jegyzeteinkből kerestük elő a díjazott tanulók neveit és azt, hogy melyik iskolába járnak. A többi aztán már könnyebben ment. Értesítettük az érintetteket, így végül is eljutottunk erre a versenyre, ami mindnyájunk számára sokat adott és nagy élményt jelentett. - Remélhető-e, hogy a sátoraljaújhelyi anyanyelvi vetélkedőn nem utoljára vettünk részt? - Azt hiszem, velem együtt sok magyar szakos pedagógus szeretné, ha a mi Szép magyar beszéd versenyünket úgy szerveznénk át, hogy a szövegszerkesztői-előadói verseny győztesei Győrben, a nyelvtani rész legjobbjai pedig Sátoraljaújhelyen vennének részt a magyarországi anyanyelvi vetélkedők országos döntőjében. A verseny megújítására ki is dolgoztunk egy javaslatot, melyet eljuttattunk a Csemadok, az Anyanyelvi Társaság és az oktatási minisztérium illetékeseihez. A kassai ipari szakközépiskola és a gimnázium nevében azt is felajánlottuk, hogy részt vállalunk a verseny területi és országos döntőjének megszervezéséből. Reméljük, hogy a nelyes és szép magyar beszéd kialakítása érdekében tett erőfeszítéseinket minél szélesebb körben támogatni fogják. SZASZÁK GYÖRGY