Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-21 / 299. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA 1991. DECEMBER 21. ERDŐJÁRÁS SIRALMAKKAL A gömöri tél általában keményebb, mint a csallóközi vagy a Pozsony környéki. Ezt nemrég saját bőrünkön tapasztaltuk, pedig mire Rozsnyóra értünk, már felszállt a köd és a nap is magasan járt. Az erdőbe érve a csípős hideg mintha egy kicsit alább hagyott volna. Lehet, hogy mindezt a fák közt elhaló szél tette, de az sem kizárt, hogy a dérrel felcsipkézett ágak, bokrok, fűszálak csodálatos látványa. Persze, egy kiadós séta a hepe-hupás megfagyott talajon is felér egy moher pulóverrel. Negyed óra elteltével már lazítjuk sálunkat, s kicsit sajnáljuk, hogy a természet még nem öltözött hógunyába, mert akkor a karácsony előtti erdei séta még romantikusabb lehetne. Győri Károly erdész és vadőr kíséretében próbálkoznánk kitalálni, róka vagy vadmacska járt-e a csapáson, őzek, szarvasok, vagy vaddisznók keresztezték-e utunkat. Vadászok télvíz idején rendszeresen feltöltik az etetőket és leleplezik a környező falvak „jómadarait", akik az erdőben hagyják az árulkodó nyomokat. - Az utóbbi évben nagyon elszaporodtak a fatolvajok. Fűrésszel, baltákkal találomra vágják ki a fákat, aztán pénzzé teszik őket. A hulladékfa, a rőzse mindig a falusiaké volt. Még örülhettünk is, hogy tisztítják az erdőt, de ami most folyik, sokezerre rúgó kárt okoz - mondja Győri Károly. - Sajnos, nem sokat tehetek ellene. Pénzbüntetést nem róhatok ki, mert erdőbe senki sem hordja magával a bukszáját és a tol(Győri Károly) vájok személyazonosságát sem tudom megállapítani. Ha nevüket, címüket kérdem, hamis adatokat diktálnak be, és jót nevetnek a markukba, hogy átvertek. Persze, olykor néhány fatolvajt felismerek. A bírósági eljárás viszont hosszadalmas, ráadásul ezek az emberek többnyire munkanélküli romák, úgyhogy büntetésük csak jelképes. Nemrégiben - szokásos körutamon - volt egy kellemetlen esetem. A szél fejszecsapások zaját hozta felém. Mikor közelebb értem, láttam, hogy egy szép tölgyfa recsegve-ropogva a földre dőlt. ,,Mit csinálnak?" - kiáltottam a két meglepett fickóra, de ők nem ijedtek meg. Megragadva fejszéjüket, fenyegetőleg felém indultak. Amikor már szinte a leheletüket éreztem, tudatosítottam; nem tréfálnak. Lekaptam a puskámat. Ez segített. Sűrű káromkodás közepette kereket oldottak. Nem tudom, hogy végződött volna ez a találkozás, ha az illetők nem „rezeinek" be. Golyóspuskám ravaszát aligha húztam volna meg. Karácsony előtt nemcsak a tűzifa kelendő portéka, de a boróka, lucfenyő és más tűlevelű is. Sajnos, sok a csonkított fa. Több elhajított borókát látunk. Az ok egyszerű. A tolvaj néhány méterrel odébb megpillant egy formásabb fácskát, a már kivágottat eldobja, és egy másikat visz haza. Győri Károly az 1160 hektáros terület kiváló ismerője. Reggel, délben, de olykor éjszaka is járja, ellenőrzi a gondjaira bízott vadállományt, a fák egészségi állapotát. - Más hasonló erdőgazdaságoktól eltérően nálunk az utóbbi években gyökeres változások történtek. Még 7-8 esztendővel ezelőtt itt is volt fakitermelés, aztán a tölgyesek a savas esők és a légszennyeződés hatására megbetegedtek, szaknyelven szólva, grafiózusosak lettek. A faóriások száradni kezdtek, egy hektáron 6-8 százalékukat ki kellett vágni. Tavaly a terület egy részét permeteztük. Két repülőgép egy hétig szórta a vegyszert. Nem mérget, mely ártana az állatoknak, de tápanyagot a levélzet felélesztésére. A 450 hektáros kísérleti területen, egészségi állapotuktól függően, több mint 250 fát jelöltünk meg és osztályoztunk 1-től 5-ig. Most folyamatosan ellenőrizzük, hogy mondjuk, a hármas számú „páciens" állapota kettesre javul-e, netán négyesre romlott. Úgy tűnik, a „gyógykezelés" eredményes, s ha erről tavaszszal és nyáron ismét megbizonyosodunk, az egész területet bepermetezzük. Győri Károly legkedvesebb fája a tölgy, és az évszakok közül az ősz. Számára a szarvasbőgés és az ezerszínű lombkoszorú semmivel sem pótolható, A gömöri erdésznek kedvenc erdőrésze is van. - A Mura-patak menti mészkőfalakkal övezett ösvényt - egy kicsit a Szádellői völgyre emlékeztet - nem lehet megunni. A sebes patak a nagy hidegek ellenére, még nem fagyott be. örömmel tölt el, hogy mióta a revúcai Likotex nem fenolozza a vizet, ismét megjelentek benne a pisztrángok. Kísérőnk hirtelen elhallgat, csöndre int. Aztán tekintetével jelzi, hogy egy távolabbi tisztáson Vuk egyik leszármazottja vadászni indul. - A hegyoldalon levő szalmakazalhoz igyekszik egerészni. Remélem, szerencséje lesz... - mondja szeretettel az erdész. - Ezek szerint nem esküdt ellensége a rókáknak? - Ellenkezőleg. Kedvelem őket és csak akkor emelek rájuk puskát, ha veszettek. Apróvad az erdőben nincs, így a ravaszdi állatok sem okoznak kárt, viszont elfogyasztják a sebesült vagy az életképtelen állatokat. - Hogy sebesül meg egy erdei vad? - Általában az ember sebesíti meg. Múltkoriban is egy vaddisznóvadászaton több meglőtt állat elmenekült. A kutyák nem akadtak a nyomukra. A sebesült állatoknak - különösen télen - nincs nagy esélyük a túlélésre. De előfordulnak más esetek is. Nemrégiben egy szarvasbikára bukkantam, melynek levágták és elvitték hátsó combjait, a többi részét, beleértve az agancsokat is, otthagyták. - Tehát vadorzókkal is akad dolga? - Sajnos igen. Bár az a gyanúm, hogy nem is vadorzókról, de módszerüket alkalmazó és vadászengedéllyel rendelkező egyénekről van szó, akik éjjel autóból reflektorfényben lövik az őzeket, szarvasokat. Ünnepváráskor aligha jut eszünkbe az az erdő, ahol a kisfánk, karácsonyfánk növekedett. És arra már végképp nem gondolunk, hogy egy erdőt egy jó gazdának is vigyáznia kell... ORDÓDY VILMOS (Méry Gábor és a szerző felvétele) AUSZTRIA ADVENT IDEJÉN Ezen a ködös decemberi reggelen, már nem is tudom, hányadszor, újból Ausztriában járok. Amióta megnyíltak a határok, naponta felverjük álmából Hainburgot, ezt az egykor oly álmos határ menti kisvárost. Az osztrákoknak itt volt a világ vége, számunkra viszont itt kezdődött. A piactéren éppen most jönnek ki az emberek a templomból a reggeli miséről, ahogy ezt adventkor nevezik, a rorétáról. Odabenn a sötét félhomályban sárgán pislogó gyertyafény simogatja a lelket. Az utcán nyitnak az üzletek, Hainburg ébredezik. Bécs felé közeledve gyorsan peregnek a kilométerek. Valamikor a pozsonyiak villamossal utaztak ide. Emlékszem, jóapám is gyakran emlegette, gimnazista korában, vasárnaponként villamosra szállt, hogy megnézze a csillogó-villogó császárvárost és persze a Prátert, a bécsi vidámparkot. Ma autópálya visz be a városközpontba. A városháza előtti téren, ahol nyaranta ünnepi hangversenyeket rendeznek, most karácsonyi vásár várja a látogatót. A nyüzsgő belvárosi körútról az aranykapun át jut el az ember a sok látnivalóhoz. Központi helyen, művészi kompozícióként állították fel a Betlehemet, embernagyságú szobrokkal. Pásztorokkal és jószágokkal körülvett istállóban Mária és József nézi a jászolban fekvő kis Jézust. Megered a sűrű hóesés, a hópelyhek belepik a betlehemi istálló tetejét, s a köröskörül felállított sátrakat. Utcai kofák, árusok, kereskedők kínálják portékájukat. Bőséges, gazdag a választék: van karácsonyfadísz, mézeskalács, datolya és füge, színes kancsó, ékszer, kakukkos óra... Bent, a városháza földszinti termeiben gyerekek rajzolgatnak, festegetnek, mások felnőttek segítségével mézeskalácsot sütnek, gyertyát készítenek. Gyerünk, s nézzük meg a város további látnivalóit. Elhagyva a parlament klasszicista tömbjét, a belvárosi körút szélesre tárul. A téren Mária Terézia bronzba öntött szobra nézi az utca elképesztően nyüzsgő forgatagát, s szemléli a szemben lévő Hofburgot, ahol a császárné egykoron uralkodott. Az útkereszteződésnél megáll a kocsisor. Észreveszem a karosszékben „dideregve ülő" nagy költő, Goethe szobrát. Eszembe jut: az öregúr élete alkonyán azzal tréfálkozott, hogy ha egyszer szobrot állítanak neki, akkor ültessék karosszékbe, mert roppant fárasztó lenne számára évszázadokon át álldogálni. Ki tudja, ebben a nagy hidegben nem ácsorogna-e mégis szívesebben? Az operaház környékén csodák csodájára, sikerül egy talpalatnyi parkolóhelyet találni. Hát, megnézhetem a Kártner Strasse csillogó karácsonyi kirakatait. Itt valóban csak nézelődni szabad, mert minden méregdrága. A sziporkázó színekben villogó utca végét Európa egyik legszebb katedrálisa, a Stephansdom zárja le. Odabenn a félhomályban, a magasba lendülő gótikus boltívek alatt megpihenek, elmélázok: érdemes volt idejönni. Azt mondják, aki nem látta Bécs déli bevásárlóközpontját, a Schoping City Süd-öt, az nem látott semmit. Akkor hát, nézzük meg még azt is. Egy fedél alatt megtalál itt az ember mindent, amit csak el tud képzelni. Káprázik a szem a színek, a fények áradatában, és Dáriusz kincse sem lenne elég, ha az ember mindazt meg szeretné venni, ami megtetszik. A csemegeféléktől a lakberendezésig, a szórakoztató elektronikától a ruházati cikkekig az égvilágon mindent kínálnak itt. Olyan, mint valami mesebeli labirintus vagy kincsesbarlang. Sok-sok kilométernyi gyaloglás után, amikor az ember már nem érzi a lábát és fáradtan leroskad egy székbe a kávéillatú presszó teraszán, meglepődve tapasztalja, hogy a rikkancs, aki a Kronen Zeitungot kínálja és a csinos pincérlány is pozsonyi. A lány felszolgálja a kávét, s közben elmeséli, hogy már két éve dolgozik Bécsben. Talált magának lakást, beilleszkedett és maholnap férjhez megy. Azért nosztalgiából megkérdezi: mi újság otthon? DUSEK IMRE r^vek múlva, ha nagyapa leszek és unokáimnak a régi, a legemlékezetesebb kará' y csonyaimról fogok mesélni, egészen biztosan közöttük lesz a nyolcvankilences is. Akkor a képernyő elé szögezett a román forradalom. És ha valaki akkor azt mondja, hogy két év múlva az egységes nemzetállam őrületének jegyében elfogadják Románia eddigi legantiderriokratikusabb alkotmányát, egyszerűen nem hiszem el. Nem hisszük el. Hogy Ceausescu után jöhet még roszszabb is, amikor nem a pártállam, hanem egy nemzet nevében degradálnak másodrendű állampolgárrá minden nemzetiséget. Amikor a parlamenti demokráciával takarózva fogadják el az új totalitárius diktatúra megteremtésének utat nyitó alaptörvényét. Csak most veszem észre, hogy a hangulatok, fenyőillatok idézése helyett megint politizálok. De nem én tehetek arról, hogy az embernek már nosztalgiázni sincs kedve, és teher az ünnep, amikor ezer-ezerötszáz koronáért akarnak rám sózni a piacon egy jobb kiállású fenyőfát. Ki teher róla, hogy gyertyagyújtáskor az fog eszembe jutni, milyen drága lett a gyertya? Pedig legalább nekünk, tollforgatóknak, kellene egy kis optimizmust önteni az emberekbe. Honnan vegyük? Például a jósoktól, a távolbalátóktól. Több nyugati asztrológus azt jósolta, hogy az 1992-es esztendő rózsaszínű lesz, igazi aranykor köszönt a világra. Mert újraválasztják George Bush amerikai elnököt, növekedni fog Francois Mitterrand francia államfő népszerűsége és új fejlődésnek indul a világgazdaság. Ugye szép? Bár engem Mitterrand népszerűségénél jobban érdekel az, hogy a szomszédban polgárháború van, szétdúltak egy országot, ezreket öltek meg, tízezreket tettek testi és százezreket lelki nyomorékká. Néha már azt sem tudja az ember, hogy kit szánjon: azt, aki elpusztult, vagy azt, aki életben maradt? Vajdasági magyar kollégáim jutnak az eszembe, akik a háborúban kapott lelki sebekről beszéltek. Egy hatéves kislányról, akit az izgatott, mit visznek majd magukkal, ha menekülni kell. Csak a legfontosabbat - hangzott az anya válasza. Ezt követően a kislány minden este kis kofferba csomagolt babával feküdt le aludni. Meg a történet az idős, szikár parasztasszonyról, aki agyonlőtt fia holtteste mellett nem sírt, hanem átkozódva bosszúért kiáltott... Számomra az Amnesty international haiti vagy burmai jelentéseinél megrázóbb, ha ugyanezek KISKARÁCSONY, NAGYKARÁCSONY.., a vajdasági kollégák ittjártukkor telefonüzenetet kaptak: ne gyertek haza, várnak rátok, katonaszökevényeknek tartanak titeket! Kell-e átkosabb ,,történelmi szituáció" annál, hogy hazaárulónak lehessen bélyegezni egy magyart, pusztán azért, mert nem akarja szláv szomszédait gyilkolni! Mert úgy érzi, semmi köze az őrült testvérháborúhoz? Miért érdekeljen bennünket, hogy George Bush vagy más lesz-e az amerikai elnök? Bárkit is válasszanak meg jövő novemberben, az számunkra nem lehet elsődleges, hiszen akárki lesz is az amerikai elnök, az amerikai politika így is, úgy is - amerikai lesz. A mi régiónkban az ember számára úgy tűnik, az amerikai történelem a nagy elnökök történelme, csak mi szoktuk az elnökeinket - legyenek élők vagy halottak - piszkálni. Mi úgy tudtuk, Ronald Reagan nagy elnök volt, George Bush is nagy elnök, és nagy lesz az is, aki utána jön. Engem nem tud igazán érdekelni, hogy az amerikai gazdaság hanyatlással küszködik. Földhözragadt kelet-európaiként én továbbra is a saját házunk táján söpörnék. Amikor az eddigiek alapján leírom, hogy bennünket itt, Közép-Európában, leginkább a nacionalizmus foglalkoztat, tudom, sokan frázispufogtatással fognak vádolni. Pedig ez pusztán lelkiismeret kérdése. Korábban a frázishűség a szakmai tehetetlenség egyik fő ismérve volt. Mára egyre több olyan körülmény - nagyképűbben: történelmi szituáció - adódik, amikor a hitüket veszteni nem akaró naivak utolsó szalmaszála lett az önmagukat sorvasztó új demokráciákban. Másként éli meg a nacionalizmust a nemzet, másként a nemzetiség. És másképp az egyén: nyelvtörvényként is, tojásdobálásként is, sanda oldalpillantásként vagy goromba lekáromításként is a buszon, az utcán és így tovább. Az az igazi tragédia, hogy régiónkban a demokrácia mintha a nacionalizmus megnyilvánulási formáiban lenne csak nyomon követhető. Már az is eredmény, hogy a korábbi személytelen és ezért szinte mitikus, megfoghatatlan, ,,felső ukázként" jelentkező nacionalizmust most már lehet párthoz, személyhez, kormányoz kötni. Az új demokrácia kordába van szorítva, például a gazdaság szab neki szűkös határt. És ennek a demokráciának kellene merülésvonal alá szorítania a nacionalizmust. Újra kellett tanulni az új demokráciában a fokozást is. Demokratikus, demokratikusabb, legdemokratikusabb. Nacionalizmus, nyelvtörvény, Marosvásárhely, polgárháború. Mit tehet az ember az új demokráciában? Szidja a Nyugatot, amiért nem segít, amiért lassan segít? Vagy kimegy a térre, és jól megvereti magát?Netán bízzon a történelem itélőszékében? ľ

ényleg, mihez kezdjünk mi, nemzetiségiek itt, Kelet-Közép-Európában, önmagunkkal? Az nem megoldás, hogy kivándorlunk - egymáshoz. Nem marad más hátra, mint újra csak bízni. Hogy megéljük a békés öregkort, hogy nyugdíjasként ismét önfeledten tudjuk majd énekelni a kiskarácsonynagykarácsonyt... MALINÁK ISTVÁN