Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-03 / 283. szám, kedd

1991. DECEMBER 3. HIT és ÉLET 8 A „KÜLSŐ" TEMPLOM KOMJÁTON Október elején, bensőséges ünnepségek keretében emlékeztek meg Komját község fennállásának 735. évfordulójáról. A Nyitra-völgyi szlovák falut a régi okiratok először 1256-ban említik „Kamyati" néven. A település Huntpázmán nemzetség birtoka volt. A községnek két temploma is van, az egyik a „belső", a Szent Erzsébet-templom (1751), a plébániatemplom. A másik, a „külső" templom, dombon épült, Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére. Már a reformáció idején, 1647-ben állott és a reformátusoké volt. Itt tartották Somorjay János elnökletével a komjáti zsinatot. A teplom végül is a katolikus egyház birtokába került, de a Komjátot ért súlyos földrengés következtében 1783ban erősen megrongálódott. A javítások alkalmával átépítették. A templom hajójának két oldalán kápolnák vannak. A barokk oltárképen Szent Péter és Pál apostolok láthatók. A jobb oldali kápolna alatt kriptában gróf Forgách Ferenc nyitrai püspök hamvai, 1750-ben tették oda. A püspök kíséretében Pázmány Péter több alkalommal is járt Komjáton. A reformáció korában jelentős szerep jutott Komjátnak. A községben kapott menedéket és telepedett le 1573-ban a bujdosó református lelkész, író és nyomdász Huszár Pál. Forgács Imre birtokán biztonságban érezhette magát. Komjáton nyomtatta ki Bornemissza Péter: Magyar postillájának I. kötetét és ugyanott készült el saját műve: A keresztényi gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok, amely 1574-ben jelent meg és 335 levélből, kottából állt. Sajnos, Huszár Pál nem élvezhette sokáig a komjáti nyugalmat, boldog alkotói éveket, mert a jezsuita rend neveltje, a soros nyitrai püspök, Forgách Ferenc nyomdájával együtt elüldözte. Komját híres kántora volt a századfordulón Lőrinczi Ferenc, aki nemcsak énekkart szervezett, hanem összegyűjtötte a magyar—szlovák egyházi énekeket, és Nyitrán 1894-ben, Huszár István könyvnyomdájában azokat kiadta. Értékes a Szent Péter és Pál templom előtti 18. századi kálvária, amelynek tizennégy kápolnáját századunkban restaurálták. Komját szlovák mivoltát nincsen szándékában senkinek kétségbe vonni, ám tudnunk kell, hogy a történelem folyamán sok éven át a magyar egyházi kultúra és szellemiség mentsvára volt. MOTESIKY ÁRPÁD KERESZTÉNYSÉG ÉS TERMÉSZOTUDOMÁNY Európaiságunk két fő gyökérből ered: egyik a zsidó egyistenhit, amely az írott történelemben előszőr nyert egyértelmű megfogalmazást, az ehhez csatlakozó mózesi tízparancsolat és az eljövendő Messiásnak érlelődő várása. Jézus Krisztus a kialakuló kereszténység számára a megtestesült Messiás. Attól függetlenül, hogy az akkori zsidóság feltehetően nagyobbik része ezt a következtetést már nem tudta vállalni, mégiscsak tény marad, hogy a kereszténység a valóságban zsidó (-keresztény) ihletésű — az angol szóhasználat szerint „Judeo-Christian" — vallás és egyben erkölcsi, kulturális, sőt kultusztradíció. Második gyökerünk a görög tudomány, filozófia, és nem kevésbé a római jogrendszer. Ezek nélkül az európai társadalom nem válhatott volna azzá, ami. Habár az antikvitás már szinte meghatározta a további fejlődést, a modern európai társadalmak létrejötte és főleg újkori fejlődésük elképzelhetetlen lenne a keresztény munkaethosz és a társadalmat egész mélységében átfogó családi szerkezet (örökösödési kontiniutás) nélkül. Az iszlám kezdeti világraszóló sikerei, hallatlan művészi, civilizatorikus és tudományos teljesítménye — persze, szerencsésen ötvöződve a hasonlóan radikálisan „egyistenhívő" és erős antikvitási tradícióikkal rendelkező zsidóság erőivel — a koraközépkori Európát jelentősen megelőzte szinte a lét minden frontján. Gyors kifulladását alighanem a vezető rétegek családi viszonyai instabilitásának, és a nők alárendelt helyzetének kell tulajdonítanunk. A zsidóság ettől a hátránytól ugyan mentes volt, mégis: a vezető iszlám hatalmi struktúra támaszától megfosztva, évszázadokra áldozatául esett a vele egy tőről fakadó, és a hatalmilag győzedelmeskedő kereszténység vallási türelmetlenségének, elfogultságának. Ez az előretörés tette képessé Európát a Földet meghódító óriási kihívás — ma már tudjuk, valószínűleg túlságosan is sikeres — elvállalására. A 18. századtól kezdve indul meg a szekularizáció folyamata; az addig minden fogalmat és értéket a keresztény világnézetből levezető — és a 16—17. században saját táborán belül is véres harcban álló — uralkodó szemlélet felváltására. Ne boncoljuk most azt a kérdést, hogy ebben a folyamatban a modern természettudomány milyen szerepet vitt. Helyette fordítsuk tekintetünket a mától vissza a múlt század uralkodó eszméi felé. „Alulnézetünkből" még a „valódi értelmiségnek" sem lehet világos képe az elmúlt ötven év fejlődéséről. Félfeudális társadalmi hagyományaink és divatosan „keresztény kurzus"-nak nevezett behatások folytán már elmaradt helyzetben talált bennünket az európai fejlődést durván megszakító, szűk politikai prakticizmustól ihletett, vulgáris ateista propaganda és ideológiai erőszak. Mondanunk sem kell, hogy az erőszak és propaganda ráadásul még tudománytalan, sőt abszurd képzeletrendszerekkel operált. Közben az egész materialistaidealista ellentét szép csendben ki is múlt; a relativitás- és kvantumelmélet, az anyag szerkezetének és főleg a világegyetem keletkezésekorfennálló viszonyok, a nagy, egységes fizikai elmélet megvilágításában a mai fizika számára egyszerűen értelmetlen kérdésfeltevés lett. A kémiai elemek létrejötte (a periódusos rendszer szerint) és az életnek Földünkön három és fél milliárd évvel ezelőtt való keletkezése, az élővilág bámulatos elterjedése Földünk minden elképzelhető (sőt szinte el sem képzelhető) zugában, egyensúlyának lenyűgöző harmóniája, és végül az ember létrejötte (hominidaként, mondjuk, hárommillió évvel és a mai tudatos lényként minimum 75—150 ezer évvel ezelőtt) tudományosan bizonyított tények. Természetesen, mint tudományos elméletek, részleteiben változni fognak; feltehetően a valóság modellezéséhez mind jobban közelítenek. De szükségszerű-e ebből arra következtetnünk, hogy vannak korszerűtlen, az emberiség által lényegében „meghaladott", vallásos ihletésű világnézetek, és „magasabb rendű", tudományos világnézetek? E kérdésre válaszolandó, elég csak azt kérdeznünk: mi a tudomány alapkérdése, és mi a vallásoké? A tudományé nyilvánvalóan az: mi van, és ami van, annak mi az oka? A vallásoké: mi értelme a világegye temnek, és mi az értelme ebben az emberi tudatnak; közelebbről: mi az értelme az én saját létemnek? A tudomány számára az utóbbi kérdések eleve megválaszolhatatlanok, sőt értelműk sincsen. A vallások számára pedig éppen az utóbbiak az igazán relevánsak. Lehet, persze — teljes jóhiszeműséggel és jogosan — úgy válaszolni: az utóbbi kérdéseknek nincsen semmi értelme; minden, ami van, a véletlen összjátéka. Sokan kimondva vagy kimondatlanul ezt gondolják, bár újabban a modern játék- és közgazdasági elméletek sugallatára a „teremtő véletlen" működését sokkal árnyaltabban próbálják hipotéziseikbe beépíteni. De — és ebben is megelőzött bennünket a görög filozófusok egyike-másika — lehet úgy nézni a dolgokat, hogy a világegyetem egyik jelentéktelen zugában jut önmaga tudatára az egész világegyetem. Emberi tudat nélkül ez a hatalmas alkotás üres padsorok előtt lejátszott dráma lenne: a teremtő unalom cél és értelem nélküli játéka? A teremtés értelmezésének másik lehetséges — sőt egyetlen — variánsa az lenne: azért van az egész, hogy ennek végső terméke, az emberi tudatban leképeződjék, és értelmes gondolattá váljék! A választás szabad: a zsidó egyistenhit és annak továbbfejlesztéséből lett egyetemes keresztény hitvallás (de mások számára akár formalizált, akár nem formalizált más hivallások) a lét végső kérdéseire adnak a hívő számára megnyugtató választ. Az emberi tudat szerkezetéből szükségszerűen folyó, a jó és rossz közötti választás lehetőségéből ismét szükségszerűen eredő bűnből való megváltás biztonságát kínálja. Nem utolsósorban pedig a feltámadás reménységét: testnek és tudatnak új, javított kiadásban való véglegesítését. Ennek a hitvallásnak egyetlen része sem áll ellentétben azzal, amit a természettudományok segítségével a világegyetemről eddig valóban megismertünk. Rossz szolgálatot tesznek a kereszténységnek az olyan irracionális fundamentalista mozgalmak, amelyek úgy vélik, hogy a Genesis lapjai természettudományos tankönyvek, ahelyett, hogy felismernék bennük Isten sokszor metaforikus köntösben jelentkező, valódi üzenetét. (Csak zárójelben kell megjegyeznünk, hogy a bibliai Genesis teremtéstörténete más „kultúrvallások" bizarr teremtéstörténeteivel szemben majdnem természettudományos ismertetésként hat ma is.) Az agyvelőnek és termékének, a tudatnak a magyarázatához nem kell szükségszerűen a „tudományos világnézetek" által joggal kritizált lélek képzete. Nyilvánvaló, hogy kultúránk hajnalán a „lélek" szó fejezte ki legvilágosabban azt a sejtést, hogy minden látható valóság (élettelen vagy élő) mögött van valami maradandó, esetleg örök. De az információelmélet korában, amikor mindent digitalizált formában rögzítünk és továbbítunk, talán mégsem kellene több tízezer éves sejtések — bár hosszú tradíció által megszentelt — szóhasználatát (hiszen, hogy mi értendő rajta, úgysem tudja senki) tudományos érvényűnek vennünk. Más szóval, az anyag fogalmához hasonlóan a dualizmus filozófiájának ellenpárja (a lélek) is tartalmától már lényegében megfosztott kifejezéssé vált mára. Hogy Isten számára mi az, amit a „maga képére és hasonlatosságára" teremtett emberből számon tart és megítél, azt nyugodtan rá bízhatjuk a Teremtőre. Elvégre az algoritmus (genetikai kód) birtokában az ember is néhány élettelen anyagból élőt tud előállítani; ahogy ezt Madách Imre százharminc évvel ezelőtt oly' gyönyörűen és látnoki módon fejezi ki Lucifer szavával: „Az ember ezt, ha egykor ellesi / Vegykonyhájában szintén megteszi." Ha ez így van, akkor az eredeti mindenható és mindentudó Teremtő számára ez aligha lenne lehetetlen. Ha valóban keresztények vagyunk, akkor távol kell álljon tőlünk minden olyan gondolat, hogy azért, mert megadatott a hit adománya, mi jobbak, igazabbak, értékesebbek lennénk, mint bárki embertársunk, aki ebben a kegyelemben nem részesült. Főleg ugyanolyan „csúsztatás" lenne, mint a magasabbrendű tudományos is idejétmúlt világnézetek szembeállításának csúsztatása, ha azt állítanánk, hogy erkölcsi értékei csak kereszténynek lehetnek. Ezt nem kisebb autoritás, mint Szent Pál apostol így fejezi ki a Rómaiakhoz írt levele 2. részének 14—15. versében (Károli Gáspár fordítása szerint): „Mert mikor a pogányok (ma ide behelyettesítendő^ az agnosztikusok, hitetlenek és ateisták), akiknek törvényök nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén önmaguknak törvényök. Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívökbe..." — Súlyos, majdnem fél évszázados, ideológiai erőszaktól szabadulva, keresztény hívőknek és nem hívőknek egyaránt már csak Isten — vagy a sors — iránti hálából is ezt az alázatos Pál apostoli felfogást kellene gondolkodásunkban és szándékainkban hordoznunk. De ha már az emberi tudatnak ilyen óriási, a lét alapkérdéseit meghatározó jelentőségét tulajdonítunk, akkor jó lesz egy pillanatra elgondolkozni azon, hogy az évmilliós fejlődésből kialakult agy működéséből eredő tudat egészséges emberben optimalizált, mint a természet minden más jelensége. Ennek minden megváltoztatása — betegség gyógyításán túl — ugyancsak abszurdum; éspedig tudományos abszurdum; ezúttal ez tehát már nem hit kérdése. Sajnos, a modern emberi társadalmak egyik legáltalánosabb gyarlósága, hogy a tudat megváltoztatását izgatószerekkel keresi. Ez még hagyján, káros voltát minden épeszű ember belátja. Már nem ennyire közismert, de tudományosan ugyancsak egyértelműen bizonyított, hogy a tudatállapot meghamisításához nem kell feltétlenül kábítószer. Elérhető erős fény- és hanghatásokkal, és a „tömeghatás (azaz tömegpszichózis) is messzemenően hozzájárul. A modern tömegkommunikáció lehetőségei döntő szerepet visznek ezeknek széles körben való terjesztésében. Amikor az ifjúságban tömegesen előforduló jelenségeket és a tudat nyilvánvaló meghamisításának tüneteit nap-nap után szemléletjük "művészet" vagy „vallásgyakorlat" címén, önkéntelenül felmerül az emberben a kérdés, vajon a világegyetemnek és „végső céljának" és termékének, az emberi agynak és tudatnak ez lenne az értelme? Remélem, hívőnek és nem hívőnek a válasza egyaránt: nem! SZENTÁGOTHAI JÁNOS Aféry Gábor felvétele A JÓ EMBEREK ZSARNOKSÁGA Magasiskola a kereszténységben az, amiről az alábbiakban szólunk. Tételünk így hangzik: Jézus kiszabadította az embereket a démoni erők kötelékeiből, de a szolgálatához hozzátartozott az is, hogy kiszabadítsa az embereket a jó emberek zsarnokságából. Nem kell elcsodálkoznunk, mert bizony van ilyen is: erőszakosak, zsarnokok lesznek a „jó" emberek. (Talán azért kényes a probléma, mert mi magunk is nyakig benne vagyunk!) Úgy érzik az ilyenek: az ő „jóságuk" felhatalmazza őket (erőszakos!) cselekvésre. Hiszen nekik van igazuk és a jó cél szentesíti az eszközöket. (...) A bibliatudósok szerint ide tartozik Jézusnak ez a szava: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek..." (...) Kemény a szó, de így igaz: Jézus a „szent" zsarnokok „szent" erőszakosságaiból is ki akarja szabadítani az embereket. Ennek a világnak ki nem mondott, de gyakran alkalmazott alaptétele ez: ha másként nem megy, erőszak útján biztosan el lehet érni acélt. Ezen atételen nem is gondolkoznak az emberek. Ez annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy nem is szorul bizonyításra. Ezért van az, hogy Istent sem tudják másként elképzelni, mint olyan valakit, aki először ugyan próbálkozik más módszerekkel is (türeiem, meggyőzés, szeretet), de ha ezek eredménytelenek maradnak, akkor O is előveszi a célravezető módszert: az erőszakot. Neki minden embernél nagyobb hatalma van, miért ne élne vele, ha másként nem tudja megvalósítani a gondolatát. (Betegséggel, halállal, örök tűzzel büntet.) A keresztyének között is kevesen értik azt a hallatlanul új gondolatot, amit Jézus hozott az embervilágba. Nevezetesen azt, hogy Istennek valóban gazdag eszköztára van (szelíd szó, hosszútűrés, kegyelmi idő, bűnbocsánat, helyettes szenvedés a golgotai kereszten), de az erőszak hiányzik ebből az eszköztárból. Ha a Jézus életének és halálának ide vonatkozó tanítása — szégyenünkre — nem eléggé meggyőző számunkra, akkor emlékezzünk a nálunk is vetített Gandhi film üzenetére. Igaz, hogy a végén elbukott, megölték, de ezzel együtt csodálatos eredményeket ért el szelíd szeretetével. Isten Jézusban megmutatta, hogy inkább vállalja ügyének időleges „elbukását" (pl. a kereszten), mint azt, hogy „tizenkét légió angyallal" verje szét a Krisztus-gyilkos bűnösöket. Szent életű szülők, lelkipásztorok, egyházi munkások szégyenkezzünk: Jézusnak időnként a mi „szent" zsarnokságunkból kell kiszabadítania az övéit. Ha ez sikerül, a démoni erők kötelékeiből már könnyen ki tudja szabadítani őket. FARKAS JÓZSEF