Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-18 / 296. szám, szerda

1991. DECEMBER 18. ÚJ szól VILÁGPOLITIKA 6 JOBBRA AT! Európa testileg-lelkileg megváltozott, labilis, ideges, türelmetlen és agresszív lett. Csak úgy torr benne minden: terjed a bosszúvágy, erősödik a szeparatizmus, tombol a gyűlölet, harag, nacionalizmus. Nem, egyáltalán nem keleti bajjal állunk szemben, hanem általános európai jelenséggel. Tekintsünk csak a Nyugat felé, aligha találunk egyetlen olyan országot, ahol probléma nélkül, rendjén, szóval, a régi kerékvágásban mennek a dolgok. Nő a félelem az ismeretlentől, amely Európára szakad, mélyül a kiábrándultság, s ezzel párhuzamosan fokozódik a radikalizmus. A politikai lépcsőn pedig lassan, de biztosan felfelé haladnak a szélsőjobboldali pártok. Győzelmi ünnepet ült a nacionalista, rasszista Flamand Tömb a belga parlamentben, választási sikerének örülhetett a szeparatista Lombard Liga Észak-Olaszországban, Svédországban diadalkapu alatt vonultak be a Riksdagba az Új Demokrácia képviselői, akiknek „kékvérű" szélsőjobbos vezetője a menekültek számlájára írta a gazdasági hanyatlást. Sorolhatjuk tovább. Ausztriában Jörg Haider, a Harmadik Birodalom foglalkoztatási politikáját méltató populista, nacionalista szabadságpárti hazafi keveri a politikai kártyalapokat. Franciaországban gomba módra szaporodnak a már-már bálványozott Le Pen hívei. Spanyolországban Francot sirató randalírozó fiatalok hallatnak magukról. És Németországban? Talán ott - ahol „házasságra lépett a Kelet a Nyugattal - mutatkozik meg a legmarkánsabban a veszélyes radikalizmus. Neonácik és bőrfejűek változtatják véres arénákká az utcákat, menekültotthonokat, lincselik a gyűlölt színes bőrűeket, míg csak egy szép napon tovább szűkítik a kört, s szembefordulnak a feketehajúakkal, pacifistákkal, öregekkel, kutyatulajdonosokkal ... Mi lelte Európát? Mi okozta ezt a törést a nyugati államokban? Annak ellenére, hogy az egyes országokban különböző okokra vezethető vissza a radikalizmus előretörése, bizonyos közös vonások is fellelhetők. Németország új tartományiaban a keleti fordulattal gyűrűzött be az erőszak, a kommunista diktatúra bukása, az ezt követő szociális és gazdasági feszültség, ám mindenekelőtt az egyesítés után politikai „rendetlenség" tette szabaddá az utat az irányt tévesztett emberek előtt, akik bűnösöket kerestek, s lelték meg a leggyengébbeket. Támogatókra találtak az újfasisztákban és partnerekre a felbátorított nyugatnémet rasszistákban. Belgiumban az egymással rivalizáló vallonok és flamandok közt lavírozó hagyományos kormánypártok készítették elő a talajt a radikálisok számára. Franciaországban a torzsalkodó szocialisták, újgaulle-isták és giscardisták, akik mintha örökös választási kampány közepette élnének. Svájcban szintén a nagykoalíciósok, gyakori és minden döntő fontosságú kérdésben megnyilvánuló tétovázó magatartásukkal. Kiderül tehát, hogy a markáns jobbratolódás nem annyira a szélsőjobbosok politikai zsenialitásának köszönhető, hanem inkább a kormányok kudarcával, a hagyományos pártok homályos és erőtlen politikájával magyarázható. Az átpártolt választópolgárok szavazólapjaikkal szálltak szembe a külföldiek problémájában hasznavehetetlen kabinetekkel, így próbálták megállítani a veszélyes áradatot, az Afrikából, Ázsiából és az öreg kontinens szegényházaiból tóduló menekülteket, akiktől féltik kenyerüket, munkahelyüket. Féltik nemzeti identitásukat és a jólétet, ezért néznek esetleg rossz szemmel a Európába törtető követelődző keletiekre, ezért tekintenek aggódva a jövőbe vezető útra, amely ma túlságosan bizonytalannak, kiismerhetetlennek tűnik számukra. Ezeket az aggodalmakat tartósítja, dédelgeti a Le Pen- és Haider-féle kompánia. Szép szavakba csomagolt, nacionalista eszmékkel átszőtt populista jélszavakkal, rafinált politikával, mindent és mindenkit bíráló programmal csábítják táborukba az elégedetlen embereket. Sajnos, nem kis sikerrel. URBÁN GABRIELLA HOSSZÚ KAMPANYHARC AMERIKÁBAN MÉLYPONTON AZ ELNÖK NÉPSZERŰSÉGE Bár még hivatalosan nem kezdődött meg Amerikában az elnökválasztási kampány, hiszen csaknem egy év van hátra a döntő összecsapásig, elérkezett az az idő, amikor minden politikai döntés mögött a választási érdekek is felfedezhetők. Teljes mértékben érvényes ez George Bush legutóbbi lépéseire,természetesen elsősorban a belpolitikában, de nem kivétel a külpolitika sem. Várható ugyanis, hogy az elnök visszafogja nemzetközi aktivitását és jobban fog összpontosítani a hazai ügyekre, főleg a gazdaságra, aminek első jele az volt, hogy az otthoni gondokra való hivatkozással mondta le nemrégiben ázsiai körútját. Mert hiába érdemli meg a kormányzat a külpolitikájára a csillagos egyest, az amerikai polgár szemében ez nem sokat számít, őt elsősorban a saját gondjai érdeklik. Ez mindig így volt, és szinte törvényszerű, hogy a magát újraválasztani kívánó hivatalban lévő elnök az utolsó évben a belpolitikára összpontosít. Recesszió után recesszió Bush népszerűségi indexe még soha nem volt olyan alacsony, mint most, ötven százalék körüli, de ami még ennél is rosszabb: a vietnami háború és a Watergate-botrány óta nem volt példa arra, hogy ilyen kevesen adtak igenlő választ arra a kérdésre, helyes irányba halad-e a kormányzati politika. Óriási visszaesés ez pár hónap alatt, hiszen márciusban az elnök népszerűsége 75-80 százalékos volt. Mára már megkopott az öböl-háborúban aratott győzelem fénye, és az sem lenne jó, ha erre hivatkozna, bírálói már a győzelmét is ellene fordítják, mondván: a Szaddam-rezsimet nem sikerült megbuktatni, az iraki diktátor él és virul. Tehát a gazdaság az a banánhéj, amelyen Bush a legkönnyebben elcsúszhat. A recesszió után a nyári hónapokban bekövetkezett némi fellendülés, de az őszi előrejelzések már megint nagyon pesszimisták voltak. A gazdaságélénkítő lépések rendre kudarcba fulladtak. Mivel nem növekszik a kereslet, a vállalatok nem növelik termelésüket, nem kezdenek új beruházásokba, nem növelik a munkahelyek számát, ellenkezőleg: elbocsátják alkalmazottaikat. A kereslet pedig azért nem nő, mert a vállalati előrejelzések pesszimisták, az emberek óvatosak, nem építkeznek, nem vesznek új autót, tévét stb. Általános az a vélemény, hogy a kormányzat ebben a nehéz helyzetben nem áll feladata magaslatán, ideges, kapkod, rossz döntéseket hoz. Ezt a legjobban egy novemberi példa érzékelteti. Az elnök, állítólag anélkül, hogy gazdasági tanácsadóival konzultált volna, egyik beszédében azt mondotta, szeretné, ha a bankok csökkentenék a hitelkárSununu, a rossz szellem a karikaturista szemével tyákkal vásárlók tartozásaira kivetett majd húsz százalékos kamatot. Egy buzgó szenátor törvényjavaslatként be is terjesztette, s ami még nem volt: a népszerűségükkel törődő honatyák azonnal el is fogadták. A tőzsdén kitört a pánik, hiszen a pénzügyi gondokkal küszködő bankok nagyrészt a hitelkártyák kamataiból tartják el magukat. Következett volna a plasztikkártyák millióinak visszavonása, a kereslet még nagyobb arányú csökkenése, a gazdasági hanyatlás mélyülése. Most főhet az elnök feje, hogy hogyan lehetne visszaszívni az egészet. Valószínűleg úgy hogy megvétózza a törvényt. Terhes örökség Persze, látni kell azt, hogy a jelenlegi kormányzat gazdaságpolitikája alatt még Ronald Reagan helyezte el a dinamitot. Az ő, hitelekből finanszírozott fegyverkezése miatt a nyolcvanas évek elején még csak ötven milliárd dolláros költségvetési deficit a sokszorosára nőtt, s az idén szeptemberben zárult pénzügyi évben már elérte a 268 milliárdot. A becslések szerint az 1992-es pénzügyi évben pedig akár 350 milliárdra is ugorhat. A Le Monje című párizsi lap november végén a reagani örökség kapcsán azt írta, jókora naivitás volt azt hinni, hogy ha kevesebb adót fizetnek be az államkaszszába, az az állam javát fogja szolgálni. ,,

Ronald Reagan a gazdasági növekedést a deficitből finanszírozta, a katonai költségvetés kivételével olyan mértékben csökkentette az egyéb kiadásokat, hogy mára az amerikaiak az infrastruktúra szétesésére panaszkodnak." Megfelelő adattal szolgált a washingtoni mezőgazdasági minisztérium: minden tizedik amerikai állampolgár támogatásra szorul, élelmiszerutalványok formájában, s például New Hampshire államban a lakosság fele kap ilyen utalványokat. Ellenfél kerestetik Igaz, hogy Bush szorult helyzetbe került, de nagy merészség lenne leírni őt. Egyrészt abban bízhat, hogy jövő novemberig gyökeresen változik a helyzet, s a kormányzat azt ígéri, hogy legkésőbb tavaszig kilábalnak a gazdasági recesszióból. Egyébként csak e hónap elején ismerte be először a nagy nyilvánosság előtt, hogy az USA-ban nehéz idők járnak, és sürgős intézkedésként tízmilliárd dollárt szabadított fel a gazdasági tevékenység ösztönzésére, új munkahelyek teremtésére. Megígérte, januárban ismerteti akcióprogramját, amikor előreterjeszti az amerikai elnökök hagyományos üzenetét az unió helyzetéről. Másrészt pedig abban bízhat Bush, hogy a demokratáknak nincs igazi nagyágyújuk, aki felvehetné a kesztyűt. A legtehetségesebbnek tartott demokrata párti politikus, Mario Cuomo New York-i kormányzó nem igazán népszerű, ezt tudja is magáról, és még nem döntötte el, A kritikát mindig meghallgatom... beszáll-e az elnökválasztási küzdelembe. Valószínű, hogy igen. Egyes felmérések szerint az emberek többsége most mégis a Demokrata Jelöltben bízik, így: nagybetűkkel és névtelenül. Ami azt is jelenti hogy megelégelték a hosszas republikánus kormányzást. Figyelmeztető ugyanis a republikánusok számára, hogy november ötödikén, amikor több helyütt választottak kormányzót, képviselőket, polgármestereket, alaposan leszerepeltek. A legérzékenyebb vereséget a pensylvániai kormányzóválasztáson szenvedték el, ahol egy ismeretlen demokrata legyőzte Bush személyes bizalmasát és favoritját, Richard Thornburgh volt igazságügyi minisztert. Ez is közrejátszott abban, hogy végre elszánta magát és leváltotta közútálatnak örvendő, de éleseszű kabinetfőnökét (ez amolyan majdnem-miniszterelnöki poszt), John Sununut. Egyesek szerint a luxusutazási botrányairól hírhedt Sununu volt Bush rossz szelleme, neki tulajdoníthatók az utóbbi idők helytelen gazdaságpolitikai döntései. Mások úgy vélik. Sununu magára vállalt minden bűnt, hogy az elnök tiszta maradjon, ne legyen kolonc az elnök kampányában. Bush már kinevezte új kampányfőnökét is, éspedig Robert Mosbacher kereskedelmi miniszter személyében. Hosszú küzdelmet kell tehát az elnöknek vívnia, annak ellenére, hogy igazi ellenfelét még nem is ismeri. De tény, hogy a demokratáknak is hamarosan színt kell vallaniuk. MALINÁK ISTVÁN noza Janajeva, Emma Jazova, I! Valentyina Pavlova, Ljudmila Kukjanova, Jekatyerina Krjucskova, Lilija Baklanova... Asszonyok, akikről soha senki sem hallott. Férjeik életrajzában legtöbbször meg sem említették őket. Gyermekeiket sem. Az belefért az életrajzokba, hogy a mind magasabb posztra kerülő elvtársak milyen családban születtek, milyen iskolába jártak, S főleg mikor lettek a kommunista párt tagjai - de mintha agglegények lettek volna. Az asszony nem számított, legyen bár egyetemi tanár vagy neves kutató. Az elvtársaknak nincs magánéletük. Legtöbbször nem is volt... Sablonos történetek rajzolódnak ki azokból a morzsákból, melyeket az elmúlt - gorbacsovi, részben új stílusú - években sikerült felcsipegetnem a szovjet lapokból. Háborús gyermekkor, éhezéssel tarkított egyetemi évek. A matrac - vagy inkább szalmazsák - alatt,,vasalt" egyetlen nadrágjában feszítő tehetséges ifjú beleszeret valamelyik kolleginájába. Szerelmi házasság köttetik - érdekről szó nem lehetett két ágrólszakadt között. Az elsó lépcsőfok a szamárlétrán legtöbbször a Komszomol üzemi vagy járási bizottsága, valahol vidéken. Majd pártmunka, még nagyobb hajtás. A családra egyre kevesebb idő jut, viszont mind jobb körülmények között élnek. De még tisztességesek, és elítélik a csúcson lévők mind feltűnőbb ügyeskedéseit, piszkos ügyeleteit. Akkor következik be számukra a fordulat, amikor a politbüró, ez az igazi vének tanácsa belefárad a sorozatos világraszóló temetésekbe, s - az eredeti szándék szerint átmeneti időre - kortársukat, Mihail Gorbacsovot állítja a párt és egyben az ország élére. 1985 áprilisa után fokozatosan a csúcsra kerül az egynadrágos nemzedék. Ám a világ rövidesen Gorbacsovért rajong, a nyugati lapokban sorra jelennek meg a cikkek a ,,Kreml ASSZONYOK A KREMLBŐL titkos fegyveréről", Raisza Gorbacsováről is. A csinos, elegáns, művelt, fiatalos Raisza - aki nem titkolja, hogy már nagymama - mindenkit levesz a lábáról. A második politikusfeleség, akit megismer a világ - Nanuli Sevardnadze. Túl az ötvenen is igazi kaukázusi szépség. A lapok csak azért nem áradoznak róla még többet, mert már minden szellemes hasonlatukat Raiszára pazarolták. Fel-felbukkan a többi asszony is, de csak egy rövid időre. Jelcin jól tudja, miért nem mutatkozik nyilvánosan feleségével, Nainával, aki pedig igazán mutatós teremtés: Jelcin az élére állt annak a nem kis létszámú, magas rangú csapatnak, amely támadásokba kezdett a már államfő Gorbacsov ellen - a felesége miatt. Tehették, a közvélemény is Raisza ellen volt hangolódva (vagy hangolva): az oroszoknak sosem volt first ladyjük, nem tudtak megbarátkozni ezzel az ,, intézménnyel". Az elutasító magatartás kialakításához az is hozzájárult, hogy miközben otthon mind tekintélyesebb volt a hiánycikkek listája, a lapokban egyre-másra ,, kompromittáló" fotók jelentek meg: Raisza külföldön ékszereket vásárol, divatbemutatón vesz részt... Mint közben kiderült, az évekkel korábban készült fotókat a KGB vásárolta meg a külföldi magazinok archívumaiból... Okulva ebből a hadjáratból, ami Raisza Gorbacsovát is részleges visszavonulásra késztette, sok feleség meg sem jelent a nyilvánosság előtt, csak ha muszáj volt, főleg külföldi politikusok látogatásai alkalmával. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az augusztusi elvetélt puccs után ók is eszébe jutottak az embereknek, főleg az újságárőknak. Talán azért, mert a belügyminiszter Borisz Pugo felesége követte férjét a halálba. Talán tudott valamit? Vagy attól félt, hogy a győztesek előveszik a sztálinista módszereket Naina Jelcina az egyik lányával, Jelenával és két unokájával. A másik lány kisfia, a kilencéves Borisz a nagyapa titkos kedvence - tudta meg a Madame című párizsi lap, amely az orosz elnök személyes hozzájárulásával készíthetett beszélgetést feleségével. Az elsőt, s egyelőre az utolsót. és mehet a börtönbe? Emma Jazova, a volt védelmi miniszter felesége nem érti, hogyan szövetkezhetett a férje ilyen emberekkel, hiszen többségükről nagyon rossz véleménye volt. Igaz, Gorbacsovval sem értett mindenben egyet. Egy hónappal a puccs után Emma Vasziljevna kiköltözött a Moszkva melletti dácsából, s valószínűleg át kell adnia a lakást is, ami a Gorbacsovék villájával szembeni házban van. Már régen kérte a férjét, költözzenek egy ,,,normális" lakásba. Nem volt ideje intézkedni, halogatta. Most már végleg elkéstek... Lukjanovnak, a parlament exelnökének biológus a felesége. Professzor, független asszony. Csak a legjobbakat tudja mondani a férjéről. Imádta a költészetet, bélyegeket gyűjtött, költők hangfelvételeit és könyveket. Ljudmila Dmitrijevna kemény jellem: ,,A könnyeimet senki sem fogja látni... A történelem fog ítélkezni, s az kegyetlenebb bíró az istennél is." Lukjanov börtönben írt verseit már szavalják az Arbaton. Jekatyerina Krjucskova nyilatkozott a Pravdának. Arra panaszkodott, hogy KGB-főnök férje mindig jóindulatú volt, hiszékeny. Ez okozta a vesztét. Roza Janajeva, a volt alelnök felesége levelekkel bombázza a sajtót, a leghatározottabban tiltakozik férje rágalmazása ellen. Folynak a kihallgatások. A per időpontja egyre bizonytalanabb. A puccsisták ,,ügye" elbukott, de asszonyaik oroszlánként harcolnak. Értük. Bármit is tettek a férjek, ez a csata tiszteletet parancsoló. Asszonyok, akiknek menniük kellett a Kremlből. Majd jönnek az újak, azt hiszem, azok is ilyen titokzatosak lesznek. Csakis erre lehet következtetni. December elsején, például, megválasztották Ukrajna elnökét. A hivatalos életrajzban egy szó nincs feleségről, gyerekekről. Majd ha megbukik? GÖRFÖL ZSUZSA