Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-17 / 295. szám, kedd

7 KULTÚRA 1991. DECEMBER 17. KÚTFŐ' FREUD: TOTEM ES TABU „A tabu polinéziai szó... Jelenti egyrészt azt, ami szent, ami megszentelt, más részről, ami ijesztő, veszedelmes, tilalmas és tisztátalan... Wundt a tabut az emberiség legrégibb megíratlan törvénykódexének nevezi. Általánosan azt tadják, hogy a tabu régibb, mint az istenek, és oly időkben keletkezett, amikor még semmiféle vallás nem volt." Kútfő rovatunkban, amint talán a figyelmes olvasó észrevette, elsősorban az elmúlt évtizedekben elhallgatott, perifóriára szorult szerzők mostanában megjelent (újra megjelent) írásaira igyekszünk felhívni a figyelmet. Az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb „tabuja" (hogy stílusosan fejezzük ki magunkat), a pszichoanalízis volt, s fölfedezője Sigmund Freud. Előbb a fasizmus (zsidósága miatt), aztán a kommunizmus tette feketelistára, s lett az újabb nemzedékek, így a mai ötvenévesek s az azoknál fiatalabbak ismeretlenje. Annak ellenére, hogy módszere, a pszichoanalízis századunk egyik legfontosabb felfedezése, s Freud (Einstein mellett) a század legismertebb tudósa. Atizes-huszas években Freudnak majd minden munkája megjelent magyarul is, hála a magyar származású Freud-tanítványoknak, különösen Ferenczi Sándornak, ám az egykor megjelent könyvek föllelhetetlenek voltak, ugyanúgy, mint a később nagyritkán megjelenő újabb fordítások. (A mindennapi élet pszichopatológiája például már 1958ban megjelent, ám el is tűnt hetek alatt, s ugyanolyan könyvritkasággá vált, mint a régebbi Freud-könyvek.) Ám az utóbbi években sorra jelennek meg a Freud-művek (Esszék, Álomfejtés, Bevezetés a pszichoanalízisbe, Mózes, Önéletrajzi írások, legutóbb pedig a Totem és tabu). „Pedig a könyv megállja a helyét, nyolcvan év távlatából is izgalmas olvasmány, a lélektani értelmezés merészsége lenyűgözi az olvasót, a kulturális szokások mozaikjai így érdekes képpé állnak össze számára... Itt az idő, hogy szélesebb rétegek olvassák és alkothassanak véleményt róla, ne csupán kritikákra utalva, mint korábban" — írja a mostani kiadáshoz, amely az egykori, 1918-as fordítás reprint-kiadása, dr. Buda Béla. Amaz, első kiadáshoz pedig még Ferenczi Sándor írt bevezetést, mégpedig ekképpen: „A Totem és tabu Freud első és szerencsés kísérlete a néplélektan terén... Ha igaz, hogy a lélekelemzés az egyes ember lelki működéséről való ismeretünket egészen új alapokra fektette, magától értetődik, hogy az etnológiának is forradalmi átalakuláson kell átmennie az új lelkiismeret alapján." Aminthogy így is történt. Igaz, az etnológia már Freud előtt is mutatott fel jelentős eredményeket (Tylor, Frazer, Frobenius), maga Freud is elsősorban Frazer zseniális „Aranyágából" veszi példáit, ám az is kétségtelen, hogy a Totem és tabu nyomán sokkal magasabb szinten folyik a kutatás, „minőségi ugrás" következett be az etnológiában. Elegendő, ha csupán az ugyancsak magyar származású Freud-tanítvány, az etnológusnak-pszichológusnak egyaránt kiváló Róheim Gézára emlékeztetünk. Ám lássuk, miről szól a Totem és tabu négy tanulmánya? Az első „Az incesztus-iszonyról", a második „A tabu és az érzelmi rezdülések ambivalenciájá"-ró\, a harmadik címe „Az animizmus, a mágia és a gondolatok mindenhatósága", a negyediké pedig „A totemizmus viszszatükrözödése a gyermekkorban". Ez utóbbi tárgyalja a totemizmus eredetét és az exogámia létrejöttét és viszonyát a totemizmushoz. Nem a mi dolgunk az, hogy mindezt részletesen elemezzük, még csak az sem a tisztünk, hogy minősítsük az írások vagy akár a fordítások minőségét (noha illik megjegyeznünk, hogy Pártos Zoltán több mint hetven esztendeje készült magyarítása meglepően állja a versenyt az idővel), inkább hagyományainkhoz híven hajoljunk közelebb a forráshoz, magához a kútfőhöz, ismerkedjünk a legilletékesebb szavaival: „Képzeljük el most egy ilyen totemlakoma jelenetét... Ott van a klán, mely totemállatát ünnepi alkalomból kegyetlenül leöli, és nyersen elfogyasztja... Él bennük annak a tudata, hogy az egyes ember számára tilos dolgot cselekszenek, melyet csak valamennyiük részvétele igazolhat; viszont egyiküknek sem szabad távolmaradni az öléstől és a lakomától... A pszichoanalízis elárulta nekünk, hogy a totemállat csakugyan az apát helyettesíti, és ehhez jól vág az ellentmondás, hogy azt máskor megölni tilos, hogy a megölés ünneppé lesz... (mert) az erőszakos, féltékeny apa minden nőstényt magának tart meg, és felnőtt fiait elűzi." Nincs módunk részletesebben idézni, gondolom, ennyiből is világos, mi is volt Freud (és a pszichoanalízis) nagy hozadéka az etnológia területén, s hogy ez a hozadék leginkább épp e legendás Totem és tabu című könyvben található. Ezért írhatta róla Ferenczi Sándor már idézett bevezetőjében, hogy „Az etnológia eddig inkább csak tények és adatok többé-kevésbé önkényesen csoportosított halmaza volt. A Totem és tabu példát mutat az etnológusoknak arra, mennyivel tudományosabbá válik az óriási szorgalommal összehordott anyag és néprajzi adathalmaz, ha a tudatlan lelki élettel is számoló pszichoanalízis kategóriáit alkalmazzák rá, és mennyivel közelebb visz ez a módszer a komplikált és érthetetlen néplélektani jelenségek mögött rejlő egyszerű igazságok megértéséhez." AZ ELESETTEK OLDALAN DUŠAN HANÁK FILMJEI A MAGYAR TELEVÍZIÓBAN Bőven termő s értékes alkotásokat adó éve volt a csehszlovák filmgyártásnak 1965. Vera Chytilová az Automatavilággal, Jirí Menzel a Baltazár úr halálával, Ewald Schorm A boldogság házával, Jan Némec a Csalókkal, Jaromil Jireš a Románccal hozott fel egy-egy hrabali gyöngyöt a mélyből, Milos Formán akkor mesélte el egy cipőgyári Szöszi szerelmét, Jan Kádár és Elmar Klos az Üzlet a korzón forgatását fejezték be, és még ugyanabban az esztendőben Oscar-díjat nyertek vele. Dušan Hanák életében 1965 a pályakezdés éve. Prágában kapott rendezői diplomájával ekkor tért vissza Pozsonyba, és dokumentumfilmesként kezdett el dolgozni. Első, 1969-ben forgatott játékfilmje, a 322 a csehszlovák filmművészet új hullámának egyik utolsó darabja lett — ő maga pedig egy sodró erejű szellemi áramlat legfiatalabb képviselője. Egy halk szavú, befelé forduló férfi, aki az elesett, magukra maradt egyszerű emberek őszinte pártfogója. Ez Hanák. 1972-ben készült alkotását, az Egy régi világ képeit nemrég láthatták a Tv2 filmklubjának nézői, a 322 és a Szeretlek, szeress! a közeli napokban kerül a Magyar Televízió műsorára. — Ennek a három filmnek „kívül" is, „belül" is megvan a közös nevezője. Belül a magány, a vég nélküli gyötrődés, a megnyomorított élet, kívül a puszta tény, hogy mindhárom alkotás éveken át a tiltott filmek listáján szerepelt. — Első lélektani filmemet, a 322-t közvetlenül a szovjet megszállás után, valós motívumok alapján forgattam. Főhőséül olyan férfit választottam, aki magas beosztásban ugyan sohasem volt, még az ötvenes években sem, de politikailag már akkor elkötelezte magát. A szövetkezetesítésben, a falvak szocializálásában vett részt nagyon is tevékenyen, s csak jó pár évvel később, amikor nehezen gyógyítható betegségével fatalistává válik, akkor kezd el gondolkozni: kinek ártott, kiket bántott annak idején. Önvizsgálatra s önmarcangolásra készteti őt a kór, amelyről azt hiszi: bűneiért kapta a sorstól. Egy férti, aki elvesztette hitét, mégsincs bátorsága nem hinni — ezzel a jelmondattal jutott ki a film 1969-ben a mannheimi fesztiválra, de hiába győzött, a hazai mozikba nem juthatott el. Hogy miért? Ennyi év után már nem könnyű megválaszolni a kérdést... még csak papírt sem vehetek elő, amely segítene, mert soha, egyetlenegyszer sem adták írásba, hogy miért vonták meg a filmtől a forgalmazás jogát. Egyszerűen csak a végeredményről, a „bizottság" döntéséről értesítették, hogy a 322 nem kerülhet közönség elé. Talán az volt a hibája, hogy reagált a szovjet megszállásra, végső kicsengésével pedig áthúzta az elvtársak ideológiáját. Nem is örült az akkori kulturális vezetés a mannheimi díjnak, a legszívesebben visszaküldették volna velem. — Megrázó erejű dokumentumfilmje, a hegyi parasztokról készült Egy régi világ képei tizenhét évig feküdt a polcon, noha politikáról, társadalombírálatról, „helyzetelemzésről" szó sem esik benne. — Ezt a munkámat azért tiltották be, mert „csúnya embereket" mutogattam benne. Idős, betegséggel, elhagyatottsággal és elképesztő szegénységgel küszködő, századokkal régebbi életformát élő magányos parasztokat kerestem fel ugyanis, olyan öregeket, akik egész életüket mostoha körülmények közt, kemény munkával töltötték, a társtalanságot, a sors csapásait, a halált pedig magától értetődő természetességgel fogadják. Fizikai és erkölcsi erejük, tartásuk példaértékű lett számomra, emberi kvalitásaikat ma is ugyanúgy csodálom, mint 1972-ben, amikor a filmet forgattuk. — Lyonban, Münchenben, Montrealban, Los Angelesben, ahol díjat kapott a film, hogy reagált a közönség e megdöbbentő képsorokra? — Mindig, mindeütt ugyanazt a csendet hallottam, még Japánban is, aztán a zúgó tapsot. Chicagóban, a filmművészeti akadémián tananyaggá vált a film... ennél nagyobb sikert már nem is kívánhatnék magamnak. — Martin Martincek fotóinak mekkora szerepe volt abban, hogy ez a hatvanöt perces dokumentumfilm megszületett? „Pénzt szerezni is művészet!" (Méry Gábor felvétele) — Én a Martinőek-fotóktól nemcsak ihletet — erőt is kaptam. Felkavaró fényképek voltak ezek, nem akármilyen sorsokról beszéltek. Liptóban és Árvában meg is kerestem mind a három embert, és be is kerültek a filmbe. — A harmadik film, amelyet most bemutat a televízió, tragikomédia. Szeretlek, szeress! — kijelentés és felszólítás között zátonyra fut egy kapcsolat. — Zátonyra fut, mert elillan belőle a becsület. Egyébként erre a munkámra is azért kaptam elégtelent a felsőbb szervektől, mert „lecsúszott" emberekről szóltam benne, és a környezetet is, amelyben a történet játszódik, lehangolónak vélték. Még egy kijevi filmestől is azt hallottam: „Ez valóban nem egy mutogatni való alkotás... ebben rettenetesen rondák a konyhák." — Berlinben, 1989-ben Ezüst Medve-díjat kapott a film. — Kilenc évvel azután, hogy elkészült! Addig sehol sem vetítették. Egy kisvárosi vasútállomás alkalmazottai, kalauzok, postások és rakodómunkások szeretnek és nem szeretnek benne, csupa egyszerű, szerencsétlen, kiégett ember, akiket már semmi sem boldogít, még az ital sem. Külsőleg már majdnem hasonlítanak egymásra, de belül még nem — és én éppen erre voltam kíváncsi, ezt akartam megmutatni, a lelkivilágukat, hogy ki miért lett olyan, amilyen. — Miikát, a becsapott kalauznőt Csákányi Eszter alakítja a filmben. Hogy talált rá, honnan ismerte őt? — Gazdag Gyula rendezéséből, a Kétfenekű dobból. Egy vidéki tanítónőt játszott, de úgy, hogy azonnal megszerettem őt. Dolgozni is élmény volt vele... érzékenységével, törékeny lelkével pontosan úgy formálta meg a figurát, ahogy én azt kezdettől fogva elképzeltem. — És most hadd kérdezzem azt, amit ön kérdezett az Egy régi világ képeiben, hogy mi a legfontosabb az ember életében? Szeretetre és tiszteletre méltó öregei szerint becsülettel élni. — Becsülettel élni és pozitívan gondolkodni. — Még ha nehéz is olykor-olykor? — Igen, akkor is. Mindig, minden helyzetben. — Következő filmjét mikor kezdi el forgatni? — Nem tudom. Egyelőre témát keresek. — Nincs készen egyetlen forgatókönyve sem? Üres a fiókja? — Nemcsak a fiókom, a zsebem is üres. Én a régi rendszert nem fogom visszasírni soha, hiszen az én életemet is alaposan megkeserítette, de ki kell hogy mondjam azt is: rengeteg sok hibája mellett volt azért néhány pozitívuma is. Például az, hogy anyagi támogatásban részesítette az állami filmgyártást. Ennek vége, erre már egyetlen rendező sem számíthat. Úgyhogy én most nemcsak témát

; hanem szponzorokat is keresek. Es ne gondolja, hogy pénzt szerezni könnyű dolog... ez is művészet! SZABÓ G. LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁS EPERJESEN A .MAGYAR SZÍNHÁZ" Saját magunkat hazudtolnánk meg, ha azt állítanánk, hogy a szlovák—magyar kapcsolatok problémamentesek vagy ideálisak. Annak ellenére, hogy a mi szomszédi kapcsolatainknak voltak rossz és tragikus időszakai is, közös történelmünkhöz nem fér kétség. Nem férhet, hiszen a szlovákok, magyarok és az itt élő más nemzetiségűek évszázadokon át együtt éltek, együtt alakították e térség kultúráját. Ezt az együvé tartozást ma is tudatosítanunk kell — főleg ha azt akarjuk, hogy a közép-európai régió megteremtése ne óhaj maradjon csupán. Természetesen e szép eszmét mindenekelőtt konkrét tettekkel kell megvalósítani. Például olyannal is, mint a magyar színházművészet 200 évét bemutató vándorkiállítás. A Magyar Színházi Intézet Színtörténeti Múzeuma által 1990-ben válogatott és bemutatott dokumentumgyűjtemény szlovákiai körútja során Komáromból Eperjesre ért, s most az ottani Záborský Színház új épületében várja az érdeklődőket. A huszonöt tábla anyaga időrendben, kellő áttekinthetőséggel vázolja a magyar színjátszás .életútját". Több korabeli fénykép, műsorfüzet és más dokumentum tanúskodik a fontosabb állomásokról, határkövekről — köztük néhány a közös múltunkról... Az iskolai színjátszást taglaló fejezetben megkülönböztetett .bekezdés" említi az 1651-es esztendő .leltárában" Eperjest is, vagyis azt a várost, amely abban az időben evangélikus kollégiumával a térség tudományos, művelődési és kulturális életének központja volt. A látogató megtudja azt is, hogy a 19. század elejéig a magyarországi színházakban többnyire német nyelven folytak az előadások, hogy a nemzeti öntudatot elsőnek a diáktársulatok kezdték ébresztgetni, s hogy az első hivatásos magyarországi színházat 1821-ben Kolozsvárott alapították. Katona József Bánk bán jától a mai színművekig, Dérynétől Ruttkay Éváig bemutat a gyűjtemény minden korszakot —

s nem hagyja ki a magyar és szlovák színházak, társulatok együttműködését sem. KÁŠA PÉTER, Eperjes KISGYERMEKEK ANGOLKÖNYVE A SZLOVÁK PEDAGÓGIAI KÖNYVKIADÓ LEGÚJABB KIADVÁNYÁNAK MARGÓJÁRA A közelmúltban történt változásoknak köszönhetően felértékelődött az idegen nyelvek tudása, s nemcsak a középiskolákban vagy a felsőoktatási intézmények ben helyeznek rá különösen nagy hangsúlyt, hanem az alapiskolai, sőt az óvodai oktatás során is. A nem lehet elég korán kezdeni elv igazát igyekszik az Urbánek—Szabóvá szerzőpáros az új, kisgyermekek számára írott nyelvkönyvével bizonyítani. A könyv szerzői nagy figyelmet fordítanak a kommunikatív készségek és szokások fejlesztésére: a kiadvány segítségével a gyerekek megtanulhatják kifejezni mindazt, amit szeretnének, és megérthetik majd azt is, amit nekik mondanak. Az értelemszerűen egymást követő, hetven leckéből álló tananyag, a versek, a játékok és a valós szituációk utánzása segíti őket abban, hogy könnyedén, szinte észrevétlenül hatoljanak be egy új világ rejtelmeibe, sőt el is igazodjanak benne. Bár az idegen nyelvek tanítására ez idáig nem sikerült általános érvényű, ideális módszert találni, a könyv szerzői a gyermekek külföldi és hazai idegen nyelvi oktatása során szerzett eddigi tapasztalataikból indultak ki. A bevezető rész a gyermekekkel foglalkozni kívánó felnőttekhez szól, és hasznos módszertani tanáccsal látja el őket. így a pedagógiai végzettséggel nem rendelkező felnőttek (szülők, nagyszülők) is taníthatnak belőle. A könyv gazdag illusztrációi révén is serkenti a gyermekek fantáziáját, és beszédre ösztönzi őket. Reméljük, hogy kicsiknek és nagyoknak egyaránt hű társává válik. HLAVATÝNÉ S. MÁRTA