Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-17 / 295. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA 1991. DECEMBER 17. A MAGYAR KÖNYV HÍRNÖKE BESZÉLGETÉS PÜSKI SÁNDORRAL Ma délután nyílik meg a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ Somolický utcai épületében a Püski Kiadót bemutató kiállítás. Ezt megelőzően az idei Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon a Kassai Thália Színház társalgójában ismerkedhettünk meg Püski Sándor és felesége, Zoltán Ilona munkásságával, akik életük egészét a magyar nép és a magyar könyv kapcsolata ápolásának szentelték. Azóta december 7-én Szepsiben is megnyílt a Püski Könyvesház. Az alábbi beszélgetés a kassai kiállítás megnyitása után készült. — Kérem, hogy elöljáróban annak a szándéknak a megszületéséről szóljon, amelynek nyomán immár a Felvidéken is vásárolhatjuk és olvashatjuk a Püski Kiadó könyveit. Mindez idén nyáron kezdődött, amikor is egy szlovákiai meghívásnak eleget téve Fehérné Tamás Judit kalauzolásával bejártuk KeletSzlovákiát. Először Kassán kerestünk helyet egy közős vállalatnak azzal a szándékkal, hogy Könyveink ide is átkerüljenek. Tudvalevő, hogy a hivatásos könyvterjesztés az átalakulás lassúsága miatt alig működik, boltjaik nagyrészébe el sem jutnak a könyveink és a Művelődési Minisztérium is csak a kiadandó könyvek kis részénél adhat némi segítséget. A kiadónk kis családi vállalat tíz fővel, kevés tőkével. Legalább az önköltséget be kell hoznunk, hogy tovább tudjuk folytatni. Nyolc-tízezer példányt el kell adnunk ahhoz, hogy az önköltség megtérüljön. Kassán túl nagyok lettek volna a helyiség költségei, ezért jöttünk Szepsibe. Reméljük, hogy majd Kárpátalján, s ha megáll a lej romlása, Erdélyben is megteremthetjük a -könyvesházunkat. A felvidéki indulásunk külön köszönhető két régi könyvbarátunknak, akik még a háború alatt lettek olvasóink: Demeter Ferencnek — a fia az egyik tulajdonosa az új közös vállalatnak — és Görcsös Mihálynak. Szepsiben a másik két társtulajdonos, Vitéz Erika szorgalma és Zachariás István polgármester adminisztrációs segítsége is kellett az elinduláshoz. — Az ön könyvkiadóját sokáig úgy tartották számon, mint a népi mozgalom, a népi írók szellemi műhelyét. Igazából azonban, s ez a kiállításon is tapasztalható, igen széles spektrumot fog át tevékenységűk. Mennyiben tartható fenn ma a „népi írók — népi mozgalom" fogalompár? — Mindig igyekeztünk azon lenni, hogy támogassuk ezt a szellemi és irodalmi áramlatot. 1970-es, Egyesült Államokba való távozásunk után is a nemzeti és a népi orientáltságunk határozta meg tevékenységünket. A magyarság sorskérdéseit felvállaló, a kisebbségben élő magyarok életét elemző és feltáró művekkel ismertettük meg olvasóinkat. Ezért is igyekeztünk vissza Magyarországra, miután a rendszerváltás bekövetkezett. Továbbra is vállaljuk ezt a szellemiséget, de nem zárkózunk el a szépirodalom kiadásától sem. Legnagyobb fájdalmunk az, hogy lehetőségeink korlátozottsága miatt vissza kell adnunk jó kéziratokat is, mert egyszerűen nem állhatjuk a kiadás költségeit. Nagyobb kiadók sem engedhetik meg maguknak a nyakló nélküli könyvtermelést, mi meg csak önköltséges tevékenységet folytathatunk. — A kiállítás kapcsán rendezett beszélgetésen tudtuk meg, hogy igen jelentékeny időre előre megtervezik a könyvek kiadását. Ha nem is teljes egészében, mégis kérem, szóljon arról, hogy mi jelenik meg a kiadó gondozásában. — 1992 első felében Gombos Gyula életművének újabb darabjait adjuk ki, majd Gábor Áron szibériai fogságának emlékiratát, amely a legjelentősebb magyar beszámoló a szovjet táborok világáról. Legfontosabb következő könyvünk Sinka István összes verseit tartalmazza. Régen érik már Németh László A minőség forradalma és a Kisebbségben című, egykori esszégyűjteményének a kiadása. Duray Miklós Kutyaszorítójának teljes kiadásával is számolhatnak az olvasók. Szeretném felhívni a figyelmet legfrissebb könyveinkre, melyek már megvásá-. rolhatók, és postán is megrendelhetők a megnyíló könyvesházunkban. Nemrég mutattuk be a Népfőiskolák tegnap, ma, holnap című könyvet és Csurka István Vasárnapi jegyzetek című kötetét, még decemberben megjelenik Csoóri Sándor Nappali hold című prózagyűjteménye és februárra ifj. Bartók Béla mind az öt földrészt bejáró utazásainak a története. — Ez a rövid felsorolás is jelzi, milyen orientáltságú a mostani Pűski Kiadó. A háború előtti időszak, majd a félbeszakított tevékenység és legutóbb a New York-i könyvesház szinte egyenesvonalú szellemi utat teremtett. Megváltozott közép-európai régiónk jobbik felében sem egészen sima a kisebbségi magyarság útja. Ugyanakkor a nyugati magyarok a kommunista diktatúrák megdöntése után elveszítettek egy ellenségképet. Ebben a helyzetben szükség van-e még a New York-i részlegükre? — Ott jelenleg a fiam gondozza az üzletet. Kétéves bérleti szerződésünk van az épületre. Igaz, most már nehezebben megy, hiszen sokan hazajárnak, hazatelepülnek. Reméljük azonban, hogy ott is lesznek olvasók. — Mi éltette azt az üzletet és mi élteti Budapesten? — 1970-ben azért mentem el Magyarországról, hogy életem végén visszakerüljek a könyvszakmába. Hatvan évhez közeledvén két nagyobbik fiam után költöztem Amerikába. Körülnéztem az ottani magyar világban, mihez is tudnék kezdeni. Nem nagyon biztattak, de mindenképpen eldöntöttem a kérdést. Nehéz indulás után mégis sikerült... — Nekem, úgy tűnik, hogy akkor a racionalitás volt a meghatározó döntésében, most viszont érzelmi folyamat eredményeként települt vissza Magyarországra. Igaz ez a sejtésem? — Természetesen így van. Ha itthon mindent ki lehet adni, akkor semmi értelme nincs egy szórványvidéken magyar könyveket kiadni. Nekem ezzel célját vesztette a New York-i életem, haza kellett jönnöm. Az volt a nagy dolog Amerikában, hogy az ott töltött tizenkilenc évem alatt nem ellenőrzött semmiféle hatóság, mit is akarok a magyar könyvekkel, kinek és minek kellenek ezek. — Összevetve az ottani helyzetüket a mostani áldatlan könyvpiaci állapotokkal, miként sikerült megőriznie azt az értékcentrikusságot, amit mai kollégái könnyedén feladnak a profit nevében? — Nyolc-tízezer példányban az igényesebb, komolyabb könyveket most is el lehet adni. A könyvszakma válsága megnehezítette a mi létezésünket is, de reméljük, túl leszünk rajta. Időközben a könyvesboltok magánkézbe kerültek, s leépülnek a nagy könyvterjesztő vállalatok. Reméljük, ez bennünket is segít majd. Az sem elhanyagolandó, hogy sikerült Szlovákiában is teret nyernünk. — Milyen az esélyük az itt alkotó irodalmároknak, hogy megjelenhessenek a Püski Kiadónál? — Mindenképpen meg kell ismerkednem az itteni írókkal, költőkkel, hogy ne csak Duray Miklóst és Dobos Lászlót ismerjem. Ez az előfeltétele a megjelenésnek. Egyelőre nem merek neveket mondani, de ha még tudom folytatni néhány évig a munkámat, akkor az itteniekre és az erdélyiekre is sor kerül. Remélem, mindannyiunkat hozzásegít az Isten. — Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN NÉHÁNY SZÓ A SZÁNTÓVETŐK GONDJAIRÓL KÖZBESZÓLÁS A közelmúltban hosszabb idó'n át, távol a világ zajától, egy kórház lakója voltam. Hármasban, egy szobában, egy, mint később kiderült, pincérből városi tisztviselővé avanzsált nyugdíjassal ós egy gyári munkással, szakszervezeti bizalmival. Mindkettő' jól ismeri a Csallóközt. A pincér Gadóc telepesfaluból származik, az első republika idején a híres komáromi Dózsa vendéglőben tanulta ki mesterségét. A szakmunkás pedig egy Duna menti tiszta magyar kisparaszti házaspár elszlovákosodott unokája. Mindkettőjükből dübörgő folyamként ömlött a panasz, az elégedetlenség: .Mi nem így képzeltük el!" — mondogatták. Mindketten az aranytojásokat tojó csodatyúkot lesték s várták a bársonyos forradalmi időket követően. A mannahullást. Azon a bizonyos történelmet fordító őszön nem győzték tenyerüket elég vörösre tapsolni, mert úgy hitték, eljött az „Édenbe-lépés" korszaka. Akár a sültgalamb. Akkortájt ők is lelkesen dobálóztak a mindennapivá vált jelszavakkal: demokrácia, tolerancia, pluralitás. Európába akarunk lépni, hajtogatták nagy hangosan. Persze, a jelszavak mögöttes értelméről halovány sejtelmük sem volt.Úgy gondolták, hogy mint Mózes idejében a pusztában nyomorgó, a rabszolgságból menekülő zsidó nép életét az égből aláhulló manna mentette meg, őket mostantól valamiféle égi csodaszer fogja jólétbe emelni. Nem tudták, vagy nem akarták tudni, sőt a zúgolódó nép még ma sem érti meg, lehet, nem is akarja megérteni, hogy az .Európa felé menetelünk" hangzatos szlogen hamis szólam, hogy ez az ország 1938 előtt már járt Európában, sőt a kontinens egyik legelismertebb közössége volt. Azt követően úgy alakult az életünk, hogy jó darabig nem élhettünk a demokratikus társadalmak alaptörvényei szerint. A felsorakozáshoz, az újjászületéshez pedig nem a polarizálódásért kell szavalni, nem a bujtogatókra kell hallgatni. Tisztes akarás és munka nélkül nincs se szabadság, se kenyér, se boldogabb holnap. S hogy állunk e téren? Ne álltassuk magunkat, hisz látva látjuk, ha nyitott szemmel nézzük napjaink történéseit. Hónapok óta tereken, termeken gyülekeztetik a népet, ingyenes vonatok, autóbuszok hordanak tüntetni balga .hadoszlopokat". És azok pálinkás, vidám hangulatban utaznak tüntetni egy-két botor akarnok érdekében. Az elszánt összefogás helyett a beugratott tüntetők nemzetiségre, vallási, politikai-ideológiai hovatartozásukra való tekintet nélkül, a felelőtlen .hej" legények, a mindenhol fellelhető bajkeverők a nép nevében, annak félrevezetésével, istenkísértő terveik érdekében züllesztik le és döntik a tehetetlenség és megsemmisülés mélységes szakadékába az országot, fékezve-akadályozva a békés holnapok eljövetelét. Céljainknak megfelelően a messzeségek, a távlatok hamis csillogtatásával ködösítik a nyugati világ valóságképét. Én bejártam Olaszországot, Ausztriát, megfordultam Németországban, több hetet utazgattam nyitott szerhmel Kaliforniában, futó pillantással, emberközelből betekinthettem a mexikóiak életébe is. Tapasztalhattam a szuper gazdaságot, a középosztály jólétét, a dolgozó munkások kiegyensúlyozott életét. Azonban rettenve kellett megbirkóznom a nyomor látványával is — a leírhatatlannal. Ott — mindenütt — meg kell küzdeni a kiegyensúlyozott életért. Ott dolgozni kell, éspedig keményen! Ott nem lehet hőbörögni, ott valóban érvényes a régi német mondás: Szájat tartani, és tovább szolgálni! És bármily gazdag is — hozzánk viszonyítva — a nyugati hemiszféra, ha megfeszített munkával is végzed dolgod, ugyanúgy utcára kerülhetsz, mint itt — de ettől a Mindenható óvjon, mert utcára kerülni könnyű, de a munkapadhoz visszakerülni már nem gyerekjáték. A napokban egy, Svájcban élő, velem majd egykorú, féltucatnyi nyelvet beszélő, főiskolát végzett, nehéz és fontos beosztásban működő s éppen Dél-Amerikában tartózkodó nó'ismerősömtől levelet kaptam. Lelkemre mondhatom. hosszú beszámolójával nagy örömet szerzett, de egyben a rettenet is elfogott. Leveléből szeretnék idézni, mert mondanivalója szoros összefüggésben áll az írásomban kinyilvánított véleményemmel. Előre kell bocsátanom — sosem volt Moszkva-barát inkább szókimondó, igazságot kereső demokrata, nagypolgári színvonalon, aki 45-öt követően hazánkat elhagyta, hivatásánál fogva járja a világot Lássák, olvassák tehát e messziről érkezett levélből kivett sorokat: .... Dél-Amerika számomra, dacára egy tucatnyi aranyos ismerősnek, egy rémálom! Észak-Amerikára szokták mondani, az USA egy nagy szar csokoládéval leöntve. Hát Dél-Amerikában nincs csokoládémáz, szemfényvesztés. A világ talán leggazdagabb földjei: Argentína, Brazília, Venezuela, ott minden van, arany, olaj, szén, drágakövek és zsíros termőföld, s van egy vékony réteg gazdag ember, meg a földhöz ragadt milliók. A szegények! A helyzet ma már annyira elmérgesedett és demoralizált, hogy minden kilátástalannak tűnik... Argentína a három ország közül, ahol most megfordultam, az aránylag legeurópa-hasonlóbb, mondjuk egy imaginair vonalon Párizs (csillogás), Nápoly (a rendetlen hangosság) és egy elhanyagolt kommunista város (a szörnyű vakolatesett, romos házak és lucskos utcák). De Buenos Airesben azért beülhetsz egy taxiba és az tényleg oda visz, ahová kéred, ám Sao Paoloban ez már lehetetlen. Gyönyörű idő volt, a Hiltonban laktam, a város, azt hittem, elegáns negyedében, és sétára indultam, fényképezőgéppel, egyszerre csak rohant felém a hotelboy: "Kérem szíveskedjék azonnal visszafordulni, az igazgató úr kéreti". Első pillanatban azt hittem, talán valami baj történt otthon az unokáimmal, de ekkor már ott állt előttem a direktor: „Kérem asszonyom elnézését, de nem mehet gyalog a városba s pláne nem fényképezőgéppel". — Nappal? — „Nappal se! Senki se segít, ha megtámadják!" Üzleteket akartam látni — mondtam. „Üzletek kérem nincsenek, mert akkor minden üzletesnek rendőrt kellene állítania, az meg drága mulatság. Csak Centerek vannak s ott vannak üzletek!" Mondtam: Jó, akkor veszek egy taxit! „Azt nem teheti, ki tudja, hová viszi el a taxi s talán sohase jön többé vissza!" Levélíróm továbbsorolja argentíniai és venezuelai tapasztalatait is, melyek sokban nem különböznek Sao Paoló-i híradásától, a másik két dél-amerikai ország s a két főváros sok milliós lakosainak életétől. A napokban a tv-ből értesülhettünk azokról az embertelenül kegyetlen halálbrigádokról, melyek Brazíliaszerte öldösik az ország egyes városaiban a szegény negyedek odúiban megbúvó apátlan-anyátlan gyermekeket. Barátnőm is számot ad erről levelében, imígyen: „... Brazíliában rengeteg a családtalan gyerek. A legkisebb kortól felfelé. Hiába csak hatévesek a támadók, ha húszan késekkel mennek neki valakinek. Ha a rendőrség elkapja őket, gondolkodás nélkül lelövik mindannyiukat! Ami semmit sem változtat a helyzeten, mert iksz más húszszor hatéves nincstelen gyerek van. A haláltól nem félnek, hisz az már nem lehet rosszabb, mint az élet. Én olyan deprimált voltam — abban a szörnyű városban — egy luxus hotel luxus suitjében, hogy arra nincs papír, nincs szó!"—fejezi be sorait levélíróm. Sokat töprengtem azon, hogyan is fejezzem be a mostanság sok helyütt felbukkanó, a problémamentes holnapra vonatkozó könnyelmű biztatásokat. Párhuzamot vonni a nyugati világ lehetőségei s a mi mai adottságaink közt nem szabad és nem lehet. A szántóvető embernek is ki kell várnia az őszi vetés után a tél jöttét, a tavasz ébredését, s csak azt követően érkezik el a betakarítás időszaka, ám akkor is a termés minden esetben attól függ, milyen földbe vetette a gazda a szemet. Ezekben a mi kis közép-európai országainkban is jó termést csak verejtékes munkával és türelmes kivárással remélhetünk. És — kérem — sose felejtsük, annak a felcsillantott nyugati fénynek, pompának van ám egy másik arca is, a drog, a nyomor, a munkanélküliség szülte kilátástalan nincstelenség. Spectator. LAPSZÉLEN ELMENNEK A HALAK Tenger sok víz van errefelé, ahol élek. Tavak, kavicsgödrök, kanálisok minden irányban. Kerékpáron fél óra alatt elérhetők. És a Duna sincs messze. Horgászoknak egyenesen paradicsom ez a táj, mondanám, csakhogy eme állítás már nem igaz így, jelen időben. Esztendőről esztendőre rosszabb a helyzet. Most, amikor egyszemélyes évzárót tartok a lassan véget érő horgászidényről, szomorúan kell megállapítanom, ilyen kevés halat talán akkor sem fogtam, amikor kölyök koromban, még minden komolyabb felszerelés nélkül, mint a kalapácsvetők, puszta kézzel pörgettem be a csalit a Latorca vizébe. Ha más nem, legalább a mohó törpeharcsák mindig kaptak. Sovány vigasz, hogy panaszkodnak mások is. Tízszer kellett kimenni, hosszú órákat ülni, méla lesben, a kapásjelzőre függesztett tekintettel, míg horogra tévedt egy családnak-elég példány. A kicsik piszkálódtak persze, ahogy csipkedtékszaggatták a csalit, valahol ott lent a hajlongó vízinövények erdejében, olykor úgy meghúzták a zsineget, hogy nyomban megdobbant szívünk, és berántottunk... A lecsupaszított horgot húztuk ki. Az nem lehet, hogy elfelejtettünk volna horgászni. Az sem, hogy az éjszakánként újabban mind nagyobb számban működő orvhalászok hálóznának le, lőnének, villanyoznának ki minden halat, bár tény, sokat elvisznek. Ugyanis orvhalászok mindenkor voltak, sőt, a régi időkben, amikor még, mint az öregek mesélik, kézzel is lehetett hatat fogni, ki horgászott volna engedéllyel! Hol lehet hát a hiba? Hová tűntek a pontyok, kárászok, keszegek, csukák, harcsák, süllők, compók, meg a többi halak? Tudom, tenyésztésük és telepítésük esetleges, amatőr szinten folyik, hogy enyhén fejezzem ki magam. Azt is tudom, hogy a vizekkel, egy-két kiváltságos tavat kivéve, a kutya sem törődik, miközben a méreg egyre hullik rájuk, egyre csöpög, szivárog beléjük. Mégsem hiszem, hogy csak ezek lennének okozói a haltalan állapotnak, ugyanis horgásztam az idén szép, egészséges vízben, melynek felszíne tele volt kisebb-nagyobb elhullámzó gyűrűkkel, pipáltak, túrtak, csapatokban úsztak el mindeníéle halak, raboltak a csukák, mégis egytől egyig elkerülték a horgot. Nem tudok már másra gondolni: valami van az időben — a levegőben? —, valami, ami változást idézett elő a halak magatartásában. Minthogy a világ dolgai, emberi-természetijelenségei nem függetlenek egymástól, vajon nincs-e összefüggés Csernobil, a kuwaiti füstszőnyeg, a jugoszláviai robbanások, a Bős-Nagymarosok, a térségünkben lejátszódó politikai viharok, a felszakadt sebek és a felgyülemlett szenny, a gazdasági és közállapotok, valamint a halak között? Horgászok kézikönyve írja, ha kavicsos terepen közelítünk a vízhez, csak óvatosan, különben a partközeiben tanyázó csuka elmenekül. Könyv ide, könyv oda, néhány évvel ezelőtt nagy zajjal, zörögve-csörömpölve telepedtünk le horgászni, és alig néhány percen belül kétkilós csukát emeltünk ki, egy méterre a parttól kapott. Ne zörögjünk — és lám! A fenti világ közérzete, azt hiszem, átragadt a lenti világra, uralja a vizeket is. Itt pusztulnak a halak, ott menekülnek, amott bezárkóznak. Ki tudja, ez utóbbiak is nem tűnnek-e el hamarosan valamilyen titokzatos földméiyi vagy égi csatornákon? És akkor végképp üresek maradnak a vizek. Hal nélkül pedig — halott a víz. És ha a víz halott, amiként lassan a levegő is, akkor hiába jön majd el a várva várt napfény. Egy más világ vagy éppen a másvilág kezdődik itt. BODNÁR GYULA