Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-11 / 264. szám, hétfő

PUBLICISZTIKA BANYASZGONDOK 1991. NOVEMBER 11 Régebben Nyitrabányának nevezték a hegykoszorúban fekvő Handlovát. Szlovákia legnagyobb bányavárosának tartották. Barnaszenet fejtenek itt. Ma súlyos gondfelhők nehezednek a város bányászai fölé. Akivel csak szóba álltam, panaszkodott: Rossz a helyzet! Már nem érvényes: Bányász vagyok, ki több nálam?! Mindenki több, akiben nem apadt ki a biztonságérzet forrása. Mit ér a nehéz körülmények között, a föld alatt végzett munkájuk, amikor sztrájkkal kell fenyegetőzniük, hogy megvédhessék megérdemelt kiváltságaikat, mert a munkakategóriákat megszüntető törvénytervezet alapján ezeket már a jövő év márciusa végétől meg akarták tőlük vonni. Olyan hangok is elhangzottak, ha másképp nem megy, a szociális biztonságukat féltő bányászsisakóS vájárok Prágában és Pozsonyban is illetékesekkel maguk „vitatják meg" problémáikat. A szlovákiai szénbányászokat, így a handlováiakat is, bántja a szénkitermelés tervezett visszafejlesztése. A nehéz geológiai feltételek miatt igen magasak a termelési költségek, a csehországi szén sokkal olcsóbb, Szlovákiába is szállíthatnak... Ez növeli a bizonytalanságot. S az idén még egy probléma tetőzi gondjaikat, tervteljesítésüket: sok jó, erőben levő, gazdag tapasztalatú bányász elég fiatalon - még 37-38 éves is volt köztük - kénytelen volt elhagyni munkahelyét, mert az egészségügyi szempontokat figyelembe vevő kormányrendelet értelmében már ledolgozta azt az időt, amelyet a bányában tölthet. Nem is csodálkoztam, amikor a gútai születésű, harminckilenc éves Horján István aknász, aki az elektrotechnikai középiskola elvégzése óta már tizenkilenc éve dolgozik itt s az aknában huszonhat ember munkájáért felel, keseregve kifakadt: - Mi lesz velünk, bányászokkal?! Áprilisban a csoportomból hét kiváló vájár ment el, negyvenéves koruk ellenére is menniük kellett, letelt a törvényszabta „munkaidejük". Csak kettenhárman maradtak tízéves gyakorlattal, a többiek újak, csak most kezdenek konyítani a szakmához. Még jó, hogy iparkodnak. Abban reménykedünk, hogy meghagyják a kockázatos munkával járó kiváltságainkat. A föld alatt csak a villogó lámpásokat látjuk, odalent sok a por, egyszer hidegben, máskor nagy hőségben dolgozunk. Az aknákba betörő víztől, iszaptól is félnünk kell. Ezt is megszoktuk. Abból élünk, amit kitermelünk. Mégis foglalkoztat a kérdés: Elmenjek, maradjak? Már én is ledolgoztam a magamét. Itt hagyhatnám a bányát, mint sokan mások tették, s a „távozási díjként" én is felvehetném a havi átlagkeresetem tízszeresét. Vonzó összeg, valamit kezdhetnék vele. De a szívem a bányához köt. Az édesapám is innen ment nyugdíjba. De holnap, holnapután egy tollvonással megszüntethetik ezt a kiváltságunkat, és hoppon maradnék, nem kapnám meg a jutalmat. Mert ki ismeri ki magát a politikában, ki mondhatná meg előre, hogy a szénbányák ügyében holnap milyen döntést hoznak?! Valóban nem tudjuk, mi lesz velünk. Egyeseknek nem kell az atom, másoknak a víz, a szén! Arra nem gondolnak, hogy jövőre mivel fogunk fűteni?! A bányász, aki a közelmúltban oly büszke volt hivatására, kesereg, a holnapot sem látja tisztán. Hová lett a vérükbe ivódott „Ki több nálam"?! A bányászbüszkeség végleg szétfoszlott, mint a városokra hulló első hó? Milyenek kilátásaik, mit várnak a holnaptól? Szűnőben van már a munkakategóriákkal kapcsolatos nyugtalanság? Igor Reiff mérnök, a handlovái bánya igazgatója és Miroslav Gazdík, a szakszervezeti üzemi bizottság elnöke válaszolt kérdéseimre. Reif: A munkakategóriák tervezett megszüntetésével kapcsolatban kiéleződött vita a minisztérium és a szakszervezet között kompromisszummal végződött. A szakszervezet mellett mi, munkaadók is azt szorgalmaztuk, hogy a munkakategóriák rendezése az új társadalmi biztosítási törvénnyel egy időben, 1993. január elsejével lépjen érvénybe, figyelembe véve a nehéz körülmények között dolgozók igényeit is. Hajlandók vagyunk többet fordítani dolgozóink szociális biztosítására, de nem a nyereségből, hanem a termelésből származó haszonból. Hibának tartom, hogy a tervezett változtatásokról előre nem tájékoztattak bennünket. Nagyon helyes, hogy az utolsó pillanatban a szakszervezet kiállt és tárgyalt Miller miniszterrel. Az országszerte keltett nyugtalanságot elkerülhettük volna, ha - mint érintett felek - megismerhettük és véleményezhettük volna a törvénytervezetet. De erre, sajnos, nem került sor. Fellépéséért csak dicséret illeti a Bányászati, Geológiai és Kőolajipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségét, mert biztonságot akar, és helyes, hogy a holnapra is gondol. Gazdik: Egy nyelven beszélünk a munkaadónkkal. A kor, amelyben élünk, összeköt bennünket, közösen kell fellépnünk, együtt kell tartanunk, mert a kormányzat döntései egyaránt érintik a gazdasági vezetést és a dolgozók érdekeit képviselő szakszervezetet. A munka- és szociális ügyi miniszterrel kötött négypontos megállapodásunk biztosítja, hogy 1993-ig a bányászok nem esnek el kiváltságaiktól, az új törvény pedig megoldja a bányászok problémáit is. A munkakategóriák tervezett megszüntetésével kapcsolatban a szlovákiai szénbányák privigyei igazgatósága mellett szakszervezeti szövetségünk válságtörzset alakított, már azért is, hogy a bányáinkat átvevő szlovák kormány hosszabb ideje nem foglalkozott bányáink jövőjének kérdéseivel. Az öt pontba foglalt kérelmeinket tartalmazó levelünkben arra kértük Ján Čarnogurský kormányfőt, hogy a problémák megtárgyalása ügyében fogadja a bányászok küldöttségét. Ha hamarosan nem kapunk választ bányáink jövőjével kapcsolatos kérdéseinkre, csak fokozódhat nyugtalansáA vízbetörés után nagy hőségben az acélgyűrűket szilárdítják. gunk. Választ kell kapnunk mindarra, ami gyötör bennünket, hogy csillapíthassuk idegességünket, hogy a legtapasztaltabb vájárok, köztük a fiatalabbak is, ne meneküljenek el a bányából, ne kelljen attól tartaniuk, hogy elesnek a kockázatos munkáért járó juttatásoktól. Tudatosítani kell, hogy a szén az egyedüli biztonságos energiahordozó. Termelnünk kell még magasabb önköltséggel is. Az atomerőművek hatalmas beruházásokkal épülnek, biztonsági okokból az egyiket be is kell zárni, a bősi vízmű befejezése is kérdéses. Reiff: Bányáink valóban nehéz helyzetben vannak. A geológiai feltételek miatt csak igen drágán termelhetjük ki a szenet, emiatt az országban a legrosszabbak közé tartozunk. Nem akarunk ellenkezni a visszafejlesztés miatt, csak azt akarjuk, hogy megértsék, az örökségül kapott magas önköltségek ellenére is még szükség van a szénre. Ha a kormány nem mondja meg elképzeléseit, hibát követ el. Még akkor is, ha a fejtés fokozását venné tervbe, mert arra is előre fel kell készülnünk, a feltárást, a kiaknázást biztosítanunk kell. A mostani problémák nem lehetnek tartós jellegűek. Nem helyezkedünk szembe a kormánnyal, csak tárgyalni akarunk. Állami vállalatként sem kívánunk alárendeltek lenni, a kormány partnereként szeretnénk befolyásolni a bányászatot érintő döntéshozatalt. Gazdik: Ha nem is rózsás a szakszervezet helyzete, mégis arra törekszünk, hogy dolgozóink megkaphassák mindzat, ami megilleti őket. Amint választ kapunk a kormánytól, távlatokban is gondolkozhatunk, s a gyengülőben levő bányászbüszkeség is újra megerősödhet. PETRŐCI BÁLINT A

gömöri Alsóvály peremén nem mindennapi „látványosság" fogadja az arra járót: egy hoszszú, ólszerű épület - bevert ablakok, hiányzó ajtók, roskadozó tető. Itt nyolc helyiségben nyolc család, hatvannégy ember él. Cigányok. Nem, nem tévedés, ők cigányoknak mondják magukat. A falun kívül élnek - leírhatatlan körülmények között. Nem véletlenül. Ők azok, akik úgymond, nem képesek alkalmazkodni. Nem képesek? Nem tudnak? Vagy nem tették számukra lehetővé? Alsóválynak 264 lakosa van. Közülük 82 a roma, noha a népszámláláskor csak egy vallotta magát romának. Bent a faluban három roma család él, ha úgy tetszik „civilizált" életfeltételek, lakáskörülmények között. Ők magyaroknak vallják magukat. Ez a három család már majdnem tősgyökeres vályi. „Amazok" csak jött-mentek. S ami ennél is fontosabb: mások. E másságuk miatt élnek ott, ahol és úgy, ahogy. A faluban számukra nincs hely. - Elég nagy gond ez nekünk - kezdi vallomását Kalas László, a falu polgármestere. - Mert akárhogy is tagadnánk, az ide utazók e viskók alapján ítélik meg a községet. De hogy az ott lakókat beköltöztessük a faluba, az szóba sem jöhet. Egyetlen falusi sem egyezne bele, hogy egy „ilyen" család legyen a szomszédja. Ne tessék félreérteni. Nem azért, mert cigányok - hiszen a faluban él három, rendes, tisztességes roma család. Egyszerűen azért, mert olyanok, amilyenek. De lehetnek-e mások, élhetnek-e másképp, azok között az embertelen körülmények között? Az épületben egy családra egy helyiség jut, néhol tizenöten is nyomorognak húsz négyzeméternyi területen. Ebben az egyetlen helyiségben élnek. Főznek, mosnak, alszaA MÁSSÁG TERHE nak mindannyian - a legkisebbtől a legidősebbig. Bútor szinte semmi, de el sem férne. Éjszakára szalmát terítenek a földre, arra fekszenek. Rend és tisztaság - számukra ismeretlen fogalom. A ház előtt, mögött, sőt a lakóhelységekben is szemétkupacok érik egymást. Gyerekek, felnőttek egyaránt mosdatlanok, fésületlenek. Nem csoda, ha még a kocsmában is elhúzódnak mellőlük a falusiak. - Pedig hát ők is csak emberek - mondja a polgármester, majd rövid hallgaltás után folytatja: - Szerintem a szövetkezet akkor követte el a legnagyobb hibát, mikor ebbe az épületbe költöztette őket. Ha legalább két helyiség jutna egy családnak! Ilyen körülmények között valóban nem lehet élni, gyereket nevelni. Gyerek meg annyi van, mint a hangya. Reggeltől napestig az utcán csavarognak, csapatostul járják a falut. Az iskolát hónapszámra nem látják. Némelyik úgy nő fel, hogy még a saját nevét sem tudja leírni. Mit lehet velük kezdeni? Az önkormányzatnak nincs joga beleszólni az életvitelükbe, a gond viszont mégis a mi vállunkat nyomja. A szóban forgó családok többsége a szomszéd faluban élt, míg ez az épület föl nem épült. A többiek csak később költöztek ebbe a völgybe. Őket is a szövetkezet toborozta munkásnak. Már mint a férfiakat, mert az asszonyok nem dolgoznak. Nem is tudnának, a rengeteg gyerektől. A férfiaknak - kettő kivételével - most is van munkájuk. Fejők, állatgondozók; olyan munkákat végeznek, amilyenekre a falusiak nem szívesen vállalkoznak. Főleg nem annyiért, amennyit a szövetkezet ezeknek fizet. - Nyomorultak, szerencsétlenek, de azt nem állíthatom, hogy garázdálkodnak. A betörések, a lopások ritkák mifelénk. Igaz, tartanak is a falusiaktól. A másik oldalon meg ha el is tűnik olykor egy-egy tyúk, vagy néhány bokor krumpli, a helybeliek Méry Gábor illusztrációs felvétele nem csinálnak belőle ügyet. Megszokták, hogy ilyen a mentalitásuk. A faluban azért mégsem látnák őket szívesen. Különben is nem lenne őket hova költöztetnünk. Viszont abban az épületben sem maradhatnak sokáig, amelyikben most élnek. De akkor hová legyenek? -Szóba került már, hogy a szövetkezet elbontatná lakóházukat. Előbb azonban tisztázni kellene, kik dolgoznak valóban a szövetkezetben, kik az idegenek, - mert akadnak olyanok is, akik eljönnek rokoni látogatásra, aztán itt ragadnak. Be se jelentkeznek, dolgozni se járnak. Akinek nem itt van az állandó lakhelye, munkája, az menjen szépen vissza oda, ahonnan jött. A rendőrség kétszer kiszállt, hogy ezt az ügyet megtárgyaljuk, de a szövetkezet elnöke egyszer sem jött el a megbeszélésre. Mi viszont nélküle tehetetlenek vagyunk. A polgármester szerint reménytelen azon fáradozni, hogy ezt a nyolc családot a másik három roma család színvonalára emeljék. Talán ha lenne vajdájuk... De így? Fehér ember hiába menne közéjük, be sem engednék. Bizalmatlanok, - érthetően. A műveltebbje örül, ha saját magát sikerül elfogadtatnia környezetével, s nem akar még egy ilyen koloncot a nyakába venni. Úgy tűnik, mindenkinek a terhére vannak: a falunak, a szövetkezetnek, még a faluban élő „testvéreiknek" is. » Egyelőre tehát minden marad a régiben. Ott élnek tovább, ahol eddig. Ott, ahol nincs víz - igaz, a kutat ők maguk dobálták tele szeméttel ahol még árnyékszék sincs (mert szétszedték). Ahol esténként egy kényelmesebb kuckóért testvérek, családtagok kapnak össze. Élnek, ahogy tudnak, s ahogy lehet. De valóban csak így lehet? S. FORGON SZILVIA AZ ÁLLAMHATÁRON TŐRTÉNT Amikor a határon lebontották a „vasfüggönyt", senki sem gondolta, milyen problémákat okoz majd a nyugat felé induló emberáradat: kurdok, törökök, oroszok, vietnamiak és ki tudja hány náció kerekedik útra a jobb megélhetés reményében. Általában nem rendelkeznek beutazási engedéllyel, így a zöld határon keresztül igyekeznek úticéljukat elérni. Ez azonban kevesüknek sikerül, pedig valóban mindenüket feláldozzák érte... Balszerencse Szófiából Pozsonyig csaknem két napig utazott a házaspár. Amíg a két gyerek aludt, a szülők a jövőről beszéltek. A férj már hosszabb ideje munkanélküli, és ezt nehezen tudta elviselni. Úgy gondolta, külföldön próbál szerencsét, így végre együtt lesz a család. A ligetfalui határátkelőhelyen azonban csak a két gyermek és felesége kapott beutazási engedélyt, mivel azok hosszabb ideje éltek Ausztriában. A férjet visszaküldték... Sírt az egész család. - Ne féljetek, hamarosan utánatok megyek... - mondta búcsúzóul, elcsukló hangon a férj. Jól tudta, hogy erre nem sok reménye van. így hát a főpályaudvar felé vette útját, hogy a legközelebbi vonattal hazautazzon. A vonatra várva betért a vendéglőbe. Ott megismerkedett egy 21 éves lengyel állampolgárral, akit aznap utasítottak ki az osztrák hatóságok, mivel nem volt munkavállalási engedélye, s már korábban nemkívánatos személynek nyilvánították. Hosszasan beszélgettek, tervet szőttek, s abban a reményben, hogy másnap már Bécsben lesznek, Ligetfalu felé vették útjukat. Elindultak toronyiránt, de a határrendőrség járőre útjukat állta. A tényállás rögzítése után mindkettőjüket 800-800 koronára bírságolták, s kiutasították őket az országból. Idejében visszatért? Nem volt szép, de mindig feltalálta magát a társaságban. Rosszul nem élt, de Pétervárott mégsem érezte jól magát. Már 27 éves volt, és csak néhány vizsgája hiányzott a diplomához. Ennek ellenére úgy döntött, hogy Németországba utazik, ott telepedik le. - Először pénzt keresek, aztán befejezem az egyetemet, s ha jó fiú leszel, téged is kihozatlak - mondogatta barátjának, aki jót nevetett rajta. A lány azonban komolyan gondolta: szeptember végén a szlovák fővárosba utazott. Éppen hogy csak körülnézett, máris indult az államhatár felé. A ligetfalusi benzinkutat elhagyva a mező felé vette az útját. A határon szerencsésen átjutott, csakhogy öröme nem tartott sokáig. Az osztrák határrendőrség feltartóztatta, s néhány órán belül visszatoloncolta őt Csehszlovákiába, amelyet mint nemkívánatos személynek 24 órán belül szintén el kellett hagynia. Ha hazatért, még befejezheti az egyetemet, ha azonban másutt próbálkozik tiltott határátlépéssel lekésheti az államvizsgát. Tévedni emberi dolog Nehéz megmondani, mi miatt döntöttek úgy, hogy Románia helyett valamelyik nyugati országban próbálják megalapozni további életüket. Tudták azonban, hogy beutazási engedély nélkül a határátkelőhelyen nem járnak szerencsével. Elhatározták, hogy lesz ami lesz, nekivágnak a zöld határnak. A régi és az új oroszvári határátkelőhely közötti szakaszt szemelték ki. Este 11 óra körül csendes volt a környék, így hát a három férfi és két nő nekivágott. Ismerősök, ígérete csengett a fülükben: „Ha kijuttok, lesz munkátok is." Miközben szaporán szedték a lábukat, a távolban néhány polgári ruhás személy tűnt fel. Nő is volt közöttük. Úgy gondolták, azok is a túloldalra tartanak. Csak a találkozáskor derült ki, hogy határrendőrök. Pár perc múlva az őrsön találták magukat. Másnap mind az ötüket kitoloncolták hazánkból; de hogy újra megpróbálkoznak Nyugatja kijutni, ahhoz nem fér kétség. Hogy sikerül-e, azt majd a sors dönti el... (németh)