Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-30 / 281. szám, szombat

30 KULTÚRA ÚJ SZÓ* 1991. NOVEMBER 26. FIKTÍV KÉPEK AZ (ÖN)TUDATRÓL A fényképezés már rég nem csupán a látott világról rögzített dokumentatív jellegű felvételek készítését jelenti. A fotó - mint önálló művészeti ág produktuma - képes érzékelhetővé tenni azt is, ami a szemnek láthatatlan. Abszurdnak tűnhet - látványként mutat meg valamit, ami egyébként nem látható. Pedig lehetséges! Neves portréfotósok például „biztos kézzel" kapják lencsevégre alanyaik azon pillanatait, amelyekben az arc állapotai érzékletesen tükrözik a lélek láthatatlan rezdüléseit, a belső folyamatokat. De nemcsak az arcképek esetében van ez így. A fotózás lehetőségei az ősfotográfiák (dagerrotípiák) korszakából kinőve, alapvetően két irányba fejlődtek. Egyrészt tökéletesedtek a műtermi, műszaki, technikai lehetőségek, másrészt mint vizuális műfajnak, bővült a látvány tartomány a is. Az első dolog azt jelenti, hogy a fotós bizonyos műtermi, technikai eljárásokkal képes formálni, stilizálni, átfogalmazni a felvett természeti képet. A másik dolog pedig azt jelenti, hogy a fotós nem a rögzített képet alakítja, módosítja, hanem magával a valósággal manipulál, azt formálja olyan objektummá, olyan képpé, amilyet meg akar mutatni. A két eljárás természetesen kombinálható is. Mindkét esetben azonban szerepet kap az alkotásban a fotós részéről és a befogadó részéről is, részint a lelki (lírai), részint a filozófiai (epikus-elbeszélő) momentum. Az a valami tehát, ami egyébként nem a vizualitás tartományába tartozik. Ezekkel az eljárásokkal - különkülön és kombinálva őket - dolgozik az a négy szlovák képzőművész (Juraj Kováčik, Jozef Sedlák, Ľubo Stacho, Kamil Varga), akiknek alkotásaiból EGO címmel Václav Macek rendezett kiállítást. Az anyagot előbb Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Galériában láthatta a közönség, jelenleg pedig, egészen január 15ig, a dunaszerdahelyi Vermes-villában tekinthetik meg. Már maga a cím jelzi: a fotósok érdeklődése az én, az egyén lélektani boncolgatására irányul - kerülve és amennyiben lehet mellőzve a politikai és szociális tényezők hatásainak láttatását. A testi pózok kavalkádjával, a csupasz test, a test egyes részeinek szürrealisztikus társításával, expresszionista mozgalmasságával a tudat alatti történéseket, a lelki folyamatokat kísérlik meg vizuálisan érzékelhetővé tenni. Az ilyen fajta fényképezés ismérve, jellemzője a nagymérvű szubjektivitás. Ez abból következik, hogy kevésbé kötődik az objektív kép tárgyiasságához, a fotós általában saját maga alkotja meg a fiktív képet. Közelít tehát egy más médium - a képzőművészeti síkbeli műfajok, mint a festészet, grafika - képalkotási, üzenetformálási lehetőségeihez. De a szubjektivitás a fotográfia esetében - akárcsak a festészet, grafika stb. esetében - nem válik olyan, a művészi kifejezésre, megfogalmazásra bomlasztóan ható tényezővé, amely az alkotást általános értékek kifejezésére, az objektivitásra alkalmatlanná tenné. Ellenkezőleg. Mindenképpen pozitívan értékelendő, hogy az iparos, (csúnya kifejezéssel élve) kommunális fényképezés mellett polgárjogot nyert a művészetben egy olyan fotográfiai irányzat, amely a géppel rögzített képpel nemcsak a természetes kép látványát, hanem az alkotó nézőpontját, értékorientáltságát is képes lett közvetíteni, illetve annak az objektív valósághoz való viszonyát közvetve, a belső minőségek, a tudat által kifejezni. így a képformálás szubjektív értelmezése révén csupán egy olyan lehetőséggel bővült a fényképezés, amely minden más művészi alkotófolyamat természetes velejárója. Nézzük, milyen mechanizmus alapján működik és fejti ki hatását a szubjektivitás az üzenetrögzítésben és -közvetítésben! A szubjektív művészi fényképezés az énre, az EGO-ra összpontosít, különösképpen az ember, az egyén lelki működésének azon alapvető sajátosságára, amelyet tudatnak nevezünk, illetve a lelki jelenségek egy más rétegére, a tudatalattira. S minthogy a tudat nemcsak tükrözi a valóságot, hanem arra vissza is hat, a fotográfus, saját énje, EGO-ja lelki rétegének fotopapíron történő láttatásával, irányítani tudja a nézőt. Juraj Kováčik: Cím nélkül Mind a négy fiatal szlovák képzőművész az én lényegi meghatározóira figyel tehát, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy nekem, akit az objektum határoz meg, megismerve önmagam, szubjektumként milyen a helyem az objektumban, illetve miként befolyásolhatom, alakíthatom azt. Természetesen az én feltárása, vizuális láttatása mindegyiküknél másként történik. Ľubo Stacho önmaga megismerését a külső világ tárgyainak dokumentatív láttatásával igyekszik elérni, megmutatva azonban ezeknek a tárgyaknak a saját tudatában tükröződő minőségeit a fotopapíron rögzített tárgykép műtermileg átalakított szimmetriapárja révén. Jozef Sedlák elvontabban, a testek, testrészek szürrealisztikus társításával. Kamii Varga képillesztéssel, több negatív egymásra másolásával, a kezek és lábak szimbolikájával, a negatívra karcolt jelszerű vonalakkal. Juraj Kováčik egyrészt a természeti képekben harmóniát teremtő lírai tűnődésekkel, másrésztatestek fizikai kisugárzásának esztétikájával. S milyen a végeredmény? Vagyis hogy milyennek mutatják a szubjektumot a fiatal fotósok felvételei? Kaotikusnak, rendezetlennek, teli félelemmel, szorongással, aggodalommal, épp ezért agresszivitásra, védekezésre, bizony még támadásra is késznek. Az ő hibájuk-e, a mi hibánk-e, ha valóban ilyenek vagyunk? Meg az, hogy ilyennek látják magukat, láttatnak bennünket? Nehéz lenne megmondani, hosszas fejtegetéssel lehetne talán csak - persze aligha kimerítő - választ adni a feltett kérdésekre. Egy azonban biztos: a lét az elsődleges, az határozza meg a tudatot. Azt azonban hiszem, hogy e felvételek, amelyeken fiatal művészeink tudata tükröződik, mégis csak a világ átalakításának jó irányban ható eszközei. E hitet erősítik Juraj Kováčik lámpás csendéletfelvételei, amelyeken a fiatal fotográfus a disszonancia ellenére is tudatosan harmonikussá rendezi a világot. TALLÓSI BÉLA LESZ-E EBBŐL VILÁGFESZTIVÁL? JEGYZETSOROK GÖMÖRORSZÁG SZÍNHÁZI FŐVÁROSÁBÓL Előrebocsájtom, hogy mindaz, amit ebben a színházi jegyzetben leírok: önirónia. Mert olyan volt az egész, mint maga Rimaszombat, Gömörország fővárosa, amelynek lakói azt hiszik, hogy talán valamit birtokolnak. Mit? Talán fogalmuk sincs, hogy öniróniából van a legtöbbjük. Kezdjem mindjárt a mássággal! A fesztivál, a város, a magyarok és szlovákok másságával. Meg a csehekével, akik csak fele részben jöttek el, valahonnan az egyre ismeretlenebbnek és egzotikusabbnak tűnő Prágából. Közben még örülnek is, hogy ott lehettek, ahol mi. Én is örülnék, ha egy „romokban heverő" színház - az ő esetükben a Divadlo na Zábradlí - befogadna, és nyomban fesztiválra küldene, mint Divadlo na Tahu-t. Más kérdés, hogy fogalmuk sem lehetett, hol van Rimavská Sobota: ,,Nekdenajihuslovenskájó. Žijoutamimaďaŕi?" Máskülönben el sem jönnek. Persze egészen mást gondolhattak a brünniek, az ama híres-nevezetes HA Divadlo. Műszaki okokból otthon maradtak... Kár lenne azonban korán ítélkezni, mert a magyarok közül sem jött el mindenki. A Radnóti Miklós Színház „lebetegedett". Maradt tehát a műsorban a csíkszeredai Figura, az egri Gárdonyi és a nyíregyházi Móricz színházak. Az első kisebbségi, akárcsak Rimaszombat. Ezt hihetné az ember, ha végigülte az előadásokat. Hihetné, hogy Rimaszombatot alig lakják szlovákok, mert a martini Nemzeti Színház (ez nem tévedés, elmesélésük szerint az angolok nem tudtak mit kezdeni a szlovák nemzeti felkeléssel, pedig szerintem csak látták a pozsonyi „nemzeti" előadásait és döntöttek) előadásán a félig üres nézőtéren is többségben voltak a mägyarok. Szerintem elgondolkodhatnának a martiniak, hogy ne szerződtessék-e kikiáltó bohócnak Jozef Markušt, a Matica slovenská elnökét. Közel van a székhelye. Akkor talán a rimaszombati vértestvéreik is vastapssal ünnepelték volna Marivaux Érintések és kapcsolatok című játékának zseniális előadását. Büszke voltam a rimaszombati magyarokra, ami nem önirónia. Pénteken délelőtt már mindent untam. Az elmaradt előadásokat, a közönséget semmibevevő Figura Színházat, akik műszaki okokra hivatkozva kényelmi okokból elfoglalták a Radnóti Színház helyét a vasárnapi műsorban. A közönség meg jött az eredetileg meghirdetett időpontban erdélyi magyar avantgárd színházat nézni. Jöhetett ismét, két nap múlva, miközben talán másodszor is elázott. Tudom, ezek nem szempontok, csupán önirónia. „Ön"-, mert benne vagyok én is, meg a fesztivál egész szervezőgárdája. Leginkább a közönség volt a közepében. Ott, tudják? Korunk színháza - naná, hogy az. Kormányszintű védnökkel, társrendezőkkel, szervezőkkel, társulatokkal, színészekkel és kritikusokkal. Ez utóbbiak maguk a röhej. Miközben „Rimavská Sobotán" valamely megszállott belgyógyász doki bedilizett a színháztól és fesztivált rendeztet „magának" másokkal, a szlovák szakma krémje egy bratislavai nemzetközi tanácskozáson a színházkritika szemiotikai attidüjeinek interdiszciplináris determináltságá val zsonglőrködött. Angolul. A fesztiválról hazaérkezve, e hír hallgatása közben döbbentem rá: miért nem tudnak az angolok mit kezdeni a szlovák nemzeti felkeléssel. Nekik - mármint az idejött szakembereknek kellett most is megtölteniük az „igazi" nemzeti színház nézőterét. Szegény angolok! Rimaszombat még hisz önmagában. Színházi fesztivált rendéz, ami felér az öniróniával. Persze, a valóság már nem annyira ironikus, mint ahogy azt olykor röhögőgörcsökben fetrengve Erzsébet asszony konyháján hízva a Filip nevű kiskocsmából láttam. Van Hizsnyan Géza, Hroncová asszony a fiával és a melléjük szegődött megszállottjai a színházművészetnek. Meg van a méreteiben riasztó kultúrhodály, benne az irodákban hivatalnokoskodó kultúrnénikkel, akiken látszik, mennyire nem szeretik az egészet. Unják az átszellemülten járkáló torzonborz pofákat, unják az előadás és után egyformán hisztérikus színészeket, a mindenáron a társulatok közelébe furakodó, még a fogadásokra is beszemtelenkedő kritikusokat. Pedig legalább a kritikusok tudhatnák, mennyire kidekázták a kenyeret és a turistaszalámit. Van még egy jelenségértékű személyiség, aki nélkül nem tudnám elképzelni ezt az egészet: Zsélyi Katalin, aki sokszor a balkéz jobbkeze és mindenki védőangyala. És ott volt a legnagyobb társulati önirónia: a tavalyi első fesztivál kirobbanó sikerét arató egri társulat idén a Padlás című musical másodrendűnek is csak jószándékkal mondható előadásával. Nem véletlenül kiáltottam fel szünetben: ,,Komámasszony, hol a stukker? És a rendező? Talán ellopták ezektől is?" Tavaly még Görgey Gáborral együtt megvolt. Tavaly és Rimaszombatban. A múzeum szardíniásdobozzá változtatott termében. Régi időkre emlékeztem hát. Tehet-e mást a kritikus, ha nem nézi meg a németeket, a Theater der Jugendet? A vendégeket, akiknek rendezője a nyitrai Theatro Tatro vitára ingerlően izgalmas profiszintű amatőrködését nézve olykor aléltan csuklott a szék alá. Szerencsére a földetérés előtt mindig felébresztették színészei. A legnagyobb hatású öniróniája mégiscsak annak a magyar színészek által játszott, cseh író és rendező fantáziájában született tág horizontú közép-európai anzixnek volt, amit a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház játszott el ,,najihuslovenska", ,,najužnomslovensku" a ,,felvidéken" és ,,gömörország\fóvárosában". Tiszta színház. Tiszta realizmus. Tiszta őrület. Tisztára mocskolt Közép-Európa. Ivo Krobot, Bohumil Hrabal és Petneházy Attila (Miloš). És fanyalgott a társulat, hogy másként reagált a közönség. Meg fanyalgott Černý úr, aki a fesztivállal egyidőben egy őrült ötlet felkért megvalósítójaként drámapedagógiai tanfolyamot vezetett. Zseniális képességekkel. Mégis, amikor színházról, irodalomról gondolkodott, elfeledte önmagát, s a rimaszombati magyarok reagálásából arra következtetett, hogy a nyíregyháziak sem „cseh modorban" játsszák Hrabalt. Csakhogy, ez az előadás minden nemzeti „előirányzatossága" ellenére is (Hrabal cseh író úr és Krobot cseh rendező úr) magyar volt. És önirónikusan közép-európai. Annak is a közepe. Mint ahogy önirónikusan középeurópai volt ez a fesztivál, amely körül kérdések tucatjai fogalmazódtak meg és maradtak megválaszolatlanul. Ezek közül csupán - önirónikusan - néhányat emelek ki: Miért nem volt Rimavská Sobotában és Rimaszombatban a két kisebbségi magyar színház közül egyik sem? Talán a mostanság Zlinben zajló országos fesztiválra alábbvaló társulatokat hívtak meg, mint Rimaszombatba? Hogyan lesz ebből világfesztivál? Nélkülünk? De uraim és hölgyeim! Meddig játsszunk szembeköpösdit? Mi, csehszlovákiai magyarok! Hát még itt is? Ebben is? Nahát! Ejnye-bejnye! így nem lesz Gömörország fővárosa a világ színházművészetének a centruma. Soha többé! DUSZA ISTVÁN AHOL EDDIG NEM VIRÁGZOTT... Az Ipoly menti aprótelepülések szellemi értékeinek fejlesztését és a vidék nemzetiségi kultúrájának támogatását tűzte ki célul az az ipolysági alapítvány, amely Szondy György nevét viseli, aki a közeli drégelyi vár hős kapitánya volt, a török elleni harcokban jeleskedett. Felemlegetésével az egykori megye történelmi hagyományát kívánják éltetni. A múlt században Hontban Szondy Emlékbizottság is alakult, székhelye Ipolyság volt. A mostani Szondy György alapítványt Csáky Pál, Csáky Károly, Gál Milan, Molnár Imre, Molnár László, Orbán Dezső, Zachar Istyán és a budapesti Csehszlovákiai Magyar Kultúráért alapítvány hozták létre. A célokról az egyik alapító, Zachar István, az Ipolysági Körzeti Hivatal elöljárója tájékoztatott. Csak a kultúrát kívánják szolgálni, ezért a mozgalmaktól, pártoktól független tevékenységet fejtenek ki. Érdekességként megemlítjük, hogy még a Csemadokot sem akarták „belekeverni". A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért alapítvány százezer forintos támogatást ajánlott fel. Egy kis pénzt már maguk is „összekovácsoltak". Meghívásukra „teljesen ingyen" eljött Ipolyságra a kispesti Honvéd, hogy megmérkőzzön a sági futballistákkal. Az eredmény 8:0 volt a Honvéd javára, de a „haszon", a 8100 koronás bevétel az alapítvány számlájára került. Azzal is számolnak, hogy a környék magánvállalkozói, az Ipoly mentéről elszármazottak is támogatni fogják célkitűzéseiket. - Az alapítvány küldetése az Ipolyság környéki községek kulturális életének, a kultúrát szervező kisközösségek működésének segítése és anyagi támogatása - mondja Zachar István. - Rendezvényeinkkel, fesztiválok, vetélkedők, előadássorozatok, népfőiskolák, konferenciák szervezésével és a kutatások támogatásával is azt akarjuk elérni, hogy a falvak népe a kultúra terén is eleget tehessen a mai társadalmi követelményeknek, hogy ezáltal is erősítsük nemzetiségi öntudatukat, hitüket, erkölcsüket. Számunkra igen tanulságosak voltak az idei ipolysági Honti Napok, amelyeken a magyar és a szlovák együttesek fele-fele arányban léptek fel, hogy bizonyítsák, mii tud a körzetünk „produkálni". A szlovák együttesek fellépése sokkal színvonalasabb volt. A magyar csoportokat az amatőr színvonal és csak a lelkesedés jellemezte. Ez kevés. Ezért kell segítenünk. Az a szándékunk, hogy anyagilag támogatott szakembereket, koreográfust, zenészt adunk melléjük, igyekszünk helyiségeket is biztosítani számukra, hogy a mi együtteseink is színvonalas előadásokkal növelhessék az Ipoly menti régiónk hírnevét. Indulásként ez nem is kevés. És különösen jelentősnek tartjuk, hogy nem feledkeznek meg az aprótelepülésekról, hogy végre oda is eljusson a kultúra, ahol eddig nem igen virágzott. (p. b.) ÍRÓI TAGOZAT AZ AKADÉMIÁN A Magyar Tudományos Akadémia hétfőn nyíló rendkívüli közgyűlése az Akadémia önálló egységeként helyreállítja az írói-művészeti akadémiát - jelentette be Kosáry Domokos, az MTA elnöke, washingtoni sajtóértekezletén. Az elnök amerikai útjának tapasztalatairól nyilatkozott a Washingtonban dolgozó magyar tudósítóknak. Az elképzelés szerint a művészeti akadémiának huszonöt tagja lenne, és autonóm megszervezése a magyar irodalom nyolc kiválóságát kérték fel: Cseres Tibort. Csoóri Sándort, Hubay Miklóst, Konrád Györgyöt. Mészöly Miklóst, Szabó Magdát, Vas Istvánt és az időközben elhunyt Nemes Nagy Ágnest. Az MTA-hoz, illetve osztályaihoz hasonló önállósággal működő íróiművészeti akadémia maga választja meg tagjait, mint a neve is jelzi, az irodalom mellett más művészetek művelőinek köréből is. -k-