Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-27 / 278. szám, szerda

KULTUR

A LÚJSZÓI 1991. NOVEMBER 27. NEM MENÜNK A MÁSVILÁGRA... A SZŐTTES NÉPMŰVÉSZETI EGYÜTTES BEMUTATÓJA Legutóbb két évvel ezelőtt, egy héttel megelőzve a novemberi forradalmi eseményeket, mutatkozott be premierműsorral a Csemadok Országos Választmányának népművészeti együttese, a Szőttes. Azóta megváltoztak az amatőr művészeti mozgalom feltételei, új körülmények közé került a fenntartó szerv, így nagy várakozás előzte meg a<Gzőttes immár 13. egészestés műsorát. Az együttes művészeti vezetője, Richtarcsík Mihály 1988 óta vezeti a maroknyi társulatot. Átmenetileg nagyrészt a kassai Új Nemzedékből örökölt számokkal járták az országot, majd 1989-re elkészült a húszéves társulat jubileumi műsora. Már abban látható volt, az alkotó és a műsor összeállítója komolyan vette az általa megfogalmazott koncepciót: a néptáncot a lehető legeredetibb formájában vinni a néző elé, a táncosok nevelésében pedig nem a műsorszámokra, hanem a tájegységek anyagára, precíz ismeretére összpontosítani. A két évvel ezelőtti műsor sok gyermekbetegsége ellenére sikert aratott, de utána többen féltették a Szőttest, hiszen egyre kevesebb a pénz és egyre kevesebben szakítanak időt arra, hogy munkájuk, tanulmányaik mellett komolyan foglalkozzanak egy értékes, de nagyon igényes hobbival. Richtarcsík Mihály minden probléma ellenére összeforrott, érett és kiegyensúlyozott társulatot állított színpadra. Lehet, hogy valaki kritikának tekinti, ha azt mondom, nem voltak kiugró teljesítmények. Én örömmel konstatáltam ezt, mert nem silány, középszerű, átlagos tánckart láttunk, hanem néhány táncos egyéniség majdnem profi összmunkáját. Ami a táncos teljesítményeket illeti, a Szőttes az elmúlt tíz év legjobb műsorával mutatkozott be! Jóformán közhelyszámba megy, ha az ember kiemeli a zenekar kiváló munkáját, mert anélkül a legjobb táncos sem tudná elérni, hogy a műsor élvezhető, nézhető produkció legyen. A Varsányi-zenekar - egyik legrégebbi zenekarunk - ezúttal is kitűnőre vizsgázott és bizonyára a közeljövőben is megbízható támasza lesz mind az alkotóknak, mind a tánckarnak. Kimondottan kellemes meglepetés volt az együttessel ugyancsak közreműködő Csiholók zenekar szereplés e, ahol Lakatos Róbert először mutathatta be, hogy fiatal kora ellenére már partnere tud lenni az ízig-vérig profi Varsányi Ildikónak. ha együttműködésük így folytatódik, az országnak és a szakmának egyaránt kiváló zenekara lehet még. Két, pozitívan értékelhető éš a műsor színvonalát egyaránt befolyásoló mozzanatra lehettem még figyelmes. Az egyik az énekesek, Nagy Myrtill és Agócs Gergely teljesítménye, amely a műsor zárószáma előtti Gyimesi furulyaszóban és énekben érte el csúcsát. Ugyanígy dicséret illeti a viseleteket is, amelyek mind a tájegységekhez való hűség, mind a színpadi kosztüm követelményeinek eleget tettek. A zoboraljai viselet eredeti volt, a többi pedig eredeti alapján készült - kiválóan. Ritkán fordul elő, hogy egy táncegyüttes szokásanyaggal indítsa műsorát. A Nyitra-menti falvakból nagyon nehezen lehet táncanyagot feldolgozni. Kevés a gyűjtés és ami ma folyik, már alig tud egy-két használható anyagot hozni. Aki eddig zoboraljai táncokat vitt színpadra, nem mindig tett eleget a hitelesség követelményének. Jókai Mária vendégkoreográfus ezúttal nem igyekezett megtáncolni a pünkösdi szokásokat. A pünkösdi királynő választását zenei és szokásanyagként vitte színpadra nagyon szépen, kiváló arányokkal, és annak ellenére, hogy az anyag nem attraktív, élvezhető kompozíciót hozott. Ezután összefüggő blokkokba szerkesztette Richtarcsík Mihály a hazai magyar tájegységeket. A Mátyusföldi táncok nem új kompozíció, megújult viszont azáltal, hogy hitelesebben, kiegyensúlyozottabban és jóval több énekkel került színpadra. Kiválóan készült el a gömöri összeállítás is. A Szőttes 1985-ös bemutatóján láttuk ugyan a tréfás verbunkot, s lehet, hogy ismétlésnek tűnt, jómagam azonban azt gondolom, hogy oda való volt, része a tájegység anyagának; és amíg úgy tudja megeleveníteni Palcsó Attila a verbuváló Felsö-Tiszavidéki cigánytánc: Füzék György, Balta Aranka (Gyökeres György felvétele) káplárt, ahogy azt a színpadon láthattuk, nem válik giccsé ez a könynyed, a néző számára kifejezetten pihentető szám. A mátyusföldi és a gömöri összeállításban vettem észre először az időt, ami főleg az aránytalanul hosszú mátyusföldi frissre érvényes. A műsor egyetlen igazán kifogásolható mozzanata éppen az idő- és arányérzék. Az alkotó összefüggő, törés és szünet nélküli műsort tervezett, bizonyára jó szándékkal és dramaturgiai elképzelésekkel. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy a néző, aki számára az együttes premiere ünnepi alkalom, háláját, elismerését szeretné kifejezni, hagyni kell ót tehát tapsolni. Ez a hiba legmarkánsabban a Szabó Szilárd által komponált, kiválóan gradáló Mezókeszüi táncok után tűnt ki. A néző tapsolt volna, de jött a furulyaszó, az ének és a törést megelőzendő átkötés végül is megtörte a műsort. Ugyanez érvényes a Felsó-Tiszavidékról összeállított számra is, amely talán a legjobban eltáncolt koreográfia volt. A néző az egyes tételek után tapsolt volna, de a táncosok nem engedték. Hagyjuk a nézőt tapsolni, hiszen a csárdás után Reicher Richárd és Horkay Kati, a cigánytánc után pedig Füzék György és Balta Aranka megérdemelték volna a tapsot. A műsort záró Gyimesi táncok Sára Ferenc vendégkoreográfus munkája, megérdemelné, hogy sokszor nézzük meg. Első látásra talán furcsának tűnhetett a kompozíció, hiszen az előző számoktól elütött formájában és gondolatiságában is. Féltem, hogy a tánckar kevésbé ismeri a gyimesi táncokat, de kellemesen csalódtam, mert itt is érettségükről tettek tanúbizonyságot. összefoglalva: a Szőttes egy iskolát, egy szemléletet igazolt. Kiváló, életképes tánckar járja ezentúl új műsorral kis hazánk magyarlakta tájait. Csak ajánlhatjuk ezt a műsort, mert sokszor nem mondható el az, ami a Szőttes műsorára érvényes: nemcsak szép, hiteles és igaz is egyben! LOVÁSZ ATTILA HÉT KICSI OSCAR A romantika lejött az űrből és lóra kapott. És kapott hét Oscart. Amerikáról van szó természetesen, az amerikai filmről, amelyben minden lehetséges, egy kivétellel: hogy ráfizetéses legyen. A Farkasokkal táncoló sem igen lehetett anyagi leégés, hiszen már Európában is tömegek sírták ki magukat rajta, beleértve a hazai közönséget is, amely az elmúlt évtizedekben tíz-húsz eves késéssel láthatott minden jobb nyugati filmet. Romantika kell tehát minden mennyiségben: lovon és levegőben, házasságban és társadalomban, sci-fiben és horrorban is. Romantika a westernben és az űrháborúkban a történelmi tablókon és a válási sztorikban, de még a haldoklásban is. Amerikában még az óriásgorilla is romantikus, s miután városokat döntött össze és óriás buldózerként hengerelt mindent maga körül, végül elsiratjuk szegényt. Pedig szép film a Farkasokkal táncoló. Csodálatos az amerikai Észak, okosak az indiánok, ötdollárosnyi hópelyhek szállingóznak a wigvamok között, s az ősz a világ legszebb ősze. Jók a főszereplők, andalító a zene, hogy a történetet ne is taglaljuk túlságosan. Mert van-e kies világunkban jobb sztori, mint a barátság, a faji türelem, a szemben álló felek egymásba habarodása? Van-e lenyűgözőbb látvány, mint a rég kipusztított bölénycsordák dübörgése a prérin? Igaz, apróbb stílzavarokkal: míg az a nagy buta állat lerogyik a nyílvesszőtől, az utazót sündisznóvá kell dekorálni, hogy végre elbukjon. És kell egy farkas, hogy jó, ritka indián nevet kaphasson a főhős, aki, kíváncsi lennék, beleszeretett volna-e az indián nőbe, ha nem derül ki róla, hogy ő is fehér? Dehát ennyi „apróságot" igazán el kell néznünk a filmnek, hogy a történetnek iránya legyen, sodródhasson a végkifejlet felé. Mert ez a lényeg: a tanulság. Számunkra, a realizmussal megmételyezett és koplaltatott közép-európai mozikedvelők számára viszont más a tanulság. Nevezetesen az, hogy mikor csinálnak végre az amerikaiak egy reális filmet (nem realistát) a polgárháborúról vagy az indiánok kiirtásáról? Amelyben nem csak egyegy hatásvadász kép naturalista drámaisága villan föl az édes-szomorkás történetben. Talán majd a kurdokról. Ha az utolsó kurd is megfagyott, lelövetett, éhenhalt, felkerekedik egész Hollywood, ellepi Irakot, Törökországot és Iránt, s megbékíti a szembenálló harcolókat. S majd megint sírhatunk egy jót vasárnap este, kifelé jövet a moziból. (kövi) „...jókedvű is lehetek..." (Archív felvétel) SZTÁROK A JÓKAI SZÍNHÁZ SZÍNPADÁN A Komáromi Jókai Színház- színészegyeztetési gondok miatt - már hónapok óta nem játssza a tavalyi évad sikerdarabját, a Csókos asszonyt. Az. operett két löszereplője ugyanis a veszprémi színházhoz szerződött, s elfoglaltságuk miatt nem tudják vállalni az itthoni fellépéseket. Mivel azonban a darab iránti érdeklődés még mindig óriási, a Csókos asszonyt nem lehet levenni a műsorról. A színház vezetésének tehát megoldást kellett találnia. Megkeresték a budapesti Vígszínház két kiváló művészét - Kaszás Attilát és Pápai Erikát - azzal a kéréssel, hogy Komáromban is játsszák el Dorozsmay Pista és Pünkösdy Kató szerepét A két művész örömmel vállalja a vendégjátékot, hiszen a szerep nem idegen tőlük: a Vígszínházban évek óta játsszák, hatalmas sikerrel. ,,Nagyon szeretem ezt a szerepet, s az előadást is - nyilatkozta Pápai Erika. Mert nemcsak énekelek, táncolok, ahogy azt már egy operettben kell, hanem jókedvű is lehetek, s a nézők velem együtt. Most, amikor a színház nem fontos az emberek számára, illetve szórakozásra vágynak, erre az operettre bejönnek. .." Nehéz volt olyan időpontot találni, amikor mindkét művész szabad a Vígszínházban és máshol sincs előadásuk. Kaszás Attila ugyanis játszik még a Pesti Színházban (a Hajnalban, délben, este című darabban Mario szerepét), a Budapesti Kamaraszínházban (a Leonce és Léna főszerepét) és a Rock Színházban is (a Nyomorultakban Enjolras-t). Pápai Erika pedig anyaszínházán kívül fellép a Rock Színházban (a Nyomorultak Fantine szerepében) és az egri Gárdonyi Géza Színházban. A Vígszínházban jelenleg az Óz, a nagy varázsló főszerepére készül. Sikeres egyeztetések után a két budapesti művész végül december 1-jén és 3-án vállal fellépést a Komáromi Színház Csókos asszony című operettjében. Szén-y A zert az nem akármilyen érzés /I volt ott Ostendében, hetvenkettő szeptemberében: lelépni partjairól a kontinensnek, melynek belsejeből addig ki nem mozdultál-mozdulhattál nyugati irányba, és hajóra szállni, Dover felé, és a hajón látni európaiakat, noha mi is azok lettünk volna, egy hónapra nyelviskolába igyekvő negyven csehszlovák főiskolás, meg ugyanolyan fiatalok, csak eppen másként európaiak és másként fiatalok. Ők eltek a szabadságot, anélkül hogy tudtak volna róla, természetes közegük volt, „belaktak" mindjárt magát a hajót is, csevegve, mi a korlátjához húzódtunk, hova máshova, és onnan bámultuk az óceánt. A szabadságot. Mintha a hajón is ott lett volna köztünk a vasfüggöny, melyet, persze, csak mi éreztünk. Ők legfeljebb sejthettek valamit, ha egyáltalán felfigyeltek ránk - furcsa népség, vajon honnan jöhetnek. Bármilyen boldogok is voltunk, hogy kijuthattunk Angliába, nyelviskolába, ahol svájci, holland, iráni, brazil, japan, kuwaiti, indonéz stb. diákokkal, pedagógus- es politikusjelöltekkel tanultuk együtt az angol nyelvet, azért az sem volt akármilyen érzés, amikor egy közös kirándulás egyik megállóhelyén nyugati tanfolyamtársaink egyre másra vették és itták a dobozos kokalólát, mi meg csak néztük őket, oldalról, mert meg kellett gondolnunk, mire költjük azt a kilenc fontot, melyet zsebpénzként engedtek kivinni akkor hazánkból, egy pennyvel sem többet. Látván, hogy csurog a nyálunk, a szolid belga fiú odament a pulthoz, és pillanatokon belül letett elénk egy egész láda kólát: tessék, a tiétek. Még valami, ami a házinéninél történt. Egy napon azzal fogad az ven a főiskolát, nem kellett az angol, legfeljebb itt-ott. És aki mérgében elhagyta vagy nem igyekezett megőrizni jobb időkre, annak az emlékezetebői, bizony, szép lassan kezdtek kihullani Shakespeare nyelvének szavai. Így talált bennünket az új rendszer. írom -mindezt, idézek angliai emlékeimből újfent - talán nem élődött azonban az akadály, melyet az apróhirdetésekben úgy szoktak megfogalmazni: a feltetel a német nyelvtudás, vagy az angol, francia, spanyol. Például, szakmajának három kiváló honi mestere nagy reményekkel indult el nemregiben Belgiumba, ahol meg is találták az ígért jövedelmező munkát, és alkalmazták volna is őket, ha meg tudjak értetni magúJÓ SZÉLLEL DOVER FELE idős hölgy, hogy képzeljem el, itt van, eljött meglátogatni őt az az olasz fiatalember, aki előttem lakott nála, ugyanúgy a nyelviskola hallgatójaként. Leesett az állam, amikor Angelo vagy Giovanni, már nem emlékszem pontosan a nevére, mindjárt a beszélgetésünk elejen azt mondta, most érkezett Indiából, ahol tegnap tigrisre vadászott. Úgy istenigazából, akkor döbbentem rá, hol élek én. Hol élünk mi, és hogyan, ott Közép-Európában. Fényévnyire Európától, hogy a világot már ne is említsem, mely más népek számára szinte falunyivá zsugorodott, csak tőlünk volt távol minden pontja! Mit kezdünk majd az angol nyelvvel is - otthon? Mert - mindennek ellenére - eszünk ágában sem volt kint maradni. Bekövetkezett, amire számítottunk: befejezször, nem emlékszem (bár lennének frissebbek) azért, mert úgy látom, az iménti példákban érzékeitett távolságok továbbra sem csökkentek, sőt, most, hogy már gyakrabban talalkozhatunk a külfölddel, tömeges méretekben folytatódik a rádöbbenések, felismerések, ámulások, szégyenérzések, megalázó tapasztalások és helyzetek sora. Ugyanis, továbbra sincs pénzünk, és továbbra is hadilábon állunk az idegen nyelvekkel. A vasfüggöny lehullott ugyan, de ezek a korlátok egyelőre még állnak. Bár ami az idegen nyelveket illeti, hirtelen nagy divatjuk lett, különböző formákban tanulja őket gyermek és felnőtt. Mint a boldogulás eszközét, főként. Az elmúlt két évben hányan, de hanyan mentek volna külföldre dolgozni, eléjük magasokat valamelyik világnyelven. Nem tudták, így most újra itthon vannak, és tanulnak, németül. Egyelőre ez van. Legalább már ez. Valami, ami tanulás, és szélesebb körben, valami, amiből előbb-utóbb haszna lesz egyénnek, országnak. Morális es anyagi egyaránt. Az meg külön plusz lesz, ha nem kell majd úgy bámulnunk Európa nyugati fertályának tévéműsoraira, újságjainak, folyóiratainak oldalaira, az onnan jövő jelek és információk ezernyi változatára, ahogy eddig, vagyis, mint borjú az új kapura. Schlafen Sie Deutsch? Boldogulás eszköze, írtam le az előbb. írhattam volna azt is, a fejlődés, az előrehaladás, a gyarapodás vagy akár a (meg)gazdagodás eszköze. Végeredményben mindegy, a hangsúly az eszköz ön van. Tudniillik eddig nálunk jószerivel célként szerepelt valamelyik nyugati nyelv elsajátítása, ugyanis arra nemigen nyílt alkalmunk, liogy eszközként hasznaihassuk. A cél elérése után kifújtuk magunkat, és vége. Még tanítónak sem kellett angol szakos csapatunk. Miért is kellett volna, amikor minden földi, vízi, égi jármű keletnek tartott, amikor csak a béketábor országaiba mehettünk, járva körbe-körbe, mint aranyhörcsög a terráriumban? Jó tapasztalni most ezt a nagy igyekezetet, látni százfele forrását immáron az idegen nyelvek tanulásának, mely források a tankönyvtől a videokazettákon és külföldi sajtótermékek rengetegén át a CNN-ig, a Sky News-íg terjednek. Bennünk is felebred a remény, hogy mégsem tanultunk hiába annak idején. Persze, gazdasagi állapotainkra gondolva, egyelőre meg kell békülnünk azzal, hogy még messzire vagyunk a belga vagy az olasz fiútól, akinek a nevére mar nem emlékszem: és én is aligha érezném magam másképpen ott, Ostendében, mint hetvenkettő szeptemberében. De legalább már szabad az út, melyen akkor sem lehet visszafordulnunk, ha egyesek nagyon szeretnék itt, hogy mi, magyarok, kisebbek és kevesebbek legyünk az európai polgárnál, hogy egyetlen nyelven írjunk és beszéljünk. BODNÁR GYULA