Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23 / 275. szám, szombat
1991. NOVEMBER 23 PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓ A Miroslav Kusý A KOLLEKTÍV JOG NEM ADOMANY* AHÁNY KISEBBSÉGHEZ TARTOZOL - ANNYISZOR VAGY EMBER IS Václav Havel elnök megnyitójában elmondta, hogy a kisebbségek kollektív jogai nem tekinthetők valamiféle, az adott ország többi lakosa által élvezett polgári jogokat kiegészítő többletnek. Ellenkezőleg, a kollektív jogoknak „viszontbiztosító" szerepük van a polgári jogokkal szemben, vagyis arra szolgálnak, hogy a kisebbség tagjai teljes mértékben élhessenek eredendő, természetes polgári jogaikkal. Egyenjogúság-igény A szóban forgó elv bárminemű társadalmi kisebbségre érvényes. Belőle eredeztethető a magyarázat, hogy miért is tömörülnek társadalmi csoportokba, azonos érdekeket valló közösségekbe azok az emberek, akik bizonyos külön jogok meglétéért állnak ki: azért, mert így könynyebb elérni azokat. Ily módon a mai modern pluralista társadalomban az emberek a legkülönbözőbb közösségekbe és csoportokba tömörülnek: megtehetik ezt például a vállalkozók és a fogyasztók, a balkezesek és a homoszexuálisok, a feministák és a hazafiak, a hátrányos helyzetűek és még sokan mások. A fogyasztók védelmezik - a kereskedelem és a termelés ellenében - sajátos érdekeiket, a kollektív fogyasztói jogokért szállnak síkra. A balkezesek védekeznek azzal a civilizációval szemben, mely a jobbkezeseknek kedvez, fellépnek a balkezeseket megillető kollektív jogokért azzal, hogy követelik számukra a mindennapi tennivalókhoz szükséges, nekik megfelelő használati eszközök gyártását, s már az iskolában megszerzik a jogot arra, hogy balkézzel írhassanak. Ki biztosítsa számukra ezeket a jogokat? Nyilván az állam. Amenynyiben az állam a jobbkezesek civilizációját részesíti előnyben, mind az iskolai oktatásban, mind pedig a használati- és a segédeszközök szabványosításában, akkor két lehetőség van: vagy rákényszeríti a balkezeseket, hogy maradéktalanul alkalmazkodjanak a jobbkezesek civilizációjához, vagyis asszimilálódjanak, tehát legyenek jobbkezesek, vagy pedig elismeri a balkezesek kisebbségi jogait, s bizonyos engedményeket tesz számukra, (például lehetővé teszi, hogy az iskolában megtanuljanak balkézzel írni, így egyenjogúvá váljanak a jobbkezesekkel), vagy mondjuk szorgalmazza a balkezesek számára alkalmas használati eszközök gyártását. Más szóval; a balkezesek számára az említett kollektív jogok kivívása és elismertetése nem jelent valamiféle, a jobbkezesekkel szembeni előjogokat. Csupán olyan sajátos jogokra akarnak szert tenni, amelyek révén egyenjogúvá válnak a jobbkezesekkel. A kollektív nemzetiségi jog - önfenntartás A totalitárius rendszer elnyomott mindenféle kisebbséget: a fogyasztókat és a vállalkozókat, a nemzeteket és a nemzetiségeket éppúgy, mint a homoszexuálisokat. E rendszer felszámolása után a fent említett területen vákuum keletkezik, amelybe behatolnak a kollektív jogok védelmezői. A mi európai régiónkban az elsők között vannak a nemzeti jogokat követelők. A Szovjetunióban ekként lépnek fel például a lettek, litvánok, észtek, örmények és a grúzok, Jugoszláviában a szlovének, a szerbek és a horvátok, Csehszlovákiában pedig a szlovákok. Figyeljük csak meg: ahol erre sor kerül, ott többnemzetiségű államokról van szó. Ezeknek a népei kezdik követelni a mások felett álló, a többségi nemzetekkel szembeni jogaikat. A kisnemzetek a nagyokéval azonos jogokat akarnak, harcba szállnak azért, hogy velük egyenjogúakká váljanak. A szlovákok a csehekkel szemben kisebbségben lévő nemzetnek érzik magukat. Viszont a maguk régiójában többségi nemzetnek számítanak a nemzetiségi kisebbségekkel, elsősorban a magyarokkal szemben. A szlovákok önazonosságának feléledése hasonló folyamatokat serkent a többi nemzetiségi és etnikai kisebbség, főként a magyarok körében is. Ezek a kisebbségek megrövidítve és veszélyeztetve érzik magukat a többségi nemzet jogainak érvényesítése, identitási cselekvőereje által. Ezért olyan jogok elérésére törekednek, amilyenekre a többségi nemzet tart igényt. Tehát itt a kollektív jogok kiegyenlítésének elvéről van szó: a többségi nemzet által kiharcoltakkal azonos jogokat akarnak a nemzetiségi kisebbségek is - számukra ez egyenlő az önfenntartással. Ki az „egyenjogúbb" A polgári jogok az ország valamennyi lakosának egyformán kijárnak. Ugyanakkor a többségi nemzetnek vannak az állam által kiváltképp védelmezett kollektív jogai, ami azt jelenti, hogy ezek az államszervezetben- és szerkezetben, valamint a végrehajtó hatalom gyakorlásában bizonyos módon előnyben részesülnek. Amint a jobbkezesek civilizációjában előnyt élveznek a jobbkezesek a balkezesekkel szemben, hasonlóképpen a nemzeti állam az ún. államalkotó, avagy uralkodó nemzetnek kedvez, a nemzeti és etnikai kisebbségekkel szemben. Kétségtelen, hogy a civil társadalomban a polgár felsőbbségét biztosító elvnek kellene uralkodnia - az államilag szervezett társadalom legfőbb értékeként, azon az alapon, hogy minden polgár egyenjogú. Azonban ez minden vonatkozásban nem lehetséges, minden nem építhető erre az alapra, s így érvényesülni kezd az orwelli elv pótszerepe: egyes polgárok egyenjogúbbak a többieknél, így például a nyelvhasználat terén. A többnemzetiségű társadalomban az állam előnyben részesíti a többségi nemzet nyelvét, az iskolai oktatás alapvető nyelveként, hivatalos nyelvként stb. Abban a pillanatban, amikor működésbe lép az orwelli elv, csak két lehetőség marad számára: a már említettekhez hasonlóan elnyomni a balkezeseket, jobbkezesekké képezve őket, vagy lehetővé tenni számukra a minél teljesebb önmegvalósítást a jobbkezesek adott civilizációján belül. A kisebbségek kárpótlása Ugyanez érvényes tehát a többnemzetiségű országokban élő nemzetek és nemzetiségek vonatkozásában is. Ha az állam preferálni kezdi a többségi nemzet nyelvét (vagy legalábbis olyan szokásrendet vezet be, mely gyakorlatilag az előnyben részesítést szolgálja), akkor azonnal kárpótolni kell a többi nemzetiségi kisebbséget, vagyis biztosítani kell számukra az anyanyelv használatának jogát oly mértékben, hogy az mind teljesebben megközelítse a többségi nemzet nyelvi jogait. Bárhol is alkalmazzon előnyt az állam a többségi nemzet javára, akár az államszerkezetben vagy -szervezetben, akár az államhatalom gyakorlásában, ugyanott ellensúlyozni kell ezt a kedvezményt a nemzetiségi kisebbségek érdekében. A másik út ugyanis már csak e tényező elfojtása lehet a nemzetiségek körében, vagyis a nemzetiségek „átképzése" többségi jellegűvé, tehát az adott területen alkalmazott erőszakos asszimilációs törekvés. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy az államnak teljesebb mértékben kellene polgári alapra helyezkednie, tehát olyan elvi síkra, amely mindenki számára közös, s csak a legkisebb elengedhetetlen mértékben kellene építenie az egyes szociális csoportoknál, ilyen vagy olyan nemzeteknél fellépő sajátosságokra, mert hasonló esetben már nem marad számára más, mint a kárpótlások bonyolult rendszere, vagy az elnyomás és kényszerítés eszköztára. Az önszerveződés szerepe A polgári elvek említett „előnyén" kívül van itt még egy tényező. Ebben a tekintetben az államnak inkább szűkkeblűnek és nem bőkezűnek kellene lennie. Arról van szó, hogy az államnak - a szóban forgó területen - csak arról kellene gondoskodnia, ami a polgári élethez elengedhetetlen, ami más úton nem biztosítható. Minden egyebet - a kollektív jogok különböző típusait tekintve is , - az államon kívüli szerveződésekre kellene bízni, élve az önsegélyezés és az önigazgatás mechanizmusaival. Ha az állam védi a vállalkozókat, védelmeznie kell a fogyasztókat is. Eszményinek viszont az tekinthető, ha egyiküket sem kellene a védelmébe vennie, hanem egyforr^i lehetőséget biztosítana mindkét csoport önvédelmére. Hasonlóképpen kellene eljárnia az államnak a nemzetek és nemzetiségek esetében is. Nem egyesek előnyhöz juttatásával, államalkotó, illetve politikai nemzetre és a köréből kirekesztettekre osztva őket, hanem egyforma önmegvalósítási alkalmakat nyújtva az egyes nemzetek és nemzetiségek államon kívüli önigazgatási szervei és intézményei révén. Az államnak tehát elsősorban a törvényhozás és az igazgatás területén kellene megteremtenie és óvnia e közös lehetőségeket minden nemzet és nemzetiség számára. Ennyit és nem többet. Tehát például a nemzetek és nemzetiségek ügyeinek intézését - az általuk lakott területeken - a kulturális egyesületekre, szövetségekre és művelődési intézményekre kellene bízni, biztosítva az esélyegyenlőséget. Ily módon a kollektív jogok elvesztenék eredendően politikai jellegüket, s azok meghatározó jegyévé a kulturális, művelődési és önazonossági szerepkör válna. Van fontossági sorrend Kétségtelen, egy adott társadalom identitását a kollektív jogok révén éli át De ennek az azonosulásnak nem kell csak kifejezetten politikai jelleget öltenie, a hatalmi szférára korlátozódnia; elsődlegesen kulturális meghatározókra is szert tehet. Ebben az értelemben az államnak gondoskodnia kell az azonosság egyforma feltételeiről, valamennyi társadalmi csoportot, a nemzeteket és a nemzetiségeket is beleértve. Eközben magától értetődő, hogy az állami jogszavatolás a demokratikus társadalomban nem vonatkozhat az agresszív, mások azonosságát veszélyeztető csoportokra, (így például a terroristákra, a maffiózókra és a börfejűekre stb.). Polgárként különféle identitás-közösségek, saját kollektív jogait védelmező csoportok tagja vagyok. Egyszerre lehetek fogyasztó és balkezes, dohányzó és kiskorú gyermekek apja, tartozhatok valamely nemzethez és ugyanakkor lehetek ateista, konzervatív beállítottságú és antifeminista. A közösségi identitások sokrétűsége a pluralista demokrácia velejárója, a demokrácia fejlettségének tükre. Ebben különbözik a totalitárius rendszertől, mely nálunk valójában csak egyetlen általános érvényű és társadalmilag elfogadható identitás-közösséget ismert el - a kommunizmus öntudatos építőit. Minden más lehetséges csoport a legteljesebb mértékben ennek rendelődött alá, s amennyiben egyáltalán megadatott számára a tudomásulvétel, csakis abban az értelemben, hogy a kommunizmus öntudatos építőit szolgálja. A pluralista demokráciában élő polgár viszont szabadon azonosulhat többféle csoporttal, s éppen ennek folytán élhet a különböző síkú és irányú önmegvalósítás lehetőségével. Nyilvánvaló: az identitás-közösségeknek ebben a tarkaságában a polgár bizonyos fontossági sorrendet keres, van aki leginkább fogyasztó, mások hazafiak, megint mások a homoszexuálisokhoz tartoznak, s vannak akik mélyen vallásos embernek tartják magukat. Ez mindenkinek szíve joga. Az egyén azonosságkeresésének iránya, a fontossági sorrend kialakítása lehet szubjektív indíttatású, de bizonyos objektív okok is befolyásolhatják. A szülői azonosságtudatot nyilván akkor helyezem mindenek fölé, amikor a gyermekemnek a legnagyobb szüksége van rám, amikor a legnagyobb veszélyeknek van kitéve. A nemzeti, illetve nemzetiségi azonosságnak akkor adok elsőbbséget, amikor a nemzet egészét veszély: elnyomás, a más nemzetek általi megaláztatás fenyegeti stb. A kizárólagosság veszélye Leginkább akkor állhatnak elő problémák, ha a polgár kizárólagossá tesz egyetlen identitás-közösséget, tehát nemcsak előnyben részesíti azt, hanem a többit egyenesen elutasítja, figyelmen kívül hagyja, tagadja létjogosultságát, sőt, igyekszik megsemmisíteni. Vagyis, ha bármelyik csoport a maga egészében kizárólagosságra, a többiekkel szembeni felsőbbségre törekszik, alávetettséget követel tőlük s amikor a csoporttag nemcsak önmaga, hanem a többiek nevében lép fel, a többiektől is követeli az általa kreált kizárólagosságot, az identitás-közösség általa kikiáltott mindenhatóságát. S itt ismét előjön a balkezesek meg a jobbkezesek analógiája. Azoké, akik mindenkit vagy csak ilyennek, vagy csak olyannak szeretnének látni. S eszükbe juthat a hitbuzgó, aki szerint mindenki, aki nincs vele azonos hiten, kárhoztatásra ítéltetik, a legkíméletlenebb módon is. De a homo consumens is olyanná válhat, akinek csak a termékek fogyasztói értéke számít. Ugyanígy az elvakult hazafi az, aki az ún. nemzeti érdekeket az ember „legfőbbnek" avagy „legszentebbnek" kinyilvánított érdekeként helyezi mindenek fölé s nem képes azokat egyeztetni egyéb érdekekkel. Az ilyesfajta, a minden más identitásközösségből kiszakadt, minden egyéb szociális szerepét elvesztő ember egysíkúvá, nyomorékká válik. A nacionalizmus kártevése Éppen ebben rejlik a nacionalizmus igazi társadalmi veszélyessége. Kiszakítja az embert a pluralista demokráciát jellemző valamennyi identitás-közösségből, s csak egyetlenegyet hagy meg számára: a nemzeti, illetve nemzetiségi hovatartozást. Mindenfajta kizárólagosság agresszív, így a nacionalizmus is. A nacionalizmus éppúgy mérgezi a lelkeket, mint mindennemű totalitarizmus, s hozzá hasonlóan a lelkekkel együtt a hatalmat akarja birtokolni. Azért harcol a hatalomért, hogy annak révén kivételezett helyzetbe juttassa „saját" nemzetét. Amennyiben az önazonossági pluralizmus eggyé válik a demokráciával, a kizárólagosság a totalitarizmus jellemzőjeként lép fel, de ha ez a monizmus nacionalista köntösben jelentkezik, akkor a nemzeti tudat és az ún. nemzeti érdekek totalitárius fennhatósága következik be. A kollektív jogok érvényesítése identitás-folyamat. Nem tagadom a minden embert megillető nemzeti önazonosság létjogosultságát. A nemzetileg közömbös, öntudatot nélkülöző ember korcs, emberileg híján van egy fontos dimenziónak, nem rendelkezik az önazonosság jegyeivel. Ebben különbözik a nemzeti identitás mondjuk a dohányzók vagy sörbarátok azonosságtudatától. Ennek ellenére tagadom az említett azonossági jog egyedülvalóságát. Az ilyesfajta nacionális (nacionalista) kizárólagosság ugyanis éppoly alattomos, mint a nemzeti nihilizmus: mindkettő egysíkúvá torzítja az emberi identitás sokrétűségét. S nemcsak rombolja az ember lényét, hanem könnyebben manipulálhatóvá teszi azt. A kollektív jogok tehát az embert a maga sokrétűségében gazdagítják, de csak akkor, ha azok szoros kölcsönhatásban egymást kiegészítik és kiteljesítik. Más szóval: ahányféle kisebbséghez tartozol, annyiszor vagy ember is. 'Elhangzott Častában az Európai Kulturális Alapítvány csehszlovákiai bizottsága által rendezett nemzetközi tudományos konferencián. LETÖRÖLHETETLEN EMLÉK Hetvenéves lenne Pilinszky János Immár tíz éve halott a költő, aki most lenne hetvenéves. Egymás után mentek el: a nagy generáció tagjai - Illyés Gyula, Nagy László, Weörös Sándor, Pilinszky János. Valamennyi zuhanásba beleremegett a magyar múzsa, ám hiányukat csak most érezni igazán. Mintha zsenge cserjés maradt volna a nagy szálfák után, bozótos az őserdő helyén. „Félálomban újuló fájdalom." De Pilinszky még közöttük is megkülönböztetett alkotó volt; talán ő merült legmélyebbre, s kevés életművét számítva is, ő volt a legmélyebb titkok tudója. Ha élne, tiltakozna. Dehogyis voltam, mondaná, hisz egész életünk a nem-tudás, a keresés, a titok lázas kutatása, hogy rádöbbenjünk, mennyire végesek vagyunk és tudatlanok. Furcsa űr maradt utána: mintha a lelkiismeretünk távozott volna vele. Úgy öt-hat éve nekem esett egyik kritikusunk, mondván, tűi pesszimista vagyok, s úgymond, nem törekszem szintézisre. Önkéntelenül is Piiinszkyre gondoltam. Te balga 'szocreálos ítész, vajon az ő költészetét hová sorolnád? Miféle szintézist kérnél számon tőle, aki csak önnön törvényeinek vetheti alá magát? Miféle optimizmust pumpálnál Pilinszky költészetébe, mit hiányolnál belőle? Hisz nála nagyobb pesszimistát nem is találni az egész magyar irodalomban, de talán az egész európai költészetben sem. „Világunk büszke madarának csőrében porladunk." „Pedig zuhanunk, mint a kő / egyenesen és egyértelműen." „Ó elpusztult, én pusztulok." Sőt: „Töröld le Isten hátáról, töröld le / szégyenletes emlékemet". Miféle ítéletet mondott ez a vékonycsontú, hatalmas lelkű ember a fejünkre? Honnan ez a rettenetes reménytelenség, túl a szilárd hiten, Isten tudásán és jelenvalóságának percenkénti felmutatásán, ez a már-már pogány lemondás magunkról? Honnan ez a kopár világ: füvek, fák, madarak, deszkarés, vályú, éjszaka, vér? Persze, könnyű lenne azt mondani: az alapélmény, a háború, a lágerek, az emberfarkas izzó pecsétje érintette meg a homlokát. Keveset élt és keveset írt. Ám ellentétben a többiekkel, akiknek hatalmas üledék alól kell kikaparni azt a keveset, ami igazán megmarad, Pilinszkynek nincs egy fölösleges verssora. Talán egy szava sem. Mint a szobrász, aki kibontja a kőből az alakot, úgy hámozta ki a verset a legegyszerűbb, legcsupaszabb szavak közül, bizonyítva, hogy a bonyolult világot, a zilált valót nem zilált versek tükrözik. Félelmetes szigorával talán azért élt köztünk, hogy elmondja rettegéseinket, megfogalmazza reménytelenségünket, kendőzetlenül, a művészi szó szikár és a végtelenségig levetkőztetett eszközeivel. Akár a megszeppent gyerekek között a szülő, a hatalmas felnőtt: fogja a kezünket, hogy ne féljünk a haláltól és a magánytól e „levegőtlen présben". Valamikor a paradicsom állt itt, mondja nekünk. De mi a költészet? Ő sejtette, valahol végleg elveszítettük a paradicsomot. A sejtelem, a hiány költője volt. Mert a költészet a nem tudás, a megfoghatatlan keresése, a sehogyan másképp meg nem fogalhazható kimondása. „Összeomlásunk mindent befalaz / egy pillanatra és örökre. / A vánkos keményebb lesz, mint a szikla / és testünk szemétdombnál súlyosabb." És mégis: „Ezért, ha egyszer elfogadtatom, / úgy leszek az üdvözültek sorában, / mint leeresztett sötét zászló, / becsavart lobogó, / szótlanul és jelentés nélkül, / és mindeneknél boldogabban. Tehát mégis van remény? KÖVESDI KÁROLY