Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-20 / 272. szám, szerda

7 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ* 1991. NOVEMBER 20. Pozsony, 1991, szeptember 7. A

z írógépet, amelyen írok, életem első keresetéből vettem, 1955-ben. Azóta csak egyszer tisztíttattam és javíttattam. S most másodszor. .. Eddig értem el szombat reggeli meditálásomban, mikor bedöglött meditálásom tárgya, az írógép. Nekiláttam a megjavításának; nehezen, de sikerült, s most nyakig festékesen töröm a fejem, hogy milyen gondolatsort is akartam ezzel az egykori gépvásárlással elkezdeni. Míg a géppel (mint valósággal) kínlódtam, addig tökéletesen elfelejtettem a gép (mint téma) folytatását. Míg eszembe jut, megpróbálok helyzetjelentést adni magamról. (Hogy ne teljen az idő hiába.) Itt, a városnak e csallóközi nyúlványában mindig fúj a szél. De most szinte süvít. Kavarja a síkság porát, be kell csuknom az ablakot. S csak most veszem észre, hogy az ablakom alatt elterülő mezőről eltűnt a zöld, csupasz szántók szürke porát köpüli a szél. S jellemző, hogy gondolkodnom kell: mi is volt az a korábbi „zöld"? Kukorica, lóhere, repce? Az előbb Illyés /Vap/óját olvastam a Kortárs szeptemberi számában. Illyés pontosan emlékszik a gyermekkorára. Párizsban is tud a ,,nagyháti puszta" és ,,Ozora" téridejében gondolkodni, én ott élve sem emlékszem a csalamádéra (hoppá, leesett a tantusz, csalamádétengert láttam hónapokon keresztül az ablakom alatt!), ahol a zöldje még tegnap is nyugtatgatta szememet. S most legyek erre büszke? Mert az ún. urbánusok körülbelül ezt teszik. Nem emlékeznek az emberiség gyermekkorára, a csalamádéra, a természetre, a falura (legalábbis nem az élmény szintjén, ami pedig az író számára minden téma esetében kötelező), s erre még büszkék is. A cél világos: hogy ne essünk se a „népi", se az „urbánus" pöcegödörbe, az egész világegyetemre kell úgy emlékeznünk, mint szülőföldünkre. Illyés a naplójában legalábbis ezt teszi, vagy ezt akarja tenni. S keresem magamat, magunkat Illyés „világegyetemében". A hatvanas és hetvenes években többször is találkoztam a költővel; Koncsollal, Kondróttal néhányszor pesti otthonában is meglátogattuk. Naplóiban ezekről a találkozásainkról említést sem tesz. Pedig, mint a határon túli magyarság hírnökeit, mindig nagy ovációval fogadott bennünket. De szellemünk nem találtatott olyan potensnek, hogy az ő vitathatatlanul európai szellemének naplójában bekerülhettünk volna. S itt kezdődik a „szlovákiai magyar irodalom" léte vagy nemléte. S nem ott, hogy „szlovákiai magyar irodalomnak" neveztetik-e vagy dunamocsinak. Amíg csak politikumként vagyunk jelen a köztudatban, addig tiltakozhatunk, kapálózhatunk a megnevezés ellen, ahogyan csak akarunk, akkor is „szlovákiai magyar irodalom" leszünk. A szellemnek (s így az irodalomnak is) nincs jelzője. Nincs jó irodalom és rossz irodalom: a rossz irodalom nem irodalom. De nincs magyar irodalom és francia irodalom sem. Az irodalom nemzeti hovatartozására utaló jelző puszta adalék az irodalom egy részének vagy az egyes alkotásoknak a geneziséhez, megertéséhez. A jó francia irodalom (ha magyarra fordítjuk) magyar irodalom is és viszont. S

még fokozottabb mértékben áll ez természetesen az „urbánus" és „népi" jelzőkre. Illyésnek is csak a Sarjúrendek, a Három öreg, a Két kéz, a Kézfogások című kötetei „népiek", kései költészete már jelzőtlen. Mint ahogy a Kortársban közölt naplója is az. Közhelyigazságok ezek, szinte szégyellem is őket leírni, de mintha a pozsonyi magyar (nemcsak irodalmi) sajtóban ezek a közhelyigazságok éppen most nyernének egyfajta (anakronisztikus) aktualitást. Duba Gyula és Grendel Lajos (a Nap 26. és 33. számában) látszólag a ,,régi popókból fújó régi szelekről", azaz az irodalom „közösségi küldetéséről" vitatkoznak, hogy közben tulajdonképpen a „népi", illetve a „polgári" irodalom sáncait védjék, Hizsnyai Zoltán pedig (az Irodalmi Szemle 7. számában) nyíltan kimondja, amit ők csak kerülgetnek: abból kiindulva, hogy a szlovákiai magyar irodalom úgymond ,,eleve torzszülöttnek kreált fiókirodalom", hogy megkreálója nem más, mint a ,,hadsereg nélküli strázsamester". Fábry Zoltán, s hogy ez az irodalom a ,,kortárs magyar irodalomból... csak egyetlen irányzattal kokettál... a neonépiességgel", kijelenti, hogy a „nép-nemzeti-urbánus-típusú kérdésfölvetés" az Irodalmi Szemle tájékán is jogos. Nekem pedig (az ilyen típusú vitákat és kérdésfölvetéseket olvasva) repes a szívem az örömtől, mert ugye ha nekünk ugyanazok a problémáink itt, Pozsonyban, mint az ,,oszthatatlan magyar irodalomnak" (Hizsnyai kifejezése) Pesten, ha ugyanúgy van nálunk is „népi" és „urbánus" irodalom, mint ott, s ezekről az ugyan pszeudoirodalmi, de annál „oszthatatlan-magyarabb" frontokról ugyanazokkal az „egzakt irodalomelméleti" fogalmakkal tudunk vitatkozni, mint amelyekkel Pesten, Debrecenben és Szegeden vitatkoznak, akkor dehogy is vagyunk mi szlovákiai magyar irodalom, dehogy is vagyunk mi a magyar írás Mucsája! Kidülleszthetjük mellünket: semmiben sem különbözünk a fő sodortól, egyek vagyunk az „oszthatatlannal". De: valóban oszthatatlan-e a magyar irodalom? S irodalom-e egyáltalán az az irodalom, amelynek nem a különbözés (pontosabban: nem az irodalmi különbözés és a politikai oszthatatlanság) a krédója? U

nalmas kérdések, unalmas lenne rájuk a válasz is! Gyerünk inkább vissza a Kortárshoz! A folyóirat előkelő helyen hozza a Második értekezés a nemzet problémájáról című versemet. A „Második értekezés" második írásként, mindjárt Mészöly Miklós remekbeszabott Praxis criminalis című prózája után. Mészöly távoli, sejtelmes korokba, sőt az egyetemes időbe nyújtózkodó ,,posztmodern eleganciája", illetve e posztmodern elegancia közelsége érdekes új kiterjedéseket kölcsönöz a szövegemnek: hatására (talán, remélem) az olvasó az én közép-európai lírai-drámaiepikai helyzetképembe is beleérez(het) általánosabb jelentéseket. Valahogy úgy, ahogy a Praxis criminalisbana ,,német, szerb, horvát, szlovén, rác, szlovák..." stb. családneveknek és a névtulajdonosok ,,helyzeteinek" (az idézőjelbe rakott kifejezések a műből!) a kavargása előbb egy közép-európai „helyzetet" teremt, aztán a középkori latin hivatali nyelv, az európai műveltséganyag, s az emberi léleknek egy félelmetesen tárgyilagos, freudi látása ezt a helyzetet európai s általános dimenziókba emeli. Annak idején egy írásomban a szerb Danilo Kiš kapcsán írtam le: úgy, ahogy Ajtmatov, Genaggyij Ajgi s más, szovjetunióbeli nem-orosz írók számára az orosz nyelv valamiféle médium-szerű, külön teljesítmé. nyekre ihlető második anyanyelv, úgy létezik egy közép-európai médium-nyelv is. Ennek a nyelvnek nincsen külön hangtana, szótana, de van külön szókincse, s talán egyfajta sajátos szintaxisa is. S e szókincs és szintaxis segítségével e közép-európai nyelv mesterei a múltat jelenné s a jelent múlttá képesek varázsolni, s így az az érzésünk, hogy műveinkben valamiféle egységes világidőt mutató óra ketyeg. S ennek a közép-európai nyelvnek és világidőnek az egyik legjobb ismerőjét és művelőjét akkor Danilo Kišben jelöltem meg. Most megragadom az alkalmat, s a Praxis criminalis kapcsán leírom: a Danilo Kišre vonatkozó „egyik" távolról sem jelent „elsőt". Mint ahogy ha most Mészölyről azt mondom, hogy annak a bizonyos középeurópai nyelvnek ő a másik legjobb ismerője és művelője, ez a „másik" sem rangsorolást jelent, hanem inkább „mást". Mert Mészöly természetesen más dialektusban beszél „közép-európaiul", mint Danilo Kiš. A közös bennük éppen csak a „nyelv" ismerete, s az a determinatio est negatio-szerű jellemzőjük, hogy egyiküket sem lehetne sem „népi", sem „urbánus" írónak nevezni. De botor dolog lenne „középeurópai íróknak" nevezni is őket. Mert természetesen a „közép-európai irodalom" is csak úgy létezik, mint a „szlovákiai magyar irodalom": adalékként az irodalom egy részének vagy az egyes alkotásoknak a geneziséhez, megértéséhez. K

inn közben megcsöndesedett a szél. A valahonnan valahová iparkodó, pótkocsit vonszoló traktorok ugyan még fölverik a port, de az így keletkezett porfelhők már nem centripetálódnak óriás pörgetytyúkké. A beállt csendben az írógéptéma poénja is eszembe jut: 1955ben 1200 csehszlovák koronát fizettem érte, most csak a kitisztíttatása 400 koronámba került. (Ezek az adatok persze csak úgy tartoznak a naplóbejegyzésem tulajdonképpeni témájához, mint a dátum: jelzik, hogy a Krisztus utáni idők 1991 és a szocializmus utáni piacgazdaság 2. évében járunk. Közép-Európában, Csehszlovákiában.) TŐZSÉR ÁRPÁD NAPLÓLAP A SZABADSÁG MINŐSÉGEI Mélyen fölkavart és megrendített az Esemény, az a bizonyos Reakció a „bűnre", amelyet egy fiatal szlovák író követett el a Kultúrny život hasábjain. Az író tettéről elég ennyit szólni: elbeszélésében megkísérelte értelmezni a „maga megváltóját", értelme és tudása indulatának mértékében. Ami engem, keresztény embert megrendített, nem az író Tette volt, hanem éppen az azt kiváltó Reakció. Kétségbeesésem oka az a rám törő felismerés, hogy a magát kereszténynek valló és tudó lélek mennyire sújtott tud lenni; milyen messzire képes eltévelyedni az evangéliumi üzenettől. Miért van ez így? Hogyan történhet meg, hogy a szeretet életmegtartó erejét valló keresztények szeretetlenül, intoleráns módon, Jézus nevében Jézus tanítása ellen törnek? Hiszen bármiféle szeretetlenségre, türelmetlenségre vagy hitetlenségre a keresztény válasz éppen és csakis a szeretet lehet: belőle lombosodott egyetemessé az Evangélium. Mert mi is voltaképpen az Evangélium etikája? El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak. Vajon nem így imádkozik-e a keresztény ember: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk... Mit is jelent ez? Azt, hogy mindannyian vétkezünk, hogy nincsen csak egy igaz is - ezért ember nem ítélhet el embert, természetesen a keresztény etika síkján: hit vagy hitetlenség kérdésében. Hiszen a hívő ember éppen azért kéri bűneinek bocsánatát, hogy a benne rejlő farizeus vonás, a képmutatás, amely elsősorban éppen a bűntudat hiánya, ez a másokra mutogató etikai hiány enyhüljön, s ezáltal erősödjön és tisztuljon a lelke; vagyis az evangéliumi szabadság minősége, a szeretet misztériuma megszüntesse a bűn miatti sújtottságot, s a pusztító, a felelőtlen szabadság helyett a megtartó szabadságban részesüljön: Isten létárasztó szabadságában, melynek alapja a szeretet. Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. Szeretet nélkül semmi vagyok. De mi történt és történik a mi esetünkben? Nem úgy van-e, hogy a Miatyánk és az Evangélium kifordult önmagából, s maga az erénynek álcázott vétek támadt rá az emberre? Az Evangélium mindennél világosabban mutatja meg, hogy éppen a képmutatás, az erénynek álcázott bűn a legveszélyesebb, a legterrorizálóbb. Miért? Mert a képmutató, miközben igaznak mutatja magát, hamis szeretetet, hamis hitet képvisel - ezért Jézus ellen támad, s egyben a másik embernem élő Jézusra. Nem azt mondja-e Jézus, hogy ő a bűnösökért jött? Mi következik ebből? Természetesen az, hogy Jézus szerette a bűnösöket, éppen hogy szeretete által elvegye a bűnüket. S akik Jézus nevében szólnak, akik tudják, hogy mindaz, aki szeret, Istentől született, hogyan támadhatnak az általuk bűnösnek ítéltre? Hogyan nem érti meg a keresztény lélek, amely tudja, hogy a szeretet Istentől van, hogy az embert szeretni kell, mert Isten még a bűnösöket is szereti? Hogyan lehet a szeretet nevében gyűlöletet szítani, s nem látni világosan, hogy Isten szabadsága és szabadítása egy tökéletesen új minőségű szabadság és szabadítás: ez a szabadság szelíd és irgalmas és nyitott, éppen a bűnösnek ítélt számára, vagyis minden ember számára szelíd és nyitott. Miért? Mert a bűnt jött, mindannyiunk bűnét eltörölni, s nem a bűnöst! Aki tehát így támad embertársára, az önmagát rekeszti ki a keresztény etika szabadságából; meghalt benne Isten mint szeretet, s így etikailag ő is halott. Ugyanis ennek felismerése nélkül nincsen etika. Etika nélkül pedig nincsen élet, nincsen irgalmasság, nincsen szeretet, nincsen megváltás. Vagyis: Senki se szereti Istent és senki se hisz Istenben, aki mások megítélésében él. Ha nem önmagunknál fogjuk kezdeni, sosem fogunk szeretni. Önmagunknál kezdeni pedig ez: meg kell vizsgálnunk, szeretetünk valódi-e s azt kívánjuk-e másoknak, mint magunknak, avagy csak látszat, képmutatás. Ha valódi, akkor nyitottak vagyunk, hogy megbocsátásunk által más is bejöhessen szeretetünkbe. Ha képmutatás, akkor ítélkezők vagyunk, békétlenség szítói, emberellenesek, elszigeteltek: olyan zsarnokok, akik tehernek tüntetjük fel azt, hogy másokat elnyomunk. S ez történik most is: az erény köntösében fölháborodtak a képmutatók, nem is sejtve, hogy a legfőbb vétket éppen ők követik el az evangéliumi szeretet törvénye ellen. Jézus nevében Jézusra törnek a másik emberben. Semmi kétség: vétkeznek, mert embert gyűlölnek, s ezáltal embert zárnak ki a jézusi szeretet szabadságából, a bűn bocsánatából. Ha e vétküket nem ismerik fel, akkor éppen ők azok, akikért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozhatunk értük, nyitva hagyva számukra a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit. Igen, ők azok, akiknek Jézus ezt üzeni: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: ezért a ti bűnötök megmarad. BŰN -KINT ÉS BENT A szovjet börtönvilágról Az ötvenes évek végén, a Hruscsov-érában nem mindennapi derültséget keltett egy, a TASZSZ hírügynökség által kibocsátott fénykép. Jobban mondva nem is maga a felvétel adott okot az arcokon bújkáló, visszafojtott gúnyos mosolyra, hanem a képaláírás ritka együgyűsége. A szöveg kiagyalói ugyanis azt próbálták elhitetni az olvasóval, hogy Belorusszia fővárosában nem tudnak mit kezdeni a börtönépülettel, mert nincs kit becsukni - a bűnözést sikerült teljesen felszámolni. Önkéntelenül is felidéződik ez a ma már hihetetlennek tűnő, évtizedekkel ezelőtti propagandafogás a Mozgó világ című folyóirat idei tizedik számát lapozgatva. Anyagát ugyanis jórészt a szovjet börtönvilágot bemutató írások teszik ki. A nyolcvanas évek közepétől sok minden feltárult erről a világról, mely hétpecsétes titoknak számított. Amit viszont a szóban forgó tanulmányokból most megtudhat az olvasó, alighanem próbára teszi még a legedzettebb idegzetet is. A Tetüakrobaták címet viseli az az írás, amely a börtönszexről ad látleletet. Maga a szerző, Wenzeslaus Vjacseszlav Maier éveket töltött börtönben „a szovjet állami és társadalmi rendet veszélyeztető hamis gondolatok terjesztéséért". Egyébként a Szovjetunióban ő foglalkozott elsőként a munkahelyi alkoholizmus kutatásával, s ezért elbocsátották állásából. A novoszibirszki börtönben egy évig tartották fogva a halálra ítéltek folyosóján. Később, miután kegyelmet kapott, kitelepült Németországba és azóta Frankfurtban él. A szerző szépítgetés nélkül, kegyetlenül nyers tényanyaggal illusztrálva mutatja be, hogy akik megjárták a börtönöket és lágereket, szinte kivétel nélkül beteges hajlamú szexuális topronggyá válnak. „A szexuális topronggyá lett sittes mindennel nemi kapcsolatba lép, ami csak él és mozog. De közösül halottakkal és elhullott állatokkal is" - írja. A cikket olvasva, eleye feltámad a gyanú: vajon az ember leépülésének és elkorcsosulásának ez a foka levezethető-e magának a börtönvilágnak a zártságából. Maier egyébként említést tesz egy börtönigazgató-helyettes ezredesről, aki létrehozta a szovjet büntetésvégrehajtás legnagyszerűbb sertéstelepét. Állítólag ő volt az egyetlen ember Szibériában, aki két külföldi kocsit, egy Volkswagent és Volvót mondhatott magáénak. Később viszont lopásért ő is oda került, a sittesek közé, akik az ólakban aludtak malac-szeretőik társaságában. Az összeharácsolt vagyont viszont még volt ideje elosztani rokonai és ismerősei között. Nem csoda hát, hogy a szerepek ilyen könnyen cserélődtek ott, ahol - még kimondani is szörnyűség - az elmúlt harminc évben közel 35 millió ember fordult meg a börtönzárkákban. így azon sincs megütközni való, hogy a tolvajtársadalom kinti mintára szervezi meg a börtön életét, a bűnözőknek is van pártszervezetük, rendszeresen ülésező központi és politikai bizottságuk, meg kongresszusuk. Kovács Ákos és Sztrés Erzsébet ír erről, azokra az adatokra hivatkozva, melyeket A sztálinizmus kultúrantropológiája című, a Soros Alapítvány által támogatott kutatások során szereztek. Nyomasztó érzés keríti hatalmába az embert az említett cikkeket végigolvasva. Úgy tűnik, önmagától adódik a következtetés: a bűnözés szinte elidegeníthetetlenül szerves része a szovjet társadalomnak, túlontúl képlékeny az a határ, amely a börtönvilág és egy eltorzult, beteg társadalom között húzódik. (kiss)