Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-19 / 271. szám, kedd

1991. NOVEMBER 19. KULTÚRA 6 A KETTŐSLÁTÁSÚ KLASSZIKUS JOBBSZÉLSŐ KASSAI TALÁLKOZÁS BACSÓ PÉTER FILMRENDEZŐVEL VISSZHANG MEGSZAKADT A PÁRBESZÉD? Az Új Szó október 19-i számában 5 perccel 12 előtt címmel közölt cikk egy részére szeretnék reagálni. A szerző a pedagógusok számára szervezett nyári továbbképzési lehetőségekkel kapcsolatban közli, hogy a meghirdetett 200 helyre csak 119 pedagógus jelentkezett (és azok sem jelentek meg mind a nyári egyetemeken), majd zárójelben ironikusan megjegyzi: „a többiek alighanem csak akkor tartották volna méltónak a megjelenésüket, ha előadóként hívják őket, mert hát nekik már húsz-huszonöt éves gyakorlatuk vagyon, az pediglen nem semmi". Az idézett, ítélkezés jellegű mondatottöbb oknál fogva is elhamarkodottnak vélem. Feltenném a következő kérdéseket: 1. Nem „csúszott" a szervezésbe is hiba? 2. Valóban csak a pedagógusok szakmai önelégültsége lenne az oka, hogy nem fejezték ki jelentkezéssel az érdeklődésüket a nyári egyetemek iránt? Mások nevében nem írhatok, de a magam és két kolléganőm nevében kijelenthetem, hogy mi hárman úgymond szenvedő alanyai voltunk a szervezésnek. Lelkesen jelentkeztünk a továbbképzésre, mert szerettünk volna szakmai ismeretekben gazdagodni (és lélekben felfrissülni). Vártunk, de a szervezők még arra sem tartottak bennünket érdemesnek, hogy legalább arról értesítsenek: nincs már számunkra hely az adott nyári egyetemen. Semmiféle választ nem kaptunk. El is könyveltem magamban szomorúan, hogy minket, egyszerű „sortanítókat" már megint mellőztek. Úgy érzem, ártatlanul ért bennünket a gúnyos megjegyzés, miszerint önelégült, önkritika nélküliek lennénk ml, pedagógusok. (Ez nincs szó szerint a cikkben, de ez csendül ki a szerző utalásából.) A pedagógusok többsége bizonyára tudatosítja, hogy rászorul a továbbképzésre. Hiszen egész életünk önképzés és önnevelés! Más oka is lehetett annak, hogy a pedagógusok nem jelentkeztek elegen a csábító felhívásra! A meglevő érdeklődéshez esetleg sok esetben nem társult megfelelő anyagi háttér. Ha a pedagógusbérekre gondolunk, nem kell ezen csodálkoznunk... A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének munkájával kapcsolatban is lenne néhány megjegyzésem. Az idézett cikk szerzője tudósít arról, hogy az október 11-én Deákiban megrendezett tanácskozáson elhangzott: kialvófélben van a kezdeti lelkesedés a szövetségen belül. Ezt igaznak érzem. De mik vajon a jelenség kiváltó okai? Mi, akik a napi munkánkkal vagyunk elfoglalva (sok esetben 25—26 órával túlterhelve), azt érzékeljük, hogy a pedagógusszövetség vezetősége és tagsága között megszakadt a párbeszéd. Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy a vezetőség ideiglenesen (?) elveszítette a demokratikus párbeszéd fonalát a tagsággal. Az újságok hasábjairól kell nekünk, pedagógusoknak is megtudnunk, mi zajlik a pedagógusszövetség berkein belül? Valóban nincs mód egy-egy találkozásra? Eleinte legalább néhány fórumon szóhoz juthatott a tagság... „A járási választmányok elnökeinek, akik a »postaláda« szerepét töltötték-töltik be a vezetőség és az alapszervezetek között, egyszerűen nem marad idejük az érdemi munkára..."— szögezi le a továbbiakban a cikkíró. Távol áll tőlem, hogy ezeket az elnököket kritizáljam, nem is akarom rájuk hárítani a felelősséget azért, amiért ekkora távolság keletkezett az alapszervezetek és a vezetés között. Szívesen részt vettünk volna például a deáki értekezleten is, de nem mehetünk olyan helyre, ahová még meghívót sem kapunk. Bizonyára sokunk érdeklődését felkeltette a tanácskozás, hiszen a magyar pedagógusok nemcsak a SZMPSZ tagjai, hanem a Csemadok támogatói is egyúttal. Úgy gondolom, hogy azt a bizonyos „kialvófélben levő lelkesedést" nem szabad kialudni hagyni. Akad ott legbelül még elég szikra ahhoz, hogy lángra gyújtsuk magunkban. Ehhez azonban nyitott párbeszédre van szükség, nem pedig a „sorpedagógusok" izolációjára. JAKUBECZ MÁRTA Meghatódtam, bár nem vagyok érzeigos típus.. < (Furm*nn Zoltán felvétele) A kassai Amicus szervezet, mely elsődleges feladatának tartja, hogy a Hexagonálé államai között elmélyítse a kulturális kapcsolatokat, nemrégiben Bacsó Péter magyarországi filmrendezővel szervezett találkozót, s egyúttal legújabb filmjét, a Sztálin menyaszonya című alkotást is levetítették, mely tragikomikus hangvétellel tárja a néző elé a sztálinizmus lényegét. Bacsó Péter erről a témáról különben nem először készített filmet. A tanú — mely nevét szinte az egész filmvilágban ismertté tette — 1969-ben készült; csaknem tíz évig dobozban tartották. Huszonöt játékfilmje közül Csehszlovákia ugyan hatot megvásárolt, de a pártdiktatúra alatt mozijainkban ezeket sem nagyon vetítették. így az sem csoda, hogy a szülővárosába, Kassára hivatalosan csak most jöhetett először. — Édesanyja — a két világháború közötti irodalmunk jeles egyénisége, Palotai Boris — tősgyökeres kassai volt, ön is itt, a Hernád-parti városban született, és itt töltötte gyermekkorát. Hogyan él emlékezetében a szülővárosa? — Ahogy az ember öregszik, az emlékezete annál inkább fordul vissza a gyermekkorára — s ezzel így vagyok én is. Ahogy sétáltam Kassa utcáin, különböző emlékek, élmények, emberi arcok bukkantak fel, olyanok, melyekre ötven évig nem gondoltam. Sajnos, az a Kassa, amelyre én emlékezem, nagyon megváltozott. A Hernád vizét kivezették a városból, a Malom-árok melletti parkban nincs meg az a futballpálya, ahol vérbeli klasszikus jobbszélsőként olyan sokat fociztam, s annak a függő folyosónak sincsenek meg a rácsai, ami közé az udvarra bámulva egyszer úgy beszorult a fejem, hogy nem tudtam kivenni. Természetesen nagy ordítás lett belőle, anyám kiszaladt, de neki sem sikerült kiszabadítania a kobakom, kénytelen volt elszaladni lakatosért. Mindezt pedig csak azért mesélem el, mert ott, abban a szituációban hirtelen átvillant valami az agyamon: egyszer csak lentről láttam magam, ahogy ott ordítok beszorult fejjel, s ezen azon nyomban teljes szívvel, jóízűen röhögni kezdtem. Ez a kettőslátás azóta is a sajátom, filmes felfogásomat is ez a tragikus-szatirikus látásmód határozza meg. — Értem, de a szavaiból mintha valami szomorúság is kiérződne. — Nekem itt, Kassán felhőtlenül boldog gyermekkorom volt. Abból a tizenkét évből, amit itt töltöttem, egy rossz emlékem sincs, annak ellenéDIÓHÉ

J Milyenek a nők? Uramisten, micsoda balga kérdés! Ahány, annyiféle. A japán: házias, csöndes, átjáró szellőként surran a vendég elő, szemeit lesütve. Az arab: száriban, lefátyolozva, személytelenül áll a világ tengelyében. Az eszkimó asszony: felkínálható, úgyszólván használati eszköz. Az indiai: megissza férje lábvizét, az odaadás élő szobra. Az amerikai: karriert csinál, s harminc alatt nem hajlandó gyereket szülni. Az afrikai: gyermekasszony. Matriárcha és rabszolga, háborúk kirobbantója és személytelen. Édes, csábos és bosszúáló, intrikus. Mindent megbocsát, csak egyet nem tűr: a figyelmetlenséget, az elutasítást. re, hogy a családunknak elég nehéz sorsa volt. Az édesapámat például nem is ismertem, még akkor meghalt, amikor egyéves sem voltam. Tüdőbajban pusztult el, valahol a Tátrában. Nagyanyámra emlékszem a legnagyobb gyöngédséggel, ő tartotta össze a családot. — Édesanyja írói mivoltának volt hatása az ön pályaválasztására? — Biztosan volt, ugyanis neki köszönhetően intellektuális légkörben nőttem fel. Családunknak több nagyszerű ember volt a barátja. Szerb Antalnak például afféle házi tanítványa voltam. Fájó, hogy 1944ben ő is elpusztult. A sírjánál — mások mellett— én is mondtam búcsúbeszédet. Különben az, hogy Palotai Boris fia vagyok, fiatalkoromban bizonyos negatív hatást gyakorolt rám, egy kicsit elnyomta identitásomat, tehát én nem én voltam, hanem az ő fia. Később aztán ennek pont a fordítottja következett be: anyám érezte azt, hogy ő a Bacsó Péter anyja. Egyébként, meg kell mondjam, közöttünk mindvégig nagyon harmonikus kapcsolat volt. — Hogyan került a család Kassáról Budapestre? — Az első bécsi döntés értelmében Kassát is visszacsatolták Magyarországhoz. Ezt az eseményt akkor — pártállásra való tekintet nélkül, szinte mindenki eufórikusán ünnepelte, csak aztán jött a másnaposság. Nevelőapám, aki egy prágai biztosító intézet kassai igazgatója volt, egyik napról a másikra munka nélkül maradt. Abból kiindulva, hogy Budapesten nyilván könnyebb lesz elhelyezkedni, oda költöztünk. — Ön akkor már gimnazista volt... — Igen, és meg kell, hogy mondjam: a kassai premontreiben eléggé közepes tanuló voltam, de Budapesten ez a tudás — a különben elég jó nevű Barcsay Gimnáziumban — elegendő volt ahhoz, hogy kiugróan jeles tanulóvá váljak. Tanulmányi eredményeimért mindjárt az első év végén az iskola igazgatójától kaptam egy bérletet a Nemzeti Színház előadásaira. Akkoriban még kéthetente tartottak bemutatókat, s én mindig ott voltam. El is döntöttem, hogy színipályára lépek, rendező leszek. — A színiakadémiára, a rendezői szakra fel is vették, csakhogy, mai szóhasználattal élve, eltérítette a filmrendezői szakra az ugyancsak kassai illetőségű Radványi Géza, Márai Sándor testvére. — Igen, ez valóban így volt. A Márai család anyámnak régi jó ismerőse volt. Radványi Gézával később Budapesten is öntudatos kassai barátok maradtak. Géza engem is nagyon szeretett, Makk Károllyal együtt a legkedvesebb tanítványai közé sorolt. Élete utolsó pillanataiban is vele voltam. Korábban többször meglátogattam a kórházban. Ezek a találkozások nyomasztóan szörnyű emlékek számomra. Az agyvérzés után olyan rettenetes állapotban volt, hogy mindenáron meg akart halni. Állandóan azt kérdezgette, hogy vannak-e ötleteim, hogyan csinálja. Ezek az utolsó emlékeim Gézáról. Amikor asszisztenseként a Valahol Európában című világsikert aratott filmjének forgatásáSzámomra hosszú ideje Gabriel Márquez asszonyai jelképezik az örök nőt: a háborúzó, őrült tervekbe bonyolódó, tönkrement és megsemmisült férfitársadalmat mindig helyes útra terelő, az otthon melegét foggalkörömmel védő ősasszonyt, aki rendbe teszi a világ dolgait. Aki szeret, összetart és megment a széthullástól, aki a száz év magány végtelen reménytelenségét megédesíti, s értelmet ad a küzdelemnek. Aki egybe tartja az időt. Akinek rettegett diktátorok hajtják ölébe megszeppent, árva fejüket, kisfiúkként szipogva el végtelen magányukat. Persze, nem tudom, Márquez mennyire ismeri az európai nőket. nál segédkeztem, azok voltak a szép idők... Különben hallatlanul szuggesztív ember volt. Azt kell mondanom, ha nem Márai Sándor lett volna a bátyja, akkor ő biztosan inkább író lett volna és nem filmrendező, mertő mindig mindent jobban el tudott mesélni, mint megcsinálni. — Márai Sándorhoz is ilyen baráti emlékek kötik? — Nem, vele főleg anyám tartotta a kapcsolatot, több levelet is váltottak. Ezekre most anyám hagyatékában bukkantam rá. — Ön 1963-ban csinálta meg az első játékfilmjét, tavaly pedig már a 25. filmjének a forgatását is befejezte. Kétségtelen, hogy ez az életmű roppantul gazdag, vajon ez a hűvös 25 készteti-e önt valamiféle számvetésre? — Tulajdonképpen nem. Én mindig megriadok, ha azt a szót hallom: életmű. Én sohasem gondolkodtam életműben. Bennem soha nem munkált az, hogy tudatosan építsem a pályámat, a műveimet. Kora hajnalban ébredek, általában ilyenkor jönnek a legjobb gondolataim, ilyenkor egy-egy konkrét ötlet annyira megragad, hogy aztán nem hagy nyugton, üldöz mindaddig, míg kikristályosodik valamilyen téma, amit filmre viszek. — Szerencsés embernek érzi magát? — Lényegében igen. Egy nagyon kegyetlen és nehéz kort éltem végig, anélkül, hogy eladtam volna magamat, vagy kiszolgáltam volna a mindenkori hatalmat. Végül is elértem néhány eredményt, jóllehet, a pályám megítélésében nagyon megoszlanak a vélemények. Vannak, akik nagyon jó filmrendezőnek tartanak, vannak akik csapnivalónak. Külföldön általában nagyobb a presztízsem, mint Magyarországon, s ez elég furcsa dolog. — Hogyan látja 1991 őszén Magyarországot, mire lesz képes a szabadságával? — Azt hiszem, hogy valamennyiünk országában nagyfokú kuszaság van. Magyarországon szomorúan tapasztalom, hogy azok az emberek, akik az ellenzékben, az illegalitásban nagyon jó barátok voltak, most tücsköt-bogarat kiabálnak egymásra, és egyszerűen nem a dolguk lényegéről beszélnek. Borzasztóan sok a frázis, a szlogen, ami mögött nincs igazi tartalom. A demokráciának most nem a türelem, a tolerancia oldalát, hanem inkább a militáns, türelmetlen, fogcsikorgató rosszabbik felét éljük át. Ahhoz, hogy a demokrácia igazi demokrácia legyen, egy bizonyos időnek még el kell telnie. Most még minden az erjedés állapotában van, de én azért bízom a letisztulásban. — Vonatkoztatja ezt a Duna-menti népekre, országokra is? — Eddig a fantom internacionalizmus elleplezett sok valóságos és sok álproblémát. Most eltűnt a diktatúra és megmaradt a nacionalizmus. Amikor egy ország gazdasági bajban van, amikor növekednek a szociális feszültségek, akkor a hatalom számára mindig kényelmesebb dolog megfesteni valami ellenségképet és mindent arra fogni. Nekem az a tapasztalatom, ha összeülünk cseh, szlovák vagy szerb, de akár Vajon mit írna a közép-európai aszszonyokról? Jelena Ceaucescuról, aki diktátorabb diktátor volt az eszelősen hadonászó férjénél. Egy Petrasovics Annáról például, aki egyik pártból a másikba libbent át megváltó amazonként, vagy az angol vaslédiről? Azokról az emancipált hölgyekről, akik Jeanne ď Arc kései utódaiként és szellemi örököseiként, Márkus harciasságát lepipálva hadakoznak a honért, a nyelvtörvény érvényesítéséért kies hazánkban. Kétlem, hogy ezek a hölgyek valaha is végiggondolták volna, milyen viszszatetsző és viszolyogtató részvételük ebben a boszorkányűző hadjáratban, ahol éppen mások anyanyelromán értelmiségiekkel és szemtől szembe beszélgetünk, akkor semmiféle konfliktus nincs közöttünk. A bajok akkor kezdődnek, amikor a politikusok a nép nevében kezdenek el beszélni. Nálunk is vannak, akik a nemzeti színű zászló lobogtatásával próbálnak maguknak politikai pecsenyét sütni. Ez a legkönynyebb, még hatásos is lehet, de csak rövid távon. — Tehát bízik abban, hogy hosszabb távon elrendeződnek a dolgok, az acsarkodás helyett együttműködés lesz? — Talán. Mindenesetre köztünk, filmesek között most is van. A múlt héten Prágában Jirí Menzellel és a lengyel Janus Majewskyvel abban egyeztem meg, hogy közösen készítünk egy filmet a rendszerváltásról, mely három kis komédiából fog felépülni? — Vannak más tervei is? — Nagyon megtetszett nekem a Pozsonyban élő Grendel Lajos Vezéráldozat című novellája, amelyből tévéfilmet akarok csinálni. Ez egy lélektani, szexuál-pszichológiai novella, szóval ebben semmi politika nincsen. — Valahogy önnek is elege van már a politikából? — A politika, sajnos, az életünk velejárója, úgyhogy tavasszal az egyik legsikeresebb filmem, A tanú második részének forgatását szeretném elkezdeni. A mai tanú ugyanaz a Pelikán József, nyugalmazott gátőr lesz, aki az 1969-ben készített filmem főszereplője volt. Mivel ő makulátlan múltú figura, most több hatalmi csoport verseng érte. A szatíra az új magyar jelenségről szól, az egyik oldalon arról, hogy egy szélhámos vállalkozó akarja megnyerni Pelikánt egy sziget polgármesterének, hogy abból afféle magyar Las Vegast csináljon. Másfelől egy populista vezér ugyanezen a szigeten salátamagyarországot akar csináltatni vele. Pelikán József a túlhajtott politikai és gazdasági ambíciók metszőpontjába kerül, s mivel esze ágában sincs ilyeneket vállalni, fellázad. Lázadása abból áll, visszamegy a fegyházba, ahol valamikor ki akarták végezni, és közli, hogy neki van egy érvényes hivatalos ítélete, hajtsák rajta végre. Csakhogy nem tehetik meg, mert közben Magyarországon eltörlik a halálbüntetést. — Vagyis nincs menekvés? — Fájdalom, de nincs — legalábbis ebben a filmben. — Köszönöm a válaszait, de mielőtt befejeznénk a beszélgetést, hadd kérdezzem még meg, milyen érzésekkel indul el itthonról, innen Kassáról, haza, Budapestre? — Nagyon boldog vagyok, hogy átéltem ezt a három napot, sok értékes emberrel találkoztam itt. Hogy is mondjam — az ember mindig nagyon boldog, ha sok-sok év után visszajön a szülővárosába és ilyen szeretettel üdvözlik. Velem ez először fordult elő. A könnyekig meghatódtam, bár nem vagyok érzelgős típus. Sajnálom, hogy szegény anyám ezt nem élte meg, ő talán még nálamnál is boldogabb lett volna. SZASZÁK GYÖRGY ve ellen folyik a fondorlatos mesterkedés. Anyanyelv, anyaság. Vajon mit jelent számukra? Kipirult arccal, elszántan kergetnek egy délibábot, egy megfoghatatlan valamit, mintha valahányan sértett falusi tanítónők, megsavanyodott vénkisasszonyok lennének, akik jobb híján eszmét védenek eszme ellenében, erőszakot támogatnak, holott simogatniuk és becézniük kellene, gőzös, kótyagos fejeket hűteniök, viszálykodókat és kardcsörtetőket megnyugtatniok. Vagy lehet, hogy nekik nem jutott kedvességből, simogatásból, becéző szavakból, s ettől ily harciasak? (kövi) JEANNE D' ARC KÉSEI UTÓDAI