Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-14 / 267. szám, csütörtök

RIPORT rnÚJSZÓ— KÖNYÖRGÉS TIBIÉRT! 1991. NOVEMBER 14. 1983. január 12-én született, két hónappal előbb mint várták. A nem egészen két kilós koraszülött kisfiút - mivel műszerek hiányában a du­naszerdahelyi szülészeten nem let­tek volria képesek megvédeni életét, és a pozsonyi csecsemőosztályt festették - mentőautóval, rendőri kí­sérettel, a nyitrai kórházba szállítot­ták, ahol inkubátorba került. Két hó­nap múlva, két és fél kilósán vissza­adták szüleinek azzal, hogy ép, egészséges. A kisfiú gyarapodott, de csende­sen, szinte mozdulatlanul feküdt kis­ágyában. A szülők kimondottan örül­tek ennek, hiszen elsőszülött gyer­mekük idősebb kislányuk nagyon nyugtalan csecsemő volt. Az anya gondosan ápolta kisfiát de furcsálni kezdte, hogy hat hónaposan nem fordul hasra, sőt, nem képes ülni sem. A tanácsadóban szólt is kéte­lyeiről, de az ápolónő biztosította, hogy rémképeket lát, és a ,,későn érő", „lusta" kisfiúról beszélt. Ami­kor kilenc hónaposan többször fenn­akadt a gyermek szeme, az anya erélyesen követelte a kis Tibi neuro­lógiai kivizsgálását. A diagnózis egyértelmű volt: gyermekagybénu­lás. A gyereket csak akkor kezdték tornásztatni, alkalmaztak gyógysze­res kezelést ... - Nem tudtam, mitévők legyünk - elevenítette fel a szomorú esemé­nyeket Hudáček Tibor, a kétségbe­esett apa. - Az akkori neurológus úgy forgatta a fiamat, mint egy ce­menteszsákot, néhányszor a kala­páccsal térdére ütött és gyógyszert írt fel. Nem voltam elégedett a keze­léssel. Pozsonyba kérettem magam, ám az orvos elutasított. Ezért 1985-ben, az elnöki irodá­hoz fordultam, gondolván, ők majd segítenek rajtunk. Néhány nap eltel­tével meglátogatott a járási egész­ségügyi intézet igazgatója, s közölte velem, hogy a neurológus jó szak­ember, semmi értelme a pozsonyi kezelésnek. Mialatt beszélt, a karo­mon tartottam Tibikét. Bár az igaz­gató csak hátulról látta, kijelentette, hogy a fiam soha életében nem fog járni. Ki akartam dobni a lakásom­ból, s a nagy szóváltás végeredmé­nye az lett, hogy végül beutalt dr. Jozef Benko pozsonyi neuroló­gushoz. A fővárosi kezelések után javult a kisfiam állapota, igaz, jobb kezét mereven tartotta, s a jobb lábára egy kicsit bicegve, de járt! Elvittük Peredre, Zilizi Béla csont­kovácshoz, hátha... ölben vittem be, és a fiam a házból már egyedül jött ki. Nem csak a járása javult, de kezének merevsége is teljesen megszűnt. Zavarja az egészsegeseket? A szülők úgy gondolták, Tibornak az egészséges gyerekek társaságá­ra volna szüksége. 1989. szeptem­berében megpróbálták beíratni a so­morjai óvodába, ám eleinte nem jár­tak sikerrel. Végigcsinálták a pszi­chológiai vizsgálatokat, ahol közöl­ték velük az ismert tényt, hogy gyer­mekük nem csupán testileg, hanem szellemileg is fogyatékos. - Mintha nem tudtuk volna! He­lyeztük volna el gyermekünket egy intézetbe, ahol teljesen leépült vol­na? Meg kellett próbálnunk a lehe­tetlent! A volt járási nemzeti bizott­ság oktatásügyi osztályán megértet­tek bennünket, s Tibi naponta egy­két órára bejárhatott az óvodába. Aki nem élte meg, nem értheti, mek­kora boldogság volt ez a gyerek számára. Tavaly habár a fiam már hét éves volt, újból óvodába szeret­tük volna járatni. Sajnos, az óvónők nem egyeztek bele. Állítólag az egészséges gyerekek szülei elle­nezték. Tibor otthon maradt az anyjával, aki naponta foglalkozott vele. A szü­lők úgy látták, gyermekük fejlődik, hiszen sok verset jegyzett meg. Ta­nulnia kell - határozták el, s beko­pogtak a somorjai alapiskola igazga­tójához. Az igazgató megértette ké­relmüket, s a pszichológusok eluta­sító véleménye ellenére Hudáček Tiborból elsős lett. Meddig? - Sajnos, szeptembertől Tibi gyakran betegeskedik, többnyire megfázik, hiszen nem szokta meg a gyermekközösség „vírusárada­tát". Jó kisfiú, nagyon szereti az osztálytársait, a tanító nénit. Napon­ta az iskolába kísérem, a tanítás alatt a folyosón várakozom, mert a rossz keze, lába miatt képtelen ellátnia magát - közölte az anya - Az a gyanúnk, - tért rá a tárgyra a ház ura hogy Tibit ki akarják tenni az iskolából. Nemrég pszicho­lógusok jártak az osztályban és vizs­gálták mennyire képes haladni a többiekkel. Azt tanácsolták, íras­suk a gyereket a kisegítőbe, vagy adjuk intézetbe, hiszen képezhetet­len. Ám mi látjuk mennyit fejlődött már! Azt sem bánjuk, hogy lassan halad, legfeljebb megismétli az első osztályt. Számunkra az a fontos, hogy beteg gyermekünk az egész­ségesek között lehessen, tanuljon. Tudjuk, hogy fogyatékos, ezért pe­dagógust fogadtunk mellé, az tanítja majd délutánonként. Belegondolni is rossz, mivé válna, ha nem járhatna iskolába?! Az érem másik oldala - Az iskola megadta Tibinek a le­hetőséget. A pszichológusok viszont ismételten megállapították, hogy nem ide való. Nem a testi fogyaté­kossága (hiszen több mozgássérült Szokatlan gyógymódot alkalmaznak Pozsonyban, a Dúbravská utcai intézetben a mozgássérült gyerekek gyógyítására. A hipoterápiában lovat használnak - a gyerekek esetében pónit alkalmaznak, amelynek hátán ülve a gyerekek valamennyi izma ellazul, s önbizalmuk is növekszik. A mosoly is erről tanúskodik (Ivan Rýchlo - ČSTK felvétele) gyerekünk is van), hanem szellemi sérülése miatt. Az édesapa nem akarja tudomásul venni a tényeket, ami emberileg érthető. A szülők ál­dozatvállalása csodálatra méltó. Ám az ő igyekezetük sajnos kevés. Ke­ressük a megoldást, hogyan lehetne Tibikén minél hatékonyabban segí­teni. Talán megoldható lesz, hogy az oktatásügy költségén gyógypedagó­gus foglalkozzon vele. De nem az iskolában, hanem otthon. Ugyanis tudni kell, hogy a gyermek zavarja az órákat. Az iskola a szellemileg fejlett gyerekek intézménye. És ahol huszonnyolc elsős van az osztály­ban, ott a pedagógus kellőképpen nem foglalkozhat egy sérült gyer­mekkel. Más volna a helyzet, ha nálunk, (úgy mint a sokat emlegetett Nyugaton) a kevert osztályokban tíz-tizenöten ülnének és nemcsak egy tanító, hanem gyógypedagógus is foglalkozhatna a rászorulókkal - tájékoztatott Mészáros Erzsébet, az iskola igazgatóhelyettese. Benéztünk Tibi osztályába, az E-be is. Kérdésünkre osztálytársai őszintén elmondták, barátjuk gyak­ran magára vonja figyelmüket, feláll és odamegy egy-egy gyerekhez. - Szeptember elején - emléke­zett Mezei Adél tanítónő, - a tanítás alatt Tibi mellett az édesanyja ült. Amikor írni kellett, fogta kisfia kezét. Mostanában már a folyosón várako­zik, és sajnos, a gyermek segítség nélkül nem tud írni. Igaz, balkézzel dolgozik, de nem megy neki sem az írás, sem a betűk felismerése. Be­vallom, én nem vettem észre, hogy zavarná a többieket, igaz, tíz percnél hosszabb ideig képtelen nyugodtan ülni. Az osztályba látogató pszicho­lógusok szerint, mihelyt a tábla felé fordulok Tibi „rendetlenkedik", a többiek pedig ót figyelik, s nem engem. Nagyon átérzem a szülők igyekezetét, aggodalmát, de ez az iskolarendszer nem képes fejleszte­ni a gyermek értelmi képességeit. Persze az is lehet, hogy majd az otthoni pótoktatás segít, s a kisfiú képezhetővé válik. De jó volna! Nagyon nehéz ez ügyben véle­ményt alkotni. Ha a szülőket hallgat­juk, nekik adunk igazat, mert nem vitás, gyermekük állapota csak az egészségesek társaságában javul­hat. Ám ha a pedagógusok monda­nak véleményt meg kell értenünk őket is, hiszen a többiek előrehala­dását látják veszélyben. y Aki beszélt a sérült Tibivel, s hal­lotta a nehezen érthető versmondá­sát, látta igyekezetét az csatlakozik a szülőkhöz, s képes könyörögni a pedagógusoknak, várjanak leg­alább az év végéig, s ne küldjék el a kisfiút! PÉTERFI SZONYA TÚL SOK A KÉRDŐJEL A napokban megdöbbentő hírről számoltak be az újságok. Egy nagyszombati anya, ötéves kisfiával a karjaiban, kiugrott 7. emeleti lakásának ablakából. A fiát egyedül nevelő leányanya munkanélküli volt, s a vizsgálatot folytató rendőrök meglepődve látták, hogy egyszo­bás lakásának berendezése mindössze egy fekvőhely .. A hír mögött egészen más történet van... A rendhagyó eset elején minden világosnak tűnt. Ám a vizsgálat so­rán olyan részletekre is fény derült, melyek merőben más megvilágítás­ba helyezték a történteket. Ezért a kétszeri gyilkossági kísérlettel vá­dolt anyát - saját gyermekei életére tört, állítólag meg akarta őket mér­gezni - végül fel­mentették. Tette, a pszichológusok szakvéleménye alapján, egy két­ségbeesett „se­gélykiáltás" volt, mellyel fel akarta hívni környezete figyelmét nehéz életkörülményeire és felgyülemlett személyes problé­máira. Mindenesetre e szomorú, de tanulságos eset túl sok megválaszo­latlan kérdést hagyott maga után. Azon a júniusi délutánon - me­lyen a tanúvallomások szerint elkez­dődtek a bonyodalmak - P. Anna idő előtt és engedély nélkül távozott munkahelyéről. Kolléganői szerint már néhány napja zaklatottnak lát­szott, képtelen volt munkájára össz­pontosítani és állandóan telefonált valakinek. Távozásakor csak annyit mondott: többé már nem jövök visz­sza. Amikor egyik munkatársnője a szemétkosárban megtalálta Anna néhány személyes holmiját, gyanút fogott, és a többiek jelenlétében fel­nyitotta munkatársa íróasztalát. Egy furcsa szövegű levélre bukkantak: „Minden jót kívánok nektek, őrizze­tek meg emlékezetetekben. Ne gon­doljatok rám haraggal. Tettemet ké­sőbb biztosan megértitek. Ti is hoz­zájárultatok megsemmisülésemhez, de megbocsátok nektek, ti is bo­csássatok meg nekem. Ne feledjé­tek, hogy a gyerekeket és anyámat imádtam. Esküszöm!!! Anna." A megriadt nők főnökükhöz ro­hantak, aki értesítette a rendőrséget és felhívta Anna édesapját, próbálja megtudni lánya szándékát. Amikor a két rendőr becsengetett a megadott címen, hogy meggyő­ződjön, jogos-e Anna apjának gya­núja, hogy a lánya ismét öngyilkos­sági kísérletet tervez, nem láttak semmi gyanúsat. A lakástulajdonos­nő ajtót nyitott, mögötte ott állt a két kisfiú. Be viszont nem engedte őket. És mivel más utasításuk nem volt, néhány mondat után befejezték a „vizitet". Másnap ismét megjelen­tek, de akkor már a fiúk apjának feljelentése alapján, aki abból a kór­házból értesítette a rendőrséget, ahová röviddel telefonálása előtt be­szállították a gyerekeket. xxx Tizenhárom évvel • ezelőtt a 17 éves bakfis Anna nagy lelki megráz­kódtatáson ment keresztül. Nem ér­te szerelmi bánat, a szülei váltak el. Azok, akiket szeretett, akikben ha­tártalanul megbízott. Lépésük annyi­ra sokkolta, hogy kedvenc sportá­gát, a kézilabdát, melyben nagy te­hetségnek tartották, otthagyta. Rövidesen egy galerihoz csapó­dott, de ott sem sikerült ,,második otthonra" találnia. Ekkor kísérelt meg először öngyilkosságot. Később férjhez ment és úgy tűnt, a házasságban megkapta mindazt, amire egy labilis egyénnek szüksé­ge van - biztonságot, szeretetet, támogatást. Rövidesen megszüle­tett a két fiú, Péter és András. Ahogy cseperedtek, a családi harmónia lassan, de biztosan kipárolgott ott­honukból. Hogy kinek a hibájából, azt ma már felesleges firtatni. A csa­lódott asszonyka az alkoholban ke­resett vigasztalást. Férj válaszút elé állította: vagy abbahagyja az ivást, vagy elválik tőle. Pár hónapig kibírta alkohol nélkül, de hamarosan min­den visszatért a régi kerékvágásba. Anna még a válóperi procedúra alatt megismerkedett egy fiatal jo­gásszal. Az ismeretség visszadta lelki egyensúlyát. Ismét mosolygós lett. Ekkor azonban újabb csapás érte. Meghalt az édesanyja, akinél gyermekeivel és kedvesével lakott. Egy hónap múlvá élettársa elköltö­zött tőle. Újból öngyilkossággal pró­bálkozott. Szerencsére idősebb fia, aki eszméletlen állapotban találta, időben segítséget hívott. Egy idő múlva kibékült barátjával és hozzá költözött. Szerelméért lemondott gyermekeiről, akik apjukhoz kerül­tek. A fiúk nélkül azonban képtelen volt megszokni új otthonát. Élettársa és közte elszaporodtak a viták, vé­gül útjaik ismét elváltak. A 30 éves asszony csalódottnak, elhagyottnak, becsapottnak érezte magát. Bevett egy marék altatót, de nem eleget. A bazini pszichiátriai kezelés után visszatért eredeti mun­kahelyére. Gyermekeit rendszere­sen látogatta és a hét végén magá­hoz vette. Azon a szerencsétlen pénteki napon is együtt voltak. Meg­vacsoráztak, egy kicsit beszélgettek, majd aludni tértek. Másnap felhívta az apját és közölte vele, sürgős mondanivalója van- Az lóhalálban hozzá sietett. Lánya összefüggéste­lenül beszélt és gyakran emlegette a halált. Anna apja rosszat sejtve felkereste volt vejét és arra kérte, valami ürüggyel vigye el a gyereke­ket anyjuktól. A szerencsétlen nő délután teát főzött, és cukor helyett nyugtatókkal „édesítette" azt. Az ital egyharma­dát ő itta meg, a maradékot Péter­nek és Andrásnak adta. Közben megérkezett a férje és azt mondta: a fiúkat elviszi kirándulni. Az exfele­ség hallani sem akart erről, és még a lakáskulcsot is eldugta. Erőszak­kal kellett tőle elvenni. A férfi az utcán észrevette, hogy fiai sápadtak, járásuk rogyadozó, és szívük is rendszertelenül ver. Azonnal hívta a mentőket. A gyomormosás segí­tett, de a gyerekek még így is négy napi intenzív kórházi ápolásra szo­rultak. A vádat az anya ellen, az ügy alapos kivizsgálása után elejtették, a kérdőjelek viszont megmarad­tak ORDÓDY VILMOS ÜVEGHÁBORÚ AVAGY HIÁNYZIK A KERESKEDŐI ERKÖLCS November elejétől a Jednota fo­gyasztási szövetkezet, majd a Zdroj kereskedelmi vállalat élelmiszerbolt­jaiban Szlovákia szerte korlátozták az üres üvegek felvásárlását. Annyit vesznek át - amennyit az adott üz­letben a vevő megvásárolt. Sok vá­sárló az üres üvegek pénzre váltott értékével eleve számol az újabb vá­sárlásnál. így aztán a korlátozó in­tézkedés váratlan bosszúságot, nem várt problémákat jelentett a vá­sárlóközönség számára. Tiltakozá­sokat, vitákat, veszekedéseket ho­zott. Pozsonyban több helyütt a ve­vők dühe oda fajult, hogy földhöz verték az üvegeket és a rendőrséget is kihívták. Ennek kapcsán kértük ki két po­zsonyvereknyei élelmiszerüzlet ve­zetőjének véleményét: - Október végén kaptuk az igaz­gatói parancsot: korlátozni kell az üvegek felvásárlását - mondja Nagy Erzsébet a Poľnohospodárska utcai korszerű élelmiszerüzlet vezetője. Megmutatja a levelet, s a raktárrész - ahol az üres üvegeket tárolják - megtekintésére invitál. - Nekünk szerencsénk van, mert tágas raktár­. terű lettel rendelkezünk. Bár így is a raktározás módja már balesetve­szélyes. Nincs elég tipizált ládánk, így csak lassan tudjuk visszajuttatni a gyártóhoz az üvegeket. Igyek­szünk minél világosabb magyará­zattal szolgálni vásárlóinknak, az igazgatói utasítást is kifüggesztet­tük. A vevők többsége megérti a helyzetet, komolyabb veszekedés, netán összetűzés nem fordult elő. A lakótelep másik - a Jednota élelmiszerüzletének vezetője (nem járult hozzá nevének közléséhez) így magyarázta a problémát: - Valóban gondot okoz a megnö­vekedett mennyiségű üres üveg kor­látlan visszavétele. Tény, hogy rak­tárhelyiségeink megteltek és az üres üvegekbe fektetett pénzt nem lehet forgatni. Nem beszélve arról, hogy az üres üvegek kezeléséért nem fi­zetnek bennünket. (A Zdroj-üzletek­ben minden ezer üveg átvételéért 10 koronát kap az illető dolgozó - a szerző megjegyzése). Az ,,ide­gen" üvegek raktározása, vissza­szállítása - azon kívül, hogy pénzt köt le - még többlet kiadásra is késztet bennünket. Csehországban még most is sok üzem koronáért adja az üvegeket. Ahhoz a magán­vállalkozóhoz, aki ennek alapján ko­ronáért tudja árulni az üvegeket, érthetően - nem viszik visszaváltani. Neki nem lesz gondja az üres üve­gekkel. Rendkívül gyakori - főleg a sör esetében - az olyan árusítási mód, amikor eleve kizárt az üres üveg visszavétele. A 28 éve a szakmában dolgozó - üzletvezető asszony szavaiból ki­csengett, hogy ennek ellenére véde­keztek az intézkedés ellen, hiszen bosszúságot okoz a vevőknek, el­riasztja őket - Az üvegprobléma ezúttal sem szabadna, hogy megol­datlan problémát jelentsen. Én az intézkedésben - még ha a kereske­delmi minisztériummal egyeztetve is volt - megint csak azt látom: a jobb­kéz nem tudja mit csinál a bal- tette hozzá. A múlt szombaton már 9 óra körül egész Vereknyén, sőt a környező lakótelepeken sem lehetett kenyeret kapni. Mindkét üzlet vezetője a hely­zetet ezzel magyarázta: a múlt hét végén 100 illetve 40 kenyerük fenn­maradt. Egy, a közelben lévő ma­gánbolt és egy maszek egész héten kenyeret árult. Pénteken és szom­baton a magánboltban nem volt ke­nyér, s az utcán kenyeret áruló ma­szek is elmaradt. A megrendeléskor mindkét üzlet az előző hétvégi kíná­latból indult ki. Az eredmény pedig- a vásárlói elégedettlenség. Igen, a kereskedői erkölcs és felelősségtudat kialakulá­sa nem megy egyik napról a másik­ra. (mázsár)

Next

/
Thumbnails
Contents