Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-01 / 230. szám, kedd

7 MOZAIK ÚJ szói 1991. OKTÓBER 1. „MÉRNÖKÖK OSKOLÁJA" SZENCEN Orczy Lőrinc, a XVIII. századi irodalompártoló nagybirtokos és költő egyik versében ezt írta: Magyar Haza megnő, Szent szép lesz egészen, Fiaink jók lésznek Szentzen és Tseklészen. A régi falusiak nemesi életformát őrző, de a felvilágosodás eszméitől is érintett uraság ekként dicsérte ma már nehézkesnek érezhető kifejezésmódján a haza szellemi növekedését szolgáló hosszú stúdiumokat nyújtó új iskolát. Mária Terézia közoktatást szorgalmazó uralkodása idején, 1763-ban nyitották meg a piaristák a Collegium Oeconomicumot, magyarán gazdasági főiskolát Szencen, más írásmóddal Szempcen vagy Szentzen, e Pozsonytól negyedszáz kilométernyire fekvő szőlőnevelő városkában, melynek szülötte volt a zsoltárfordító tudós, Szenczi Molnár Albert (1574— 1649) is. Legfejlettebb: a bányászat A hamarosan országos hírű szenei iskolában több olyan tantárgyat tanítottak, amelyek a mérnökképzés előzményének tekinthetők. Sőt indokoltnak tűnik Pauler Tivadarnak a budapesti tudományegyetem történetéről írott munkájában olvasható megállapítása, mely szerint a szenei kollégium abban a korban lényegében mérnökképző intézet volt. A szenei iskola térképkészítési, mechanikai, hidrosztatikai, geometriai, polgári építészeti ismereteinek magasabb szintű változatai rendre megtalálhatók a XVIII. század legvégén a tudományegyetemi mérnökképzésben is. „Tanítják itt a bányászat tudományát is. Illő, hogy fiatalságunk erre a pályára is lépjen. Nem helyes, hogy magyarok hiányában a bányák vezetését idegenekre kell bízni, ami a külföld előtt azt a látszatot kelti, hogy a magyar fiúk erre a pályára nem alkalmasak" — olvashatjuk Kisparti Jánosnak a Magyar Pedagógia egyik 1925. évi számában megjelent forrásértékű tanulmányában. Ami azonban a bányászati ismeretek oktatását illeti, a szenei iskola csak újabb lehetőség volt ezek terjesztésében, hiszen már több évtizedes múltja volt a selmeci bányászati képzésnek. Az 1735 óta fennálló Selmecbányái bányatisztképző iskolát egyébként a szenei iskolalapítással egyazon esztendőben, 1763ban kezdték akadémiává fejleszteni, abban az évben alakították ki a kohászati kémiai és az ásványtani tanszéket, két évvel később pedig a mennyiségtanit. Bár névlegesen csak 1770-ben lett akadémia, a tudomány- és technikatörténeti munkák legtöbbje 1763-at jelöli határkőnek. Selmecbánya az első tanszékek megalapítását követően néhány évtized alatt a bánya- és kohómérnöki képzés és kutatás-fejlesztés nemzetközi hírű központja lett. Az 1780-as években ott folytatta eredményes kísérleteit Born Ignác új nemesfém-kinyerési eljárásaira, melyet hamarosan nagyüzemileg bevezettek, s ott alakult meg az első nemzetközi tudományos társaság is. Nem véletlen, hogy Szencen a hidraulikában a híres selmeci bányák gépi berendezéseit tananyagként ismertették. Egyébként is előremutató jelentősége volt annak, hogy a bányászati tudományokat Szencen szintén fontosnak tartották. A XVIII. század második felének Magyarországán a bányászat szinte az egyetlen nemzetközi színvonalon művelt műszaki-tudományos szakterület volt, s abban az időben a fejlődés feltétele volt a műszaki, gyakorlati hasznú tantárgyak bevezetése. így az ugyancsak az 1760-as években — a bécsi Theresianum mintájára — nemesifjak nevelésére alapított váci iskolában szintén fontos szerepet kapott a matematika alkalmazásaival az elméleti és gyakorlati mértan, s a polgári építészet is. A váci Theresianum annak a követelménynek igyekezett megfelelni, hogy a közszolgálatba lépő középosztálybeliek legyenek jártosak a műszaki tudományok alkalmazásában. Visszatérve Szencre, a tananyagban ott a gépi technika gyakorlati ismereteit a mechanika elmélete előzte meg. A mechanika mint a „szárazföldön és vízen szükséges művek tudománya" szerepelt a tananyagban. Vízvezetékre utaló címer A Szencen működő tanárok egy részének külföldi képzettsége volt. így Königsacker József és Klobucsek Lajos Bécsben tanult, majd a kollégiumban fejtette ki eredményes tevékenységét. A szenei tanárok — és hallgatók is — több fontos hazai technikai objektum létrehozásában vettek részt. Valero Jakab Antal geometriatanár a tatai piarista kollégium egyik tervezője volt, és ő vezette a gyakorlati kivitelezést is. Valero utóda a geometria és a mechanika tanításában Kiss Adorján lett, aki Zelovich Kornél kutatásai szerint 1772-ben a zirci cisztercita kolostor kertjének vízellátására készített tervet, az 1770-es években pedig Balatonfüreden és Aszófő között, továbbá a gulácsi hegyen végzett jelentős földmérői munkát. Veszprém híres, XVIII. századi vízvezetékrendszerének megalkotásában szintén része volt. E munkában társa volt Tumler Henriknek és Tumler Györgynek, a két neves vízépítő mérnököknek. Alkotásuk Veszprémet annyira híressé tette, hogy a Tudományos Gyűjtemény veszprémi városrajza még 1834-ben a következőképpen is megemlíti: a várbeli „Püspöklakba" a víz „24 öl mélységű völgyből malomkerék forgása által mozgattató szívatok által hajtatik fel", s innen jut a városi piacra, ahol „veres márvány víztartóból 3 ágokra löveli ki magqt". A mérnöki tevékenység e korbeli helyzetéről Zelovich Kornél a Pesti Műegyetem és a hazai technikai felsőoktatás történetéről írott könyvében kiemeli: „A XVIII. században általában elismerik, hogy a művelt embernek bizonyos mértékű technikai ismeretre szüksége van, s ennek megfelelően a mérnöki tevékenységet, az e téren elért sikereket megbecsülik." A technikai alkotó munka akkori értékelését jelzi az is, hogy a kiemelkedő mérnöki tevékenység olykor magas jutalommal járt. így a veszprémi vízvezetékrendszer megalkotásának kétségtelen szerepe volt abban, hogy a Tumler család nemességet kapott, hiszen a nemesi címerükben a hazai címermotívum szerepel. Mint Nagy Iván Magyarország családai című munkájában jellemzi ezt: „a 2. és 3-ik kék udvarban magas sziklás hegyen két vörös toronnyal ellátott várkastély magaslik, melyre a sziklán út vezet, fölötte jobbról arany nap, balról ezüst félhold ragyog; a paizs közepén harántosan fehér folyam hullámzik át", s ez vízvezetékre utal. A Tumler—Kiss-féle veszprémi vízvezeték-tervező munkálataiba valószínűleg néhány szenei hallgató is bekapcsolódhatott. A rektori jelentésekből mindenesetre kitetszik, hogy nemcsak a tanárok és a végzett szakemberek, hanem a hallgatók is végeztek gyakorló mérnöki tevékenységet. A hároméves képzési időtartam alatt folytatott gyakorlatok közvetlen haszonnal is jártak, mert például az elméleti geometriai és aritmetikai ismeretek elsajátítása után a diákok a környékben lévő szőlők is községek — Sárfű, Boldogfa, Cseklész — felmérésein dolgoztak, ezek alapján rajzokat, térképeket készítettek. A magasabb szintű geometriai alkalmazások a trigonometria ismeretét is megkívánták, így ezekkel a tudnivalókkal szintén Hajdani Rákóczi Ferenc utca megismertették a hallgatókat. Egy nagy hártánya volt a szenei iskolának: a tanítás cáljára alkalmas bánya nem volt a környéken, ezért a bányászati mértan gyakorlását mezei ösvényeken végezték. „Ernyedetlen szorgalommal" A szenei kollégium már működésének első éveiben felhívta magára az ország figyelmét. 1764-ben a pozsonyi országgyűlés tagjai közül is sokan megtekintették az intézményt. A tapasztalatok kedvezőek voltak, de az bizonyos ellenérzést váltott ki a magyar körökben, hogy német volt a tanítás nyelve. Az országgyűlés a királynőt meg is kérte arra, hogy a magyar vagy a latin legyen a tanítás nyelve, de Mária Terézia ebben a kérdésben hajthatatlan maradt. így érthető Kisparti János már idézett mondata, hogy a bányák vezetésében is kevés magyar vett részt. Magyar tannyelv esetén az intézet iránt nyilván nagyobb lett volna az érdeklődés, így viszont alig haladta meg a százat az ott kiképzett szakemberek száma. Gyimesi István az „Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988" című kiadványban —Turányi Kornél kutatásaira hivatkozva — közöl egy, Szencen kiállított diplomát 1769-ből. Az értékes tudománytörténeti emlék dokumentálja az iskola legfontosabb tantárgyait is. "Mivel a mi tisztünk e királyi kollégium alumnusainak jelleméről, szorgalmáról és előmeneteléről a Magas Királyi Helytartótanácsnak, valamint mindenkinek, akiket illet, jelentést tenni, ezért bizonyítjuk, hogy nemes, tudós és jeles Laáb Gáspár úr e királyi kollégiumban eltöltött 3 év alatt az itt előadott tudományokban: az aritmetikában éspedig az egyszerű és kettős könyvvitelben, azaz az úgynevezett doppiában, az ökonómiában, a geometriában úgymint a föld- és bányamérésben, valamint a polgári építészetben páratlan és ernyedetlen szorgalommal tanult és mindig az elsők között szerepelt. Ami pedig egyéniségét illeti: magatartása mindig kiegyensúlyozott és példás volt; ezért mindenki jóindulatába és figyelmébe ajánljuk. Ennek hiteléül ezt a saját kezünkkel aláírt és a kollégium pecsétjével megerősített okmányt kiadjuk Szencen, a Piaristák Intézetében 1769. augusztus 29-én Kónya Kristóf rektor." 1776-ban nagy veszteség érte a hazai mérnöki tudományok művelőit. Gyorsan terjedt a nem is alaptalan hír: „Tűzvész pusztít Szencenl" Az iskola jórészt elpusztult, s a megmaradt kevés felszereléssel az intézetet Tatára telepítették át. Ott 1780ben — 17 évi működés után — megszűnt a képzés. Igaz, akkor már igényesebb tervek érlelődtek, küszöbön állt a magyarországi egyetemi szintű mérnökképzés. 1782ben meg is nyitották az Institutum Geometricumot, a Budára, majd Pestre települő tudományegyetemen a bölcsészeti karhoz csatolt Mérnöki Intézetet. Ez volt a világon az első egyetemi rangú polgári mérnökképző fakultás — egyik jogelődje a mai Budapesti Műszaki Egyetemnek. Az ezt megalapozó korábbi kezdemények európai mércével mérve sem voltak jelentéktelenek. DR. ROSTA ISTVÁN A valamikori Főtér A Molnár Albert utca déli részlete egykoron (Archív felvételek) R0K0NNEPEK MOZGALMA KÖZÖS HAGYOMÁNYOKRÓL — ÉSZTORSZÁGI SZEMMEL Szerencsés dolog, hogy diplomamunkám témája A finnugor népek kapcsolatai és a rokonnépek mozgalma 1920-tól 1940-ig lett. Még inkább, hogy rövid időre Magyarországra is eljutottam. így népeink életének egy olyan területéről szereztem tudomást, amelyről ma sajnálatosan kevés ismeret él a köztudatban. Mit is jelent a .rokonnépek mozgalom"? Ez a mozgalom a finnugor népek kulturális együttműködését tűzte ki céljául. A húszas, harmincas években különösen Észtországban, Finnországban és Magyarországon volt népszerű, de részt vettek benne a lívek is. A mozgalom alapvető törekvése a közös eredet felkutatására, a nyelvi, kulturális örökség feltárására irányult. Ez a folyamat még a tizennyolc-tizenkilencedik századi nemzeti öntudatra ébredés idejében kezdődött, amikor a népek érdeklődni kezdtek eredetük, a világban található rokonaik iránt. A közös ősök felkutatásában nagy szerepet játszott a finn Ahlquist, Lohmat, Genetz, a magyar Reguly, Huntalvy, Szinnyei, Vikár, valamint az észt Hurt, Vesue ós sokan mások. A néprokonok általános mozgalmára azonban csak a huszadik század elején nyílt lehetőség, amikor Finnország és Észtország független állammá vált; 1921 nyarán megtartották Helsinkiben a Finnországi Oktatási Kongresszust, amely nagy lépést jelentett a rokonnépek mozgalmának előrelendítésében. Már a következő évben Finnországban és Észtországban finnugor klubok alakultak. A téma nagy teret kapott a Helsinkin Akateeminen Heimoklubi 1921-es évfolyamában. Finnországban megalakult a Suomalais-Unkarilainen Séma, Észtországban pedig a Tartui Magyar Tudományos Intézet, illetve aLiv Oktatási Egyesület. 1924ben létrejött az észtországi rokonnépek szövetsége, a Fenno-Ugria, 1927-ben pedig a tartui Rokonnépek Egylete. 1925-től megjelent a Fenno-Ugria című lap, 1928-tól pedig az Észt Rokonok. Az egyesületek gyűlések, kulturális estek, nyelvtanfolyamok szervezésén kívül baráti kapcsolatok, együttműködési lehetőségek kialakításával is foglalkoztak. Ekkoriban született meg a finnek fejében az a gondolat, hogy jó lenne az év egyik napját a rokonnépek ünnepévé nyilvánítani. A következő évben, 1929ben, Észtországban megtartották a rokonnépek napját. A gondolat Magyarországon is kedvező fogadtatásra talált. A Magyarság című napilap, a Híradó, sőt a Magyar Rádió is megemlékezett erről a napról. A kapcsolatok tovább mélyültek, az országok egymás nemzeti ünnepeiről is megemlékeztek. 1931-ben Helsinkiben megtartották a IV. Finnugor Kulturális Kongresszust. Ezen elfogadták, hogy minden év október harmadik szombatvasárnapján megtartják a finnugor rokonnépek ünnepét. A rokonnépek mozgalma különösen Észtországban hódított széles teret. Az 1936-os, Tallinnban megrendezett Finnugor Kultúrkongresszus után 1937-ben megalakult az Észt-Finn Egyesület észtországi részlege; az Észt Tanárok Szövetsége mellett működni kezdett az Észt-Finn-Magyar Szövetség és a Magyar-Észt Társaság, amely saját folyóiratot adott ki. Eljött az ideje, hogy a rokonnépek mozgalmának saját jelvénye és himnusza legyen. Jelvényének az 1936-os tallinni Kultürkongresszus jelvényét szavazták meg, elhagyva belőle az évszámot. A rokonnépek himnuszára pedig pályázatot írtak ki, melynek értékelését 1940-re hirdették meg. Erre azonban már nem kerülhetett sor. 1940-ig folyt a munka, sok volt a terv, de megvalósításukat a júniusban bekövetkezett tragikus események nem engedték. A második világháborút követő időben a finnugor rokonnépek mozgalmát nacionalista megnyilvánulásnak minősítették is betiltották. Új gazdáinknak más terveik voltak: el kellett volna vegyülnünk a nagy szovjet néppel. Most viszont, amikor újra megcsillant a szabadság reménye, szeretnénk ismét feléleszteni ezt a szép hagyományt. Számunkra, kis népek számára nagyon fontos, hogy érezzük, nem vagyunk egyedül, vannak rokonaink. Észtországban már megtörténtek az első lépések. Tavaly először tartották meg a rokonnépek napját, oly hosszú intermezzo után. Az idén október 21— 22-én pedig újra megtartjuk a rokonnépek nagy ünnepét, amelyre szeretettel várjuk magyar és finn barátainkat. THEA SEPP (Észtország)