Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám, szombat

PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓ* DOBOS LÁSZLÓ NEM EZT VÁRTUK A 1989-es változások után í\Z. abban a reményben éltem, éltünk, hogy a liberalizmus, a szociális demokrácia, a tolerancia és az emberi szabadságjogok kiterjesztése lesz a politika meghatározója. Meg is kezdődött az ember- és polgárközpontú jogalkotás. Azonban a demokrácia fiatal, lassú növésű fái közé érve hirtelen átszíneződött a politikai térkép. Néhány hónap leforgása alatt szinte mindent elsöprő érzéssé vált a nemzeti érzés, a nacionalizmus, a konzevatizmus, s vált honossá az intolerancia, a szabadságjogok egyoldalú értelmezése, kisajátítása, másoktól való megtagadása. Reális veszéllyé vált a tekintélyelvű rendszer kiépülése, az új hatalom centrikus volta megőrzésének bújtatott szándéka. Közép-Kelet-Európában a folyamat a szemünk előtt zajlik. Megéltük ezt Csehszlovákiában is - különösképpen Szlovákiában. A kommunizmus eszméjének bukása után az addig kétpólusú világ megszűnik, megszűnik a világot átfogó nagyhatalmi ellenségkép. A világ globális fejlődése az integrálódás tendenciáit állíthatja előtérbe. Ezzel szemben azonban KözépKelet-Európában a nemzeti önrendelkezés elve erősödik fel. Az, ami eddig hiányzott vagy sérelmet szenvedett. így az integrálódás elve mellé a széthúzás gyakorlata került. Az egy ellenség helyébe sok kis ellenség került. Az integrálódás vagy önrendelkezés (széthúzás) látszólag ellentétes folyamata azonban helyzetükből adódóan nem mindig zárják ki egymást. Véleményem szerint minél kisebb egy nép, annál nagyobb szüksége van az önállóságra, de ugyanúgy a környezetéhez való természetes kötődésre is. Szövetségre, szövetségekre. A kérdés Csehszlovákiában így vetődik fel: közös állam vagy önálló Szlovákia. Demokrácia vagy a nacionalizmus diktatúrája. Az így feltett kérdésre nyilván egyértelmű a válasz: a demokrácia egyenlő az egyenrangú szabadságjogokkal. A kisebbség létérdeke a demokrácia. Persze, politizálásunk nem mozoghat az általánosságok szintjén, nem válhat sémákat és leckét felmondó cselekvéssé. Az egyik neves szlovákiai magyar újságíró szerint vannak helyzetek, amikor vagy csak igennel, vagy csak nemmel lehet válaszolni. Ezzel egyetértek, Tehát: közös állam egy önálló Szlovákia? Én a közös államra, illetve szövetségre, szövetségekre szavazok. De a szavazatom feltételhez kötöm, mert nem vagyok elégedett sem a szövetségi kormánynak, sem a Szövetségi Gyűlésnek a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásával az 1989-es változás óta. Nem vagyok hajlandó kitöltetlen csekket aláírni senkinek sem. A közelmúltban a cseh Polgári Mozgalom vezetői meglátogatták az Együttélés Politikai Mozgalom vezetőit. Véleményünket kérték a jelenlegi helyzetről, s egyben kérték, támogassuk a föderációt, s ha sor kerül rá, a népszavazás kiírását. Aztán mi is megkérdeztük: miért csak most keresnek meg bennünket? S megkérdeztük azt is, milyen a cseh Polgári Mozgalom nemzetiségi politikája? Válaszuk semmitmondó volt. A találkozó keserű szájízt hagyott bennem. Mindig akkor keresnek meg bennünket, amikor szükség van ránk. O

sztom azt a véleményt, amely a cseh polgári gondolkodásban több és nagyobb politikai lehetőséget lát és remél, mint a szlovák társadalom nyers valóságában, illetve nacionalizmusában. Igen, a megélt történelem mindig több tapasztalati biztonságot kínál, mint a bizonytalan jövő. Bár a cseh polgári gondolkodás is adott már nekünk leckét a javából. Hiszen 1938-ban Tornócon jeles tömeg tüntetett a köztársaság mellett, s a háború után az új köztársaság agitátor védőit is kiseperték az országból. Amikor elkötelezem magam a közös állam eszméje mellett, szükségesnek tartom megfogalmazni a magunk demokráciaigényét. Engem nem elégít ki az általánosság és az általánosság deklarációja. Konkrét dolgot akarok: milyen jogunk és helyünk lesz a jövőbeli szövetségi állam hatalmi struktúrájában? Milyen garanciákat kapunk erre? És nem szeretnék fejbólintó János lenni. Ugyanakkor az az érzésem, hogy a föderációnak az a formája, amelyre a közelmúlt tüntetésein szavazott a tömeg, minden nappal eltávolodik tőlünk. Az önálló szlovák államra nem tudok szavazni, mert nem vagyok tisztában valóságával, értelmével, lényegével. Ugyanakkor szavazatomat adom az önrendelkezés elvére, mert ebből az elvből bontakozhat ki az egyén, a nép, a nemzet, az állam szabad akarata. Az önrendelkezés elvének teret kell adnia a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok szabad akaratának is. Ha az önrendelkezés elvét mondom, akkor elsősorban a demokráciára, a magunk demokráciájára gondolok. A nemzetiségi önigazgatás elvének alkalmazására életünk meghatározó területein. Meggyőződésem, hogy ebben a helyzetben, összhangban és lépést tartva a fejleményekkel, ki kell alakítanunk és el kell foglalnunk a magunk helyét a változó világban. S tudatosítanunk kell, hogy a szlovák politikai élet egyik tényezője vagyunk és az is kívánunk maradni. A szlovák parlamentben új politikai csoportosulás jön létre. Lehet, hogy már körül vagyunk kerítve, s már kisebbségi sziget vagyunk a parlamentben. Tudomásom szerint a nagy csatára már számolják a parlamenti szavazatokat, s olyan kombinációról is tudok, amely a magyar képviselők szavazata nélkül is keresztülviszi a szuverenitásról szóló alkotmánytörvény-javaslatot a parlament októberi ülésén. Szembe kell néznünk a felgyorsult szlovákiai élettel. Szembe kell néznünk a szlovák önállósodási törekvések valóságával. A

hírek szerint egyre több parlamenti politikai frakció sorakozik fel az önálló szlovák alkotmány kimunkálása és elfogadása mellé: egyre erőteljesebben fogalmazódik meg a Szlovák Köztársaság külpolitikai szubjektivitásának szükségessége. A két köztársaság jövőbeni kapcsolatában az államszerződés biztosította szövetség irányába polarizálódnak a vélemények. Az Együttélés Politikai Mozgalom vezetői a közelmúltban a köztársaság államjogi helyzetéről megbeszéléseket folytattak a Kereszténydemokrata Mozgalom elnökével, Ján Čarnogurskýval, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen vezetőivel, valamint a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom tisztségviselőivel. A NYEE vezetőinek kifejeztük elégedetlenségünket a kormány nemzetiségi politikájával szemben. A jelenlévő vezetők közreműködésüket ajánlották fel a konkrét megoldások kialakításában. Mindhárom megbeszélésen kifejtettük elképzeléseinket a nemzetiségi politikát illetően: mi az önrendelkezés elvéből kiindulva az önigazgatást tartjuk a nemzetiségi kérdés helyes és időszerű megoldásának. A Vladimír Mečiar vezette DSZM szoros együttműködést kínált fel az Együttélésnek. Nem kötöttünk semmilyen megállapodást. Nem is köteleztük el magunkat semmiben. Jó érzéssel vettük tudomásul, hogy az elmúlt hónapokban az Együttélést ért korábbi megalapozatlan vádak után partneri véleménycserére került sor az említett mozgalmakkal. Keserű szájízt hagyott viszont bennem az, hogy az említett politikai mozgalmaknak (ideértve a cseh Polgári Mozgalmat is) nincs naprakész nemzetiségi politikai programja. Ezzel a ténnyel is szembe kell néznünk. Számunkra is növekvő gond a szlovák politikai élet szélsőséges irányzatainak megerősödése. Ezektől erőteljesen el kell határolódnunk. Ugyanakkor úgy érzem, nem szabad a szlovák politikai közélet egészét a szlovák nacionalizmussal 1991. OKTÓBER 5. azonosítani, hiszen számos tényező meghatározta folyamatról van szó. Ugy érzem, hozzá kell járulnunk a szlovák politika dimenziójának kiterjesztéséhez, a szlovák-magyar viszony európai mérték szerinti rendezéséhez; az egyenrangú és egyenjogú Közép-Európa újrafelfedezéséhez és újraépítéséhez. A szlovákiai magyar közélet nehezen éli meg napjaink változásait. Az elmúlt két-három hétben a reagálások széles skáláját figyelhetjük meg. Az újságok hasábjain a fekete-fehér szemlélet primitív mérkőzése folyt. Aki az elmúlt hetek tüntetéseinek valamelyikén a tribünön vagy annak közelében állt - az a demokrácia híve. Aki nem volt ott vagy nem találkozott az újságírói szempárral - az a demokrácia ellensége. Elszomorító felületesség. Ne kényszerítsenek leckemondásra, a másféle véleményt, a másféle gondolkodást ne dramatizálják ellenségképpé. Ebben a forrósodó helyzetben az ellenségkép megbénít, alkalmat ad a manipulálásra. Ha nem értünk egyet valamely helyzetértékeléssel, fejtsük kí a magunkét. Ez a normális. De ne szólamokban, s ne bűnöst kereső vádolással, hanem emberi, emberhez méltó érvekkel. r Cq persze, ismét halljuk már LO az unalmas sémát: az Együttélés a bűnös. Bomlik a föderáció: az Együttélés. A szlovák szuverenitás: az Együttélés. Milyen beszéd ez? Az élő szentek egyetlen igazsága. A saját igazuk igézete. Ez is bénító. Az Együttélés a saját arcát keresi, saját véleményt kíván formálni önmagunkról. S ennek alapján cselekvési programot. A három magyar politikai mozgalom döntési veszélyhelyzetbe került, egyeztető tárgyalásainak is csak akkor van értelme, ha nem kinyilatkoztató szentek beszélnek egymáshoz, hanem felelősséget hordozó emberek. Csak úgy van értelme közös találkozásainknak, ha ezzel nem önmutogató nyilatkozatokat akarunk felmutatni, hanem valóban járható utakat és megoldási lehetőségeket próbálunk kimunkálni. II ^ visszatekintünk a magyar fid. történelemben, akkor szinte víziószerűen merednek elénk a magyarság októberei, amelyek többnyire csak gyászt és szenvedést hoztak. A magyarság talán predesztinálva van arra, hogy mindig októberben kísérelje meg vágyainak, jogainak, igazságának a diadalra jutását? Most álljunk meg az elsőnél, 1849 októberénél, a letiport magyar szabadságharc leggyászosabb napjainál. 1849. augusztus 13-án Világosnál Görgey az oroszok előtt letette a fegyvert. A bukást megtorlás követte. 1849 októbere és annak is a hatodik napja immár száznegyvenkét éve belevésődött a nemzet és az egymást követő generációk lelkébe, tudatába. Persze, a szabadságharcnak előtte is, utána is százával voltak mártírjai, de az aradi tizenhárom a szabadságharc, a mindenfajta ellenállás lefejezését, a nemzet megfélemlítését jelentette. A köztudatban jobbára csak az aradi tizenhárom és a Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajos emléke él. De az akkori koncepciós perek áltörvényes ítéleteivel több mint száz mártír esett áldozatul Haynau boszszújának és szadizmusának. Persze, felsőbb helyeslés nélkül semmit sem tehetett volna. A szabadságharc még nem bukott meg, de a császáriak megszállása alá kerülő területeken már beindult a megtorló gépezet. Pozsonyban, 1848 december eleje óta Kempelen altábornagy parancsolt már és vérbíróságainak az ítéletei nyomán megkezdődtek a kivégzések. A magyar szabadságharc eszméit legszebben az a tény bizonyította, hogy azokat a pozsonyi, a felvidéki származású német és szlovák polgárok is magukévá tették, érte mártíromságot is vállaltak. A pozsonyi kivégzések során Gasparics Kiüt Márk, Ferencrendi szerzetes zárta le 1853. szeptember 2-án a Disznómezön, ahol a bitón lehelte ki lelkét. Az ő sírját is ledöngölték és a mai napig ismeretlen, hogy hol porladnak a csontjai. Az annyi vérrel átáztatott magyar történelem száznegyvenkét évvel ezelőtti újabb gyászos fejezete 1849. október 6-án következett. Ennek mottója a kivégzésre várók lelkében, az Angliában korábban kivégzett Strafford szavai voltak: kettet adott a honvédtisztek tiszteletére. A bankett barátságos hangulatában a honvédtisztek már előre a cári hadsereg tisztjeinek gondolták magukat és áldották Görgeyt az előrelátásáért. Ámde a békebeli hangulatot és a bajtársiasságot árasztó díszvacsora után eljöttek a másnapok, amikor az illúziókban ringatózó tisztek az immár osztrák kézben lea megtorlást. Kufsteinben még évekig raboskodtak a hazafiak. Az osztrák kormány 1850-ben, hogy magát Európa előtt igazolja, könyvet adott ki, amelyben megkísérelte megmagyarázni az öldöklést. Ebben mindössze 467 kivégzést ismert el, amely messze járt a valóságtól. A szabadságharcot az egyesült osztrák-orosz sereg 444 572 katoARAD ÜZENETE ,,Elátkozott, aki az uralkodók esküjében bízik". Aradon ugyan nem uralkodók, hanem csupán orosz herceg-tábornokok becsületszava vált semmivé. Világosnál a magyar honvédsereg augusztus 13-án az oroszok előtt letette a fegyvert, bízva az orosz hercegtábornok fővezér és tábornokai becsületszavában. Ennek birtokában Görgey a fegyverletétel előtt azzal bíztatta a tisztjeit, hogy semmifé bántódásuk nem esik sem nekik, sem a honvédeknek. Akik akarnak, átléphetnek az orosz hadseregbe azzal a ranggal, amelyet a honvédségben viseltek. Görgey szállásának az előszobájában egy ív volt kitéve, amelyre felírhatták a nevüket azok a honvédek és tisztek, akik ezzel a kedvezménnyel élni akartak. A honvédtisztek és a honvédek bíztak Görgeyben, aki még a fegyverletétel napján is megnyugtatta őket. A jelentkezési ív láttán és Görgey megnyugtatása alapján úgy gondolták, hogy az oroszokkal kötött fegyverletétel egyik titkos pontja ez, amelyet Görgeynek sikerült Paskievícs tábornok-hercegnél elérnie. Mindezt a hiedelmet alátámasztotta az orosz tábornokok és tisztek bajtársiasnak látszó magatartása és csodálata a magyar honvédség és tisztjeinek katonai teljesítménye iránt. Betetőzte a honvédtisztek határtalan bizalmát, hogy Paskievics herceg-tábornok Nagyváradon banvő aradi vár celláiban találták magukat. Elszállt az orosz herceg-tábornoki becsületszó, szó sem volt többé a cári tiszti rangról, csak a Haynauféle vésztörvényszék réme közeledett feléjük. Október 6-án kora reggel, fél hatkor megkezdték a kivégzéseket. Ezzel a XIX. század legnagyobb gonosztetteinek egy része lezárult, de még évek múlva is folytatták nájával, 1680 ágyújával eltiporta. Ennek a hatalmas erőnek hogyan is állhatott volna ellen az a honvédség, amely, amikor a legnagyobb az erjeje, akkor is csak 177 940 főből és 444 ágyúból állott. Az osztrák császári kormány gavallér volt és a legkegyetlenebb rendcsinálójának, Haynaunak négyszázezer forint jutalmat adott. Az orosz tisztek közül kétezren részesültek magas osztrák kitüntetésben, azon kívül, ami értéket még szereztek maguknak. A néphit azt tartja, hogy ,,az ebül szerzett, ebül vész el". Ez a népi tapasztalat Haynau esetében beigazolódott. A gyilkosságok értelmi szerzőjét, a nyugati közvélemény hatására 1850. július 1-jei hatállyal leváltották. Sértett hiúságában még aznap elrendelte a pesti Új Épületben (Neugebeude) levő foglyok ügyének tárgyalását. A futószalagon hozott ítéleteket azonnali kegyelemmel megsemmisítette és a foglyokat szabadon bocsátotta. Ezt néhány óráig, mint parancsnok, még megtehette. Ez volt a bosszúja a személyét ért sérelem miatt. Az egész szabadságharc alatti kegyetlen magatartása, engesztelhetetlen vérszomja, logikátlansága, kérdésessé tette normális elmeállapotát. Ma ezt skizofréniának diagnosztizálják, Haynau annyi halálba küldött honvéd után, alapítványt létesített a kivégzettek megmaradottai számára és az alapítvány kamataiból száz honvédet részesített nyugdíjban. Ekkora ereje lett volna a lelkiismeret-furdalásnak? A népi mondás igazsága 1853. március 15-én következett be, amikor Haynau meghalt. Eltemetése után felmerült a gyanú, hogy csak tetszhalott volt és élve temették el. Persze, ez mégsem lehetett elégtétel a mártírokért. A _ 1848-49-es szabadságr\Z. harc történetének és október 6-dikának, mint a nemzet legszomorúbb napjának a sebe, minden évben kiújul e napon. A halottá tett százezernyi honvéd, a bitófán meggyilkolt tábornokok, tisztek, mind az egységes, szabad magyar hazáért hullottak el, voltak bár közöttük számosan nem magyar nemzetiségűek. Arad Golgotáján a szószegés, a bosszú tizenhárom áldozata tette örök időkre felejthetetlenné a szabadság, a függetlenség vágyát. KELENVÁRY JÁNOS LÁSZLÓ