Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-31 / 255. szám, csütörtök

KULTÚRA T.--. I SUBA ALATT AZ OKTATÁSI MINISZTÉRIUM „KOMBINÁL" 9 ÉS MÉGIS MOZOG A SKORPIÓ GÁRDOS PÉTER ÚJ FILMJÉRŐL A Moszkva-tér környékén véletle­nül pillantotta meg a jósnő tábláját. Hirtelen ötlettől vezérelve betért hozzá. Köszönés helyett kétszáz fo­rintot fizethetett (előre), majd a jósnő fürkész szeme elé vonta tenyerét. Komoran nézte, aztán megszólalt: ,, Szerelmi bánata van. A nő a Skor­pió jegyében született. A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire." És intett, hogy távozhat. Elmenőben még maga sem sejtette, hogy meg­született egy új magyar film címe és - témája. 1986-ot írtak. Filmrendezéssel foglalkozott és a jóslat nem hagyta nyugodni. Igyekezett kibontani, megérteni, elemezni. Gárdos Péter akkoriban Szamárköhögés című filmjét vágta, határidők szorították. Gondolatai mégis vissza-visszatér­tek a jósnőhöz. Mégis mozog a Skorpió - gondolta magában. Mozgott. A Skorpió megeszi az Ikre­ket reggelire - micsoda filmcím, ujongott magában, és tudta, érezte, története is van hozzá. Aztán hetek, hónapok teltek. Elkészült a Szamár­köhögés és világsikert aratott. Újabb filmjei születtek, és egy nap, amikor valami mást kellett volna írnia, egy papírról azt olvasta vissza: „Tamás és Panni". Nem is csodálkozott Tudta, kikről van szó. Még elkészí­tendő filmje főszereplőiről. És írni kezdett... Tamás 30-35 év körüli megnyerő fickó. Zenészcsalád, rendezett élet, feleség, gyerek. Egy nagymama: hangszerjavító üzlete van a Hernád­utcában. Menhely és paradicsom. Tamás zongoraművésznek készült, de csak középiskolai zenetanár lett, nem futotta többre tehetségéből. És egy nap, ebbe a rendezett életbe, berobban egy véletlenül megismert fiatal nő. Beleszeret. És minden dől­ni kezd körülötte. A nagymama meg­érzi az idegen befolyást, s felveszi a harcot. De veszít. Mint az egész család. Tamás családi élete felbom­lik, elhagyja szeretteit, s fut a nő után, aki végül is ejti, ő pedig magá­ra marad. - Pesszimista kicsengésű törté­net született - meséli Gárdos Péter -, s úgy nézett ki, az is marad, míg el nem kezdődtek a próbafelvételek. Akkor valami recsegni kezdett egyik-másik jelenetben. Az írótárs Tóth Zsuzsával és a dramaturg Bíró Zsuzsával elemeztük a történetet. Végül a dolog tragikomédiává ala­kult. A sötét pesszimizmus helyére másfajta megítélés került. A „mégis érdemes volt" gondolata. A történet lényegében nem változott, csak a fiú, Tamás, a magánélet romjain visszakintve úgy látja: a szerencsét­len vég ellenére mégis érdemes volt az egészet végigcsinálni. És ettől a szemléletmódtól, egyszerre visz­szamenőleg új értelmet nyert az egész történet. A háromhónapos vajúdással megszületett szereposztásban Ru­dolf Péter kelti életre Tamás alakját. Törócsik Mari alakítja a nagymamát. Garas Dezső, a hegedükészítő régi barát. A nagymama megözvegyült húga (ki Tamást a válás után befo­gadja) Temessy Hédi. Pápai Erika a feleség, s Hernádi Judit egy itt élő orosz nő, aki rosszul beszél magya­rul. Panni, a nagy szerelem, pedig Eszenyi Enikő. Mint eddig minden Gárdos Péter filmet, ezt is Máté T/öorfényképezte, a filmben nagy szerepet játszó zenét Novák János állítja össze, illetve komponálja. Ha minden a tervek szerint halad, decemberre készülnek el az utó­munkálatokkal, s 1992-ben kerülhet sor a bemutatóra. -fenyves­,,Az idei tanévkezdéskor sok nagykaposi és környékbeli szülő, valamint tanuló óhaja teljesült. Az Ung-vidék központjában lévő Kö­zépfokú Energetikai Szaktanintézet­ben - az idén először - magyar osztályt is indítottak. A 140 elsős közül negyvenen ebben az osztály­ban kezdték az új tanévet." Amikor (néhány héttel ezelőtt) idáig értem a hír olvasásában, nem állhattam meg, hogy ne tegyem le egy pilla­natra kedvenc napilapomat és ne csettintsek egyet: ez már döfi! Végre egy, az oktatásügyünkkel, ponto­sabban az állami iskolákkal kapcso­latos valóban jó hír! (Akik rendszere­sen olvassák írásaimat, tudják, hogy az ilyen vagy olyan magániskolák megnyitását nem tartom igazán jó hírnek. Már csak azért sem, mert számomra egyszerűen visszatetsző, hogy az Állam bácsi szemrebbenés nélkül zsebre vágja a tulajdonkép­pen gyermekeink majdani iskolázta­tását is biztosítandó befizetett adón­kat, cserébe viszont egyre keveseb­bet nyújt, s mi ahelyett, hogy leg­alább megdorgálnánk egy kicsit - mondjuk valahogy így: Ejnye-bej­nye, öreg, hát nem sül le a bőr a képedről? Vagy arra fordítod a pénzt, amit befizettünk, amire kell, vagy adsza' csak vissza! -, inkább magániskolákat nyitunk, melyek „nyelik" a „mellesleg" odafizető szülők pénzét, Á. bácsi pedig röhög a markába...) Az eufórikus hangvételű, alig te­nyérnyi cikkecske elolvasása után azonban jócskán alábbhagyott a lel­kesedésem: kiderült ugyanis, hogy a „magyar" osztály tulajdonképpen „kombinált tanítási nyelvű", azaz, a tantárgyak egy részét magyarul, Az idő kerekét nem lehet megállí­tani, bár a politikai hatalmak változá­sával változik a történelmi szemlélet, az egyes korszakok megítélése. Ez a változás kisebb mértékű a régmúlt eseményeinek értékelésében, de olykor akár száznyolcvan fokos for­dulatot is vehet, különösen a közel­múlt politikai - mára már történelmi­vé vált - eseményeit tekintve. Az elmúlt negyven-ötven év történetét értékelni talán még nem a ma élö generációk feladata, hiszen részre­hajlás, elfogultság nélkül nem na­gyon tudnák megtenni. Az igazságot - ha egyáltalán létezik ilyen - az idő fogja kikristályosítani. Az viszont egyenesen kötelességünk, hogy a történések dokumentumait, tárgyi és szellemi emlékeit összegyűjtsük, megőrizzük, tanulságul átadjuk a bennünket követő nemzedé­keknek. a másikat pedig szlovákul oktatják. Ott vagyunk tehát, illetve, ha minden „jól" megy, rövidesen ott leszünk, ahol a part szakad. Nem ez az egyetlen „kombinált tanítási nyelvű" „magyar" osztály ugyanis Szlováki­ában ... Amikor tavaly ősszel, egy nappal az oktatásügyünk államigazgatásáról és öni­gazgatásáról szóló törvénytervezet parla­menti vitája előtt megkérdeztem oktatási miniszterünket, hogy mi a véleménye a Szlovák Nemzeti Tanács honvédelmi és biztonsági bizottságának módosítási ja­vaslatáról, melynek értelmében azokban az iskolákban (osztályokban), melyekben a tanítási nyelv nem a szlovák vagy a cseh, „az 1991-92-es tanévtől kezdve az ötödik osztálytól a tantárgyak és a taní­tási órák legalább egyharmadát szlovák nyelven kell tanítani, illetve megtartani", a miniszter a következő mondattal kezdte válaszát: „Remélem, hogy az SZNT fi­gyelmen kívül hagyja ezt a javaslatot, a törvény ezen rendelkezésének megva­lósításával ugyanis a pedagógushiány miatt komoly problémáink lennének, ami az oktatás színvonalát veszélyeztet­hetné..." Vajon milyen pedagógushiányra gon­dolt? A magyarra, amely jóval nagyobb, jóval aggasztóbb méretű, mint a szlovák? Aligha. Ha arra gondolt volna, akkor az azóta eltelt majd' egy év alatt tett volna valamit azért, hogy a tíz éven belül nyug­díjba vonuló ezer magyar pedagógus utánpótlását biztosítsa valamilyen mó­don. Ehelyett tétlenül (kajánul?) szemlél­te-szemléli, hogy a Nyitrai Pedagógiai Kar dékánja úgy „sakkozik" a magyar tago­zatra felveendő diákok számával, ahogy kedve tartja; hogy a beiktatása óta szabo­tálja a kar magyar tagozatának bővítésé­ről szóló, tavaly augusztus végén szüle­tett kormánydöntést; hogy szemrebbenés A napjainkban zajló változások eredményeként számos olyan ese­ményről értesülünk, tudunk meg részleteket, amelyekről a hivatalos történelemoktatásban nem esett szó. Emlékszem, úgy jó húsz évvel ezelőtt, mikor honismeretórán elő­ször tanultam a második világhábo­rúról, annak borzalmairól, a fasiszta elnyomásról, az antifasiszta ellenál­lásról, a hős szovjet hadseregről, az ott hallottakat sehogy sem tudom összeegyeztetni Teréz néném szek­rényén még ma is látható golyónyo­mokkal („Belelőtt az orosz, fontkor" - mondogatták), még kevésbé nagyapám sorsával („Elvitték az oroszok. Ott halt meg szegény tí­fuszban, a messzi nagy Oroszor­szágban.). Na de miért? Hisz' nagy­apám nem is volt katona, hogyan eshetett mégis fogságba? És kava­rogtak bennem a megválaszolatlan nélkül eltűri a kar egyes szekcióvezetői­nek a magyar tagozattal szemben - finom leszek - basáskodását (az idén például a történelmi szekció vezetője egyszerűen nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar tagozat magyar-történe­lem és földrajz-történelem szakokat is nyithasson, hol-ott volt rá elég jelentkező* Visszatérve a „kombinált tanítási nyel­vű" osztályokhoz (illetve iskolákhoz, mert úgy hírlik, ilyenek is vannak immáron tájainkon): valószínűleg valamennyi olva­sónk tud róla (mert hát lapunkban már nem egy ízben nyilvánosságra hoztuk), hogy Magyarországon egy, enyhén szól­va szerencsétlennek nevezhető, a hatva­nas évek elején született főosztályvezetői döntés óta csupán „kombinált tanítási nyelvű" (be szépen is hangzik!) nemzeti­ségi iskolák vannak. Tud róla az oktatási miniszterünk is, mint az a lapunk szep­tember 6-i számában közölt „beszélgeté­sünkből" kitűnik. (,,Ha a magyarországi szlovák iskolákban folyó oktatásról be­szélünk, akkor becsületesen meg kell mondani - nyilatkozta a miniszter a szlovák iskolákban folyó anyanyelvi ok­tatás néhány tantárgyra van korlátozva a Magyar Köztársaságban...") Néhány sorral az imént idézettek fölött a következőket mondta: „Az imént már emiitettem, hogy fizikus vagyok. Az elmé­leti fizika közei harminc esztendeig tartó oktatása után az emberbe egyszerűen belerögződnek a problémák megoldásá­nak alapvető megközelítése, és a fizikus­nak elsősorban a kísérleti eredményeket kell tisztelnie. Ugyanígy tekintek az okta­tásügyre, beleértve a nemzetiségit is..." Nos, mindezek után már igazán nem tudom, hogy mit gondoljak, hiszen az a bizonyos főosztályvezetői rendelet (melyről ismétlem, a miniszter is tud), tulajdonképpen egy kísérlet volt, melynek „eredményeképpen" mintegy a szlovák­kérdések ... sokáig... változatlanul.. Újkori történelmünk egyik sokáig elhallgatott, vagy csak félve sutto­gott szakasza a cseh- és morvaor­szági deportálások kora. Magyar fal­vainkból 1946/47 telén a csehszlo­vák kormány több mint hetvenezer embert deportált, főleg Nyugat­Csehország területére, az egykori Szudéta-vidékre. Mezőgazdasági munkára vitték őket, cselédek lettek belőlük. A cseh gazdák önkéntes munkásokat vártak, ugyancsak meglepődtek, amikor megtudták, miként kerültek hozzájuk a magya­rok. Ezután már embere válogatta, ki hogyan bánt cselédjével. Volt, aki magához emelte, volt, aki szökését is elnézte, sőt esetleg még valami­lyen módon segítette is. A deportált magyarok siralmas kálváriáját mu­tatja be Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul (Piremon Kiadó, Debre­1991. OKTÓBER 31. ság egy részének a mai Magyarország határain belüli három évszázados létét adminisztratív úton „betetőzendő" már alig van Magyarországon szlovák, aki tisztességesen beszélné az anyanyelvét. Ezt az eredményt (is) tisztelné oktatási miniszterünk? Azt akarná, hogy ugyanúgy beszéljük az anyanyelvünket, ahogy a magyarországi szlovákok? Ha igen, akkor mindent értek: manapság már való­ban nem lehet ,,egy csapásra", egy ren­delettel „kombinált tanítási nyelvűvé" tenni minden nemzetiségi iskolát, mert hát volt itt nemrégiben egy forradalomnak nevezett valami, ami elsöpörte az ilyen totalista, antidemokratikus stb. módszere­ket. Finoman, „gyöngéden", a kisebbségi pedagógusképzés suba alatti szabotálá­sával, majd - az ebből törvényszerűen következő pedagógushiányt enyhítendő - „kombinált tanítási nyelvű" osztályok (iskolák) nyitásával (mintha segítő jobbot nyújtanának az adott kisebbségnek), úgy tűnik, lehet. (Az imént azt írtam, hogy mindent értek. Időközben rájöttem, hogy mégsem: nem értem, hogy javasolhatta - mintegy akaratlanul is rábólintva az előbbiekre - nemrégen a Szlovákiai Ma­gyar Pedagógusok Szövetségének veze­tősége azt az oktatási minisztérium veze­tőinek, „hogy mi g a gazdasági átalakulás következtében meg nem oldódnak a szakmunkásképzők jogi és gazdasági problémái azokban a közös igazgatású vagy szlovák tanítási nyelvű iskolákban, ahol az érdeklődők száma évfolyamon­ként az előírt normának megfelel, az álta­lános tudást biztosító tantárgyakata tanu­lók anyanyelvén oktassák..." - Híradó, az SZMPSZ tájékoztatója, 1991(1). Hát, hölgyeim és uraim - üsse kavics - akkor még inkább én is a magániskolák­hoz pártolok. Titokban azonban abban reménykedem tovább, hogy hamarosan kivívjuk a kulturális és oktatási önrendel­kezés jogát, amikor is - afféle fölösleges­sé vált mankókként - „eldobhatjuk" a magániskoláinkat, illetve, hogy maguk­tól megszűnnek majd. Erősen hiszem ugyanis, hogy akkor majd nélkülük is biztosítani tudjuk gyermekeink színvona­las oktatását KLU K A JÓZSEF cen 1991) című könyve. Ujváry Zol­tán egyetemi tanár, néprajzkutató, aki hosszú éveken keresztül gyűjtött Gömör falvaiban. Kutatási területe elsősorban a folklór, számos mun­kája jelent meg népszokások, nép­dalok, balladák témakörében. A néprajzos a falut járva, emuerek­kel beszélgetve kutatási területén túl sok-sok egyéb érdekességgel is ta­lálkozik. Meghallgatja az öregek bú­ját-baját a családról, sorsukról, egyáltalán az egész világról. A könyvben egyes szám első sze­mélyben meséli el egy lévárti pa­rasztember életének egy rövid sza­kaszát, Protivínbe való deportálását, ottani tapasztalatait, szökésének történetét és az új „honfoglalását". Emberségre tanít ez a könyv, nem gyűlöletre. Szülőföld iránti sze­retetre. Az öreg parasztember sza­vaiból kicseng, hogy az átélt borzal­mak után is csak a háza, földje, családja, magyarsága védelmében és soha nem mások mássága ellen cselekedett. Ez az a bölcsesség, amire ma is mindnyájunknak szük­ségünk van. BODNÁR MÓNIKA SORSVÁLLALÁS INTERJÚ ÚJVÁRY ZOLTÁN DEBRECENI EGYETEMI TANÁRRAL Ujváry Zoltán, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára, a néprajztudomá­nyi tanszék vezetője. Neve tájainkon elsősor­ban kiterjedt Gömör-kutatásai és ezek alapján írt, szerkesztett és összeállított könyvei nyo­mán ismert. Mostanában mégis inkább a szépirodalom dokumentarista ágához tarto­zó, illetve a néprajznak egy szélesebb társa­dalmi és történelmi kontextusban megjelenő formáját képviselő Szülőföldön hontalanul cí­mű könyve foglalkoztatja a csehszlovákiai magyar olvasót. - Mi ösztönözte a Szülőföldön hontalanul című dokumentumregény megírására? - E munkám megírásával régóta vártam. Az 1946-47-ves kitelepítéseket mint kisgyermek én is átéltem, a nagyszüleim és a nagybátyám sorsát látva. Nagyszüleim Sajórecskén éltek, és nagybátyám még most is ott lakik. Mi, akik akkor már a határ magyarországi oldalán voltunk, min­dennap tapasztalhattuk, hányan menekülnek át a határon, így közvetlen élményeim is születtek. Már akkor megfogalmazódott bennem a szán­dék, hogy ezekről a szenvedésekről beszélni fogok, később az igazságtalanságot valamikor a világ elé kell tárnom. Évtizedekig nem volt erre lehetőség, legfeljebb szamizdat formában lehe­tett valamit írni. A jósorsom néprajzi kutatásaim során összehozott egy olyan parasztcsaláddal, akiket a cseh Szudéta-vidékre telepítettek ki. Ez a parasztember elmondta ennek a történetét, s ezt dokumentumregény formájában írtam le ebben a kicsi kötetecskében. Úgy gondolom, ha a nagyközönség elolvassa, nemcsak szüleire s a megpróbáltatásokra emlékezik vissza, hanem arra is, hogy voltak olyan magyar emberek - a szlovákiai magyarság zöme ilyen volt -, akik nem adták fel magyarságukat. Inkább vállalták a meghurcoltatást. Ennek a magyar családnak is meg lett volna a lehetősége az otthonmaradásra, mert csak egy ívet kellett volna aláírniuk... - Kétségtelen, hogy erkölcsi kiállásuk és sors­vállalásuk példaértékű. Mégis úgy vélem, újabb ítéletet mondunk azok fölött, akiket mindeddig senki sem kérdezett meg, miért engedtek a nyo­másnak, milyen nagy lelki és egzisztenciális fenyegetettség sújtotta őket. - Nem ítélem el őket. Lehet, hogy sarkítva fogalmaztam. Megértem őket, hiszen ezáltal megmentették önmagukat, megmentették csa­ládjukat. Eszmei értelemben ítélhetem ezt el, de sorsukat megértem. Példaként említhetem az erőszakos szövetkezetesítést. Édesapám sem akart belépni, de keményen megfenyegették és valóságos veszélyérzetet keltettek benne. - Ugy tetszik, hogy ennek a könyvnek is van utóélete... - Sajnos, nem a könyvkereskedelem tette le­hetővé, hogy a dokumentumregényem eljusson azokhoz az olvasókhoz, akiket elsősorban érint. A tegnapi nap folyamán 1991. október 25-én, itt Komáromban szereztem tudomást arról, hogy a Magyarországon megjelent könyvem egy napi­lapban folytatásokban közlésre került. Ez termé­szetesen a szerző számára öröm, mert széle­sebb rétegek olvashatják. Viszont meglep, mert a napilap szekesztősége engem az újraközlésről nem értesített. - Van-e lehetősége arra, hogy nálunk is meg­jelenjen ez a dokumentumregény? - Van és nagyon szeretném, ha valamelyik - úgy tudom, már több is van - könyvkiadó magyar és szlovák nyelven is megjelentetné. Nem is nekünk, magyaroknak fontos ez, hanem a szlovák olvasónak, akik mit sem tudnak arról, mit követtek el ellenük. Mi mindig csak arról hallunk, hogy régen mit követett el a magyar politika ellenük. Most láthatnák ők is, mit tett a szlovák politika nem is olyan régen a magyar­ság ellen. -Jelenleg ehhez a könyvhöz hol juthatunk hozzá? - Sajnos, Magyarországon is csak néhány könyvárusnál kapható. Debrecenben jelent meg, s elsősorban ott és Budapesten kapható. - Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN TÖRTÉNELMÜNK EGY SZAKASZA EGY KÖNYV MARGÓJÁRA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents