Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-30 / 254. szám, szerda

1991. OKTÓBER 25. mÚJSZÓi MOZAIK MUNKA VAGY SEGELY SZENVEDŐK? Órák hosszat beszélgettem egy sikeres, már több száz embert foglalkoztató vállalkozóval. — Munkásokat keresek — mondja —, de nagy csalódásomra, nem tudok szerezni, könyörögnöm kell, hogy jöjjenek dolgozni. Akik nálam vannak, többet kereshetnek, mint máshol, de keményen kell dolgozniuk, vagyis becsületesen. Ettől viszolyognának? Még nem ismerték fel: úgy már sehol sem boldogulhatnak, mint a szocialista világban, amikor a iátszatmuhkáért is megkapták a fizetésüket. Ma már az állami vállalat sem tűri meg a henyéló'ket, ha valakit el kell bocsátaniuk, elsősorban ó'k kerülnek a listára... Titkárnőkre is szükségem van A munkaügyi hivatalból küldtek is két fiatal nőt. Az egyik is, a másik is a szemembe mosolyogva adta a tudtomra: még csaknem egy évig kaphatják a munkanélküli segélyt, jó nekik odahaza a szüleiknél, csak azt írjam rá a magukkal hozott hivatalos nyomtatványra, hogy nem felelnek meg. Mit tehettem? Az ilyenek valóban nem felelnek meg... Egy este felfigyeltem a pozsonyi rádió egyik adására, a riporter egy kassai munkanélkülit szólaltatott meg, aki nagy keserűséggel ecsetelte szomorú sorsát, és súlyos vádként kijelentette: Ezt hozta a nagy demokrácia! Megsajnáltam. Feljegyeztem a nevét. A telefonkönyvben megtaláltam a számát. Felhívtam: „Kassától száz kilométerre tudnék magának munkát adni!" Rámförmedt: „Mit képzel maga? Még hogy én utazzak?! Inkább a segélyből élek..." Elgondolkoztató konkrét tények. Azokról, akik nem szeretnek vagy nem tudnak becsületesen dolgozni. A két munkanélküli fiatal nő csak így elmélkedhet: miért kínozzák magukat az unalmas munkával, eltűrjék a főnök szekírozását, amikor a szüleik eltartják őket és csecsebecséket a segélyből is vehetnek?! A kassai munkanélküli sonka helyett inkább az olcsóbb szalámit eszegeti és vár, míg lakása közelében kap munkát. A munkaügyi hivatalokban tudomást szereztem más esetekről is: ilyen vagy olyan okból nem fogadják el a felkínált szabad munkahelyet, többen elutasítják az átképzési lehetőséget, mások megalázónak tartják, hogy órabérben szépítsék a városok, községek utcáit, tereit, parkjait... Megszűnne ez az állapot, ha a munkát elutasítóktól megvonnák a segélyt? Ez újabb problémát szülne, embertelenséggel vádolnák meg a hivatalokat, a gondolat propagálóit. Inkább kerülgessük a forró kását, míg van miből fizetni a segélyeket... Hogy félreértés ne essék, gyorsan hozzá teszem: nem minden munkanélküli helyezkedik ilyen álláspontra. Többségük szenvedve éli meg a munkanélküliség keserű napjait. Gyerekkoromban magam is a munkanélküliség szenvedő részese voltam. A kassai munkanélkülinek talán el kellene mesélnem édesapám történetét, aki örült volna, ha csak száz kilométert kellett volna utaznia az új munkahelyére. A húszas, harmincas években bizony nem osztogattak akkora segélyeket, mint ma, a sokak által szidott demokráciánkban teszik. Országot járva kellett lótni-futni a munka után, s költöztetni a családot. A péksegédként munkát kereső apám a határt is átlépve Kolozsvárott kötött ki. Én itt születtem, de a húgom már, az újabb munkakeresés után Kecskeméten, s az öcsém két év múlva, apám újabb állomáshelyén, a Szeged melletti Szőregen látta meg a napvilágot, a harmincas évek végefelé pedig Losoncra kerültünk. így is éltek valamikor az alkalmaztatást szenvedélyesen kereső emberek, és más országokban a munka nélkül maradók manapság is vándorolnak. De minek idézgessem a múltat, amikor nálunk ma még lehet munkát találni vagy segélyt kapni?! A létfenntartáshoz szükséges összeget az állam mindenki számára biztosítja. Ám jóval kevesebbet kellene segélyként szétosztogatni, ha munkába állnának azok, akiknek arra lehetőséget adnak. Mert az állam pénzeszsákja sem feneketlen. PETRŐCi BÁLiNT A GRÓF PINCÉR (IS) VOLT Gróf Alfonz René de Gylányi Hajnár az őseiről mesél: Nagyapja az Esterházyak kérésére telepedett le Eperjes környékén, birtokot szerzett, Nagykapostól Bártfáig, és elvette a lengyel Porecz vajda lányát. Alfonz gróf Eperjestől nem mesze, TulÖíkban született. A család nyári rezidenciája a templommal szemben ma is megvan, bár erősen leromlott állapotban. Népes családból származik, tizenketten voltak testvérek, de már csak négy fivér ól közülük. Apja TulČíkban halt meg 1947-ben (Alfonz akkor hatéves volt), a következő évben az édesanyja a gyerekekkel Prágába költözött. Prágában élt — kitanult pincérnek, aztán elvégezte a hoteliskolát, filozófiát tanult, a nemzetközi kapcsolatokban szerzett jártasságot — állandóan beadványokat írt és követelte vissza a vagyonát. — Nem is tudom, hogyan, de egyszer csak vizsgálati fogságban találtam magam. — Jeles személyiségekkel volt börtönben: főpapokkal, Šaňo Machhal, Husákkal... ® Mennyit ült? — Először tizenhárom hónapig. Hatvanban amnesztiát hirdettek a politikai foglyok számára, szabadultam. Hetvenhétben aláírta a Chartát — amiért állandóan zaklatták, majd bebörtönözték. Václav Havelnak köszönheti, hogy másodszor csak hat ós fél évet töltött börtönben — az elnök elrendelte az amnesztiát. ® Érez gyűlöletet? — Nem, senki iránt nem érzek gyűlöletet. De felelősségre kellene vonni az olyanokat, mint Jakeš, Husák, Colotka, Šalgovič. o Ő már meghalt. — Igen, tudom. « Hogyan élt egy gróf a múlt rendszerben? — Nagyon szerényen, egész idő alatt háttérbe húzódva. Dolgoztam a Krkonošeban, a Šumavában, Morvaországban, Szlovákiában. Pincérként, később szállodavezetőként. » Nem tartotta rangján alulinak a pincérkedést? — A munkáéd nem kell szégyenkezni— azonkívül kitanultam a szakmát. Harmincöt-harminchat éve egyfolytában ezen a vonalon dolgoztam. © Tagja volt a pártnak? — Akarták, hogy pionír legyek, de nem léptem be sem a pionírszervezetbe, sem a szocialista ifjúsági szer\'ezetbe. Egyedül a szakszervezetnek voltam tagja rövid ideig. Most léptem be a Néppádba, med hívő vagyok. A magam részéről bízom Mikloško, Čarnogursl(ý, Mečiar urakban, szóval mindnyájukban, és örülnék, ha megmaradna a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, de azt szeretném, ha mindkét fél maga gazdálkodna. • Mennyi időt töltött külföldön? — Hatvannyolcban mentem el, Nyugat-Németországban és SvájcGróf Atfonz René de Gylányi Hajnár (Méry Gábor felvétele) ban éltem, de hatvankilencben, amikor amnesztiát hirdettek, kilenc hónapi kint-tartőzkodás után hazajöttem, mert táviratoztak, hogy a bátyám súlyos beteg. Vissza már nem engedtek. 9 A Gylányi magyar név. Tud magyarul? — Nagyon keveset. 9 Keveri a cseh ós a szlovák nyelvet. Minek tartja magát, csehnek, szlováknak vagy magyarnak? — Ez problematikus kérdés, de szívből válaszolhatok rá. A családom magyar származású, de Szlovákiában születtem, és mindig magyar—szlováknak vallottam magam. © Hogyan kell önt szólítani? Gróf úrnak? — Nem adok a titulusokra. A barátaimnak Alfonz vagyok. Vagy René. A beszélgetést az első magánszálloda egyik szobájában folytattuk. Csodálatos környezetben van — Dúbravkán, fent a hegyen, köröskörül erdő, karnyújtásnyira Pozsonytól és Ausztriától. Megközelíteni nem könnyű. Az autónak is komoly erőfeszítés felkapaszkodni a hegytetőre. Hetvenkilenc kétágyas szoba, étterem, snack-bár, diszkóbár (sztriptízzel és műsorral), szauna várja a vendégeket. Van amfiteátrum és szabadtéri szalonnasütő... Az árak meglepően alacsonyak — a kétágyas szoba 190 koronába kerül, és húsz koronából meg lehet ebédelni. („Magam javasoltam az árakat. Nem akarok gyorsan meggazdagodni. ") Gylányi Hajnár gróf a tervekről beszél. Ot évre vették bérbe a szállodát, aztán majd meglátják. Szeretnének medencét építeni, lótenyésztéssel foglalkozni (fiákeres sétákat tehetnének a vendégek a környéken), sífelvonót felnőtteknek és gyerekeknek, parkolót 36 autónak. S utat is, saját költségen (8-12 milliót szánnak rá), hogy egyszerűbben lehessen megközelíteni a szállót. Orvos és masszőr is áll majd a vendégek szolgálatára. Kilencszázmillió korona kártérítést kellene kapnia a családnak — de a vagyon ennél jóval több, szögezi le a gróf. Ám olyan nehezen megy minden: a telekkönyvi kivonatok megszerzése is. A családfáját is kutatni akarja. A címer megmaradt, a nyíllal átlőtt hattyú. Ámikor búcsúzunk, szabadkozva nyújtja át a névjegyet: —A nyomdában nem találtak hattyút, és kacsát tettek helyette a címerbe. A nevemből is lemaradt a Gylányi. Olvasom: PhDr. Ing ď Alfonz René Hajnár, AMREX-Regio spol. s r. o. A gróf a Hotel d'Alfonz bejáratából még búcsút int. A közvélemény felhördült, amikor a sajtóból értesült róla, hogy magánkézbe került a gyermeküdülőnek készült létesítmény. A szakszervezet vagyonát kezelő igazgatóságnál érdeklődtem: mi az igazság, Peter Pokorný mérnök, az igazgató felvilágosít: — Nyolcvannégyben kezdték az építkezést, pionírtábornak szánták, nyolcvankilencben befejezték, kilencvenegyben volt a kollaudáció. Mivel a régi értelemben vett pionírrekreáció megszűnt — azuonkívül a közelben van a Műszaki Üveggyár, a szakszervezetek konfederációja úgy döntött, hogy a létesítményt bérbe adjuk. 9 Ki vette bérbe? — Egy Uhttrské Hradišté-i morva magáncég, a Regio korlátolt felelősségű társaság, amelynek az igazgatója Peter Kresta úr. 9 Hajnár úr mije a szállodának? — Menedszere, alkalmazottja. Az ő cége, az AMREX konzorciumra lépett a Regióval, de mi ez utóbbival kötöttünk szerződést. © Hajnár úr parkoló és út építéséről beszélt... — Ebbe a szakszervezetnek nincs beleszólása, az építési engedély kiadása az illetékes körzeti önkormányzat építési osztályára tartozik. 9 Öt évre adták bérbe az épületet. Mi lesz azután? — Meglátjuk, hogyan döntenek a szakszervezetek a közgyűlésen... Eladni semmi esetre sem akarjuk. 9 Nem fordulhat elő, hogy olyan befektetésekre kerül sor a bérlő részéről, hogy végül is a tulajdonába kerül? — A szerződés leszögezi, hogy a létesítményen belüli invesztíciókról — átalakítás, átépítés — kötelesek bennünket tájékoztatni. — Ha arra gondol, hogy öt év után úgy kerül a bérlő tulajdonába, hogy kifizeti az épületet, akkor ettől nem kell félnie — nyugtat meg Juraj Štefanov mérnök, igazgatóhelyettes. — A szerződés bérbeadásra szól, nem pedig lízingre. Öt év múlva meglátjuk, telújítjuk-e velük a szerződést, vagya szakszervezetek maguk togják-e üzemeltetni. — Egyáltalán hibás döntés volt oda tervezni üdülőt a gyerekek számára, mert ott szennyezett a levegő. — Ezt dr. Ľubomír Ondriáš mondja, a Szakszervezeti Szövetségek Konföderációja ellenőrző és pénzügyi osztályának vezetője. — Sajnálnám azokat a gyerekeket, akik ott üdülnének... — Egyébként sok lehetőség van a gyermekrekreációra engedményes áron — mondja az igazgató. © Mennyiért adták bérbe a szállodát? — Megérte... KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA „CSAKNEM EGY EVIG OTTHON VOLTAM..." KAMASZPANASZ „Tavaly augusztus elején anyánk eljött az intézetbe és azt mondta — nekem és az öcsémnek —, hazavisz bennünket. Alig vártuk, hogy eljöjjön az a nap. Anyánk egy állami gazdaságban disznókat etetett és a gazdaság kiutalt neki egy hatalmas házat. Amikor gyermekotthonba kerültem, hároméves voltam, az öcsém másféi. Augusztus végén valóban értünk jött az anyánk. Először vonattal utaztunk, aztán autóbusszal. Közben anyánk beszélt nővérünkről, aki tizennyolc éves és jelenleg börtönben ül, mert lopott. A nővéremet is az állam nevelte. Tizenhét évesen férjhez ment, született egy kisfia, aki most gyermekotthonban van. Hogy melyikben? Ezt anyám sem tudta. Megérkeztünk a tanyára. Amikor anyánk megmutatta házunkat, majdnem összecsuklottam, viszont Zoli öcsém jó hangosan mondogatta: klassz lesz itt nekünk, végre szabadon élhetünk! Azt csinálhatunk majd, amit akarunk! Mostohaapám fogadott bennünket, és azt mondta: itt én parancsolok. És hogy ilyen bivalyerős kölykök, mint mi, nyugodtan dolgozhatunk. Bementünk a házba. Valamennyi széken ruha hevert, vagy edénnyel voltteie. Amelyik meg szabad volt, azon gyerekek ültek, akik anyám második házasságából születtek. Négyen. Hárman iskolások, a negyedik annak ellenére, hogy kilencéves, jóformán beszélni sem tud. Teljesen értelmetlenül gagyog. Iskolába se jár. Csak úgy van. Kérdeztük: hová rakhatjuk a holminkat? Mire az anyám hozott egy zöld műanyag ládát. Esteledett, fáradtak voltunk. Az öcsém megkérdezte, hol fogunk aludni. Hát itt, mutatott az anyám az egyik ágyra. Egy helyiségben főztek, aludtak ők hatan és aztán még mi ketten. Másnap rnostohatestvéreinkkel ismerkedtünk. Délután az öcsémnek eszébe jutott, hogy az otthonban felejtette a fogkeféjét. Pénzt kért anyámtól, de mostohaapám közbeszólt: ebben a családban haszontalan dolgokra nem dobunk ki pénzt. Az öcsém vitatkozni kezdett, hogy már pedig neki szüksége van a fogkefére. Erre a mostohaapám elővette a nadrágszíjat és jól elnáspángolta. Szeptemberben a tanyától hat kilométerre lévő falu iskolájába mentünk. A mostohatestvéreimmel közben megbarátkoztunk. Mindig kérdezgették, hol jobb, itthon-e vagy a gyermekotthonban. Azt szoktuk mondani, itthon szabadok vagyunk. Az otthonban ugyan mindenünk megvolt a videótól kezdve a vasárnapi süteményig, rendszeresen étkeztünk, volt tiszta ruhánk, törődtek velünk, de ha kicsit tovább ültünk a vécén, már zörögtek az ajtón. Azért itthon mégiscsak jobb... Mostohaapánk kitalálta, ha már úgyis bejárunk a faluba, egy zsákba szedhetnénk zöldet, és azt árulhatnánk a falusiaknak. Ha már annyit eszünk, legalább hozzunk valami pénzt a házhoz. Ezt az ötletet anyánk is helyeselte. Annál inkább, mert már néhány hete beteg volt, nem tudott dolgozni. A mostohaapánkat meg mindenhonnan elbocsátották, mert állandóan részegeskedett. Hát fogtuk magunkat és nekiláttunk zöldet szedni. Egy zsákért tíz koronát kaptunk. Persze, a pénzt haza kellett adnunk. Néha hétvégeken a falusiak dolgozni hívtak bennünket: kapálni, segítkezni az építkezéseknél, meg hasonló munkákra. Nagyon szerettem ezeket a hétvégeket. Mert ott, ahol dolgoztam, legalább meleg ételt kaptam. Délutánonként, vagy estefelé pedig nézhettem a tévét. Nekünk ugyanis nem volt televíziónk. Otthon közben egyre rosszabb iett a helyzet. Mostohaapánk, ha részeg volt, azért vert bennünket, ha meg kicsit józan volt, azért. Mindenért minket hibáztatott. Mindig azt vetette a szemünkre, hogy sok pénzt emésztünk fel. Ha nem lennénk ott, már rég megjavította volna a tetőt, vett volna tüzelőt, ennivalót, meg ki tudja mi mindent. Ha csak tehettem, menekültem. Az egyik késő őszi napon a ház egyetlen lakható helyiségében beköltöztek a patkányok. Az öcsém majd' megőrült a félelemtől. A többi gyerek közömbösen fogadta a váratlan vendégeket. Egy éjszaka egy patkány megharapta szegény öcsémet. Zolit nem vitték orvoshoz, mondván, a seb magától is begyógyul. Be is gyógyult. Csak az öcsém kezdett el remegni mindig, amikor valami neszt hallott az ágy alól. A patkányok egész télen bent tanyáztak. A mostohaapám ugyan néhányat agyoncsapott, de jött az utánpótlás. Patkánymérget nem tehettünk le, mert az a gy üge féltestvérem — aki, mint már mondtam, még beszélni sem tudott — mindent a padlóról zabált. Május végén történt a következő eset. Az évszakhoz képest hideg volt. Éppen hajmosáshoz készülődtem, amikor az ajtóban részegen megjelent a mostohaapám. Rögtön belerúgott abba a székbe, amelyiken a lavór állt. A víz kiömlött a padlóra. A mostohaapám meg torkaszakadtából üvöltötte: mennyire félreneveltek bennünket az intézetben. Állandóan csak a flancon jár az eszünk, közben a családnak meg nincs mit ennie. Ez nekem nagyon rosszul esett. Hiszen a mostohaapám nem doigozott, anyám is alig járt munkába, betegeskedett. A család a gyereksegélyből élt, meg abból a pénzből, amit én az öcsémmel alkalomadtán öszszedolgoztunk. Elmentem az állami gazdaságba, és megkértem az éjjeliőrt, engedje meg, hogy lezuhanyozzak és megmossam a hajam. Közben kint eleredt az eső. Azt mondta az őr, üljek oda a kályha mellé, mert ha ilyen vizes hajjal kimegyek, megfázok. Ott üldögéltem egy darabig, aztán hazaindultam. Nem tudom pontosan hány óra lehetett, de koromsötét volt. Otthon zárva találtam a bejárati ajtót. Kiabáltam: engedjetek be. Erre a mostohaapám, részegsége miatt alig érthetően azt üvöltötte: menj vissza oda, ahonnan jöttél. Egy darabig még álldogáltam a ház előtt, aztán visszaindultam az éjjeliőrhöz. Már annyira sötét volt, s az eső is úgy ömlött, hogy egyáltalán nem láttam az utat. Nagy nehezen kijutottam a főútra, és úgy határoztam, inkább a falu felé veszem az irányt. Arra gondoltam, ha szerencsém lesz, felvesz valaki, aztán a faluban meg bemegyek a kocsmába. Átázva, éhesen értem a faluba. A kocsma már bezárt. Fáztam. Korgott a gyomrom. Nagyon el voltam keseredve. Végül az iskolaigazgatóhoz mentem, aki enni adott és megengedte, hogy ott maradjak éjszakára. Másnap reggel aztán telefonált a szociális kurátornak, aki még aznap elvitetett a pozsonyi gyermekotthonba." Lejegyezte: KAMONCZA MÁRTA