Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-19 / 246. szám, szombat

5 KULTÚRA ÚJ SZÓ* 1991. OKTÓBER 19. KUTF

O SZOLZSENYICIN ,,Ütött a kommunizmus utolsó órája. De betonépítménye még nem roskadt össze. Nehogy szétlapítsanak bennünket a romjai, ahelyett, hogy szabadon kerülnénk ki belőle... Hetven esztendőn keresztül vánszorogtunk a torzszülött utópia után, s ezalatt vérpadra juttattuk országunk lakosságának egyharmadát. Eltékozoltuk egykori gazdagságunkat.. kőkori iparunk hulladékaival bemocskoltuk a városok környékét. megmérgeztük folyóinkat... tetejébe még összevásároljuk megőrzésre a Nyugat radioaktív hulladékát." Nem szó szerint sorolom a szolzsenyicini bünlajstromot, csak néhány fontos tételét idézem, érzékeltetve, minő démonokkal küzd újra meg újra a nagy száműzött. Szolzsenyicin ugyanis (történhetett-e másként?) újra divatba jött. Magyarul is egyre-másra jelennek meg reprint kiadásban vagy új fordításban régebbi művei, de az újabbak is, mint például a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című, „töprengéseknek" nevezett publicisztikai kötete, amely párizsi megjelenése után fél évvel már magyarul is olvasható. De megjelent, új kiadásban, az első nagy Szolzsenyicin-opusz, az Iván Gyenyiszovics egy napja, a Rákosztály, A pokol tornácán, s „kalózkiadásban" a Gulag-szigetcsoport. Mindez arra ösztönöz bennünket is, hogy szembenézzünk a Szolzsenyicin-jelenséggel, s hírt adjunk róla olvasóinknak is, lévén, hogy a közös könyvkiadás elakadása miatt mifelénk egyre nehezebb hozzájutni a Magyarországon megjelent könyvekhez. Annak idején, amikor az első Szolzsenyicin-művek berobbantak a világirodalomba, mindenki úgy tudta, „új Tolsztojt", „új Dosztojevszkijt" adott a világnak az orosz föld, Lukács György pedig, az akkor már aggastyán filozófus, a szocialista realizmus reneszánszát vélte fölismerni az „Iván Gyenyiszovics" alkotójában. Aztán jöttek az újabb „meglepetések". Az ellengöz, a száműzetés, a kiátkozás. S egyre többen hitték el, hogy valóban nem is olyan jelentős író az a Szolzsenyicin, hogy elavult realista, miszticizmusba bújtatott suszter-filozófus, divatjelenség, stb. stb. S az író mintha maga is igyekezett volna tépázni önnön hírnevét. Egyrészt azzal, hogy elbújt a világ elől, másrészt, hogy újabb művei, ha napvilágra kerültek egyáltalán (de inkább csak a körülöttük lebegő legendák), egyre inkább azt sugallták, hogy itt is egy Juhász Ferenc, Jancsó Miklós-féle esetről van szó, arról ugyanis, hogy a nagy művek után alkotójuk immár csak önmagát ismételgeti s minél bővebbre engedi mondandóját, annál inkább válik egykori önmaga paródiájává. Az a két könyv, amelyek kapcsán ezúttal szólni akarok, engem az imént mondottak ellenkezőjéről győzött meg. Egyrészt az első nagy Szolzsenyicin-művek egyikéről, a hatvanas években keletkezett Rákosztályról van szó, melynek mostanában jelent meg első magyarítása, másrészt az említett, tavaly keletkezett Töprengések. Meggyőződésem, mindkettő remekmű a maga nemében. Kezdjük a Rákosztállyal. Majd harminc év távlatából olvasva e regényt, kiderül, hogy nincs igazuk azoknak, akik puszta mai Tolsztojt, második Dosztojevszkijt véltek csupán látni Szolzsenyicinben. Már azzal, hogy mindkét nagy klasszikus utódjának minősíthető, azt bizonyítja, hogy nem puszta epigón, hanem talán-talán éppen a nagy szintézisteremtő, hisz Tolsztoj és Dosztojevszkij, tudjuk, atüz és a víz volt, egymást kizáró, egymást ellenszenvvel figyelő két dudás egy csárdában. Más kérdés, hogy ez a szintézis akkor lett volna igazán világirodalmi nagy pillanat, ha közvetlenül a két óriás után következik be, mondjuk a Proust - Joyce - Kafka korszakban, akkor talán a XX. századi orosz prózának is lett volna egy Joyce-méretű óriása. így legfeljebb Gorkijjal elégedhetünk meg. Mindez persze, nem azt jelenti, hogy a megkésett Szolzsenyicin nem nagy alkotó. Kafka csak megsejtette a gulág-táborokat. Szolzsenyicin meg is élte azokat. Ez a kettő között a különbség, Szolzsenyicin talán azért nem olyan óriás, mint a prágai német zsidó kereskedő fia, mert aki átélte a poklot, az már talán nem is lehet olyan ártatlan óriás, a prágairól, a németről és a zsidóról nem is szólva. A Rákosztály, az Ivan Gyenyiszovics egy napjával s A Gulagszigetcsoporttal együtt így is a modern orosz irodalom csúcsa, legfeljebb az amerikaivá lett Nabokov, s talán Bulgakov és Paszternak említhető vele egy sorban, a más problémákkal terhes, s újra megkérdőjelezett Gorkijt, Solohovot, Majakovszkijt leszámítva. S a nem szépíró, a politikáról gondolkodó Szolzsenyicin? Végveszélyben - Mi valójában Oroszország? - A nagyoroszokhoz - Az ukránokhoz és a beloruszokhoz - A kis népekhez és nemzetiségekhez - A szétválás folyamata - Vajon az államrenden múlik-e minden? - Milyenek vagyunk mi? - íme, néhány témakör a Hogyan mentsük meg Oroszországot? első fejezetéből (Közeljövő). S néhány újabb a Tovább előre című fejezetből: Mi a demokrácia és mi nem az? - Népképviselet - Mivé fajulhat? - A kis térségek demokráciája - A hatalomátadás fokozatai - Vegyes rendszerű irányítás - A központi hatalomról, stb. ,,Irgalmatlanul nehéz bármiféle logikus, összefüggő tervet kidolgozni a jövőt illetően; óhatatlanul több lesz benne a fogyatékosság, mint az erény, és még nehezebb nyomon követni a dolgok tényleges változásait. De az is lehetetlen, hogy ne próbáljuk meg" - írja a Töprengjünk tovább című epilógusban. 5 PERCCEL 12 ELŐTT ÉPÍTÉSZ A KULTÚRA SZEKERÉN LECHNER ÖDÖN-KIÁLLÍTÁS A SZLOVÁK NEMZETI GALÉRIÁBAN Ligeti Miklós szobrászművész mellszobra csakúgy, mint Rippl-Rónai József portréja katonasipkához hasonló fejfedőben ábrázolja Lechner Ödönt, a századforduló neves építészét, az úgynevezett magyaros vagy nemzeti építészet megteremtőjét. Aki járt Budapesten, láthatta egyik legjelentősebb alkotását, az Üllői úti hatalmas saroképületet, az Iparművészeti Múzeumot, melynek kupolái, tornyocskái, szobrai, ablakdíszítései éppen száz esztendeje készültek. De a hazai bámészkodás is talál Lechner-alkotást, mégpedig Pozsonyban, az ismert Kék Templomot s a mellette található iskolát. Most Lechner Ödön munkásságát bemutató kiállítás nyílt a Szlovák Nemzeti Galéria ban, s a megnyitót neves vendégek tisztelték meg. Magyarországról a kulturális államtitkár helyettese érkezett a kiállítást rendező Hadik András és Pusztai László társaságában. Fekete György államtitkár-helyettes, maga is építész, azt emelte ki Lechner Ödön (1845-1914) teljesítményéből, hogy az ő munkássága után indult világútjára a magyar organikus építőművészet. Michal Kováč, szlovák kulturális miniszterhelyettes az építőművészetet tartja a szellemi kifejezés ama műfajának, amely a leginkább tudja összefonódva és egységesen kifejezni az összes művészeti ágakat. Valamennyi hozzászóló hangsúlyozta azt a tényt, hogy a kiállítással átlépnek a politika határain, minthogy a művészeteknek és a kultúrának ez a jellegzetessége manapság kivált előtérbe kerül. A tárlaton láthatók Lechner tervrajzai, a budapesi Postatakarékpénztár épületének tervei, megtekinthetők a hasonlóképpen budapesti Földtani Intézet építési dokumentumai, s ugyancsak a tervrajzok, valamint fényképes ábrázolások igazítanak el Lechner további alkotásainak, például a kecskeméti vagy a szegedi városháza sajátos magyar ornamentikával díszített épületeinek megismerésében. A kiállítás hazai társrendezőjét, Kubičková Kucsera Klárát, aki a Szlovák Nemzeti Galéria építészettörténeti gyűjteményének vezetője, arra kértem, közelítse hozzánk Lechner Ödön pozsonyi működését. - Ami itt található Pozsonyban, azt Lechner ödön élete végén tervezte és építtette. Érdekes adalék, hogy amikor már kevesebb megrendelést kapott szülővárosában, Budapesten és a dél-magyarországi városokban, akkor jött éppen Pozsonyból egy nagyobb megbízatás, mégpedig az egykor Grössling utcának nevezett úton megépítette a gimnáziumot, mellette pedig az iskolai kápolnát, a mai Kék Templomot, majd az igazgatói lakot, a mai plébániát. Ez volt utolsó éveinek egyik legnagyobb alkotása. Büszkék lehetünk rá, ha ma nem is található a legjobb állapotban az épületegyüttes, hiszen csak a templomot hozták egyelőre rendbe. - Dolgozott-e Lechner más felvidéki városokban? - Még kutatásra vár, találhatók-e másutt épületei. Úgy tudni, Kassán és Losoncon áll egy-egy Lechnervilla, de a kutatók összeírásában nem szerepelnek. Elképzelhető, hogy a család egy másik ágának leszármazottja emeltette őket. Levéltárakban fogunk ennek utánanézni. - Örvendetes a budapesti Építészeti Múzeum és a Szlovák Nemzeti Galéria együttműködése. Lesz-e folytatása? - Hogyne. Ugyanis a budapesti kollégák itt voltak Michal Harminc szlovák építész nemrégen kiállított életművének bemutatásán, aki viszont Budapesten kezdte pályafutását. Úgyhogy mikor ez a Lechneranyag visszamegy - egyébként a kiállítás december egyig tart -, már hozzácsomagoljuk a Harminc-anyagot és januárban Budapesten láthatja a közönség az ottani Táncsics utcai kiállítóteremben. így iparkodunk tologatni a kultúra kocsiját, ahogy Fekete György mondta: túllépve a politika határain. BROGYÁNYI JUDIT (Folytatás az 1. oldalról) (célkitűzések) szintjét. Néhány járási választmányi elnök megjegyezte, hogy egyre nehezebb a tagsági díj „bevasalása", jónéhány magyar pedagógus „kacsingat" a szlovák pedagóguskezdeményezések felé, arra hivatkozva, hogy a magyartól eddig néhány sokszorosított levélen kívül semmit sem kaptak. Ennél a pontnál érdemes megállni egy pillanatra. Lapunk néhány hónappal ezelőtt kétszer is közölte a különböző magyarországi és romániai alapítványok, illetve felsőoktatási intézmények által pedagógusainknak felkínált, nagyrészt teljesen vagy majdnem ingyenes nyári továbbképzési lehetőségek jegyzékét, melyet az SZMPSZ vezetősége bocsátott rendelkezésünkre. A meghirdetett több mint 200 helyre - mint az a pedagógusszövetség Híradójának első, szeptemberi számából kiderül - csupán 119 pedagógus jelentkezett (a többiek alighanem csak akkor tartották volna méltónak a megjelenésüket, ha előadókként hívják meg őket, mert hát nekik már húsz-huszonöt éves gyakorlatuk vagyon, az pediglen nem semmi). Az már a magyarországi, illetve romániai továbbképzésen résztvevő néhány pedagógus lapunkban is publikált élménybeszámolóiból derült ki, hogy a 119 jelentkező közül sem jelent meg mindenki a nyári egyetemeken, illetve továbbképzéseken. Erről enynyit. Ami az ülés további lefolyását illeti, a kicsúcsosodását kétségkívül a második fele jelentette, amikor is a két szövetség jövőbeni együttműködésének perspektíváiról tanácskozott a Csemadok és az SZMPSZ vezetősége. A jelenlévőkkel tömören ismertették a Csemadok - szeptember 28-án, Losoncon az országos választmány által jóváhagyott - oktatásügyi alapelveit, majd hoszszas vita bontakozott ki arról, hogy az eddigieknél radikálisabban kell-e törekednünk az oktatásügyi célkitűzéseink elérésére. Aminél újfent érdemes megállni egy pillanatra, azok a Csemadok imént említett oktatásügyi alapelvei - már csak azért is, mert néhány napja lapunk olvasói is megismerkedhettek velük. A figyelmesebek, valószínű, azonnal észrevették, hogy bizony ezek az alapelvek nem mondanak semmi újat, csupán azt összegzik, amiről már évek óta szó van, és amin immáron (mint az az ülés első részében kiderült) egy konkrét, a hogyanokra is választ adó program kidolgozásával az SZMPSZ is túl akar lépni. Egy konkrétabb program, pontosabban koncepció - „amelynek tárgya nemzetiségi oktatásügyünk önrendelkezésének elérése" - kidolgozását, persze, a Csemadok is tervezi. Várhatóan decemberre el is készül vele. Munkája során alighanem a magyar művelődési minisztérium és a határainkon túl élő magyar kisebbségek művelődési szövetségei szakértőinek a véleményét is kikéri majd. (Az SZMPSZ és a Csemadok tanácskozásának másnapján Deákiban az imént említett szervezetek képviselőinek jelenlétében baráti munkaértekezletre került sor, melyen egyebek mellett erről is szó esett.) Kétségkívül hasznos lenne azonban az is, ha az azonos tevékenységi körű szlovák szövetségekkel (szervezetekkel) szintén konzultálna ez ügyben - már csak a zökkenőmentesebb elfogadtatás érdekében is. Nem vagyok benne biztos, hogy a fentiekből egyértelműen kitűnik, ezért megkockáztatva a szájbarágás vádját, inkább leírom: örülök, hogy az SZMPSZ és a Csemadok „egymásra talált", hogy ez utóbbi, öt perccel 12 előtt ugyan, de - mindannyiunk érdekében - mégis vállalta, hogy átveszi a pedagógusszövetség vállaira nehezedő terhek egy részét. A nagy szavakkal azonban még várnék - volt, aki az ülésen kultúrtörténeti, és volt, aki egyenesen történelmi jelentőségűnek nevezte a két szövetség „koalícióra lépését". Hasonlóan optimista kijelentések hangzottak el tavaly ősszel is, amikor a pedagógusszövetség vezetősége, tulajdonképpen ugyanebben az ügyben, politikai mozgalmaink vezetőivel és parlamenti képviselőivel tárgyalt, illetve próbált megegyezésre jutni. Egy év elteltével különösebb fenntartások nélkül kijelenthető: a Galánta mellett szeptember 7-én lezajlott tanácskozásnak máig sincs kézzel fogható gyümölcse. Várjunk még tehát a nagy szavakkal, egy évet, kettőt, s ha majd letesznek valamit kisebbségi oktatásügyünk „asztalára", akkor mondjuk majd, hogy ilyen vagy olyan jelentőségű pillanat volt a deáki „egymásra találás." KLUKA JÓZSEF Kis NYELVŐR ELÔHUZAKODHATUNK-E VALAMIVEL? Az újságíró ír. Különösen napjainkban, amikor már kötöttségek nélkül írhat, s a norma is nagyobb, mint régebben volt. De nem mindig gondolkodik. Azaz hogy bocsánat, gondolkodik ő, mert hogyne gondolkodna azon, amit közölni akar az olvasóval. A mondanivalót mégiscsak meg kell határoznia, nyelvi és műfaji formába kell öltöztetnie. Ez pedig gondolkodás nélkül nem megy. De már arra nemigen futja az idejéből, türelméből, s talán nem is tartja fontosnak, hogy minden szón, kifejezésen elgondolkodjék: azt mondja-e vele, amit közölni szeretne. Ő sokszor azt hiszi, hogy igen; hiszen számára egy-egy szó mindig azt jelentette, amit most szerkesztett mondatában jelent, mert egész eddigi életében ebben a jelentésben használta; s nemcsak ő maga, hanem környezete, sőt falujának népe is... De vajon a nagyobb közösség, az olvasótábor nagyobb része is így ismeri-e? Napilapunkban olvasom a következő mondatot: „... Olyan érveket sorakoztattak fel..., amilyenekkel... csak hordószónokok huzakodnak elő." Egy kicsit lejjebb: „... a szlovákiai kereszténydemokraták vezére kivétel nélkül múltbeli sérelmekkel huzakodott elő". Mindkét mondatban megtaláljuk az előhuzakodik-o\. Nem merem mondani, hogy szót, mert nem az - legalábbis a köznyelvben nem. Lehet, hogy valamelyik nyelvjárásban igen. Persze huzakodik ige van a köznyelvben is. Azt jelenti, valaki huzamosabb ideig ellenkezik, konokul kitartva az igaza mellett; vagy azt, hogy valaki húzódozik, vonakodik valaminek az elvállalásától; de eléggé ismert ez a népies jelentése is: dulakodik. Az elő- igekötővel azonban nem fordul elő, nem is fordulhat, éppen jelentésénél fogva. így sem a hordószónokok nem „huzakodhatnak elő" érvekkel, sem a kereszténydemokraták vezére nem „huzakodhat elő" sérelmekkel. Még előhúzni inkább elő lehet valamit, ha azt valaki tárgyalás közben váratlanul vagy megokolatlanul említi; érveket is, sérelmeket is. De „előhuzakodni" semmivel sem lehet. Esetleg előhozakodni. Azt igen. Azt mondhatjuk. Ilyen igénk van a köznyelvben is, a nyelvjárásban is: előhozakodik (valamivel). Azt jelenti: beszélgetés, tárgyalás közben - némi habozás után - említést tesz valamiről, szóba hoz valamit. Valószínűleg az előhúz és az előhozakodik ige keveredett össze az újságírónak - vagy nyelvjárásnak - a szó használatában. így lett belőle előhuzakodik. Ha egy kicsit elgondolkodott volna ezen az alakon, talán maga is ráeszmél, hogy az utóbbi nem fejezheti ki azt a cselekvést, amelyet ő tulajdonít neki. De nem biztos, hogy ráeszmél, különösen akkor nem, ha nyelvjárása szóalakja az előhuzakodik, amelyet ő megszokott, és gondolkodás nélkül használ. Ilyenkor a reflexnek nagy szerepe van. Melyik ige állhatott volna az előhuzakodik helyén: az előhozakodik vagy az előhúz? Erre a kérdésre még válaszolnunk kell. Ha figyelembe vesszük, hogy az előhozakodik inkább azt jelenti: a megfelelő pillanatban, némi habozás után szóba hoz valamit, az előhúz meg azt: erőszakoltan említ oda nem tartozó dolgot, akkor az előhúz mellett dönthetünk. Ez inkább illik a hordószónokokhoz is, a múltbeli sérelmekre hivatkozó politikusokhoz is. JAKAB ISTVÁN