Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-26 / 226. szám, csütörtök
5 KULTÚRA ÚJ SZÓI 1991. SZEPTEMBER 26. FABRY ZOLTÁN TISZTESSÉGE Mintha megújulóban volna a Fábry Zoltán életműve és személye iránti érdeklődés! S a megújulás jegyeit látva, engem egyre gyakrabban foglalkoztat a kérdés: vajon hogyan alakult volna a „stószi remete" sorsa, ha 1970-ben, mindjárt a hírhedt csehszlovákiai ,,normalizáció" elején meg nem hal? Emigrálni nem emigrált volna, ahhoz már túl öreg volt (73 éves) és túl beteg, s más válságos időkben sem igen hagyta el Stöszt (hacsak börtönbe nem cipelték, mint 1941-ben, a szlovák fasizmus fokozott terrorja idején). Valószínűleg belső száműzetésbe vonul, s az új totalitarizmust leleplező-elítéló munkáival a csehszlovákiai szamizdatkiadványok számát szaporította volna. S ami a legfontosabb: a nyílt kommunista diktatúrának ezekben a kilátástalan éveiben talán nyilvánosan és nyíltan kulcsot ad korábbi müvei antifasizmusának megértéséhez. Nyilvánosan is leírja, amit korábban csak szóban mondott el, s naplóiban rögzített. Azt tudniillik, hogy a fasizmus alatt ó kezdettől fogva a fasizmusok, a világembertelenség összegét (s így a sztálinizmust, a bolsevizmust is) értette. Az Irodalmi Szemle idei júliusi számában három írás is foglalkozik Fábry Zoltán munkásságával és személyével. Hizsnyai Zoltán Vízilovak és más tetemállatok című cikkében a szlovákiai magyar irodalmat mint olyat valamiféle népi „fiókirodalomnak" állítva be, Fábryt megteszi e ,,torszülött" irodalom (a „torszülött" Hizsnyai kifejezése) felelős bábájává, ,,megkreálójává", Csanda Gábor A barbarizmus folytonossága című dolgozatában a Fábry-kiadások filozófiai vizsgálata alapján azt bizonyítja, hogy a „normalizátoroknak" Fábry egyáltalán nem volt ínyére, s a műveiből azokat a részeket, ahol a ,, fasizmust univerzálisabb használatra kisajátító" (ezek Fábry kifejezései) bolsevizmusról is szól, vagy egyszerűen kihagyták, vagy meghamisították, míg Turczel Lajos az irodalomtörténész elfogulatlanságával, differenciáltan próbálja a Fábry-életmű és élet plusszait és mínuszait szemlélni és szemléltetni. A három írás részletes ismertetésére és kritikai észrevételezésére - sajnos - nincs itt hely (nem mulat-, hatunk például a Vízilovak és más tetemállatok szofisztikáján, amely szerint irodalmunk kóros provincializmusának az oka a „szlovákiai magyar irodalom" terminus technicus léte, s nem közvetlen az irodalmunk - például a szóbanforgó cikkfelületessége, elemi kép- és gondolatzavarai, szellemi alacsonyröpte), de mindenképpen szóvá kell tennünk és el kell utasítanunk azt a nyegle és lekezelő hangot, amellyel Hizsnyai Zoltán, a fiatal költő és szerkesztő Fábry Zoltánt ,,egy viszonylag tisztességes újságírónak", hadsereg nélküli ,,strázsamesternek" és még sokminden másnak titulálja. Mert Fábry Zoltán ellentmondásos személyiségéről, problematikus életművéről sokmindent el lehet mondani, de azt, hogy az író, a közéleti ember tisztességtelen volt, vagy hogy a ,,műelemzésről fogalma sem volt" (ezt is Hizsnyai írja róla), azt valóban csak az „értetlenség" állíthatja. (Maga Hizsnyai írja ugyanis saját magáról, hogy ô,,az értetlenségéből profitál".) Általánosan ismert a Fábry-formula: ,.Az antifasizmus világ igényű műfaj". S nem kétséges, hogy az író ezen a „világigényű műfajon" olyan kialakítandó egyetemes korstílust, vagy ahogy ő maga írja: a különböző műfajokat összefoglaló átmeneti műfajt" értett, amely úgymond képes lett volna szembefeszülni a világháborúk és világfasizmusok korával. Ahogy, mondjuk, a reneszánsz szembefeszült a keresztény középkor embert csonkító aszketizmusával. Fábry tehát távolról sem volt egyszerű újságíró. Tudatos író volt, aki tudatosan „keverte, folyatta egymásba" (mondta ő; montázsolta, mondanánk mi) a különböző műfajokat az egyetlen nagy kormüfaj: az antifasizmus érdekében. Kísérlete az irodalmi érték szempontjából - tudjuk - meglehetősen problematikus eredményeket hozott, de a kísérlet maga akkor is tiszteletet parancsol, a kísérlet fedezete: Fábry következetes és töretlen emberi tartása pedig egyenesen példaértékű. „Élt Stószon egy klasszikus európai, egy szentszagúan hü szabadsághívő" - írta egykor Fábryról llylyés Gyula. „Esztétikai ítélete olykor tévedhetett (bár egyik utolsó kötetében, a Harmadvirágzásban bebizonyult, hogy finom esztétikai érzéke van), erkölcsi ítélete soha... Nem lehet tisztelet és meghatottság nélkül gondolni rá" írja róla a tiszta irodalom híve, Komlós Aladár is. De milyen elképzelése lehet a tiszteletről, tisztességről és ízlésről annak, aki Fábry Zoltánra éppen hogy csak a tiszteletlenség, sót a grimasz, a nyelvöltögetés cinizmusával tud gondolni? S főleg most, mikor a barbarizmusok barbarizmusának, a különféle fasizmusoknak a folytonossága, s így Fábry sajátos szellemiirodalmi antifasizmusának az időszerűsége egyre nyilvánvalóbb. TŐZSÉR ÁRPÁD BEARANYOZOTT SZÜRKESÉG Imrich Vanek szobrászművész munkássága (esete?) jó példa arra, hogy így utólag rámutassunk: a pártállamban egyes művészeket háttérbe lehetett szorítani, rosszabb esetben félre lehetett állítani a kommunista rendszer által egyedülinek elfogadott marxista esztétika pártosság-alapelvének örve alatt. Különösen e szerint az alapelv szerint értelmezték helytelenül, illetve torzították el a művészi alkotómunka, a művészi kifejezés lényegét, feladatát, jelesül a modern szobrászat egyes irányzatainak megnyilvánulásait, valós szellemiségét. Nem fedek fel titkot, a kommunista rendszer nem kedvelte, fogalmazzunk enyhén, fenntartásokkal fogadta az avantgárd művészetet. A tárgy nélküli absztrakt művészet ugyanis veszélyesebbnek tűnhetett, mint a konkrét, önmaga az elvontság is okot adhatott a megkülönböztetéssel járó óvatosságra. Az absztrakcióba, a pontosan nem meghatározható formai utalások miatt, könnyen bele lehetett magyarázni, hogy ezzel vagy azzal a motívummal (Imrich Vanek esetében még az anyaghasználattal is) a rendszer ellen tüntet, lázít, támad stb. a művész. Tény, hogy a meghökkentő szobrászi kompozíciók, installációk, tárgyegyüttesek a szokatlan tárgyi társítások látványával hatnak elsősorban - metaforaszerüek: a tárgyak illesztésével szerkesztett, vagy a formák, alakzatok újszerű, szokatlan kiképzésével teremtett képszerüség nehezen azonosítható filozofikus gondolatokat hordoz. De még az olyan modem térbeli alakzatok, installációk esetében, amelyek kivitelezésükkel közelebb állnak a természeti formákhoz, s tartalmuk sokkal könnyebben felismerhető (ilyenek például Imrich Vanek alkotásai), sem lehet egy, tanulással elsajátítható, minden alkotásra egyformán érvényesíthető elmélet szerint azonosítani a látvány jelentését, vagyis a művészi objektum és a valóság közötti összefüggéseket. Miért nem? Azért, mert a művészi formát, a különféle alakzatokat, a szobrászatban olykor az anyagot is (Imrich Vaneknál például az aranyat) egy sajátos nyelv sokszor többjelentésű összetevőjeként kell értelmezni. Amiként az irodalomban a szóképek (metaforák, metonímiák és más különféle alakzatok) a művészi megnyilatkozásban transzformálódott átvitt jelentések hordozói, ugyanúgy a szokatlan tárgyképek is a vizuális metafora, szimbólum erejével hatnak. Ezek a különféle eljárással megformált, társított, komponált, összeállított szobrok, tárgyegyüttesek, installációk nem csupán egyfajta esztétikai érzeteket keltő újszerű vizualitást képviselnek ugyanis. Nem csupán a szobrászi technika eljárások és a modern látásmód, a látvány problematikáját foglalják magukba. Olyan, vizuálisan ható térbeli kísérletek ezek, amelyek a legújabb kor összefüggéseinek felismeréséhez, megértéséhez adnak impulzusokat. Hangsúlyozom, csupán impulzusokat, hiszen a vizuális megismerés egy olyan folyamattal teljesedhet csak be, amelyben szükség van a néző fejlett befogadói képességére, kreatív gondolkodására, nem utolsósorban valóságismeretére. Csak az olyan politikai rendszer, amely, hibáinak leleplezésétől tartva, fél a művészi kifejezés tényleges valóságfeltáró erejétől, próbálja meg, illetve igyekszik korlátozni a művészi kifejezés szabadságát, mert veszélyesnek véli, hogy a modern, az absztrahált formában esetleg politikája ellenes dolgokat is bele lehet érteni, illetve magyarázni. A modern művészetben (festészet, szobrászat, filmművészet) ugyanis nehezen lehet pontosan megállapítani, hogy egy-egy absztrahált forma miként vonatkozik a valóságra. Egy ilyen rendszerben mindig megtalálják az ürügyet, hogy azokat a müveket, amelyek a konkrét jelentés mellett félreérthető másodlagos jelentéssel is bírnak, elzárják a nagyközönség elöl. Mint ahogy tették ezt Imrich Vanek esetében is. Nézzük most már, milyen ürüggyel és milyen módon! Imrich Vanek bemutathatta ugyan a műveit a nyilvánosság előtt, de volt úgy, hogy csak a neve elhallgatásával. Kiállítássá rendezhették ugyan az alkotásait, de megtörtént, hogy még mielőtt megnyitották volna a kiállítást, bezárták azt a nyilvánosság elöl. Kifelé, vagyis a nyilvánosság felé anyaghasználatát támadták elsősorban. Az érsekújvári születésű, magyarul is értő művész olyan alapanyaggal dolgozik, amely bár ősrégi, az agyag égetésével kapott porcelán, kerámia, hazai viszonylatban azonban ezt az anyagot a modern kor szellemiségét kifejező térbeli alakzatok megkomponálására nem nagyon használták, sem önmagában, sem úgy, ahogy Imrich Vanek teszi, más nem hagyományos anyaggal (fémek, fa) kombinálva. Holott ez a gyakorlat a porcelánt, a kerámiát mint egyrészt formázható, másrészt festhető alapanyagot Imrich Vanek: Párbeszéd (Ľudmila Mišurová felvétele) használva, a szépművészet két ágát is társítja: a szobrászatot és a festészetet. Azzal vádolták, hogy munkásságával negatívan hatakerámiaművesség máig élő ősi hagyományára, népi vonalára. A kerámiaművesség hagyományának védése a tradicionális, a diktált ideológiára ártalmatlan motívumkincs és formahasználat óvását jelentette inkább. Merthát Imrich Vanek művészetében azt is meg kellett látni, hogy az újszerű kerámiaformálást ő a kor adekvát kifejezésére használja: nem is akárhogyan - nyíltan, kritikusan. Egyik müve (Az aranygyermek) például arról szól, hogy gyermekeinket, az aranyos csöppségeket egy rozoga alapokra épülő világban igyekszünk hazug és képmutató módon tisztességre és becsülétre nevelni. Az anyaghasználat miatti támadás csak leplezte a súlyosabb vétek, az elfogadhatatlan, mert igaz kritika miatti nemtetszést. Bírálták öt azért is, hogy alkotásain egyes részeket aranymázzal von be. Szemet szúrt egyeseknek, hogy túl sok aranyat használ, s vádlón firtatták, honnan veszi. De valójában aligha ez aggasztotta a támadóit. Bizonyára súlyosabb szempont, illetve tény volt az, hogy művészete - nyíltságával - nem rímelt az elfogadott esztétika pártosság alapelvével. Több olyan szavunk, szókapcsolatunk van, amelyben az arany szó szerepel. Vizuális megjelenítésükkel - szimbolikus jelentésüket használja ki a művész üzeneteinek közvetítésére. Tudjuk, mit jelentenek az arany keze van, az aranyember kifejezések. Imrich Vanek emberalakzatainak arany kezük van. Csakhogy, amiként ezek a figurák üzenik, nem mindegy, hogy az aranykezeket milyen munkára használják, az aranyembereket milyen társadalom építésére - talán nem erős a kifejezés - kényszerítik. De az aranymáz jelenti a szürkeségből való felemelkedés lehetőségét, egy más, a miénktől esetleg jobb világ fényét: a reményt. Bárhogy is magyarázták azonban, hihették, hogy Imrich Vanek szembehelyezkedik az uralkodó ideológiával, művészete akkor is és most is, kritikus hangon ugyan, de az emberért kiállt. Meggyőződhettünk erről a művész hatvanadik születésnapjára a Szlovák Nemzeti Galériában rendezett bemutatón is. Beáta Felová,a kiállítás rendezője értékelte úgy a művész eddigi pályáját, hogy művészetének legsajátosabb ismérve a humánum. Imrich Vanek ugyanis humánus életérzéssel, a megbocsátás gesztusával, a legtisztább művészi alázattal mond kritikát a teremtő emberről. S miért lenne az hiba vagy baj, hogy a szürkeség bearanyozásával valóban a felemelkedésért késztetné szárnyalásra az elmét az épp létező rendszerben? TALLÓSI BÉLA Kis NYELVŐR KINEK ESHET BÁNTÓDÁSA? Sporthíreket közvetít a budapesti televízió. A bemondó egy autóversenyző balesetéről számol be: a kanyarban megcsúszott és.felborult az autója, de olyan szerencsésen, hogy az illetőnek semmi baja nem történt. A bemondó szerint: „... a versenyzőnek nem esett bántódása". Talán nyelvbotlásról van szó - mentegetem magamban az új, nyilván először szereplő fiatalembert, de ő megismétli: „... a versenyzőnek nem esett bántódása". Eszembe jut, a mi sajtónkban is olvastam néhány évvel ezelőtt arról, hogy a Csallóközben őstulok csontmaradványai kerültek elő egy tőzegbányából, s „szerencsére a legszebb leletnek, a jó félméteres szarvval ékeskedő koponyának semmi bántódása nem történt". Hogyan eshet bántódása egy koponyának? - tettem fel akkor a kérdést, s kifejtettem: a bántódás testi vagy lelki sérelem, bántalom, ezért csak személlyel, esetleg más élőlénnyel kapcsolatban mondhatjuk, hogy nem esett, nem történt, nem lett vagy nem lesz bántódása. A koponyáról esetleg azt mondhatjuk: nem sérült meg, nem rongálódott meg. S íme, most személyről van szó, mégsem tarthatjuk helyesnek a bántódása esik állandósult szókapcsolat használatát. Nem, mert az sem mindegy milyen sérelmet, bántalmat, azaz történést jelölünk a bántódás szóval. A benne található -ód(ik) képzővel sokszor fejezünk ki személytelen cselekvést; például a becsukódás, felfúvódás szavakban szenvedő jelentésmozzanatot érzünk: ha halljuk őket, maguktól végbemenő cselekvésekre, történésekre gondolunk. A bántódás-nak is tehát magától végbemenő cselekvésre kellene utalnia, eltérőleg a bántás-tói, amely valaki által végrehajtott cselekvést fejez ki. Mégsem így van ez: nem érezzük helyesnek a bántódás főnevet egy magától bekövetkező történés kifejezésére. Nem, mert a bánt alapige jelentését nem ellensúlyozza annyira az -ód(ik) képző, hogy a történés más által való okozását ne éreznénk benne. Ebben a szóban tehát csupán formálisan van jelen e képző; az egész szó azt jelenti, amit a bántalom jelent. Néha nyugodtan felcserélhetjük a két szót; mondhatjuk: nem éri bántás. A nem esett bántódása állandósult szókapcsolatban is csak olyan sérelmet fejez ki a bántódás, amelyet valaki más okozott a szenvedő személynek, nem pedig magától következett be. A Magyar értelmező kéziszótár is ezt a felfogást tükrözi, hiszen így értelmezi a (valakinek) bántódása esik vagy történik szókapcsolatot: bántalmazzák őt. Az eddig elmondottakból, valamint az említett szótár értelmezéséből következően ezeket a tudnivalókat jegyezhetjük meg a vizsgált állandósult szókapcsolatról: 1. csak személlyel, esetleg más élőlénnyel kapcsolatban ajánlatos a használata; 2. csak olyan esetben, amikor a testi vagy lelki sérelem nem magától következett vagy következik be, hanem azt más okozta, mások okozták, illetve okozzák. Nem helyes tehát, ha egy balesetet szenvedett, de épen maradt autóról vagy a balesetet ép bőrrel megúszó versenyzőről azt mondjuk: Sem az autónak, sem a versenyzőnek nem esett bántódása. Ehelyett ezt mondhatjuk: Az autó nem rongálódott meg, a versenyző nem sérült meg. Sőt a megsérült ige mindkét esetre vonatkoztatható: Sem az autó, sem a versenyző nem sérült meg. Nézzük meg azt is, milyen esetekben használhatjuk a vizsgált szókapcsolatot! Ha például egy verekedésből valaki testi sérülés nélkül kerül ki, nyugodtan mondhatjuk róla: Nem esett bántódása. De kilátásba helyezett lelki vagy erkölcsi megtorlásnak - például állásfelmondásnak - az elmaradása esetén is jellemezhetjük a szóban forgó személy helyzetét így: Semmi bántódása nem esett. J AKAB ISTVÁN