Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-25 / 225. szám, szerda

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. SZEPTEMBER 25. N

em súllyal mérhető mérgekről lesz szó, hanem a tervszerű dezinformálás gyakorlatáról, mely irodalmi tájékoztatás leple alatt tenyészti a nemzetiségi előítéleteket. A Literárny týždenník ismert szlovák nyelvű hetilap irodalomtudományt ígér az olvasónak, tájékoztatása azonban mind gyakrabban nacionalista hátterű agymosássá silányul, laza sajtóerkölccsel, a „nemzetinek" minősített érvelések támogatására. A toldozást-foldozást, kitalálást, elhallgatást egyes szélsőséges szerzők tudományos viták szintjére szeretnék emelni, ahol az ellenszenv felkeltése egy másik nemzettel szemben elvi elkötelezettséggé fajul és válik megszokottá. A Literárny týždenník 1991. szeptember 13-i számában többek között Andrej Ferko útmutatását olvashatjuk Túl vagyunk a demokrácián címmel. A szerző ráébreszti olvasóját arra, hogy a demokrácia nálunk már elveszett: „Ha valaki Szlovákiában még Szlovákia függetlenségéről álmodik, egy államjogilag független Szlovák Köztársaságról, az ébredjen fel... Már vesztettünk". Magyarázatában abból a tételből indul ki, hogy a demokrácia győzelmét a magyar kisebbség törvénytelen összefogása akadályozta meg, szerinte ezt tények bizonyítják; Komáromban elnemzetlenítik a szlovákokat, mint Andrej Ferko deklarálja: „a kisebbség diszkriminálja a többséget". A szlovák társadalom állítólagos délszlovákiai elnyomásának a kérdéséhez csatolni kell egy száraz, tudományos adatot hazai dokumentumok alapján, azt, hogy az 1991. évi Statisztikai évkönyv 100. oldalán (Štatistická ročenka, 1990) a szlovákiai magyar nemzetiség létszámát a demográfiai tényezők egybevetése alapján 1988-ig, tudományos előrejelzésképpen, 576 000-ben állapították meg. Az 1991-es népszámlálás azonban jóval kevesebbet, 566 741 magyart talált Szlovákiában. A különbség tehát 9259 személy. Mivel Dél-Szlovákiában - Andrej Ferko úr szerint - a magyarok nyomják el és asszimilálják a szlovákokat, fel kell tennünk a kérdést Ferko úr címére, hogy a több mint kilencezer magyart kik asszimilálták. Részünkről a válasz közismert: a kormányzat iskolapolitikája. Andrej Ferko úr elképzelése szerint Komáromban nem szabad választások útján, hanem valamiféle kinevezések szerint kellett volna létrehozni a városi képviselőtestületet, a helyi kisebbség trónraültetésével. Mivel az események másként zajlottak, a tárgyilagosnak aligha minősíthető szerző szerint: „a szlovákokat gyarmati jellegű kisebbségi sorba kergetik". Jellegzetesen fenyegető tartalmú a zárójeles végső észrevétel: „A sziovák védekezés későn érkezik". Különös, hogy az „irodalmi" jelzőt viselő hetilap szerkesztősége nem képes (vagy nem is hajlandó?) felismerni a legalapvetőbb valótlanságok sorozatát, például, hogy valamennyi nacionalista társadalmi bűvész a magyarországi szlovák kisebbség folyamatos tönkremenéséből bölcsen kihagyja az 1946/47-es lakosságcserét, melynek hatása az amúgy is diaszporikus szlovák etnikumra katasztrofális volt, arról nem is beszélve, hogy több mint egy harmadát felszámolta. Az Andrej Ferko-féle közírók viszont csak etnocidiumról tudnak. A nyelvtörvény körüli vitával kapcsolatban Andrej Ferko úr más szélsőséges nacionalistákat is igyekszik beépíteni a közös küzdelembe, így alkalma adódik a „maticás" nyelvtörvény mellőzését és a koalíciós javaslat elfogadását az SZNTben irredentizmussá fejleszteni: „Roman Kaliský ezt úgy értékeli, mint új határok megvonását Dél-Szlovákiában". Hogy az ún. maticás nyelvtörvényjavaslat mellőzését miféle háttérrel lehet határmódosítástartó - 1990 márciusa óta szinte lehengerlő jellegű - magyarellenes nacionalista izgatás. Az ilyen szellemű átnevelés tisztázására nem a legmegfelelőbb erkölcsi norma a felelősséget a szomszédokra hárítani, miközben a régen letűnt diktátorok eszméi tovább virulhatnak. Ferko úr a megszokott módon célozgat a magyarországi szlovák nemzeti kisebbséggel szemben alkalmazott „etnocidiumra", tervszerű nemzetpusztításra, anyagkezelése a megszokott eszközöket alkalmazza: kihagyások, átírások, valótlanságok. Nem beszél a magyarországi szlovákok tényleges számáról az első világháború után, pedig hasznos lenne a cseh forrásmunkákat is forgatni. E. Čapek prágai szociológus például nak nevezni, ez önmagában is rejtélyes, érdemes viszont emlékeztetni Roman Kaliský egyéb tevékenységére, értve alatta a júniusban közzétett, többek által aláírt kiáltványt a „felháborodott intelligenciáról", mely etnikai alapon követelte egyes parlamenti képviselők szavazati jogának korlátozását. (Tóth Mihály az Új Szóban a társulatot dél-afrikai intelligenciának nevezte, de jelen volt itt némi hitleri-sztálini örökség is.) A Kaliský-féle kiáltványt az SZNT több képviselője is aláírta. Valahol utat tévesztettünk? A mai nacionalista szélsőségekkel szemben érdemes egy mondatot idézni az 1968-as csehszlovák kommunista párt áprilisi akcióprogramjából: „A nemzetiségek aktív közéleti részvételét az egyenjogúságnak, valamint annak az elvnek a szellemében kell biztosítani, hogy a nemzetiségeknek joguk van az őket érintő ügyekben önállóan, az önigazgatás keretében dönteni." Andrej Ferko nem mulasztja el a külpolitikai vádaskodások bevetését sem: „Szlovákiáról Prága és Budapest tájékoztatja a világot. Megteremtik a keletkezésében antidemokratikus rendszer képét, a fasizmus és a kommunizmus előszeretetével". Arról már hallgat a cikkíró, hogy közvélemény-kutatás is van a világon, és aszerint a kizárólag szlovákok által lakott területek népességének 56 százaléka a magyar kisebbség kérdését kitelepítéssel szeretné megoldani. (Sociologia, 1991., 1-2. szám) Erről már egyszer írtam, most azonban meg kell kérdezni Ferko urat, a szlovák társadalom ilyen szellemű meggyőződését Prága és Budapest fejtesztette-e ki, vagy az évek óta 1930-ban 150 000 magyarországi szlovákról tud, F. Koláček brünni egyetemi tanár 1934-ben 200 000-re becsülte a magyarországi szlovákok számát. (V. Häufler és Koreák 1960-ban megjegyezte, hogy az 1920 előtti 150 évben több magyar falu lett szlovákká, mint szlovák magyarrá - Zemepis Československa, 236. o.) Majd következett a második világháború, Gottwald-Okáli lakosságcseréje. Erre már hallgatás a válasz. (Olvashattunk olyan bölcsességet is, hogy 1946-ban Magyarország erőszakolta ki a lakosságcserét.) A nacionalista hangulatkeltés arcvonalában Andrej Ferko a Literárny týždenník 1991. augusztus 16-i számában is kihívó határozottsággal mond ítéletet országok, nemzetek felett, Három magyar hazugság (Tri uhorské lži) címmel. „A kojogosultság bizony nem részletkérdés, hanem bálvány - a sokszor publikált Európán kívüli rendszeres antidemokratikus magyar hazugság". (A ko-jogosultság a kollektív kisebbségi jogokra irányuló követelést jelenti Andrej Ferko meghatározásában.) A kollektív jogok követelése elleni felháborodás nem egyedülálló jelenség, másutt is olvasható, például a Nové slovo 1991. augusztus 22-i számában Ivan Hudec cikkében. A kollektív jogok igénylése itt is irredentizmusnak minősül. A Literárny týždenník szeptember 13-i számában Andrej Ferko harci rádióján kívül ott találjuk Milan Ferko állásfoglalását, melyben a szerző mellébeszélésben és hangvételében túltesz Andrej Ferko „nemzeti" felháborodásain is. Alkotmányvizsgáló cikkének címe: Ha Szlovákia Első Szlovákia akar lenni (Ak Slovensko chce byť Slovenskom I). Az ismert alkotmányjavaslatok összehasonlításával párhuzamosan megrendszabályozza a hazai magyar jelenségeket, bírálja a NYEE politikáját, mert nem hangsúlyozza az államszuverenitás tételét, egyben elítéli őt a koalíciós nyelvtörvény beterjesztése, a „maticás" nyelvtörvény semmibevétele miatt: „A NYEE-nek koalíciós többsége van a parlamentben, így mitől ke'l félnie? A képviselők minden javaslatát megszavazzák. Ezt többször is sikerrel bizonyította, legjellegzetesebben a nyelvtörvény megszavazásakor, mely törvényhozásunk szégyene. A nemzet elutasította, a nemzet elvetette, de a NYEE cinikus arroganciával keresztülvitte szándékát". A szerző nem részletezi, hogy a „nemzet" miként zúzta be a parlament épületének kapuját és ablakait. Milan Ferko - Andrej Ferkohoz hasonlóan - elítéli a komáromi helyzetet, bírálja, hogy az SZNT-ben meghiúsították az elnökség átalakítását, érdekes hátterű érveléssel: „Nem csoda, ha F. Mikloško mint bibliára, úgy támaszkodik az SZNT tárgyalási rendjének kézikönyvére, melyet még V. Šalgovič dolgoztatott ki..." A szerző bírálata nyíltan társadalomellenes, mert ha a kézikönyvet Šalgovič utasítására szerkesztették is annak idején, ugyanúgy érvényes jogszabály, mint a még meg nem változtatott büntetőjogi törvénycikkek. Tehát semmibe venni? Kérdezhetnénk Milan Ferko úrtól. | ilan Ferko méltatlankodik a szuverenitást javasló Deklaráció eddigi sorsa miatt, majd komikusnak tekinthető szinten intéz támadást a magyar képviselői csoport ellen: „Mivel egyensúly keletkezett, az eredményt a magyar pártok határozták meg. Tehát újból bekövetkezett, hasonlóképpen, mint a nyelvtön/ény tárgyalásakor, hogy a szlovák nemzet elsőrendű érdekéről - magyarok döntöttek. Uramisten! Hát ez Nagy-magyarországi (Uhorsko) Ez Tisza Kálmán - ugyanabban az alakzatban, megbújva a legmagasabb szlovák szerv, a törvényhozás leple alatt. Sehol a világon nem volt és nincs olyan állapot, hogy egy ország legfelső tön/ényhozó testülete ilyen nyíltan és rendszeresen saját nemzete ellen lépne fel". Milan Ferko ítélete súlyos, érzékelteti, hogy csak diktatúra teremthet rendet, reméljük azonban, hogy elvetemültségünk a legközelebbi választásokig szilárdan fenntartható. Hinnünk kell abban, hogy a nacionalista tömegtájékoztatás előbbutóbb kimerül, a magyar kérdésben szóhoz jutnak a szlovákság tényleges érdekeit képviselő kezdeményezők is. Addig azonban egy kérdés nyitva marad: mindenkit érdekelhet, hogy a Literárny týždenník (ezt mint előfizető joggal kérdezem) irodalmi-kritikai lap akar-e lenni, vagy elszántan átalakul a nemzeti kisebbség ellen izgató lappá, mert ebben az esetben a Literárny jelző már félrevezető. VISSZHANG A FEKETE-FEHÉR LÁTÁS ATKA Elolvasva a hétfői Llj Szó harmadik oldalán az EGYÜTT ÉLÉS(?) című írást, jól ismerve a szerzőt, első pillanatban megdöbbentem a „nagyszerű" jelzők és az akadékoskodás láttán. De utána elszomorodtam ezen a múlt rendszerből átöröklött fekete-fehér látáson. Az Együttélés támogatói, sőt vezető tisztségviselői is ott voltak a Közös Államért polgári kezdeményezés által rendezett tömeggyülésen. Ezért osztályozni is képesek vagyunk az ott elhangzottakat. Kétségtelen, hogy azokat a véleményeket, amelyek az alkotmányosság és az általános emberi jogokon felépülő demokratikus jogállam mellett állnak ki, maradéktalanul támogatjuk. De voltak olyan felszólalások is, amelyek a föderáción belül két erös nemzetállam kialakítása mellett szálltak síkra. Könnyű saját elmélkedéssel általánosítani, hogy az egész megmozdulás a demokratikus jogok, s jogállam alkotmányos úton való elérését hangoztatta, így ebből következően a nemzeti kisebbségi jogok garantálásáért is küzdeni akar. Viszont magyar nemzeti kisebbségünk nagy része tudatában van annak, hogy a történelmi múlt megtanított bennünket nem elhamarkodottan ítélkezni. Számunkra a mérvadó az, hogy bárhogy is alakul Cseh-Szlovákia államjogi elrendezése, nekünk az egyenjogúság elve alapján nemzeti kisebbségünk jogbiztonságáért, érdekéért kell küzdenünk. Legyen ez a feltételeket meghatározó tényező, a legerősebb argumentum egy több változóval rendelkező bonyolult függvényben. A jelen szlovák nacionalista hullámból kiindulva egy önálló Szlovákia esetén ennek lehetősége minimálisra zsugorodik. A szövetségi államforma megőrzése a demokrácia magasabb szintjének lehetőségét garantálhatja. De az elmúlt évekre visszatekintve már annyira elégedettek vagyunk-e, ami a nemzeti kisebbségek lét- és jogbiztonságát illeti?! A szezon és a fazon nagyszerű hasonlat,, de habár a szezon már itt van, a fazonnal még baj van, mert azt mi magyarok még nagyon elmosódva látjuk. Gratulálok annak, aki egyértelműen tisztán lát ebben a helyzetben és már most tudja, hogy mikor kell igent mondani és mikor nemet. Az ilyeneknek komoly politikai szerepet kéne vállalni napjaink összekuszált erőviszonyában. Szomorú tény, ha valakin eluralkodik a politikai tisztánlátás beképzeltsége. Kár, hogy nem tudunk mindannyian szélesebb dimenziókban gondolkodni, racionálisan mérlegelni, és nem elhamarkodva ítélkezni. Kár! Duka Zólyomi Árpád VISZONTVISSZHANG 1) Igazán jól ismerjük egymást Duka Zólyomi Árpáddal, épp ezért csodálom, hogy a bírálattal elegy újságírói véleményalkotást összekeveri az akadékoskodással. Ez tényleg a múlt rendszerből átmentett politikusi „erény", hiszen e két dolog közt - átok nélkül is - valóban akkora a különbség, mint a fekete és a fehér között. 2) Nem azt állítottam, hogy az EPM támogatói s vezetői nem voltak ott múlt csütörtökön a Vajanský rakparton, hanem glosszámban azt írtam: hivatalosan nem voltak ott. Magyarán: kihagyták a ziccert, hogy nyíltan, ország-világ előtt (például Václav Havel ugyanott elhangzó üzenetével egyidőben) kimondják - igenis, a közös állam, a Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaság megőrzésének hívei. Ez valóban nem szezon, hanem fazon kérdése. Hadd emlékeztessek az EPM egyik leghatásosabb tavalyi, választási jelszavára: Az Együttélés célja az együtt élés! 3) Hogy a múlt csütörtöki rendezvényen voltak, akik a föderáción belük két erős nemzetállam mellett szálltak síkra? Az Együttélés parlamenti képviselői között is vannak, akik - reálpolitikusokként - hasonlóképpen gondolkodnak. Példaként hadd említsem csak Dobos Lászlónak az Új Szó 1991. IX. 16-ai, illetve a Népszabadság 1991. IX. 17-ei számában megjelent nyilatkozatait. 4) összekuszált erőviszonyok? Sajnos, igen! Annál fontosabb, hogy tudjuk: ki kicsoda, hogy ki(k) az(ok), aki(k) nyíltan is kiáll(nak) a szövetségi állam felbomlasztása ellen. Amikor borotvaélen a föderáció, akkor bizony fehéren-feketén, azaz igent vagy nemet kell mondani Ez nem beképzeltség, hanem józanság, esetleg karakter dolga (is). 5) Az elmúlt vasárnap, szeptember 22-én, kb. 20 ezren voltak/voltunk ott Pozsony főterén azon a tömeggyűlésen, amelyen nemcsak a szövetségi kormányfő, hanem a tribünön szót kérők mindegyike a több demokrácia és a kisebbségi jogokat is nyíltan említve, az európai szövetségrendszer, illetve a föderatív államforma fennmaradása mellett tettek hitet. Az EPM hivatalosan (szóban vagy írásban) eleddig ezt a tömeggyűlést sem üdvözölte... És mert „a jelen szlovák nacionalista hullámból kiindulva egy önálló Szlovákia esetén" a nemzetiségi jogok gyakorlásának és a joggal remélt kulturális autonómia kivívásának lehetősége valóban a minimálisra zsugorodik, talán az sem lett volna dőreség, ha az EPM legalább a közös állam fenntartását szorgalmazó, ugyancsak a múlt héten született pozsonyi, avagy a hasonló prágai kezdeményezés valamelyikét nyílt szóval is felkarolja. így ez most már duplán, sőt, triplán kár! Részemről továbbra is őszinte tisztelettel: MIKLÓSI PÉTER w ÉVFORDULÓ A LŐCSEI TÁJKÉPFESTŐ A múlt század első évtizedeinek egyik szomorú tünete a magyar képzőművészetben: a tehetségek tömeges kivándorlása. Ez a kifelévágyódás a hazai kezdetleges viszonyok természetes velejárója, mivel a tanulnivágyó fiatalok számára az iskolák, ha egyáltalában voltak, kezdetlegességükkel még a művészet alapelemeinek megtanítására sem bizonyultak elegendőnek. Ezt példázza a magyar tájképfestészet első nagy hatású mesterének id. Markó Károlynak az életútja is. Kétszáz éve, 1791. szeptember 25-én született Lőcsén. A lublói kincstári uradalom, majd később az egri érsek mérnöke volt. Atyjától tanult rajzolni és festeni. Lőcse fejlett művészi kultúrájából kiindulva ment Pestre, ahol szorgalmasan látogatta az akkor még kezdetleges rajziskolát, majd 1822-ben a bécsi művészeti akadémia növendéke lett. Ifjúkori alkotásaival (Krisztus a keresztfán, Visegrád, Pozsony) a magyar romantikus tájképfestészet legnagyobb ígérete. Olaszországba távozása után, egyéni, friss meglátásokkal, romantikus felfokozással telített hangja belevész a római klasszikus iskola múltakon merengő külsőségeibe. (Róma látképe, Olaszhoni tájkép). Tájképeit háromsíkú kompozíciós módszer jellemzi: sötét előtér, megvilágított középtér és kék távlatba vesző háttér. Úgy határozott, hogy 1843-ban Firenzében telepedik le, ahol az akadémia tiszteletbeli tanára lett. Itt festette többek között Naplemente című nagyméretű képét a bécsi udvari képtárnak. Hazájával is állandó kapcsolatot tartott, ellátogatott Pestre, ahcpl lelkesen ünnepelték. A magával hozott Pusztai tájkép a hazai táj élményét örökítette meg. Markó Károly, 1860-ban bekövetkezett haláláig, a Firenze melletti Villa Appeggiben élt, amelyet egy tisztelője bocsátott rendelkezésére. Az ifjúkori indítások részben feledésbe merültek, viszont id. Markó Károlynak idegenben kialakult klasszicizáló stílusa a hír szárnyán és tanítványai útján hazajutva, rendkívüli hatással volt a kor magyar festőire. Iskolát teremtett, amely évtizedekre meghatározta a magyar tájképfestés útját. DELMÁR GÁBOR DRÁGA SZÜLŐFÖLD Hazamenni címmel jegyzetem jelent meg a Vasárnap egyik augusztusi számának élén. Még csupán készültem megírására, amikor kollégám, szokásához híven, megkérdezte: „Mire veszed majd a figurát?". Azaz mit akarok majd mondani, elmondani. Még nem tudom válaszoltam, csak az biztos, hogy a szülőföld szerepelni fog benne, az egykori otthon udvara, melyet elhagytunk, s amely más már - az elmúlt évtizedek pusztító településfejlesztési politikájának következtében is mint amilyen gyermekkorunkban volt, de azért mégis az egyetlen haza. Ennyi. Az írás aztán már megírja magát, csak el kell indítani. Kollégám éppen készült nyári szabadságára, közös szülőföldünkre, a távoli keleti vidékre, amikor megjelent jegyzetem. Elolvasván, imigyen szólt: „Jó, jó. De én másra vettem volna a figurát". Mire? „Hogy az embernek lassan már arra sincs pénze, hogy hazamenjen, legalább egyszer egy évben meglátogassa szüleit." Látod, ez egy másik cikk témája lehetne, válaszoltam. És az az írás kezdődhetne akár úgy is, hogy: Párizs, Velence, München, Barcelona a legtöbb ember számára csupán álom, sőt sokan örülhetnek manapság, hogy nem hagyták el szülőhelyüket. Legalább nem kell hazamenniük... (bodnár)