Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-23 / 223. szám, hétfő

1991. SZEPTEMBER 23. I ÚJ SZÓ, HAZAI KÖRKÉP OPTIMIZMUS? Itt és most? Igen. Talán akad, aki ezt megmoso­lyogja, a hír mégis igaz. Pozsonyban tartózkodik a világ egyik legnagyobb apolitikus polgári mozgalmának, az OPTIMIST IN­TERNATIONAL-nak alelnöke, James H. HUBBARD úr az Egyesült Államokból. Olvasóink- találkozhat­nak vele ma este 19 órakor a pozso­nyi ISTROPOLIS (volt Szakszerve­zetek Háza) épületében az első emelet PS 4-es termében, ahol elő­adást tart e 73 éve működő huma­nista mozgalomról és annak céljai­ról. A jelenlévők megtekinthetik az idei OPTIMIST INTERNATIONAL Nashville-ben tartott rendes évi kongresszusáról készült videofilmet. A belépés díjtalan (GG) OPTIMISTA HITVALLÁS Fogadom ­hogy erős leszek, és semmi sem zavarhatja meg lelkem nyu­galmát; hogy másokkal csak egészségről, boldogságról és sikerekről be­szélek; hogy mindennek a napos oldalát né­zem, és felhívom rá környeze­tem figyelmét is; hogy a lehető legjobbra gondolok, azon munkálkodom, és a leg­jobbakat remélem; hogy mások sikere ugyanúgy lelke­sít majd mint a sajátom; hogy a múlton okulva feledem a hi­bákat, s a szép és jó emlékek megőrzésére törekszem; hogy mindig derűs arccal járok-ke­lek, és mosollyal ajándékozok meg minden teremtett lényt; hogy önmagam következetes jobbí­tása annyira elfoglal, hogy nincs időm mások indokolatlan bírálatára; hogy nem ér fel hozzám az aggó­dás, a haraghoz túl nemes, a félelemhez túl erős leszek, és így az esetleges gondok nem veszélyeztethetik boldo­gulásomat. OSZTRAK-SZLOVAK KULTURÁLIS ŐSZ KÉPKIÁLLÍTÁS KASSÁN (Munkatársunktól) - Az Oszt­rák-Szlovák Kulturális Intézet a po­zsonyi osztrák fókonzulátussal és a Szlovák Nemzeti Galériával közö­sen az I. Osztrák-Szlovák Kulturális Ősz elnevezésű rendezvénysorozat ünnepélyes nyitórendezvényeként pénteken képkiállítást nyitott Kassán az Állami Képtár Hnilná utca 22. szám alatti kiállítótermében. Az osztrák és szlovák festészet javát bemutató kamarakiállítás meg­nyitóján Michal Zozul'ák, a kassai képtár igazgatója köszöntötte a ven­dégeket, majd Stella Avalone, a po­zsonyi osztrák főkonzulátus kulturá­lis attaséja méltatta a lehetőséget, melyet a Hernád-parti város készsé­gesen megadott e kiállítás megszer­vezéséhez. Dr. Alois Machálek, az Osztrák-Szlovák Kulturális Intézet igazgatója beszédében emlékezte­tett arra, nem volt hiábavaló, hogy 1990. június 30-án Burgenlandban, a potzneusiedli várban az osztrák és szlovák kulturális, gazdasági, tudo­mányos és politikai élet képviselői találkoztak, és létrehozták a Oszt­rák-Szlovák Kulturális Intézetet. No­ha a megalakulás óta sok idő még nem telt el, a két ország kulturális intézményei között máris biztatónak mondható kapcsolatok létesültek. Ennek egyik bizonyítéka az, hogy az első Osztrák-Szlovák Kulturális Ősz megrendezésére is sor kerülhetett. Machálek úr annak a meggyőződé­sének adott kifejezést, hogy ezt a ki­állítást először Szlovákia legszebb városában nyitották meg. A bemuta­tó Kassán kívül októberben Po­zsonyban, novemberben pedig Trencsénben tekinthetik meg a kép­zőművészet iránt érdeklődők. (-szák) NEGYED HARAGSZIK - SÓKSZELOCE BÁNJA A FÖLD A TULAJDONOSÉ! ÉS AZ IGAZSÁG? Kisebb-nagyobb válságövezetektől tarka világunkban már majdhogynem figyelemre sem érdemes, ha két, évtizedeken át egymás mellett békésen élő falu lakosai „háborúsdiba" kezde­nek. Mint például Negyed és Sókszelőce földtulajdonosai. A harag és a háborgás hullámai a békésen folydogáló Vág fölött csak most kezdenek tornyosulni, s amennyiben helyi tapaszta­lataim nem csalnak, a megbékélés kilátásai nagyon csekélyek. Noha lenne megoldás, ha az érdekeltek az érzelmek érve helyett a másik fél létérdekeit is figyelembe vevő észérvekkel vívnák harcukat. Kezdjük a mostani harag megala­pozásánál. A naptárban 1981-et ír­tak, amikor az illetékes minisztérium és a mindenható járási pártbizottság arra hivatott pihent agyaiban egy „nagyszerű" terv született. A haté­konyabb termelés jegyében a Ga­lántai járás több mint fél tucat mező­gazdasági üzeme között kisebb-na­gyobb határrészek cseréltek gazdát. Ennek keretében a közel négyszáz hektárnyi területét eladományozó sókszelőcei szövetkezet vagy 1200 hektárt kapott a mélypontján tengő­dő vágfarkasdi testvérétől. A terület­ből 944 hektár a negyedi kataszter része, amit a tulajdonosok és az időközben önállósult Negyedi Mező­gazdasági Szövetkezet újfent a sa­játjuknak akarnak. Tegyük hozzá, hogy joggal, s aligha kétséges, a kérdéses földte­rületen előbb vagy utóbb ismét a ne­gyediek fognak gazdálkodni. Ehhez senki, még lapunk segítségére sincs szükségük. Meghívásuknak mégis mindkétszer eleget tettünk, mert el­képzelhető, hogy a negyedi-sók­szelócei viszályhoz hasonló nézetel­térések más települések között is felmerülnek, s az itteni tapasztalatok segíthetik a probléma megoldását, mielőtt az érzelmek túlságosan el­szabadulnának. Ugy, hogy az megtörtént a szep­tember 11 -én megtartott negyedi fa­lugyűlésen. Mivel ezen a tulajdono­sok igényelte földterületek ősszel esedékes kimérését is napirendre tűzték, még azok is megjelentek, akiket nem érint közvetlenül a sók­szelóceiek birtokolta terület kérdése. A résztvevők részéről a demokráciá­val összeegyeztethetetlen harcias felszólítások sem hiányoztak. So­katmondó a falugyűlésen elfogadott petíció utolsó két mondata: „Köve­teljük az* SZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumtól, te­gye meg a szükséges lépéseket, hogy 1991. október elsejéig a föld (a Vágón túli, megközelítően 1050 hektárnyi rész - a szerk. megjegy.) végérvényesen visszakerüljön a jo­gos tulajdonosok használatába. Amennyiben e létfontosságú kérdés megoldása továbbra is elhúzódik, mi magunk fogjuk érvényesíteni a föld­höz való jogunkat." Azt, hogy a felszólított minisztéri­um a rendelkezésére bocsátott rövid idő alatt egy jogállamban „végérvé­nyesen" pontot tehet az ügy végére, őszintén szólva nem hiszem. Abban viszont reménykedem, hogy a ne­gyedi szövetkezet vezetősége ké­pes lesz megfékezni az indulatokat, mielőtt azok hullámai átcsapnának a Vág túlsó partjára. Ennek érdeké­ben mihamarabb kölcsönösen elfo­gadható egyezségre lenne szükség. A tárgyalás alapjául szolgálhatna az a feltétel, amit szerkesztőségünkbe küldött levelében a negyedi szövet­kezet elnöke és a polgármester is részletez. A sókszelöceiek a kérdé­ses területből a termelés visszafej­lesztéséhez szükséges ideig 300-400 hektárt használnának, az ezen felüli részt pedig visszaadnák jogos tulajdonosainak. E korábbi javaslatukra a feldühí­tett negyediek már emlékezni sem akarnak, az időhúzásra berendez­kedett sókszelöceiek pedig bánhat­ják, hogy visszautasítottak egy olyan megoldást, amely megmentette vol­na szövetkezetüket a bukfenctől. At­tól, amiről a testvérszövetkezetben senki sem beszél, és amivel a jelek szerint nem is törődik. Sajnos, mert amennyire igaz, hogy a kérdéses földterület a negyedieket illeti meg, úgy az is igaz, hogy azt nem kérték a sókszelöceiek, hanem (felsőbb utasításra) megkapták. Az elmúlt évtizedben e területnek is megfele­lően alakították aktív tagjaik létszá­mát és gazdálkodásukat, amely az itt kiépített, több tíz milliót érő állatte­nyésztő telep elvesztésével halálos érvágást kap. Arról a 80-100(120?) aktív tagról nem is szólva, akiket Sókszelócén a terület és a telep azonnali és együttes átadása után el kellene bocsátani. Mindezt Sókszelócén mondták, ahova a teljes igazság megismerése érdekében szintén elmentem. Tu­dom, ezzel a negyediek haragját vonom magamra, de az, aki elfogult­ság nélkül mérlegel, az ügy rende­zésének túloldali lecsapódásait sem hagyhatja figyelmen kívül. Sokat tehetne a kedélyek lecsilla­pításáért a Galántai Telekkönyvi Hi­vatal és a geodézia. Ha ez a két hivatal a tulajdonjogok igazolásában lépést tartana az igényekkel, s nem lenne vagy tizenöthónapos késés­ben, akkor a negyediek és a sóksze­löceiek ma is békés megértésben élnének. A földtulajdonosok a meg­felelő okiratokkal a zsebükben sza­badon eldöntenék, hogy művelni fogják földjüket, illetve bérleti díj el­lenében átengedik használatra egyik vagy másik szövetkezetnek, esetleg magángazdának. Annak, aki többet fizet. Sajnos, nem így van, mert a hivatalok nincsenek felké­szülve a törvény adta lehetőség gyakorlati megvalósítására, a sók­szelőcei szövetkezet vezetősége pedig épp e rosszra építi „jövőjét". Arra, hogy a tulajdonosok legfeljebb két év múlva jutnak a megfelelő bizonylatokhoz. Van a negyedi-sókszelőcei falu­háborúnak másik oka is, amelynek megoldására egy őszinte tanácsnál többre nem merészkedem. Arról a 110 hektárnyi, ugyancsak a Vágón túli területről van szó, amit a negyedi tulajdonosok 1985-ig használtak. Sokan a 70-80 áras területükön, illetve annak egy részén szőlőt, gyü­mölcsfákat telepítettek. A területet - ugyancsak felsőbb parancsra - a sókszelőcei szövetkezet kisajátí­totta. A szólót, gyümölcsfákat ki­szántották, a kutakat betemették, a kunyhókat lerombolták. A kárval­lottak a földtörvény adta lehetőség szerint most kártérítést követelnek. A volt tulajdonosok vagy kilencven százalékának azonban semmi ok­mánya sincs arról, hogy a geodézia nyilvántartásában szántóként sze­replő területen milyen növényzetet telepített. így a kártérítés mikéntje annyira bonyolult és pergyanús, hogy - a teljes összeveszést mege­lőzve - jobb lenne a föld visszaadá­sától elválasztani. Az ügyek összekapcsolását szor­galmazó felszólaláson túl további két javaslat is elhangzott a falugyű­lésen, amelyek megfelelő helyreiga­zítás nélkül maradtak, s így sokakat félrevezethetnek. A törvény szerint kártérítést csak a tartós növényze­tért (pl. gyümölcsfákért, szólóültet­vényért) lehet kérni, a terület hasz­nálatáért nem. A föld használója, amennyiben megegyezik a tulajdo­nossal, csak ez év júniásától fizeti a bérleti díjat. Tehát az a javaslat is helytelen volt, hogy a föld tulajdono­sának megalázó elmenni a földjét használó szövetkezetbe. Éppen for­dítva, ez kötelessége. Jó lenne, ha az érdekelt negyedi földtulajdonosok felkeresnék a sókszelőcei szövetke­zet illetékes vezetőjét. Nem kizárt, hogy megfelelő visszafizetési köte­lezettség, illetve utólagosan kifize­tendő bérleti díj ellenében mege­gyeznének, s így a sókiak alapprob­lémája legalább részben megoldód­na. EGRI FERENC REFLEX KETFELE EMIGRÁNS Szem- és fültanúja voltam, amikor - van annak már jó egy esztendeje - Vladimír Mečiar kijelentette: csak a hazatért szlovák emigránsok tanácsától mentsen meg bennünket a sors! A meg­jegyzés - lévén hogy a sajtóértekezleten résztvevők zöme nemzetire hangolt újságíró volt - megütközést keltett. Emlékszem, zavart csönd ülte meg hosszú másodpercekig a termet, úgy éreztük magunkat, mint amikor társaságban, jólnevelt hölgyek jelenlétében szalonképte­len kifejezést enged meg magának valaki. Valaki más kérdést tett fel, szabályos kérdést, és megkaptuk rá a szabályos választ. Akkor, persze, Vladimír Mečiar még miniszterelnök volt, és akkor még egyértelműen kiállt a föderáció mellett. Hová lett a tavalyi hó? Úgy vélem, az is sok mindent megmagyaráz a cseh és a szlovák értelmiség, politikai reprezentáció és a két nemzetben táplált hangulat különbözőségének okairól, hogy a szlovák és a cseh emigráció indíttatása, sorsa és működése teljesen ellentétesen alakult. A cse­hek emigrációjának első hulláma 1938-ban és 1939-ben indult meg, abban az időszakban, amikor a fasizmus ellen kellett menekülni. Ezek az emigránsok Franciaországban, Angliában, vagy az USA-ban találtak otthonra. A második menekülthullám 1948 után indult meg Csehországból, és - akárcsak egy évtizeddel korábban, ezúttal is fejlett demokráciákba irányult. Egészen más volt a helyzet Szlovákiában. Innen 1945 után indult meg a menekültáradat, azt követően, hogy megbukott az önálló szlovák állam. Tehát azok hagyták el az országot, akiknek égett a lába alatt a talaj. E tömeg zöme éppen csak érintette Nyugat­Európát, illetve az Amerikai Egyesült Államokat, és mihelyt tehette, minél távolabbi tájakra vonult el. Ausztráliába, Dél-Amerikába, eset­leg Spanyolországba. Oda, ahol kisebb volt a fasiszta múlt miatti felelősségrevonás veszélye. így volt ez egyébként a magyarországi emigrációval is. Akik antifasizmusok okán hagyták el hazájukat, azok kontinensünk nyugati felében, vagy Észak-Amerikában telepedtek le, ezzel szemben az elmenekült fasiszták meg sem álltak Argentínáig, vagy Paraguayig. A nemzeti ideológia e letéteményesei most, 1989 novembere óta sorra hazatérnek Szlovákiába. Vagy testi mivoltukban is szellemi termékeikkel együtt, vagy megelégszenek azzal, hogy csak műveiket juttatják el az óhazába. Štefan Polakovič filozófus és író is az utóbbi módon tért most haza, és a múlt héten megjelent a Literárny týždenník első oldalán. Jellemző a jelenlegi szlovákiai helyzetre, hogy az irodalmi hetilap így mutatja be: „Élenjáró teoretikusa és ideológusa volt a szlovák államnak..." Az a körülmény, hogy Tiso államának elméleti előkészítője volt Štefan Polakovič, önmagában még nem kellene, hogy megbélyegző legyen. 1945 óta, amikor az LT ismertetője szerint „sok más entellektüellel és politikai tényezővel együtt" olajra lépett, nagyot változott a világ. Sok Saulból lett azóta Paul, látván, hogy a szélsősé­ges nacionalizmus zsákutcába vezet. Úgy tűnik, az Argentínába került szlovák nacionalistáknál nem következett be pálfordulás. Polakovič professzor terjedelmes interjújában KŐ kövön nem marad, valahányszor olyan kérdésekről ejt szót, amelyek a világ fejlődését érintik. így van ez az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megítélésében, és ugyanilyen szigorúan vélekedik Masarykról is, de Kusý professzort is mélységesen elmarasztalja, természetesen mindenki mással együtt, aki nem a „nemzet mindenekfölött" jelszó­hoz igazodik. Az interjú elolvasása után eljátszadoztam a gondolattal: vajon hogyan alakult volna Štefan Polakovič tudományos működése, ha 1945-ben nem Argentínáig távolodik el hazájától, hanem mondjuk Párizsban, Londonban ereszt gyökeret, vagy az USA-ban telepszik le. Észrevette volna, hogy ötödfél évtized alatt a nemzeti értékeken kívül más értékek is hatni kezdtek? De ugyanígy feltehetném azt a kérdést is, vajon más lenne-e a nemzetkoncepciója mondjuk Vladimír Mináč­nak (akinek írását a Literárny týždenníknek ugyanaz a száma Polakovič professzor interjújának szomszédságában indítja), aki a kommunista totalitarizmus negyven éve alatt formálódott azzá, ami lett. Mind Csehországba, mind Szlovákiába hazatértek az emigránsok, és kétségtelen, hogy nem kis mértékben hatnak is. Szlovákia egyik tragédiája, hogy úgy alakult az emigrációja, ahogy alakult, és az emigránsok most hazatérve ott akarják folytatni, ahol 1945-ben abbahagyták. Nem járták ki negyven év alatt a polgári demokrácia iskoláját. TÓTH MIHÁLY A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul.) 2145/91 Elek József, 1910. XII. 21, Nagybalog (Donbasz) 2142/91 Elek László, 1925. I. 8. Nagybalog (Donbasz) 2143/91 Elek Júlia, 1928. IX. 20, meghalt, Nagybalog (Donbasz) 2144/91 Elek István Hojda, 1907. I. 16, meghalt Nagybalog (Donbasz) 2145/91 Erdélyi Imre, 1906, meghalt, Tornaújfalu (Muzaltábor) 2496/91 Erdélyi Mihály, 1914. XI. 9, Garany (Donbasz) 2497/91 Erdélyi Kálmán, 1921 V. 7, Ladmóc (Sztálingrád) 2499/91 Egri jános, 1912. X. 26, meghalt, Ladmóc (Krim) 2500/91 Elek József, 1909. VI. 5, Rozsnyó (Kaléria) 2501/91 Estwfan Péter, 1928. V. 5, meghalt, Perbenyik (Krasznoural) 2503/91 Eötvös Zoltán, 1924. VII. 8, meghalt, Nagykapos (Szanborg) 2918/91 Bauernebel Andrej, 1905. VIII. 11, meghalt, Kassa (Janakijevo) 2498/91 Erős József, 1914. X. 22, meghalt, Nána (Kaukaz) 2955/91 Esek József, 1913. II. 12, meghalt, Érsekújvár (Vorkuta-Kraszno­uralszk) 3087/91 Elzer Péter, 1914. I. 29, Szőgyén (Kijev) 3220/91 Erdélyi József, 1903. VII. 11, Tornaújfalu, meghalt (Kaukaz) 3519/91 Elias János, 1915. IX. 21, Feketenyék (Minszk) 3845/91 Erdélyi Géza, 1902. X. 13, meghalt Kalonda (Lazsnyovo) 4025/91 Erban Ladislav, 1924. IV. 13, Kassa (Vorkuta) 4058/91 Erdélyi Péter, 1905. VIII. 24, Vaján (Szanborg, meghalt) 4559/91 Erős Mihály, 1913. IX. 20, Nána (Orel) (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents