Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-03 / 206. szám, kedd

I ÚJ szó, HIT és ÉLET 8 HATEZER ÁRTATLAN EMLÉKÉRE GRÁNITOSZLOP AZ EPERJESI ZSINAGÓGA UDVARÁN Amint arról röviden beszámoltunk, augusztus 18-án Eperjesen ünnepélyes külsőségek közepette leleplezték a második világháború zsidó áldozatainak emlékművét. A fasiszta koncentrációs táborokba elhurcolt zsidók kínszenvedéseire emlékeztet, s egyszersmind tiltakozás az antiszemitizmus, valamint fajgyűlölet ellen. Az ünnepi aktuson részt vett Szlovákia kormányküldöttsége Ján Čarnogurský kormányfővel az élén, továbbá a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttsége Ivan Čarnogurský és A. Nagy László alelnök vezetésével, Emanuel Jakobson, az izraeli parlament titkára, valamint a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének néhány tisztségviselőbe, s több száz helyi lakos. Az Igor és Ivan Šafranko, valamint Peter Doričko készítette emlékmű a maga nemében első Szlovákiában. Figyelemre méltó a kivitelezése is. A héber és szlovák feliratú gránitoszlop megdőlve áll — rézráccsal körülvéve — a zsinagóga bejáratához vezető, többször megszakított, kikövezett járdán. Csupa szimbólum. Az oszlop ferdesége a zsidó temetők többnyire megdőlt sírköveire emlékeztet, a rézrács a koncentrációs táborokra, s a járda megszakítása az európai zsidóságnak a második világháború idején erőszakkal megtört életútjára. Az emlékmű az aránylag épségben megmaradt és máig használt helyi ortodox zsinagóga udvarán áll. Maga a zsinagóga is figyelmet érdemel. Közel egy évszázada, 1898ban épült, mór stílusban, a tokaji zsinagóga mintájára. Gazdag és érdekes belső díszítését szemlélve a látogatók többsége a frigyszekrénynél és a mindmáig szinte sértetlen freskók előtt időz a legtöbbet. Egyebek kőzött azért is került erre a helyre az emlékmű, mert az eperjesi zsidók tragédiája éppen a helyi zsinagógához kötődik a legszorosabban. Miután ugyanis 1942ben a hivatalok betiltótták a zsidó hitközségek működését, oda gyűjtötték be a deportálásra ítélt mintegy hatezer zsidót, hogy aztán többségük a koncentrációs táborokban fejezze be életét... A német hadsereg később garázsnak és istállónak használta a zsinagógát. A második világháború után a megcsappant létszámú és újból engedélyezett zsidó hitközség felújította az épületet, az utóbbi időben pedig igen sokat tett azért, hogy nemzeti műemléknek nyilvánítsák. Értéke és jó állaga a tengerentúli zsidók figyelmét annyira felkeltette, hogy 1989-ben át szerették volna költöztetni az USA-ba... S ha már a történelemnél tartunk, érdemes megjegyezni azt is, hogy az eperjesi zsidók jó hírnevét soksok kiválóság öregbítette Magyarországon és a világban. A hitközség első elnöke az a Hollander Leo volt, aki az 1848—49-es szabadságharc idején magas katonai tisztséget töltött be a magyar hadseregben, s jó kapcsolatban állt Kossuth Lajossal és Klapka Györggyel. Ugyanő 1868ban a magyarországi zsidó kongresszus elnöke volt. Dr. Schiller— Szinessy helyi rabbi szintén aktívan bekapcsolódott a szabadságharcba, s annak bukása után Angliába emigrált, majd a Cambridge-i egyetemen tanított. Révai Samu alapította a neves budapesti könyvkiadót, Sebesi Ernő' a költészetben vált híressé... Folytathatnánk a sort. Az emlékműavatással kapcsolatban Dezider Landa úr elmondta nekünk, hogy az emlékműállítás gondolata tizenhárom évvel ezelőtt, vagyis akkor kezdte komolyabban foglalkoztatni, amikor a helyi hitközségben elvállalta a titkári tisztséget. — Egy ideig az I. világháború áldozatainak az újkori temetőben álló, elhagyatott emlékművét akartam felújíttatni, majd amikor az túl nehéz dolognak bizonyult, egy teljesen új emlékmű tervén kezdtem el dolgozni. Azt is a sírkertbe szántam, de mivel ott igen gyakori a vandalizmus, 1989-ben úgy döntöttünk, biztosabb helyen lesz a zsinagóga udvarán. Nehezen indult a terv megvalósítása — folytatta —, de a városvezetéssel folytatott tárgyalásaink után, s a városvezetés segítségével már könynyebben ment minden. — Mit érzett az emlékműavatás pillanatában, s egyáltalán, mit jelentett az ön számára az esemény? — Örültem és örülök a három évig tartott fárasztó munka beérésének. Mindenekelőtt felkutattuk a távolba szakadt földieink lakcímét, utána többszöri levélváltás következett, majd tervünk megvitatása, későbbkivitelezése, végül pedig a rendezvény előkészítése, életem talán legértékesebb és legemlékezetesebb pillanata volt az emlékmű átadása. Nemcsak zsidó testvéreim arcán fedeztem fel a gyász jeleit, láttam, hogy a kormányelnök és a többi jelenlevő is meghatódott. Teljesült régi vágyam. Van egy emlékoszlopunk, amely örök mementóként figyelmezteti és emlékezteti a jövő nemzedékeket az ártatlan zsidók tragikus sorsára. Arra, amely közülünk bárkinek a sorsa lehetett volna... KÓNYA PÉTER, történész GAZDAG JÓZSEF 1991. SZEPTEMBER 3. LAPSZÉLEN ERKÖLCS ÉS ÍRÁS KAROL WOJTYLA, akit persze sokkal jobban ismerünk és tisztelünk II. János Pál néven, s akit a bulvárlapok csak „utazó pápaként" emlegetnek, maga is az írótársadalom teljes jogú, megbecsült tagja. Számára az „üzenet" a legfontosabb. Az, amit a mű közvetít olvasója számára. A műhelymunka, a megformálás még oly' fontos gondjai kevésbé foglalkoztatták. S ez teljesen érthető, ha belegondolunk abba, hogy a fiatalember a lengyel irodalmat Krakkóban tanulta, tehát abban a városban, ameiynek minden szegletköve a lengyel dicsőségről vallott. Neki egész élete során mégis azt kellett tapasztalnia, hogy e sokat szenvedett nép még mindig nem ürítette ki egészen a keserűség kelyhét. De mint képzett filozófus, azt is hamar átlátta, hogy a megújulásnak erkölcsi síkon kell elkezdődnie. Volt azonban irodalmi tevékenységének egy másik ihletője is. Az a szellemiség, amelyet szintén egészen fiatalon megismert, s amelyet a nagy misztikusok közvetítettek számára. Nem véletlen, hogy doktori disszertációját, amelyet Pierre Paul Philippe irányításával írt, A hit Keresztes Szent János szerint címmel készítette. Egy helyen azt írja e művében, hogy a hit konkrét életével kíván leginkább foglalkozni. Karol Wojtyla, az író, aki nyilván tudatában volt annak, hogy kicsit konzervatív környezete igencsak felhördülne, ha megtudná, hogy tiszteletben álló lelki vezetője verseket ír, első költői művét álnéven jelentette meg, s ma már világszerte ismert és játszott drámai műveit sem mindig a saját nevén adta ki. Pedig ezekben a művekben nagyon is jól rá lehet ismerni egyéniségére, szemléletmódjára, s arra a törekvésére, hogy az irodalmat erkölcsi kérdések kifejezésére szentelje. Wojtyla irodalomfelfogására talán az a legjellemzőbb, hogy minden alkotásában folyamatot ábrázol, amelynek valamelyik pontján felvillan a kegyelem elveszítésének drámai érzése, vagy megtalálásának boldog öröme. Színpadi alakjai megállás nélkül vívják küzdelmüket az erkölcs birtoklásáért, olyan életállapot kiküzdéséért, amelyben nem korábbi bűneik uralkodnak. Talán legismertebb — nem biztos, hogy legjobb — műve, Az aranyműves boltja is ezt a folytonos harcot jelképezi, már színpadra állításának módjával is. A dráma alapkérdése: mit jelent a hűség? Elég-e egyetlen, igaz, nagyon fontos, ígéretünket megtartanunk, vagy vannak e hűségnek olyan dimenziói is, amelyet csak az „örök Aranyműves" mérhet meg igazán hitelesen? S egy másik, ugyancsak rendkívül érdekes drámai alkotásának, A mi Urunk testvére címmel írt színdarabjának is az örök eszmények állnak a középpontjában, az áldozatvállalás, a lemondás, az erkölcsi feladatvállalás példája. Prózaverseiben voltaképp az imádság egy modern kifejezési formájatestesül meg, olyan lelkiállapot tükreként, amely már meghaladja a köznapiságot, de gyakran még keresi a legszebb, s leghitelesebb szavakat eszményei pontos kifejezésére. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek az imádságversek gyakran azért nem fejtik ki teljes hatásukat nyelvünkön, mert fordításuk elsietett, pongyola. Wojtyla sorai ugyanis telve vannak költői szépségekkel, melyeket azonban csak a hosszabb s bensőségesebb tanulmányozás után érezhetünk át. Azt igazolják e gyakran épp szabálytalanságaikkal és merész képzettársításaikkal megejtő költemények, hogy az ima és a vers azonos érzéskör kifejezői. Nem véletlen, hogy számtalan nagy verskultúra kezdőpontján verses imádságok állnak. Volt az emberi művelődésnek egy nagy korszaka, amikor egyremásra születtek a himnuszok. Talán eljön még az a kor, amikor ismét megtanulunk hitelesen, szívből imádkozni, s akkor ismét eggyé válhat költészet és imádság. Wojtyla hiteles példaadónk ebben is. (MN) KÖZBESZÓLÁS „A jogtalan intézkedések nem tartósak" (Sophokles) A -j Új Szó egyik számában AAZ. főtisztelendő Chryzostom Korec bíboros úr őeminenciájának a Život című hetilapnak adott nyilatkozatát olvashattuk. A főpapi kinyilatkoztatásának egy rövidebb, ám felettébb sarkított megállapítását szeretném felidézni: „...a püspökség létrehozása a Szentszék hatásköre. Az nagyon megfontoltan cselekszik és minden lehetséges szempontot mérlegel. Éppen ezért ez a folyamat eléggé hosszadalmas. A szlovákok például a nagyszombati érsekség megalapítására 70 esztendőt vártak, az önálló egyháztartományra pedig több mint 1000 évet. A cédrusok lassan nőnek." A bíborosi intelem a szlovákiai magyar katolikusok komáromi püspökségének felállítására vonatkozó kérelem elutasítására utal. Nos, bevallom, korántsem vagyok egyháztudós, ám nyolc esztendőn át a komáromi bencés gimnáziumnak növendéke voltam, így apologetikát egyéb egyházi tanításokból is merítettem, a négy felső osztály esztendeiben pedig paptanáromnak voltam állandó ministránsa. Később mint joghallgató Prágában a neves egyházjog profeszszoránál, dr. Hobzánál a témakörből sikeresen államvizsgáztam, így magam is tisztában vagyok, hogy a Szentszék prioritásos joga kijelölt papjait a püspöki tisztségbe kiemelni. Bugár Béla, az MKDM elnöke s vele a szlovákiai magyar keresztény párt vezetői is tisztában voltak ezzel a tézissel. Hogy mégis megtették a magyar pöspök kinevezésére tett javaslatukat, azt — szerény véleményem szerint— a történelmi helyzet kialakulása sürgette és tette szükségessé. Az 1989 őszén bekövetkezett vallás-szabadság beteljesedése, az újkori krisztianizálódás, a vallási hovatartozás nyílt megvallása, mind-mind logikusan azzal a reménnyel töltötték el a szlovákiai magyar hívőket, a reformátusokat, evangélikusokat, a szabad egyházak tagjait, akárcsak a katolikusok százezreit, hogy maguk meggyőződésének és hitéleti óhajuknak már semmi sem állhat útjában, legfőképpen nem a nacionalista és nyelvi sorompók. Ezt bizonyította II. János Pál nagy jelentőségű csehszlovákiai szentbeszéde, melynek egy részét magyar nyelven az itteni kisebbségi sorsban élő magyar polgárokhoz intézte. Debrecenben is a béke és összetartás jegyében tartották meg a reformátusok világösszejövetelét; s hasonló szellemben gondolkodnak az evangélikusok. Nem utolsó sorban ezt tette a Magyarország különböző településein megjelenő Szent Péter földi utóda tiszteletére egybegyűlt katolikusok több milliós tábora augusztusban. Annál érthetetlenebb a szlovák papság két kiválóságának hazai magyar hívőkkel szembeni, krisztusi alázatra nem valló megnyilatkozása. Főleg akkor érthetetlen ez az importunus felszólalási készség, ha figyelembe vesszük, hogy a pápa ökumenikus célokért küzd. II. János Pál Budapesten is egyenesen kifejezésre juttatta ama óhaját, hogy a zsidó egyház képviselőivel is szeretne találkozni. Ugyanakkor a „kis Róma" egyházi főméltósága nemrégiben eltiltotta az egyházmegyéjéhez tartozó papjait a komáromi ökumenikus találkozótól; s most meg a nyitrai bíboros úr, a szlovákiai magyarság által is nagyra tisztelt főpap állt sorompóba, már-már a félrevezetés mércéjével kokeítáló történelem-magyarázatával. Őeminenciája ugyanis azt állította: a szlovákoknak több mint ezer évet kellett várniuk az önálló szlovák egyháztartomány létrejöttére. Ám itt valami nem stimmel — ha e késedelmet a magyarokra kívánná hárítani. Szent Istvánt ugyanis 974 táján keresztelte meg Adalbert prágai püspök, Gizellával 997-ben lépett házasságra, s csak azt követőleg kerül sor a magyar királyság lassú ütemű krisztianizálódására, hisz az akkori fiatal egyház papjai idegen területről jöttek, és nemhogy szlovákul, de magyarul sem tudtak. Nem volt hát gyerekjáték a néppel való kapcsolatfelvétel, s inkább csak latin nyelven próbálgatták a kommunikálást. Ebből is kitűnik, hogy a nyitrai bíboros úr panasza nem stimmelhet a felpanaszolt időszakra. Ha a szlovák történelemtudomány például Matúš Čákot — Csák Mátét — saját népe nagy fiának tartja, akkor a királyi hatalmat élvező nagyúr vajon mit tett? Mert hiszen tehetett volna kora katolicizmusa, illetve a szlovák érsekség megteremtése érdekében. Az ő korában az egyházi tisztségviselők nemigen ellenkeztek a földi hatalmasságok kéréseivel szemben, de azok sem száiltak szembe egy igazi „kiskirály" akaratával. Vajon ki volt ekkor és más korszakban a ludas, hogy nem valósult meg a katolikus szlovákság jogos érdeke? Tőzsér Árpád a 0.0001 című tanulmányában kemény szavakkal bírálja a közeli és távoli múlt nemzetiségi politikáját, nem kímélve a túlzók, a hetvenkedők egyikét sem. S ahogy a letűnt ánti világban a szlovák klérus legjobbjai keményen harcoltak, szálltak szembe következetesen híveik és a szlovák nép érdekeiért, s tőlük tanulva tesszük ezt ma mi is — ha veszélyeztetve látjuk az itt élő magyar kisebbség létkörülményeit; ha a többségiek semmibe veszik, vagy akár megcsonkítani akarnák a szabad szó használatát, vagy jogos egyházi vonatkozású kívánságainkat. Hollýék, Štúrék nemzetvédő taktikájával, módszereivel fogjuk következetesen visszaverni az egyes szlovák nacionalista körök bennünket ért jogtalan és nemtelen támadásait. Békét akarunk, ám nem tűrjük, hogy nemzeti becsületükben támadják és rágalmazzák a szlovákiai magyarokat. Nem egyszer adtuk tanújelét annak, hogy az itt élő magyarok a Csehszlovák Köztársaság békés, alkotó polgárai, s azok is kívánnak maradni. Azzal a „különbséggel", hogy a jövőben meg fogják követelni az egyenjogúságot. Ahogy azt az alkotmány minden szabad polgárunk számára kimondja, nem fogjuk szótlanul hagyni néhány (vagy akár több) hangadó zsarolásé. Álapvető emberi jogaink értelmében visszautasítjuk a többségnek a nagyobb darab kenyérre való valamiféle „nemzeti előjogát", a különleges elbánásra való prioritását faji, nemzeti, vagy vallási alapon; de azt sem ismerjük el, ha egyesek kisebbségi polgártársaink ellen a régmúltból táplálkozó szemet szemért, fogat fogért elvet akarnák az apák unokáira, dédunokáira alkalmazni. A gyűlöletre való buzdítás az nem a Jó Pásztor tanítása. A Mester mindenkor a szerénységre, s nem az önteltségre oktatta tanítványait. Márpedig félő, hogy az effajta főpapi szózat nem az apostoli elhivatottságból eredő hang, ebből sajnos, inkább a retorzióra való ösztökélés hangja csendül ki. B

íboros úr, az itt élő magyar katolikus hívők ájtatos serege s vele együtt a közös élet kiteljesüléséért síkraszálló magyar ajkú nemzeti kisebbség azt szerette és áhította volna, ha a Životnak adott nyilatkozatában inkább neves premontrei papköltő szavait hirdette volna meg: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld." Spectator A SZLOVÁKIAI MAGYAR PÜSPÖKSÉGRŐL (Pavol Kovát felvétele)