Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-10 / 186. szám, szombat

3 HÍREK - VÉLEMÉNYEK ÚJ szó

i 1991. AUGUSZTUS 10. FUTAMOK AZ IDŐVEL BARTUSZ GYÖRGY KIÁLLÍTÁSA A SZLOVÁK NEMZETI GALÉRIÁBAN ^yartusz György festő- és W szobrászművész poLJ zsonyi kiállítását nézve, és a sajtótájékoztatón a művész vallomását hallgatva, Kertész Ákos Makra című regénye jutott eszembe. Főhőse, Makra Ferenc, aki bár nem volt szobrász, egyszer másfél milliméteres vaslemezből megformázott egy emberi fejet. A fej a munka, a hegesztés során deformálódott, s mire kész lett, Makra alig ismert rá. Nem olyannak akarta megcsinálni, amilyennek sikerült, de a végeredmény, a lemez-fej így is tetszett neki, jónak tartotta. Nem is akarta kijavítani, mert úgy érezte, hogy a szobor így, a hegesztéstől eltorzulva lett IGAZ, és ha kijavítaná, HAZUDNA vele. Bár úgy érezte, a lemez-fej mondanivalója nem az ő mondanivalója, hanem a hegesztópisztolyé, mert ő egész másképp tervezte, de a hegesztésnél elhúzta a meleg, tehát véletlenül lett olyan, amilyen lett. Ez a véletlen viszont nagyon is korszerű művészi probléma. Hiszen - olvashatjuk a Makrában - az ember uralma a saját teremtményei fölött korlátozott, a jelenséget előidézi, de nem ő hozza létre, és az anyag a saját belső dinamikája szerint alakítja önmagát, a véletlennek a műalkotásban egyre nagyobb szerepe lesz... írtam már néhányszor, vagy legalábbis utaltam rá, hogy általában azért vonakodunk a modern képzőművészeti alkotásoktól, mert rosszul közelítünk feléjük. A klasszikus alkotások hatására "kialakult szépségeszmény tükrében próbáljuk értékelni a modern mű látványélményét is. (Nem tudatosítjuk azonban, hogy a klasszikus általában azért tetszik, s azt azért fogadjuk el, mert szép, s nem annyira azért, mert értjük is. A modern pedig esetenként nem szép, tehát nem is tetszik, tetszhet a klasszikus értelemben.) Az egyik kortárs művészi probléma az anyag (anyagi világ) és az ember kapcsolatának megjelenése az alkotáson különféle tényezők hatására. Konkrétan Bartusz György esetében ez a tényező az idő és az ember (maga a művész) által valamilyen formában kifejtett energia, erő érvényesítése az anyagon. Próbáljunk még megérteni valamit a műről! A mű maga a természet (annak valamilyen része), amelyet a művész valamilyen módon, valamilyen eszközzel, tehát valamilyen sajátos, azaz másokétól különböző technikával alakít. (Ettől egyedi minden alkotás.) Az a tény, hogy a természet állandóan változik, s ez nemcsak az ember alakító erejének az eredménye, hanem más, az embertől független tényezők hatásáé is (az időjárás, az idő múlása stb.), szülhet egy olyan elgondolást, hogy a külső világot tükröző műalkotás akkor lesz valóban adekvált, ha az alkotás folyamata minden formáló, alakító tényezőt érvényesít. Ha a művész kísérletet tesz arra, hogy a tőle független tényezőket (idő, energia, véletlen) beépítse a természet művészi formálásának folyamatába. így a végtermék (talán szokatlan a kifejezés a művészi alkotások megnevezésére, de szemléletes) nemcsak az ember, a művész belső világát, hanem az anyag belső dinamikáját és a külső tényezők hatásmechanizmusainak eredményeit is elszenvedi és tükrözi. A mű tehát nem egy pontos szerkesztéssel megteremtett szépséget, hanem egy több irányból érkező impulzusokkal alakító, teremtő folyamat ,,bevégződését", végét, eredményét mutatja. Ez a folyamat, minthogy itt nagy szerepe van a véletlennek, egyszeri, utánozhatatlan és esetenként irányíthatatlan. Ilyen folyamattal jöttek létre Bartusz György gipsz- és téglaobjektumai, a hasadt (törött) deszka- és kőobjektumai. Ezek esetében a különféle szilárdságú, halmazállapotú, sűrűségű anyag ismeretlen és ismert tulajdonságainak és az emberi energia (erő) ilyen vagy olyan beavatkozásainak kölcsönhatásaiból születik a mű. Ez a fajta teremtő eljárás a hagyományos művészi alkotás gyakorlatával alig-alig rokonítható. Inkább valamiféle, az emberi belső - a szellemi és lelki szféra - és a külső világ felfedezésére tett olyan kísérletet jelent, amely ezek - a lélek, a szellem és az objektív valóság - kapcsolatának vizuális megismerését az esztétikus és az antiesztétikus kategóriák elfogadásával igyekszik lehetővé tenni. Ha egy festő klasszikus vagy modern eszközökkel képet fest, azt általában annyi ideig festi, amíg nem érzi, hogy elkészült. De az idő mint tényező a festői világkép intenzív megnyilvánulásának alakítója lehet. Bartusz Györgynél legalábbis az. Ö ugyanis előre megszabja, hogy egy-egy képen ennyi és ennyi ideig fog dolgozni. Célja, hogy az alkotás folyamatával a megszabott időegység, lehetőleg minél rövidebb idő alatt minél közelebb kerüljön a saját énjéhez, s a külvilágról alkotott értékeit, belső igazát minél intenzívebb átéléssel, vizuális jelek formájában kivetítse. A

külső tényezők befolyásának érvényesítésében még ennél is tovább megy Bartusz György. Az időtényezőnek az egyén énjére kifejtett hatását az energia-, illetve az erőtényezőnek a művészi alakításra kiválasztott objektumra irányuló hatásával társítja. Vagyis a vizuális jeleket a megadott időegységen belül már nem saját kézírásával hozza létre, hanem az anyagra kiöntött festékre ható ütések (le-) nyomataiként teremti meg. Bartusz György alkotásait Zuzana Bartošová, a galéria igazgatója rendezte kiállítássá, a kortárs képzőművészek műhelyeiből válogató Szondák című kiállítássorozat második bemutatójaként. TALLÓSI BÉLA AZ UTÁNPÓTLÁSRA IS GONDOLVA A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPRAJZI TÁRSASÁG TOVÁBBKÉPZŐ TANFOLYAMÁRÓL Bármely tudományos diszciplína csak akkor életrevaló, ha képes kialakítani és kinevelni maga körül olyan szélesebb réteget, amely egyrészt hozzáértéssel viszonyul az adott szakágazat tudományos eredményeihez, problémáihoz, másrészt, ha folyamatosan képes gondoskodni a szakmai utánpótlásról. Kisebbségi viszonyaink között még inkább igaz ez, hiszen, mint tudjuk, a szlovákiai magyarság létezésének hét évtizede alatt - a tiszteletre méltó erőfeszítések és a szórványos, ám kétségtelenül fontos eredmények ellenére - szinte egyik tudomány területén sem tudott „kitermelni" megfelelő módon képzett, nemzetközi mércével mérve is ütőképes, hosszú távon eredményesen tevékenykedő kutatói gárdát (most természetesen azokról az elsősorban társadalomtudományi szakágazatokról beszélek, amelyeknek, a kisebbségi mikrotársadalmon belül meghatározó szerepük van - lenne). Ahhoz, hogy kimagasló tudósaink legyenek, nagyszámú ,,közepes", ám jólképzett szakemberre és még több értő befogadóra van szükség. A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság mindezeket felismerve, megalakulásától (1989) tudatosan törekszik egyrészt a népi kultúra értékeinek, a néprajztudomány eredményeinek minél szélesebb körű terjesztésére (lásd például a rádióban futó ismeretterjesztő sorozatot, Néprajz mindenkinek címmel), illetve utánpótlás biztosítására. Ez utóbbi alatt természetesen nem csak a szűken vett szakmai utánpótlást kell érteni, hanem a fentiekből következően egy olyan, szélesebb társadalmi réteg kialakításának az igényét, amely fogékony a néprajztudomány problémái iránt. Ennek érdekében, a Szanyi Mária irányításával dolgozó pedagógiai munkacsoport tevékenységének köszönhetően, a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozatán fakultatív néprajzoktatás indult meg, valamint kezdő pedagógusok és pedagógusjelöltek részvételével néprajzi szemináriumok, illetve néprajzi továbbképző tanfolyamok szerveződtek. E rendezvények elsődlegesen pedagógiai célzatúak, hiszen az élő népi kultúrát még ismerő pedagógusok, népművelők lassan nyugdíjba vonulnak s a helyükbe lépőknek sem személyes élményanyaguk, sem könyvekből szerzett ismereteik nem lesznek erről a napjaink általános műveltségét egyre inkább meghatározó sajátos kultúráról. Ezért akarunk gondoskodni az utánpótlásról, s persze, ha közben egykét jószemű hivatásos vagy önkéntes néprajzkutatót is nyerünk, az külön plusz. A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság I. néprajzi továbbképző tanfolyamát tavaly nyáron a gömöri Domicán rendezte meg, ahol a résztvevők - amellett, hogy neves magyarországi, erdélyi és hazai néprajzkutatóktól előadásokat hallgathattak - konkrét néprajzi gyűjtőmunkát is végeztek a közeii Kecsőn. E szárnypróbálgató kutatások dolgozatokban testet öltött eredményeit a CSMNT Utánpótlás címmel külön kis füzetben jelentette meg a II. néprajzi továbbképző tanfolyamra, amely 1991. július 13-20 között zajlott le az abaúj-tornai Szepstoen. A program itt is a tavalyihoz hasonlóan alakult: a mintegy húsz résztvevő (akik elsősorban a galántai gimnáziumból, a Nyitrai Pedagógiai Karról és helybeliekből verbuválódtak), az első két napon előadásokat hallgattak. Dám László magyarországi etnográfus a néprajztudomány alapjairól, munkamódszereiről beszélt. Barsi Ernő lebilincselő előadásában arról szólt, hogy a pedagógus munkájában milyen szerepe van a néprajznak, majd Rémiás Tibor miskolci történész Torna vármegye 18. századi népességével foglalkozó beszámolója következett. Viga Gyula, a miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzkutatója az Alföld és a Felföld közt évszázadokon át tartó árucsere-kapcsolatokról, azok szélesebb körű jelentőségéről beszélt; Szanyi Mária a népi vallásosság kutatásának eredményeit, lehetőségeit foglalta össze. Bodnár Mónika, a putnoki Gömöri Múzeum munkatársa Bódva-völgye népességét, a néprajzi térképeinken eddig fehér foltként jelentkező tájat kísérelte meg néprajzi-történeti módszerekkel körvonalazni. E sorok írója pedig a mai szlovákiai magyar nemzeti kisebbség néprajzi kutatásának eredményeit vázolta fel. A tanfolyam hátralévő részében néprajzi-muzeológiai előadások hangzottak el: gyakorló restaurátorok adtak tanácsokat bizonyos gyűjteménykezelési'kérdésekben. Ezután a társaság nagyobbik fele, Szanyi Mária irányításával a közeli Bodolón végzett gyakorlati néprajzi kutatómunkát, pontosabban: ismerkedett a tudományszak sajátos kutatási módszereivel, miközben konkrét kutatási eredményeket is produkált. Egy kislétszámú csoport, Bodnár Mónika vezetésével, a szepsi tájház gyűjteményének a nyilvántartásba vételét kezdte meg. A tanfolyam - StószMecenzéf-Jászó útvonalon - néprajzi-művelődéstörténeti kirándulással zárult. A kétségtelenül eredményes egy hét után reméljük, sikerül megjelentetni az Utánpótlás második füzetét, és abban is joggal bizakodhatunk, hogy a Szepsiben megkezdett és megismert munkát a résztvevők lakhelyükön legalább olyan lelkesedéssel és szeretettel folytatják majd. LISZKA JÓZSEF DIÓHÉJ CSINOVNYIKLAND A csinovnyik, az anyag megmaradásának törvénye szerint, nem vész el, csak átalakul. Tapasztaljuk ezt, az idestova két esztendeje zajló zajos rendszerváltás vajúdását figyelve. Napjainkban, amikor egész vidékek, régiók maradnak munkahely, kényért adó ipar nélkül, ez a poloskahad egyre vígabban szaporodik. Elült az első széljárás, meghúzódtak, elősereglettek, megtörténtek a székcserék, s már akkora a siserehad ismét, hogy beleszédül az ember. Ez a csótányhad, amely előtt csúszottmászott, kilincselt a polgár, intézte loppal ügyeit munkaidő alatt, amely keserítette napjait a szocializmus vidám barakkjában, nos, ez a fajta alkalmazkodik a legrugalmasabban. S miért is ne tenné, ha hagyják? Ehhez ért, ezt csinálta évtizedeken keresztül, mást nem is igen tudna. Miért is ne, ha a kormány dédelgeti őket, s akkora járási és körzeti hivatali sáskajárást zúdított az önkormányzatok nyakába? Hogy falvaink, kisvárosaink lepusztultak, tehetetlenül vergődnek a nincstelenségben, amelyet örökül kaptak? Hogy nincs hová hordani a szemetet, hogy nincs gázvezeték, vízvezeték, nincs pénz az éjszakai világításra? Hogy minden bajos ügyben a szent HIVATAL dönt továbbra is? Az önkormányzatok naponta tapasztalják, milyen veszélyei vannak a megkötözött kezű demokráciának, a deklarált, de nem gyakorolható szabadságnak. Dehát mit tehetnénk ekkora birkalélekkel, amelyet belénk neveltek, mihez kezdenének a képviselők és törvényhozók, akik szintén (tisztelet a kivételnek) Gogol köpönyegéből bújtak elő, s hogyan váltanának szemléletet például a szerkesztő urak, ha ebben a szellemben és miliőben ették meg kenyerük javát, s prédikáltak a vízivás előnyeiről a rendszerek legjobbikában? Mint, teszem azt, a kormány napilapjának nemrégi számában az az újságíró, aki a meggazdagodás mételyét vette tollára. A cikkíró zseniális okfejtése szerint a meggazdagodás beteges dolog, förtelmes túlkapás, melyet illenék már szabályozni valami módon, hiszen Szlovákiában egyre több a milliomos, sőt, olyan esetek is vannak, hogy a kisprivatizáció során százmilliókról hallani egyes újgazdagok esetében. Nota bene, hörgi a csinovnyiki észjárás, találjunk valami szabályozót, mielőtt nyakunkra nőnének a gazdagok! Az ám, a szabályozók! A rendeletek! Az ukázok és előírások! Súgnék egy ötletet az illetőnek: Nyugaton már rég rájöttek, hogy a harácsolás, mint természetes emberi hajlam, aligha irtható. Itt nem segítenek a szabályozók és az erkölcsi dumák. A gazdag embert egyszerűen meg kell adóztatni, hogy új munkahelyeket csinálhassanak az utcán lődörgőknek, és segélyt adhassanak az elkeseredetteknek. Mert ha valaki van olyan pofátlan, hogy embertársaival nem törődve, milliomossá merészel lenni, legyen olyan fasza gyerek, és segítsen a rászorulókon is. Elég csúnya gyakorlat, de egyelőre nem találtak ki jobbat. Igaz, létezik olyan ősi iparág is, mint az adócsalás, s ezt szabályozandó, ismét csak egy csinovnyik-hadseregre van szükség. Nincs mese, a kört nem lehet négyszögesíteni... (kövesd i) Bartusz György: ALKONYA T (Ľudmila Mišurová felvétele)