Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-05 / 181. szám, hétfő

neveles rtrcwS rrrrrmrnmnrmmUJ itfv SZEPTEMBERRE BEGYÓGYULNAK A SEBEK? NA ÉS AKKOR ML VAN? Az iskola amúgyis megtépázott tekintélyének, zilált belső életének semmi sem árthatott volna jobban, mint az a lárma, hercehurca, primitív adok-kapok, m^ly az elmúlt tanév végén lezajlott igazgatóválasztást kísérte számos iskolában. Hogyan is hihette az oktatási minisztérium - főként, ha eszébe jutottak a tavalyi igazgatóválasztások körüli viharok -, hogy ezúttal sima ügy lesz a tisztújítás?! Miért gondolta, hogy a pedagógusok mások, mint a többi ember, hogy ők majd egymás véleményét meghallgatva és tiszteletben tartva, a demokrácia játék- és illemszabályaihoz igazodva, nem egyéni vagy klikkérdekeket, hanem a közös célt - esetünkben a gyermeket, a tanulót - látva fognak dönteni? Csendben. Bizony, esendő emberek ők is, akik ráadásul az előző rendszer leginkább kiszolgáltatott és megalázott rétegeihez tartoztak. Csoda-e, ha ma már jószerivel csak nőket találunk a pályán...? Csak ők bírták ki, annyi - a kétezer koronát tíz év gyakorlat után is alig meghaladó - fizetésért, a férfi pedagógusok zöme elmenekült vagy el sem kezdte. De hagyjuk, a téma ismerős. A legjobb lenne elfelejteni a mostani igazgatóválasztást is, csakhogy az egészben van egy, első pillantásra jelentéktelennek tetsző mozzanat, mely azóta sem hagy nyugton, különösképpen, hogy következtetni lehet belőle, illetve pontosan illusztrálja, miként és milyen fontossági sorrend, ha úgy tetszik értékrend szerint zajlik nálunk az oktatásügy megreformálása. Nem az igazgatóválasztás lebonyolítási módjáról szóló, enyhén szólva is ellentmondásos - ilyenképpen kinek-kinek a tetszése szerint értelmezhető - minisztériumi leiratra (ha rosszmájú akarnék lenni, írhatnám, a múltból visszaköszönő, az iskolák önállósulását, autonóm szerveződését gátló központi ukázra) gondolok, mégcsak nem is az újonnan alakult iskolai szervek jól-rosszul eljátszott szeNémi túlzással, nyakra-főre alakulgatnak mostanában tájainkon a magániskolák. Szinte nincs olyan hét, hogy valamelyik napilap ne adna hírt egy-egy újabbnak a megalapításáról. Oktatásügyünk válságban leledzik, és úgy tűnik fel, a magániskolák léte egyben valamiféle kiutat is sejtet. Nem túl olcsót, zökkenőmenteset, de mégis - kiutat. Vagy mégsem? És ha mégis, akkor kinek? És milyen áron? Utolsó kérdésemmel nem az anyagiakra utaltam, hiszen köztudomású, hogy a magániskolákban ötszáz csehszlovák korona a „beugró" havonta. Arra gondoltam, tudaI tosítják-e újgazdag, illetve többnyire ,,régigazdagból" újgazdaggá avanzsált uraimék: azzal, hogy magániskolába adták gyermekeiket, egy, tájainkon legalábbis, első stádiumában levő kísérlet alanyaivá tették őket. Felfigyeltek-e rá, hogy a magániskolák zömében állami iskolákból - a „mellékes" kedvéért - féligmeddig „dezertált" pedagógusok oktatják szépreményű csemetéiket? Olyan pedagógusok, akiket az adott magániskola alapítója képes rövid úton, néhány szóval a mennyekbe emelni. Ám mindenképpen elgondolkodtató, hogy nagy részük csupán félállásban vállalja a tanítóskodást a magániskolában. Ez két dolgot jelenthet: 1. az illetők valóban jó pedagógusok és tálentumuktól nem akarják megfosztani azon állami iskolák diákjait sem, melyekben főállásban tanítanak (ebben az esetben viszont nem világos, hogy miért fire"őére vagy éppen a szülők, önkormányzatok beleszólási jogának érvényesülésére stb., hanem magának az igazgatóválasztásnak az időzítésére. Sejtem én, a minisztérium nem akarta, hogy a tanév közben bármi is megzavarja a tanítás-tanulás menetét, ezért döntött az utolsó hónap mellett, amikor már fogytán a tananyag, lazul a feszültség, kirándulások tarkítják a napokat, gyermek és pedagógus egyaránt a szünidőt várja. Igen ám, csakhogy több dologról megfeledkeztek, másokra talán nem is gondoltak. Hogyan is hihette a minisztérium, hogy az igazgatóválasztás mindöszsze egy-két júniusi napig (esetleg hétig) tartó ügy lesz? Tudhatták volna, abban a pillanatban „megkezdődik", amint megjelenik és eljut az iskolákba a róla szóló, kötelező érvényű leirat. És az a pillanat nem júniusban volt, hanem hetekkel korábban. Olyan időszakban, amikor a gyerekek talán a leginkább igénylik a pedagógusok figyelmét, türelmét, segítségét, amikor zömük éppen hogy nem lazsál, hanem erősít, a jobb bizonyítványért, felelni akar, javítani jegyén. Olyan időszakban, amikor külön figyelmet kell szentelni a felvételire készülő nyolcadikosoknak, az érettségizőknek, jövőjük alakulásának, mellyel sok szülő helyett a pedagógus, illetve az iskola kénytelen törődni, egymagában. Olyan időszakban, amikor az utolsó dolgozatok íródnak, melyek eredményei gyakran döntően befolyásolják, végül is milyen érdemjegy kerül a bizonyítványba, következésképpen fel kell rájuk alaposan készülni, pedagógusi közreműködéssel. Olyan időszakban, amikor az eddig lebecsült, a pedagógusok részéről (tisztelet a kivételnek) sétalovaglásnak tekintett, fél vállról kezelt júniusi kirándulások, szórakoztató foglalkozások tartalmát, kivitelezésének formáit, módját kell megbeszélni, s nem utolsósorban már oda kell figyelni a jövő tanévkezdésre is, zessek én tandíjat, ha gyermekem, legalábbis ezektől a tanároktól, ugyanazt kapja-kapná az állami iskolában is); 2. az illetők nem is olyan jó pedagógusok, csupán a pénz vonzza őket a magániskolába, ugyanakkor viszont ők is tisztában vannak a kezdeményezés kísérleti mivoltával, és egyelőre nem mutatnak sok hajlandóságot az iránt, hogy a bizonytalanért otthagyják a biztosat ... Nemrégiben, a több tucatnyi magániskola-alapítóval (mások által) készített interjú elolvasása után személyesen is részt vehettem egy jövendőbeli magániskola efféle első közgyűlészserű alapítási ceremóniáján. Pontosan olyan volt, amilyenre az említett interjúk alapján számítottam-szám íthattam: az alapító hoszszú percekig magasztalta iskolája majdani, az oktatást „természetesen" csupán félállásban vállaló tanárait, csepülte az állami iskolákat, dicsérte a sajátját stb. Ami engem mindezek ellenére mégis ott-tartott a „közgyűlésen", azok a szülők voltak. Többségükről, kérges tenyerükre, arcuk és alkarjuk aligha tengerparton szerzett barnaságára pillantva, nagy meglepetésemre azonnal megállapíthattam, hogy nem új-, illetve „régigazdagok". Alighanem arcuk verejtékével teremtik majdan elő azt a havi ötszáz koronát, amibe a gyermekük magániskolában történő taníttatása fog kerülni. Elhitték, hogy jelenlegi oktatási rendszerünk állapota katasztrofális (ez igaz is), hogy képtekülönösen ott, ahol pedagógushiány mutatkozik, helyszűkével küzdenek, étkeztetési gondokkal stb. Volt ezenkívül még számos időszerű kérdés idei tavaszunk második felében, a magyar iskolákról is szóló dokumentum, javaslat, melyekről beszélni kellett volna, véleményt alkotni róluk felelősséggel. Bizony, az igazgatóválasztás már májusban megkezdődött - egyfajta „házi kampány" szintjén, pusmorgással, folyosói suttogásokkal, majd folytatódott a személyeskedésig fajuló vitákkal - és idestova két hónapig tartott. Csoportokra, klikkekre bontva a tantestületeket. Egy olyan időszakban, amikor... Elmondtam. Rágalmak, vádak, gyanúsítgatások özönében századrangú kérdések kerültek előtérbe a fentebb említettek helyett. Elterelték a pedagógusok figyelmét a lényegről, a tanítási órákról, munkájuk céljáról, a gyermekről. Apropó! Vajon amikor a tantestületek tagjai é mellé vagy a mellé a személy (csoport) mellé álltak, erre vagy arra személyre voksoltak, vajon a gyerekekre gondoltak-e, egyúttal egy jobb iskola képét képzelve el, vagy önmagukra, a holnapi jutalmaikra, prémiumaikra, a különböző kedvezményekre? Mindenesetre jól behúzták őket a csőbe, megint. Hogy a minisztérium egy éven belül kétszer kényszerítette igazgatóválasztásra az alap- és középiskolák tantestületeit, ez - mégha a jobbítás, az iskola demokratizálásának szándéka vezérelte is őt - azt sejteti számomra, hogy a tárca nem vagy csak nehezen tud szabadulni a régi beidegződésektől, szokásoktól, formáktól, bizonyos alapelvektől, alapeszméktől, melyek a pedagógusok jelentős részét még inkább fogva tartják. A megismételt tisztújítással előtérbe, mondhatnám, első helyre emelte az igazgató személyét, és ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy tovább élteti a vezetőcentrikus szemléletet az iskolában, egy emlen a megújulásra (ez már nem anynyira) és hogy gyermekük majdani érvényesülését csak és csakis egy magániskola szavatolhatja. Illetve nem is „egy", hanem éppen az, amelybe beíratták csemetéjüket. Ami az egész ceremónia során, számomra legalábbis, a leginkább hiányzott, az az volt, hogy valaki, lehetőleg a jelenlévő pedagógusok közül fölálljon és legalább megpendítse: hát, kérem, ez azért nem egészen így van. Új szelek fújdogálnak állami iskoláink háza táján is, egyelőre gyengén, bátortalanul ugyan, de fújdogálnak. Az oktatásügyünkről szóló új törvények nyomán több szabadságot kaptak a pedagógusok, az oktatásba való nagyobb beleszólási jogot a szülők, és, az iskolatanácsok révén, részben a diákok is. Az oktatási minisztérium már nem zárkózik el olyan mereven az „alulról" (magyarán: az iskolákból) jövő kezdeményezésektől, sőt, kimondottan támogatja az alternatív oktatási modellek bevezetését. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy ez, azaz valamely alternatív oktatási modell bevezetése a magániskola-alapítók egyik, az utolsó pillanatig kétkedőtanakodó szülők „letaglózására" tartogatott adu ásza is.) A bevezetőben feltett kérdésekhez visszatérve: mielőtt bárki azt hinné, hogy csupán azért ágállok a magániskola ellen, mert nekem erre aligha telik, azt javaslom, fogadjuk el, oktatásügyünk válságából a magániskolák jelentik-jelenthetik (az egyik) kiutat. A számukat tekintberben látja az iskola gyökeres megújulásának, valamennyi probléma megoldásának kulcsát. Mint annak idején a pártállam főokosai, akik még a nyolcvanas években is úgy gondolkoztak, hogy ahol rossz az iskola, ott az igazgató a hibás, le kell váltani. Más kérdés, hogy mit értettek rossz alatt, meg hogy abban az oktatási struktúrában és hierarchiában valóban sok múlott az igazgatón. Na már most mi a régi struktúrát és hierarchiát akarjuk tovább éltetni, az olyan - tekintélyelvűségre épülő, gyermeket, pedagógust félelemben tartó - függőségi viszonyokat, melyek oktatásügyünket a tönk szélére juttatták? Gondolom, nem. Anélkül, hogy itt valamiféle koncepció felvázolásába kezdenék, röviden csupán annyit: nem az igazgatóknál kell kezdeni az oktatásügy megreformálását. Ez így nem tartalmi, hanem formai aktus. És én olyan iskolát képzelek el, melyben az igazgató szerepe minimálisra csökken, ugyanakkor megnövelném a pedagógusok jogkörét és szerepét, bérüket pedig az igazgató bérével legalább egy szintre emelném, ugyanis az igazgatónak annyival kevesebb az órája, amennyivel több más feladata van, emellett: a gyermekek nevelésénél, tanításánál nincs munka, mely a nagyobb felelősséget kívánná. És olyan iskolát képzelek el, melyben emberi léptékű, közvetve és közvetlenül a gyereket szolgáló törvények, szabályok kereteiben maga az élet - szakszerűbben: a mechanizmus - veti ki az iskolából a rossz igazgatót és választ újat. Ez vonatkozna a pedagógusokra is. Akik ma még, pontosabban június végén sok iskolában úgy búcsúztak el egymástól a nyári szünidőre, ahogy... Lehet, mégis tudta a minisztérium, mikorra kell időzíteni az igazgatóválasztást? Szeptemberre begyógyulnak a sebek? Lehet. Amiként az is, hogy beválnak a kinevezett, régi és új - de ugyancsak a régi struktúrából jött (mert honnan máshonnan) - igazgatók. De én alig hiszem, hogy ettől változik majd valami is oktatásügyünkben. BODNÁR GYULA ve csupán maroknyira tehető kiválasztott számára ugyan, de mégis. Amennyiben így lesz, és nem, illetve csupán néhány év elteltével fullad csődbe a kísérlet (mert, még egyszer hangsúlyozom, a jelenlegi helyzetben minden magániskola-alapítás az, és nem csak az oly prózai anyagiakat tekintve), akkor már most figyelembe kellene vennünk azt is, hogy mit jelent(het) kisebbségi oktatásügyünknek egy-egy magániskola megalapítása: az azonos iskolatípusú és tanítási nyelvű környékbeli állami iskolák egynémelyikének fokozatos elhalását, majd megszüntetését. (Az már hovatovább közhellyé válik, így alig merem leírni, hogy egy kisebbségi iskolát, de bármi mást is, ami a létünkkel kapcsolatos, sokkal könnyebb elveszteni, mint megszerezni.) Mondhatnánk, persze, sebaj, mivel ezáltal az adott magániskola még erőteljesebb virágzásnak indul majd, hiszen, ha nem akarja gyermekét naponta a szomszod járások valamelyikébe utaztatni, minden szülőnek ebbe kell majd beíratnia gyermekét. Hogy esetleg nem mindenkinek telik rá? Ezt a kérdést majd a manapság oly divatos ós lassacskán minden magániskola „mellett" - a ki(nem) mondottan szegény, ám tehetséges diákok számára - létrehozott alapítványok oldják meg. De mi van, ha valakinek pénze sincs, és az esze sem vág valami fényesen? Istenem: azt már kezdjük megszokni, hogy nem lehet mindenki Orczy, barátkozzunk meg hát a gondolattal, hogy Nyilas Misi sem. A se nem Orczyk, se nem Nyilas Misik meg buszozzanak a szomszéd járásba...!? KLUKA JÓZSEF 1991. AUGUSZTUS 5. „MAMA, NE LEGYÜNK HARAGBAN!" - kéri kislányom bűnbánó tekintettel, amikor „zordon" arckifejezéssel teszek-veszek körülötte, mert megszegett egy „szabályt" vagy nem tartotta be ígéretét. Elkomoruló arckifejezés, rövid hallgatás - nálunk ez a legsúlyosabb következménye annak, ha kérés vagy figyelmeztetés ellenére is olyat tesz a gyermek, ami ütközik azzal a szabályrendszerrel, amely nevelési céljaink megvalósításához szükséges. Ha viszont nagyon jól sikerült megoldania egy feladatot, ha sokszori kudarc után sikerült végre alkalmazkodnia egyegy követelményhez, akkor mosoly, dicséret, az „eset" elmesélése apunak, nagyszülőnek: ez számára a legnagyobb jutalom. A jutalom kellemes érzéssel tölt el valamennyiünket, megerősíti tudatunkban, hogy valamit jól csináltunk. A büntetés célja a helytelen cselekedettől való visszariasztás. Közvetettebb, komplikáltabb a szerepe, mint a jutalomé. Célravezetőbb, hatásosabb tehát elsősorban a megerősítést, a jó érzést kiváltó jutalom módszerét alkalmazni, hangsúlyozva vele a gyermek sikeres viselkedését, és elősegítve, hogy törekedjék a hasonlóan kellemes érzelmi állapot újrateremtésére. Természetesen, a gyermek korábbi tapasztalatai, nevelési módszereink összessége ós a gyermek személyisége is meghatározzák, hogy milyen eszközöket alkalmazunk (a gyermeket megalázó és dühödt viszontagressziót kiváltó fizikai büntetés kivételével). A helytelen, engedetlen viselkedésnek, illetve az alkalmazkodó, a szabályt betartó vagy valamilyen belső indítékból fakadó kiemelkedően jó magatartásnak számtalan formáját tapasztaltuk már, a szülők többsége mégis csak ajándékkal jutalmaz, s ha rosszat tesz a gyermek, akkor büntetésként megvonja a játékot. Hasznosabb lenne, ha a helytelen, engedetlen viselkedési formák vagy a jó teljesítmények igen széles értékskálájának megfelelően kialakítanánk egy, a családi légkörnek és követelményeknek megfelelő jutalmazási skálát, azaz egy olyan rendszert, amely finomabb, különlegesebben jutalmazó, árnyaltabban értékeli a gyermek cselekedeteit. E skála minősége messzemenően függ a szülök személyiségétől, önfegyelmétől, belátóképess^gétől, a szülő és a gyermek kapcsolatától és a már említett otthoni légkörtől. Az ebből a háttérből táplálkozó gyermeki tapasztalat nyomán dől el, hogy a gyermek érzékeli és értékeli-e a keményebb, illetve a lágyabb hangnak a jelentőségét, vagy csak a markánsabb eszközök a hatásosak. Az alapvető szempontok azonban kétségkívül általános érvényűek: nevelési céljaink megvalósítása során mindenképpen arra kell törekedni, hogy azok a gyermekben „belső indítékká" váljanak. Ezt pedig csupán úgy érhetjük el, hogy csak olyan követelményt állítunk elé, amelynek célját, ha megmagyarázzuk, képes megérteni, s ha a kapcsolatunk olyan, hogy e szoros érzelmi viszonyra támaszkodva, abból erőt merítve, képessé válik az alkalmazkodásra. A tudatosság és az érzelmi telítettség létrehozza azt a belső indítékot, amely meghatározza helyes irányú viselkedését egy adott szituációban. A másik elv, hogy ha mégis alkalmazunk úgynevezett „közvetett nevelési módszereket", mint például a jutalmazás vagy a büntetés, akkor" a fent leírtak alapján arra kell törekednünk, hogy mindig a jutalmazás, a jó megerősítése legyen túlsúlyban. S mindenekfölött azt az elvet kellene betartani, hogy születésétől, a nevelés első percétől fogva környezetének meleg hangja, mosolygós arca legyen a megszokott, az ismerős, a kellemes állapot a gyermek számára. Ez jelentse számára a segítséget, az indítékot cselekvéseiben, s minden ettől való eltérés jelzés legyen, hogy valami hiba történt, valamit rosszul csinált. / N. CSERFALVI ILONA Ä MAGÁNISKOLÁKRÓL - KICSIT MÁSKÉPPEN