Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-28 / 201. szám, szerda

649 RIPORT - VÉLEMÉNY 1991. AUGUSZTUS 27. Ezek a történetek valahogy nem tudnak, nem akarnak véget érni. Ott forognak a sajgó derékban, a kopott ízületekben, ott szaggatnak a koponya mögött, s a kézben, amely negyven év után is megdagad reggelente. A megtöretett test egyre erősebben emlékezik. Hallgatom ezt az embert, akiből úgy tör fel az indulat, akár a bibliai Jónásból, amikor az Úrral perelt. Nyár van, béke, de mintha nem is itt ülnénk, az árnyas udvaron, a diófa terebélyes koronája alatt, hanem valahol távol, többezer kilométerre innen, egy kietlen világban, a huszadik századi középkorban. Keletről jön a fény, tanították nekünk négy évtizeden keresztül. Akit el is vittek fénynézőbe, az tudta csak, milyen az igazi sötétség. Pedig de jó lenne felejteni! Kimosni a testből a megaláztatást, a fejből a kiszolgáltatottság képeit. A hideget, a piszkot, a szégyenletes éhséget, amely úgy elborította az ember agyát. A reggeli botütéseket, a vánszorgó menetet a hóban, a zötyögő marhavagont. A poklot, melyet málenkij robotnak hívtak. A bányát, a tetveket. A leírhatatlant. Amikor Pecsők Gyula felugrik a padról, s úgy hadonászik a botjával, mintha a világot szeretné megbotozni, és látom, hogyan sír a meglett ember, elfordulok. A „felszabadítók" bosszúja A gömöri dombok közt fekvő Nagybalogra 1945. január 18-án vonult be a vörös hadsereg. Sztálin fiai nagylelkűeknek bizonyultak: a gyerekeknek és az öregeknek megengedték, hogy otthon maradjanak, a felnőtt lakosság nagy részét, tizenhat és negyvenöt év között, összedoboltatták „nyilvántartás" végett. Rövid, kéthetes romeltakarításra viszik őket Miskolcra, közölték velük. A két hétből kinek három, kinek öt év lett a donbaszi szénmedence bányáiban, lágereiben. Az elhurcoltak közül huszonhármán soha többé nem látták viszont szülőföldjüket, ott pusztultak el a hőmezőn, a fabarakk priccsén vagy a bánya mélyén. - Százhatvanheten voltunk - mondja Pecsők Gyula. - Hogy miért ily sokan? A visszavonuló németek három hétig állomásoztak a faluban, innen jártak észak felé, partizánokra vadászni. Ezt bosszulták meg az oroszok. Vittek azok mindenkit, válogatatlanul. A gazdát, a kommunistát, a gyerekes anyát. Két pihenővel gyalogoltunk Miskolcig, ott saját magunknak kellett előkészíteni a vagonokat. Negyven embert zsúfoltak be egy-egy kocsiba, háromsoros deszkapriccsen feküdtünk. Vécé gyanánt a padlóba vágott lyuk szolgált. Három hétig tartott az út, úgy, hogy csak akkor ettünk, ha megállt valahol a vonat. Két mozdony húzta a szerelvényt, olyan hosszú volt. Ezt akkor láttuk, amikor kanyarodott a vonat. A kis ablakon keresztül néztük a tájat, találgattuk, merre visznek bennünket. Máramarosnál még ráismertünk a vidékre, aztán már nem tudtuk, csak sejtettük, hová tartunk. A láger - Olyan fabarakkokban laktunk, amelyekből kifelé is lehetett látni meg befelé is. Átfújt rajta a szél. Emeletes, lecekből készült priccseken aludtunk, a csupasz fán, mert szalmát csak a következő őszön adtak. Tudja, milyen aZ? Az egyik léc keskenyebb, a másik vastagabb. A vékony meghajlik az ember súlya alatt, a vastag meg töri, mint a rossznyavalya. Nem lehetett azon aludnik, csak kínlódni. Az ébresztőóra a gyeszátnyik botja volt: bejött a barakkba, s ha látta, hogy még nem ég a lámpa, ordítani kezdett, meddig akarunk dögleni. Aki akkor se mozdult, arra rásózott. Volt olyan, hogy pokrócostól rántott le valakit az emeletről, s csak amikor belerúgott, akkor vette észre, hogy az illető halott. Higgyje el, ha rendes ételt és ruházatot kaptunk volna, fel se vesszük - dehál így? Hiszen nagyapám is volt fogságban, az első világháborúban, de nekik ott állt a zsír a sarokban, amivel a csizmát kenték! Méghogy zsír! Kenyér is alig jutott! Tudja, mit adtak enni? Tököt, árpakását, nyers halcsontot, kukoricát, mikor mit. Amikor bejött az árpakása szezonja, három hónapig azt ettük. Aki nem ette meg rögtön a kenyeret, pórul járt. Hiába tette fel a polcra, reggelre eltűnt. Ott azonnal meg kellett enni mindent, különben lába kelt. Férj feleségnek, testvér testvérnek nem adott az ételéből. Nem volt szégyen, emberség, tisztesség, csak az éhség. Az ember kivetkőzött Maga a bánya nyolc kilométerre volt, gyalog jártunk dolgozni. Három műszakra: reggel héttől, délután háromtól, este tizenegytől. A reggeli műszakhoz fél hatkor keltünk, akkor kaptunk egy üres teát, azzal neki a hómezőnek. Állandóan járatlan úton mentünk, néha a vasút mentén. Mire a váltás jött visszafelé, a nyomunkat rég befújta a hó. Se út, semmi, csak a nagy pusztaság. Télen a hó kavargott, nyáron a szénpor lepett be mindent, olyanok voltunk, akár az ördögök. Hogy az úton el ne aludjunk, daloltunk. Már aki bírt. Megy az ember a talpfákon, a vasúton, emelgeti a lábát, és közben alszik. Hallja, hogy mellette énekelnek, de mintha a világ végéről jönne a hang, félálomban hallja, s csak lépeget. Aki elzuhant, ott fagyott emberi mivoltából. Ha a tiszt napraforgómagot evett előttem, s a földre köpködte a héját, csak a szégyen tartott vissza, hogy rögtön le ne hajoljak érte. Megvártam, míg továbbmegy, megnyálaztam az ujjam, úgy csipegettem fel, amit kiköpdösött. Istenem, mit meg nem ettünk volna! Képzeljen el egy nagy kádat. Abba tettek vagy három deci olajat, két-három kiló árpakását, a többi víz. Evés után úgy futottam le a lépcsőn, hogy az egyik kezemmel elöl szorítottam, a másikkal hátiil fogtam be a seggem. Hiába, mire leértem az udvarra, már folyt a lábam szárán... Negyvenhét telén kórházba kerültem. Huszonhármán voltunk, márciusra négyen maradtunk életben. Szerencsére, akkor virított az akác. Rákaptam egy akácfára, minden nap felmásztam rá, s úgy ettem a virágot, akár a ribizlit: fogtam a gerezdjét, végighúztam a fogam közt, de eleinte nyeltem gerezdestől. Aztán, amikor vécére kellett menni, bizony, megakadt. Úgy kellett kihúzgálni. Két hét alatt leettem az egész fát. Lent álltak az asszonyok, kiabáltak, dobjál le egy gallyat, de én csak ettem, meg ettem. Akár a holló meg a róka a mesében... Amikor negyvenhétben felszabadult a kenyérjegy, vettem három kenyeret. Akkor őrségbe jártam, gondoltam, éjjelre elteszem, majd reggel nekifogok. Nem maradt biž abból egy morzsa sem. Hét kiló negyven deka volt a három kenyér, s reggelre mind megettem. A bánya - Nyolc órát dolgoztunk naponta, egy nap pihenővel. Pihenő? Vagy a latrinát pucoltuk, vagy temettünk, vagy egyebet csináltunk. Képzeljen el egy akkora latrinát, mint ott, annak a csűrnek a fele. Velünk ásatták ki, persze, azt is. Abból hordtuk a szart. Rúdra erősített, három-négy literes fándlival meregettük egy nagy, kétkerekű kordéra, egy faládába. Mikor megtelt a szekér, néhányan a rúdhoz álltak, a többiek hátulról tolták. A vizet is így hordtuk a konyhára, egy óriási lajtban, három kilométerről. Ilyenkor éjjel kettőkor ébresztettek. meg. Mikor visszaértünk a táborba, jelentettük, ki maradt el, de hiába is mentek volna keresni, mire megtalálták volna, befújta a hó. Kétféle bánya volt. Az egyik olyan volt, mint a kút, a másikban vízszintes vájatok, olyan negyven-hatvan centis alagútban feküdt az ember, úgy fejtette a szenet, a vízben feküdve. Sokan ottmaradtak, rájuk szakadt az egész. Akár a majom a ketrecben - A fürdő egy nagy, földbe ásott gödör volt, talpfák voltak a fenekén. Benne egy fürdőkád-féle faláda, valami olyan, mint az erdei vadaknak a sózó. Abban mosakodott egyszerre tizenöt-húsz ember. Külön az asszonyok, külön a férfiak. De bizony, néha elfogyott a türelem, csak belöktük az ajtót, s odaálltunk az asszonyok közé, ha sokat piszmogtak. Ne higgye ám, hogy úgy néztünk rájuk, mint a nőkre szokás! Nem lehetett ott hánykolódni. Az asszonyokat amúgyis rendszeresen oltották, hogy ne legyen menstruációjuk. Dehát milyen a test? Tisztulni akar. Kijött rajtuk, némelyik csupa var, kiütés meg genny volt. A fürdő mellett volt a ciánozó, ott fertőtlenítettük a ruhát egy-kéthavonta. Leadtuk a ruhát, s ültünk a barakk mellett, kopaszra nyírva, meztelenül, s tetvészkedtünk, akár a majmok a ketrecben. Lerohadt rólunk a ruha. Úgy colonkolt rajtunk a sok rongy a téli fagyban, mint a karácsonyfán a dísz. Ha letetted a nadrágodat este, megállt a padlón, olyan fagyos volt. Emberség? Hisz még a végtisztesség se járt ki az embernek. Emlékszem, egy patak mellett, a meder kanyarulatában temettünk három embert. Egy méter mély, hetven-nyolcvan centi széles gödör, abba ment a három halott. Lepedőbe csavartuk őket, fel a szekérre. A lepedő, persze, csak a szállításhoz kellett, meztelenül kerültek a földbe. Ugyan ki vitt volna rájuk virágot? Pár év múlva már mi sem találtuk volna őket, rég elmosta őket a víz... A két kezem ujján nem tudnám megszámolni, hányféle betegségem van. Eleinte úgy tűnt, megúsztuk, túléltük, aztán, ahogy múltak az évek, úgy jött elő egyik baj a másik után. Nyomorékot csináltak belőlünk. Hol az ember otthona? - Negyvenkilenc december hetedikén jöttem haza, az utolsók között. Tizenhét és fél éves voltam, amikor elvittek, ötvenkilenc hónapot töltöttem ott. Amikor megérkeztem, a házunk előtt ökrösszekér, rajta a sifon, az asztal, akkor tértek vissza apámék Pohorelicéről, a kitelepítés után. De a házunkba még két évig nem tehettük be a lábunkat, idegenek laktak benne. A vagyon elherdálva, kilenc marhát kellett eladniuk, mert azt nem vihették magukkal. Otthon maradt minden: a termény, a széna, krumpli, takarmány. Kezdhettek mindent elölről. Vasgyárban kezdtem dolgozni, addig haza sem mentem, míg meg nem kerestem két tinó árát. A szövetkezetbe utolsókként léptek be a szüleim, elvitték őket a nemzeti bizottságra, s míg nem írták alá a nyilatkoztatot, nem engedték haza őket. • 1951-ben kaptam egy írást a megbízottak testületétől, hogy igazoljam az állampolgárságomat. Mit igazoljak? Azt, hogy itt születtem, az első Csehszlovák Köztársaságban 1927-ben? Három hónap múlva újra felszólítottak, két év múlva ismét. Ötvenkettőben bevittek katonának. Nem volt elég az öt év kényszermunka? Hiába írtam a kérvényeket Čepičkának, a honvédelmi miniszternek, azt a választ kaptam, hogy ne nagyon ugráljak a munkatáborral, mert ott háborús bűnösként voltam. Úgymond, örüljek, és szolgáljam csak le szépen a két évet. Huszonhat évesen kerültem haza. Hét évet vettek el az életemből. Tudja, mi a legfelháborítóbb? Hogy némelyik képviselő azt pofázza, minek fizetnének nekünk, és miből! Mi az istent irigyelnek tőlünk még ezek után is? Ne a múltat kutassa, uram, azon már senki nem segít. Mi már semmi mást nem szeretnénk, csak egy-két évig élvezni, ha adnának valamit. Csak egy évet legalább. KÖVESDI KÁROLY KISZÁRADÁSIG Méry Gábor felvétele ÚJ FORMÁBAN, ÚJ ESZMEI TARTALOMMAL Villáminterjú STANISLAV MÍKA mérnökkel, Besztercebánya polgármesterével • Az, hogy nem vált államünneppé augusztus 29-^e, mennyire árnyékolja be az idei ünnepi rendezvénysorozatot? - Ezért sem én, sem mások itt Besztercebányán nem neheztelnek, hisz a felkelés tényén, történelmi jelentőségén vajmi keveset változtat. Az évfordulót már új formában, új eszmei tartalommal megtöltve ünnepeljük az idén és a jövőben is. Nemcsak mint az antifasiszta harcok hervadhatatlan szimbólumát, hanem minden a népek leigázására törekvő totalitárius rendszer elleni harc jelképét látjuk és hirdetjük benne. Ez a felkelés mához szóló üzenete. • Azt a múltban is láttuk és tapasztaltuk, hogy az évforduló tömegeket megmozgató nemzeti ünnepünk. Az új felfogás és új tartalom mit változtat majd az ünnepségek formai keretein? - Az idei forgatókönyv részleteiben is eltér a múltbeliektől. Nem a főtéren, hanem a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumában, illetve környékén zajlanak majd az események. Délelőtt megkoszorúzzák az elesett hősök emlékművét, majd délután az ünnepi beszéd és a veteránok kitüntetése következik, ami ugyan még hasonlít az elmúlt évek programjához, de úgy gondoljuk, ezzel mindenképpen tartozunk a felkelés emlékének. Aztán több helyszínen folynak az ünnepségek. Az egyiken öt témakörben jeles történészek közreműködésével az egykori történtek eddig még keveset emlegetett, nemzetközi szempontból is érdekes összefüggéseiről és következményeiről esik szó, a másikon vitafórum lesz, a hazai demokratikus mozgalmak, a Charta '77, Human és mások képviselőinek részvételével. Aztán lesz „autogramiáda" Hana Ponickával, bábszínház a legkisebbeknek, dzsessz és rockzene a fiataloknak, akik pedig a himnikus énekeket kedvelik, a Hron énekkar fellépését élvezhetik. • Említette a veteránok kitüntetését. Kik és hányan lesznek azok, akik a 47. évfordulón kitüntetésben részesülnek? - Százhúsz személyről van szó; egy részük még élő résztvevő, azoknak pedig, akik in memoriam kapják meg a felkelés legmagasabb kitüntetéseit, . a hozzátartozóikat hívtuk meg. Több köztük külföldi, más nemzetiségű. Ezzel is kifejezésre akarjuk juttatni, hogy szabadságunkért és a fasizmus leveréséért hazánk területén más nemzetek fiai is küzdöttek, s nekik ugyanolyan vagy még magasabb elismerés jár, mint a szlovák partizánoknak. (polgári) Nyomorékot csináltak belőlünk (Méry Gábor felvételei) Aki elzuhant, ott fagyott meg...