Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-24 / 198. szám, szombat

5 RIPORT - VÉLEMÉNY 1991. AUGUSZTUS 27. BARÁTSÁGOS „CSETEPATÉ" EGY SZABADTÉRI SZÍNHÁZI ELŐADÁS GENEZISE Melengetőek a sárga papírra nyomtatott barna betűk. A Kisvárdai Várszínház színlapján az első, ami szembetűnik, az a színészek nevei után zárójelbe tett városnevek: Kassa, Szatmárnémeti, Szabadka, Komárom, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár. Carlo Goldoni A tengerparti csetepaté címmel bemutatott vígjátékát Beke Sándor rendezte. Ő a Komáromi Jókai Színház igazgatója, s a színészek kisebbségi magyar színházak társulatainak a tagjai. Először játszottak együtt a kisvárdai előadásban. A tények mögötteséről beszélt a rendező: - Természetes eredménye ez egy szándéknak. A magyar nemzeti kisebbségi színházak tavalyi kisvárdai fesztiválján úgy éreztem, hogy a rendezvény majdnem önmagunk nézegetésére korlátozódott. Majdnem azt mondtam, hogy köldöknézésre. így azonnal kerestük azt a formát, amelyen belül alkotás közben ismerhetnénk meg egymást. Ehhez tudatosítani kell: valójában fizikai képtelenség, hogy ezek a Magyarország határain kívül dolgozó színházak egymás társulataiból bárkit is vendégszereplésre hívjanak meg. A távolságok olyan nagyok, hogy az idő- és műsoregyeztetés máris lehetetlen. Nem is elemezve a bérezés körülményeit. Véleményem szerint egy fesztiválon nem lehet valakit megismerni, mert látom egy szerepben, megiszom vele egy sört, de ez nem meríti ki az alkotásbeli megismerés lehetőségét. Legfeljebb a rendezőknek tűnhet fel ez vagy az a színész. így vetődött fel a gondolat, hogy ha már itt van ez a kisvárdai színház, és szállást ad a kisebbségi fesztiválnak, akkor az idetévedő haknibrigádok helyett kezdjünk mi egy nyári produkcióba. Hozzunk létre a kisebbségi színészekkel egy alkotóműhelyt, és kapják meg ők azt a szerény honoráriumot, amit negyven évig úgy se kaphatott meg közülük senki sem. - Felvetődik a kérdés, hogy miért nem a kisebbségi sorsról szóló, azt drámában, színházban kifejező produkcióval álltak a közönség elé? Ehelyett volt Goldoni... - Tudatosan választottunk így, bár volt egy pillanat, amikor nekem is eszembe jutott a dolog. Gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot, a következő egyszerű oknál fogva: ezt a két dolgot nem lehet párosítani, mert talán vehemensre sikerülne, vagy sikertelen lenne. Maga az a tény, hogy határon túli magyar művészek találkoznak, nem kíván újabb erősítést, mert azért jöttünk össze, hogy létrehozzunk egy univerzális produkciót, amiben megmérettettünk. xxx Megmérettetés? Kétségtelen, hogy az idei Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiválján is ez hiányzott a legjobban a résztvevő társulatoknak. Szakmai és sajtóbeli megmérettetés, mert a közönség Kisvárdán még kíváncsiságból is elmegy az előadásokra. Pribula László igazgató fáradhatatlanul menedzseli a fesztivált és a Várszínház intézményét. A közönség tapsa is minősített, de félő, hogy értékelésre ismét csupán a regionális, illetve a kisebbségi sajtó vállalkozik... xxx A játék szelíd varázslással kezdődik. Egy fiatal, csábos lány bejárja a Várszínház színpadára álmodott piazzákat, sikátorokat, mozdulataiból árad a vágyakozás; a lassan vánszorgó idő és a tengerparti forróság elegyében meg-megpezsdül az olasz lányok és asszonyok vére. Chioggia kicsinyke halászfalu, valahol a velencei öböl déli részén, s lakói egyrésze, a halászcsaládok ottmaradt asszonyai házimunkáikkal és magánéletükkel az utcára költöztek ... Kemény Árpád stilizálásukban a szellősség érzetét keltő és könynyen mozgatható díszletei a játék egyszerűségét, ugyanakkor lendületes színváltásokra is lehetőséget adó keretét adták. Papp Judit jelmezei minden esetben segítették annak a típusnak a konkretizálását, amelyet a színészek többsége tudása legjavát adva nem egy esetben karakterként is megjelenített. Elsősorban a Lucietta szerepét játszó Jónás Gabriella (Szabadka) és a Fortunatóként látott Makra Lajos (Temesvár) emelkedtek ki az igen színvonalas játékot produkáló társulatból. Volt ennek a produkciónak egy jellegzetes, mostanában a klasszikus és a mai vígjátékokban is ritkán látott erénye. A színészek mellőztek minden olyan felszínes megjelenítési eszközt, amely a mindenáron való nevettetés velejárója. Miért nincs szüksége László Gézának (Kassa), Bokor Ildikónak (Szatmárnémeti) vagy Csiky Ibolyának (Nagyvárad) és Makra Lajosnak (Temesvár) arra, hogy a házastársi kapcsolat komikumát alpári játékkal, a párzás vulgarizált mozdulataival érzékeltessék. Ezeknek a színészeknek a játéka nem az erőszakolt gegek, a szokvány gesztusok, hanem a jellemekről eredő komikum megjelenítésétől volt hol esendő, hol meg vérbően kacagtató; máskor a megteremtett figurákkal kiegészítve adták meg a nevetést kiváltó okot. A Kövesdi Szabó Mária (Kassa) és a László Zsuzsa (Kolozsvár) megformálta lányok sem attól voltak nevetségesek, amit a szomszédaszszonnyal és a lányával verekedés közben műveltek, hanem az akciók közben eljátszott kisembersors történéseiben bújkáló komikum érzékeltetésével. Mert ők sem különböznek sokban Titta Nanetől (Korica Miklós - Szabadka), Beppétől (Skronka Tibor - Komárom), Vincenzótól (Holocsy István - Komárom) vagy Toffolótól (Bajcsy Lajos - Komárom), akik aligha ismerik fel, hogy az asszonyaik és kedveseik cívódásaiból fellángoló perpatvarok haszonlesői nemhogy a békességet nem óhajtják, de inkább szítják az ellenségeskedést. Hajdú Géza (Nagyvárad) Isidoro jegyzője és Pólós Árpád (Kassa) Altisztje a mai nézőt is ráébresztették arra, hogy a törvény ismerete adta joggal is vissza lehet élni, s a kis ravaszság is tetszhet nagy hatalomnak az egymással elvakultan veszekedő kisemberek között. Kár, hogy Beke Sándor rendezői következetességéből, amellyel ezt a stílustiszta csapatmunkát vezényelte, már nem maradt elegendő ahhoz, hogy a nézőt néma epilógussal ismét visszahozza a Várszínház nézőterére. Vagy tán ezzel akarta volna lelkünkbe csempészni a meleg tengerpart varázsos hangulatát? Dehát ez színház, amely elviszi valahová a nézőt, majd illendően viszszahozza, a többi a színjáték lényegéből jövő varázslat, ami ebben az esetben igazán felhőtlen szórakozást nyújtott. xxx A hangos siker után a színészeket kerestem. Azokat, akikről a rendező azt nyilatkozta, hogy nem színházakat, hanem embereket, típusokat választott, amikor meghívta őket. A próbafolyamat alatt Komáromban is lakott a csapat, s így az együttélés során családias hangulat alakult ki közöttük. Holocsy István egy harapás és egy korty között a bemutató utáni fogadáson beszélt erről: - Én annak idején Korica Mikivel és Jónás Gabival egy évfolyamba jártam a budapesti színművészeti főiskolán. Tizenkilenc évvel ezelőtt találkoztam velük utoljára. Nem beszélve külön az erdélyi kollégákról, akiket egy-egy kiváló egyéniségként tisztelünk. Kemény, de igen jó munka volt. Skronka Tibor előadás közben egy olyan meglepő falramászást produkált, amelyet utoljára Jozef Ábrahámtól, a prágai Činoherní klub Gogol Hamiskártyások című előadásában láttam: - Az egyik próbán jött az ötlet, s az utóbbiakon már mindig gyakoroltam, s általában ugyanilyen magasságba sikerült felkapaszkodnom. Nem idegen tőlem ez a fajta, alapos fizikai állóképességet is igénylő játék, csak gyakorlás kérdése. Falra mászni nem nehéz, csak meg kell teremteni hozzá a civil adottságot és a színpadi játék légkörét. Valójában én nem ilyennek képzeltem ezt a tagbaszakadt legényt, de a rendező elképzelését igyekeztem megvalósítani. Más kérdés, hogy így semmiképpen sem első síkban játszom el a figurát, hanem kissé elemelve a valóságtól. Ez természetesen megfelelt a Beke Sándor elképzelte stilizált játéknak. Ha a közönségsiker a mesteri színészi játéknak a jutalma, akkor Makra Lajost, a temesvári magyar színház tagját méltán ünnepelte a kisvárdai közönség: - A számomra megőrzendő emlék nemcsak a sikerben rejtezik. Másképpen ugyan, de fontosabb az a tény, hogy olyan színészekkel játszhattam együtt, akikkel másképpen soha nem találkozhattam volna. Együtt játszani egy teljesen más színházi stílushoz idomult csapattal, bizony komoly rendezői instrukciókat is kívánt. Mindez csodálatos átalakulást eredményezett mindenkinél. Megismertük egymás életét, egymás színházát. Most az a kérdés, hogy sikerül-e ismét létrehozni, ha más rendezővel is, de ugyanilyen ütőképes csapatot. Bajcsi Lajos a színészi munka közben tanulja a szakmát, s egy-egy ilyen rendezői bizalom, szavai szerint is gyarapítja tudását: - Kétségtelen, hogyha főiskolát végeztem volna, kevesebb munkámba telne a próbafolyamat alatt rátalálni egy-egy figura lényegére. Nagyon segítőkész kollégákat, ismertem meg, s most mivel vége van, szomorú is vagyok. Itt csak olyanok voltak, akiktől tanulni kellett. A beszélgetések, a szakmai viták, a baráti jótanácsok pótolhatatlanok. Makra Lajossal és Hajdú Gézával laktam egy szobában, akik nagyon nagy tapasztalattal és tudással rendelkeznek. Rengeteg jótanácsot kaptam. László Géza annak idején a Kassai Thália Színház-beli A chioggiai csetepaté című Beke-produkcióban is játszott: - Nem lehet nosztalgiám, mert akkor, tizennyolc évvel ezelőtt, Toffolót, Bajcsi Lajos szerepét játszottam. A hangulat lesz felejthetetlen; az egymást inspiráló próbák, az azonos érdekek kiteljesülése. Ezek nélkül nem -is lehet jó színházat csinálni. Bár kibicsaklott a lábam, az előadást sikerült végigjátszanom. Most ennek is örülök. xxx Miért is lenne felhőtlenebb a befejezés, mint amilyen maga a kisebbségi ember élete. Jónás Gabriella és Korica Miklós azontúl, hogy egy színházban dolgoznak, házastársak is. Már fiuk is Kisvárdán volt, hiszen féltették a sorköteles legényt. A jugoszláviai magyarok egyik színházának, a Szabadkai Népszínháznak a tagjai érthető módon kissé aggódva beszéltek a holnapról. - Egy másik kisebbségi közegben mozogva, néhány hétig Komáromban lakva, majd Kisvárdán erdélyi kollégákkal élve, sokszor olyan érzésünk volt, hogy most mi vagyunk azok, akikért mindenki aggódik - emlékezik vissza Jónás Gabriella. - Az ő szájukból ugyanolyan kérdések hangzottak el, mint a miénkből, amikor Temesvárott vagy Marosvásárhelyen lőttek a tömegbe. Természetes az is, hogy művészember lévén érzékenyen reagálunk nemcsak a művészeti jellegű problémára, hanem mindenre, ami körülvesz bennünket. Egy adott közegben élünk, s ott kell dolgozni. / - Az ember szeret játszani meg bohóckodni, bár nem vagyunk komikus színészek - kezdi a vallomást Miklós. - Talán éppen ez a vidám játék mentette meg a lelkünket, az agyunkat ahhoz, hogy megemészszük mindazt, amit otthonról hallottunk. Számunkra katasztrofálisnak tűnik a helyzet, s az ember nem képes öt perc alatt dönteni sorsáról. Tépelődünk, vívódunk, mi legyen. Lesz-e még otthonunk valamikor? Mondhatnánk: ez a kisebbségi ember sorsa, de nyomban hozzá kell tennünk a kérdést: Miért kell, hogy ez legyen? Miért nem lehet mindig a légiesített határokon átáramló alkotószellem forrása ez a sors? Ügy, ahogyan ezúttal Kisvárdán megmutatta szebbik, melegebbik és derűsebb oldalát. DUSZA ISTVÁN „ Tizenhárom költőt fognak önök itt hallani, neveket nem mondok előre, úgyis elfelejtenék, ám ne felejtsék el, hogy vannak" - hangzott el Peter Andruška szlovák író bevezetőjében ez a mondat, a Vörös Rák patika olvasókertjében, Pozsonyban. A tizenhárom költő abból a régióból származik jobbára, amelyet mi, magyarok Viharsarokként ismerünk, s amely név nagyon is érzékelteti a Jugoszláviában (Vajdaságban), a Romániában (Bánátban) és a Magyarországon (főleg Békésben) élő szlovákok sorsának alakulását. Hilda Michaliková rendezésében neves szlovák színészek adták elő Dlhé hľadanie domoviny (Az otthon hosszú keresése) címmel, egyebek között a magyarországi Gregor Papuček, Alexander Kormos, a romániai Ondrej Štefanko, Ivan Ambruš, illetve a szerbiai Viťazoslav Hronec, Paľo Bohuš, Miroslav Dudok költeményeit. Andrej Siráckytól kölcsönözte a költői est címét Peter Andruška, abból .a könyvből, amely néhány évvel ezelőtt, hosszú évtizedek után, egyetlen kiadványként „HOSSZÚ KERESES" HATÁROKON TÚLI SZLOVÁK KÖLTÖK ESTJE POZSONYBAN foglalkozott a különben tabuként kezelt témával, a határokon túli szlovák kultúrával. Ez a Matica slovenská gondozásában megjelent, összefoglaló igénnyel készült mű rendszerezi a közép-európai, s általában a külföldi szlovákság kulturális életét. A nyolcvanas évektől kezdve jelent ugyan meg szlovákiai kiadóknál is egy-egy, határokon túl élő költőnek kötete, 1985-ben még egy antológiát is kiadott munkásságukból a Matica, a köztudatba mégis lassan kerülnek bele azok a nevek, amelyek végül mégiscsak szerves részei az egyetemes szlovák művelődésnek. Hoszszú volt ez az otthonkeresés valóban, hiszen a Szlovákián kívüli szlovák közösségeknek nem csupán földrajzi értelemben kellett hazát találniuk, hanem legalább ennyire fontos volt azt a bizonyos - lélek által meghatározott - otthont is megtalálni. Fölfigyeltető Andruška fogalmazása, mely szerint hármas kötődésről kell beszélnünk a határokon túli szlovákság íróinak esetében, hiszen saját kisebbségi létükhöz kapcsolódó érzéseiken kívül az anyanemzethez és annak az államnak az irodalmához is kötődni kívánnak, amely esetenként földrajzilag távol esik a szlovák hazától. Többszörösen nehéz sors ez, mint a vajdasági szlovák írástudó, Vifo Hronec vallja: hiszen, ha három helyre is besorakozhat az ember, a legtöbbször sehová sem tartozhat. „Iba zem", csak a föld - írja Pal'o Bohuš, csak a föld az, ami minden létformát meghatároz, ami minden körülmények között bizonyosság és alkalmas az otthonteremtésre, ahol az élet ,,patyolat inget ölthet". Erőteljes a vajdasági szlovák költészet, s nem véletlenül, mint arra Peter Andruška is figyelmeztetett, hiszen a jugoszláviai szlovák írás immár két évszázados hagyományokra tekinthet vissza, míg a magyarországiak ennél jóval fiatalabb irodalmi mozgásra hivatkozhatnak. És megszívlelendő az is, amit Viťazoslav Hronec egy körkérdésre adott válaszában fejtett ki: az irodalom legyen autonóm, ne kötődjék ideológiákhoz, s ez általában érvényes a szlovák írókra is. A szerzőt végül is a jó szlovák vers teszi költővé, politikai, ideológiai nézeteitől függetlenül. Ennek az elvnek a jegyében hangzottak el a határokon túli szlovák poéták versei, s a meghitt irodalmi est az augusztusi koraesti szürkületben megállásra késztette a Mihálykapu felé sétálókat is. Az anyanemzettől többszáz kilométerre élő szlovákok költeménnyé érlelt gondolatait hallhatták a Vörös Rák kertjéből, s az ó népdalaikat, melyek ismerősek bár, ám voltaképp fölkészületlenül érik, sokszor még ma is, a hazai szlovák közönséget. (brogyányi) Kis NYELVŐR TEGEZÉS, MAGÁZÁS, ÖNÖZÉS Nagyon érdekes kérdést kaptam: hogyan alakult ki nyelvünkben a magázás és az önözés, s miért az egyes szám 3. személyű igealakok mellett áll a maga é s az ön személyes névmás? A 16. század előtti időkben általános volt a tegezés. Nyilván ezekből az időkből ered az a szokás, hogy az Istenhez tegező formában fohászkodnak ma is az emberek, a papok a szertartások során tegezik a híveket. Később, a mind jobban tagolódó osztálytársadalomban a rangkülönbségek érzékeltetésére különült el a tegezéstól a magázási forma: a magasabb társadalmi állásúaknak, tanultabbaknak vagy öregebbeknek kijáró tisztelet jeleként. Volt ennek egy érdekes átmeneti formája, amelyet a hagyományokból ismerhetünk: a felséged, kegyelmed, méltóságod, nagyságod, uraságod megszólítások - amelyekben a -d 2. személyű birtokos személyrag még a tegezési formát idézi - mint alanyok 3. személyű igealakok mellé kerültek. Vagyis így állították őket alanyi-állítmányi szerkezetbe: „Ha Nagyságod megtenné ezt..."; „Kegyelmed már azt nem láthatta..."; stb. Később a kegyelmed megszólítás is értéktelenedik; elveszti választékosságát, amelyet a kegyelem főnév kölcsönzött neki, sőt alakilag is megrövidül: kelmed meg kend lesz belőle. Egyszerű névmássá válik, amelyet már inkább jobbágyokra vonatkoztatva használnak. A maga mint személyes névmás a 17. században kezd terjedni. Először még a kegyelmed nyomatékosító szavaként fordul elő; például: azt maga Kegyelmed is tudja." Majd a kegyelmed nélkül is használni kezdték. így lett az eredetileg visszaható névmásként (pl. nézegeti magát) használatos maga alakból személyes névmási szerepű elem ebben a jelentésben: saját maga. S ez a névmás természetesen az egyes szám 3. személyű ő névmás helyét foglalta el az ige mellett. Ezzel magyarázható az a jelenség, hogy a magyarban csak tegezéskor kerül össze a megszokott személyes névmási alak az igével (pl. te megvárod), magázás esetén a maga kerül az egyébként ő névmási alakkal álló 3. személyű igealak mellé (maga megvárja). De a nyelvjárásokban kivétellel is találkozhatunk. íme, egy ezzel kapcsolatos élményem! Egy zsigárdi kisfiú közölte velem, hogy fürdeni _megy a szüleivel, majd megkérdezte: ,,Ő nem jön velünk?" Értetlenül kérdeztem meg: „Kicsoda?" „Hát ó" - mutatott rám a kisfiú. Zavartan néztem a társaságomban lévő kislányra, tőle várva a segítséget, magyarázná meg, ki az az ő, aki állítólag én vagyok. A lány

; ka, aki már különbséget tudott tenni a helyi nyelvjárási és a köznyelvi névmáshasználat között, felvilágosított arról, hogy falujukban a ó a magá1 is helyettesíti. Sajnos, a maga névmás nem választékos; nem volt udvarias hangulatú már felbukkanása idején sem. Bárczi Géza szerint a kényes ízlésűek „kegyetlen szólásmód"-nak, „szörnyű szó"-nak minősítették már az 1850-es évek táján is. Bár már nagyon elterjedt, ezt a használati értékét ma is érezzük. Udvariasabb érintkezésben, nagyobb tisztelet kifejezését igénylő társalgásokban kerülik is a jobb ízlésűek. Sajnos, nincs helyette megfelelő hangulati értékű névmásunk. így aki a magá1 lekezelőnek érzi, csak a sokak által túlságosan választékosnak tartott ön-\ választhatja. Ez a szó elvonás eredményeképpen jött létre; Széchenyi István tette névmássá. Az önszeretet, önhitt, önbecsülés, öndicséret típusú összetett szavakban szerepelt ez előtagként ugyanúgy, mint a maga a magaszeretet, magadicséret típusú szavakban. Széchenyi is érezte, a maga nem alkalmas arra, hogy udvariasabb érintkezésben, főként levelezésben szerepeljen, s úgy vélte, az ön semlegesebb hangulatú lesz erre a célra. De - talán éppen azért, mert nagyon előkelő körökben használták - sokan máig túlságosan választékosnak érzik. A városokban, főként a műveltebbek nyelvhasználatában már elég gyakori. Megvan a remény arra, hogy jobb elem híján szélesebb körben is el fog terjedni. JAKAB ISTVÁN IIIIIIIIIIIIIIIIBIIIIIIIIIIIIIII