Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-20 / 194. szám, kedd

1991. AUGUSZTUS 20. •úr szőj HAZAI KÖRKÉP TŐKÉS LÁSZLÓ A JOHANNITA-REND TAGJA Tőkés László nagyváradi református püspök és dr. Harmati Béla magyarországi evangélikus püspök Johannita lovagi elkötelezése Zürichben, Kálvin János székesegyházának Macchabeus Kápolnájában történt meg. Az avatáson WilhelmKarl, porosz királyi herceggel az élén több külföldi delegáció és a Johannita-rend magyar tagozatának számos tagja jelent meg. A szlovákiai rendi tagokat Szakall István mérnök, csíz-fürdői, jelenleg Zürichben élő lovag képviselte. Vermes László kommendátor meleg szavakkal ismertette az új rendi tagok nehéz és kiemelkedő munkásságát. Tőkés László az ENSZ genfi székhelyén beszélt az elnyomott nemzeti kisebbségek problémájáról és prédikált a Svájcban élő magyar protestánsok előtt Zürichben. A Johannita-rend egyébként az elmúlt hetekben több jelentős adományt juttatott főleg Magyarországra, de az erdélyi magyar protestáns gyülekezetnek is. Kerepestarcsán öregotthont, a budapesti Baar-Madras gimnáziumban korszerű orvosi rendelőt avattak fel. Erdélybe 100 ezer svéd koronát utaltak át, a bajor szervezetek közel 600 családot támogatnak folyamatosan. Mint már jeleztük, rövidesen Szlovákia területére is - Mikó Jenő református püspökkel karöltve - egy megsegítési terv kidolgozása várható. Sz. I. HABSBURG OTTÓ BŐSRŐL (Munkatársunktól) - Az Eurolánc polgári kezdeményezés, valamint a Csallóközi Régió küldöttsége a hét végén az osztrák határ közelében lévő Fertőrákoson az Európa Nap rendezvényen találkozott Habsburg Ottóval az Európa Parlament tagjával. A delegáció tagjai tájékoztatták őt a bősi vízi erőmű elleni tiltakozásról és a szlovák, illetve a szövetségi szervek válaszáról. Egyben arra kérték Habsburg Ottót, hogy emelje fel szavát Európa legjelentősebb fórumán a Duna megmentése érdekében. Az E P tagjának átadták továbbá a Tájvédelmi Világalap (WWF) által kidolgozott tájékoztatót a bősi vízi erőmű veszélyeiről, néhány felvételt a tüntetésekről, a másfél évvel ezelőtt elfogadott Dunai Chartát, valamint egy Stop Gabčíkovo feliratú pólót, melyet Habsburg Ottó lelkes brávóval vett át. Az Új Szó, valamint a Szlovák Rádió magyar adása munkatársa jelen volt a találkozón, s magnószalagra rögzítették a Páneurópai Unió elnökének válaszát, hogy nagyon szívesen tesz eleget a felkérésnek. Habsburg Ottó, aki annak idején elsőként figyelmeztetett a gigantikus építmény veszélyeire az EP-ben, biztosította a küldöttséget: továbbra is harcolni fog a természet megmentéséért a Duna medencéjében. Örömét fejezte ki arra vonatkozólag, hogy nemcsak a magyar, hanem a szlovák ajkú lakosság is tiltakozik az üzembe helyezés ellen. (gágyor) VISSZHANG SZEPTEMBERTŐL KIÚJULNAK A SEBEK... ÉS AKKOR Ml LESZ? REFLEX Oktatásügyünkről, az igazgatóválasztásokról újra és újra megjelennek elemző, bíráló cikkek a sajtóban. Az Új Szó augusztus 5-diki számában olvashattuk Bodnár Gyula Szeptemberre begyógyulnak a sebek? Na és akkor mi van? című cikkét, melyben az igazgatóválasztás módszerét én nem tartottam Iákban, a tantestületekben tapasztalható problémák tömkelegét. Minden tekintetben egyetértek a szerző fejtegetéseivel. Ha nem minősíthető szerénytelenségnek, a legutóbbi igazgatóválasztás módszerét és sem tartottam célravezetőnek, több szempontból. Nem szolgálta elsősorban azt az alapelvet, bár hivatkoztak rá, hogy a legképzettebb, legtapasztaltabb, legrátermettebb pedagógus kerüljön az igazgatói székbe, ugyanis ezt az elvet a klikkek könnyen megkerülték, kijátszották. Nem szolgálta a tantestület egységének megőrzését, hanem lehetőséget adott klikkek, érdekcsoportok kialakulására, amelynek következménye az lett, hogy megakadályozta az objektív döntés érvényesülését. A rendelet szerkesztői nem számoltak azzal, hogy a kiváló, lelkiismeretes, szerény pedagógusok távolmaradnak a könyöklők csoportosulásaitól, s a perifériára röpíti őket a klikkek centrifugális sodrása. Ezzel szemben azok a szürke pedagógusok, akik csak kereseti forrásnak tekintik a pályát, s nem tartják szívügyüknek a szakszerű és lelkiismeretes oktató-nevelő munkát, olyan igazgató megválasztását támogatták, aki könnyen befolyásolható, elnéző, nem áll hivatása magaslatán, szakmai rutin hiányában nem képes megítélni a pedagógusok didaktikai, módszertani munkáját, az eredmények színvonalát. Egyszóval, a klikkek olyan igazgatóra adták le voksukat, aki mellett kényelmes, sablonos, lélektelen, fantáziátlan pedagógiai-didaktikai munkával üthetik el a tanítási óra negyvenöt percét. A mulasztások felismétlése talán azért indokolt, hogy a jövőben hasonló nagy hibákat ne kövessünk el, mint amilyet most a minisztérium. Miféle demokrácia az, ahol diákok is voksolnak az igazgató személyére? Ugyan melyik diák tudja, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy igazgatónak, és honnan tudhatja, ha történetesen idegen a jelölt, megfelel-e azoknak a kritériumoknak, amelyek alkalmassá teszit őt az igazgatói funkció ellátására? Ugyanez vonatkozik mindazokra a személyekre, akik a szakmában teljesen tájékozatlanok. Csakis pályázat kiírásának útján szabadna betölteni az igazgatói széket. Nagyon egyetértek a cikk további fejtegetésével is, éspedig azzal, hogy a fontos döntések helyett „századrangú", a túlórákkal és jutalmakkal kapcsolatos kérdések foglalkoztatták az egyes klikkeket, és jelöltjük megválasztásában látták biztosítva az anyagi érdekeik realizálását és lanyha munkastílusuk további folytatásának „védelmét". Abban is egyetértek a cikkíróval, hogy oktatásügyünket csak az igazgató személyének megváltoztatásával megreformálni nem lehet. A reform kérdése annyira összetett, hogy hosszú tanulmányt kellene erről írni, de egyet azért leszögezhetünk: kiváló, képzett, művelt igazgató pozitív változásokat, előremutató eredményeket képes elérni az iskola életében, a tantestület munkájában. Széles látókörrel rendelkező igazgató perspektívát nyithat az iskola jövőjének és szellemi gyarapodásának. A mindennapi élet bizonyítja, hogy például egy jó üzemvezető előrelendítheti az egész kollektíva munkáját. Az iskolaigazgató demokratizmusa abban rejlik, hogy emberi módon és módszerekkel tudja tapasztalatát, tudását becsempészni a tantestület szemléletébe, szellemébe. Ezzel egyben kizár minden konfliktushoz kapcsolódó, vezető nézetkülönbséget, és az egészséges véleménynyilvánítás válik uralkodóvá. A fentiek előrebocsátása után nem érthetek teljes mértékben egyet Bodnár Gyula azon véleményével, hogy az igazgató és a pedagógusok azonos bérrel legyenek honorálva. Azzal, hogy kevesebb órát tanít, az igazgató nincs kompenzálva, hiszen az ő vállán az iskola minden gondja, az ellenőrzés. Sokáig tartana sorolni feladatait, elég annyi, hogy mindenért ő a felelős. Az időmennyiséget tekintve is az igazgató áldozza a legtöbb órát naponként az iskolára. Szerintem a fizetésbeli különbség nem olyan nagy, hogy azért bárki is igazgató szeretne lenni. Hivatás- és felelősségtudattól vezérelt iskolaigazgatóink nemzetiségi iskoláink színvonalának emelését tekintik fő feladatuknak. Ha optimizmussal szeretném magam megnyugtatni, akkor hinnem kellene, hogy a nagyvonalú igazgatók elsősorban népünk szolgálatában szándékozzák szellemi teljesítőképességüket érvényesíteni. Viszont nagyon indokolt, hogy a pedagógusok fizetését olyan szintre emeljék, hogy ne legyenek kénytelenek fóliázni, üzletelni. Az első köztársaságban a pedagógusok fizetése tízszer magasabb volt, mint a tíz évvel ezelőtti bérük. Igaz, akkor a pedagógusokat kvalifikálták és mind erkölcsi, mind szakmai vonatkozásban kifogástalan teljesítményt kellett nyújtaniuk. Masaryk szerint az oktatásba invesztált pénz kamatostul térül meg a gazdaságban, az egészségügyben, a népek versenyében. Visszatérve az igazgatóválasztás problémájára, a hangoztatott elvek ellenére iskolaügyünk reformja még várat magára. Uj szemléletnek kell kialakulnia mind a pedagógusok berkeiben, mind a társadalom egészében. Mindaddig, amíg a takarítónő csak 500 koronával kap kevesebbet, mint egy diplomás tanár, ne várjuk el, hogy - főként a férfiak - törekedni fognak a pedagógiai pályára. A politikai és társadalmi rendszerváltozás során, sajnos, az iskolaügy területén sem történtek kellően átgondolt intézkedések. A reformtörekvések nem zárják ki, sőt, szükségessé teszik a szakszerű és szigorú ellenőrzéseket az iskolákban is. Az új igazgatóknak új irányt kell szabniuk az autonóm pedagógiai törekvések közepette. Természetesen e törekvések megvalósításához kiváló, fantáziadús igazgatók kellenének, akiknek jó része háttérbe került, pedig emberségükkel, nagyszerű pedagógiai felkészültségükkel akkor is bizonyítottak, amikor nemzetiségi hovatartozásuk megvallásával szembekerültek a tottalitárius rendszer hierarchiájával. id. SZKLADÁNYI ENDRE, Ipolyság A PERESZTROJKA IS BÁRSONYOS VOLT Ezúttal sem volt fantázia-túltengésük a bolsevik puccstechnológusoknak. A főnök nyaralni ment, a párt szilárd magva összefogott a titkosrendőrséggel és a tábornokokkal, és megbuktatták a peresztrojkát. A forgatókönyv ugyanaz, mint 1964 októberében, amikor Hruscsovot menesztették rövid úton. Igaz, a kurta kommentárok most valami olyat is emlegetnek, hogy: alkotmányosság, hogy elnök helyébe az alelnök lépett, olyan utalások is vannak, amelyekkel azt szeretnék elhitetni a világgal, hogy a hatalomgyakorlásban érvényesült a jogfolytonosság, ez azonban vajmi keveset változtat a lényegen. Megint kudarcba fulladt egy kísérlet, és félő, hogy megint az következik, ami 1964 után következett. Mire számíthat a Szovjetunió népe? Már leszögeztük, hogy szegényes fantáziájúak a kommunista apparatcsikok. így ugyanaz következik, ami 1964 után Brezsnyev vezetésével következett. Akkor is elintézték, hogy legalább jegyre lehessen kenyeret, krumplit, cukrot kapni, majd hosszabb távon jegy nélkül is. Most is arra számíthat majd az állampolgár, hogy a rendteremtés vívmányaként a korábbihoz képest hallatlan árubőség lesz. Értsd ezen azt, hogy a szuperhatalom bányászai még szappanhoz is hozzájuthatnak. Majd mozgósítják a tartalékokat, és hús is lesz néha. A hatalomváltás hírére Pozsonytól Belgrádig, Prágától Havannáig és Berlintől Szófiáig számos, lassan már csak nosztalgiázó bolseviki szeme felcsillan. Trombitaszót hallanak Moszkva felől. Sorakozóra. A sorok rendezésére. Prágában és Pozsonyban a parlamentben grasszáló kommunista honatyák vajon hogyan fülelnek? Vajon mit hallanak ki a hírekből? Vajon miként fogadják az új konszolidátorok eljöttéről szóló tudósításokat a tegnapi konszolidátorokból mára bársonyos forradalmárokká átvedlett újságírók, vállalati igazgatók, falusi tanítóbácsik, földműves-szövetkezeti vezetők és a bűnbánatot tartó békepapok? Vajon miként viszonyul a peresztrojka bukásáról szóló hírhez az egykori titkosrendőr, aki üres óráit az 1989 novemberében zsákmányolt besúgólisták olvasgatásával teszi változatosabbá? E csúf szó jut az eszembe: tanulságok. Nekünk is le kell vonnunk a tanulságokat a moszkvai események láttán. Lényegében Gorbacsov peresztrojkája is bársonyos volt. Ami azt jelenti, hogy senkinek se kellett számot adnia viselt dolgairól. Meghirdették az általános bűnbocsánatot, és mindenki a múltbeli körülményekre hivatkozhatott. Az is, aki verőlegény volt, az is, akit vertek. A konszolidátor éppen úgy, mint akit „megkonszolidáltak". A Szovjetunióban a pártfunkcionáriusok legfeljebb elmentek minisztériumi funkcionáriusnak, ahogy nálunk a főapparatcsikok élenjárnak a privatizálásban. A párttörténész pedig a parlamentben leckét ad a demokráciából. Sok mindent jól gondolt Gorbacsov. Csaknem mindent. De nem gyógyult ki teljesen a leninizmusból. Igaz, tisztségbe lépése után tett nagyon bölcs lépéseket. Tábornokokat marsallá léptetett elő, és - tanulva Hruscsov példáján - az átalakítás első fázisában az ilyen emberek parancsnoksága alá helyezte a legfontosabb katonai körzeteket. Gondoskodott róla, hogy felelősségre vonják a pártfunkcionáriusokból, a gazdasági vezetőkből és a titkosrendőrség tagjaiból összeverődött legveszélyesebb maffiákat. Kilátásba helyezte, hogy a kolhozokat átalakítják, és magántulajdonba adják a földet. Lehetőséget teremtett ahhoz, más pártok is kialakuljanak az országban. De elkövette azt a nagy hibát, hogy a kommunista párt megjobbítását és így szilárdítását tűzte ki célul. A megreformálhatatlant akarta megreformálni, a prérifarkast akarta báránnyá átváltoztatni. Legutóbb ebben akkor jeleskedett (pedig csak jelképes gesztusról volt szó), amikor Leningrád nevének átváltoztatása kérdésében kellett állást foglalnia. Lenin városa - mondotta - Lenin városa marad. Jelentéktelennek látszó epizód, de nagyon jól mutatja, mennyire nem gyógyult ki a bolsevizmusból. Úgy tűnik, mi már a gyógyulás útjára léptünk, és talán nem fenyeget bennünket akut veszély. Ám itt vannak közöttünk azok, akik életének legnagyobb sikerélménye a konszolidációs időszaki hatalomgyakorláshoz fűződik. Legtöbben talán már közülük is a gyógyulás útjára léptek. Ha más nem, az talán meggyőz minden józanul gondolkodó embert, hogy ha egy rendszer több mint hetven esztendeig nem képes felzárkózni a világ élvonalához, akkor az a rendszer nem lehet jó. Nem lehet jó az a rezsim, amely csak szuronyok segítségével tudja fenntartani magát, amelynek fő támasza a titkosrendőrség. Félő, hogy Moszkvában megint a Brezsnyevhez hasonlók jutottak hatalomra, és az 1964 utáni módszerekkel próbálják majd megmenteni a birodalmat. Félő, hogy megint 20 évet kell várnia a világnak, amíg megint lesz egy új Gorbacsov. És félő, hogy az új Gorbacsov sem lesz mentes az illúzióktól. A moszkvai összeesküvésről Damjanich János, a szabadságharc szerb származású tábornokának egy mondása jut az eszembe. Amikor 1848-ban Jelačič csapatai megtámadták a magyar forradalmat, elkeseredettségében ezt mondta: „Most legszívesebben minden rácot (szerbet - a szerző megj.) agyonlőnék, majd magamat is főbelöném, hogy egy se maradjon belőlük. A moszkvai puccs hallatára én ezt mondom: Legszívesebben főbe lőném magam, hogy eggyel kevesebb volt kommunista legyen a világon. Mózes 40 esztendeig bolyongott a sivatagban, hogy népével az ígéret földjére érjen az egyiptomi rabszolgaságból. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy napokon belül célba érhetett volna, de megvárta, amíg kihalnak az egykori rabszolgák. Még hosszú ideig eltart, amíg mi is kigyógyulunk a rabszolgaságból. TÓTH MIHÁLY A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul.) 4485/91 Bérecz Dezső, 1922. XII. 16., Padány (Talicin) 4486/91 Baranyai Béla, 1904. I. 14., meghalt, Sáró (Szevasztopol) 4488/91 Bartek Martin, 1921. II. 5., Lipt. Kokava (Szánok, Szambor) 4491/91 Bartoš Ondrej, 1915. VIII. 7., Palást (Nyikolajev) 4493/91 Baška Jozef, 1915. IV. 1., Lukanénye, (Aknaszlatyina) 4494/91 Bátora Kálmán, 1911. VI. 14., meghalt, Nagykér (Donbasz) 4495/91 Becze István, 1916. IV. 2., meghalt, Görgő (Kujbisev) 4496/91 Bene Ondrej, 1914. III. 18., Licince, meghalt a SZU-ban (Nyikolaj) 4497/91 Bednárik Mihály, 1911. VIII. 8., meghalt, Zseliz (Kujbisev) 4498/91 Bélai Sándor, 1913. VII. 21., Marcelháza, (Szevasztopol) 4499/91 Bene Rudolf, 1922. II. 5., Párkány (Gorkij, Moszkva) 4500/91 Berkeš Vojtech, 1912. III. 22., Késmárk (Záporozsie) 4501/91 Bese Eduard, 1922. VII. 24., Megyercs (Kijev) 4503/91 Bihercz János, 1917. IX. 5., Tallős (Donbasz) 4504/91 Birkuš Vince, 1912. V. 2., meghalt, Andód 4506/91 Bitter János, 1911. XII. 5., Bátorkeszi (Baku) 4507/91 Blaskovics János, 1916. X. 15., meghalt, Ekecs (Donbasz) 4508/91 Bojtoš Štefan, 1908. VIII. 15., Opatovská n. Ves (Valcing, NSZK) 4509/91 Bogyai János, 1922. VII. 24., Vámosfalu (Kijev) 4510/91 Boťanský Matej, 1921. I. 14., Békéscsaba, meghalt (Ivanovo) 4511/91 Bogdányi János, 1926. VIII. 16., Helemba (Sztanyszlav, Kohovina) 4512/91 Boldi László, 1927. IX. 11., Rozsnyó (Minszk)