Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-15 / 190. szám, csütörtök

3 HÍREK - VÉLEMÉNYEK Ú

J szó

i .ÚJ SZÓm AZÉRT A SZEMBENÁLLÁS MINDIG MEGMARAD BESZÉLGETÉS BETTES ISTVÁNNAL 1991. AUGUSZTUS 15. Bettes Istvánt, csakúgy, mint néhány pályatársát, a hivatalos,,irodalompolitika" nem hordozta a tenyerén. A groteszk, melankolikus, abszurd bettesi versek világát - mivel meg nem kerülhette - igyekezett félremagyarázni, lefitymálni, s végső soron a perifériára szorítani. Szerencsére, az idő mindig dolgozik, és sosem a kerékkötőknek. Harmadik könyvéért, a Szétcincált ének idején című verskötetéért Bettes István a tavalyi év legjobb művének kijáró Madách Imre-díjat kapta. -Az Egyszemű éjsžSkát követő Megközelítés antológia nemzedékével nagyjából egyidőben, a hetvenes évek végén indultál költői pályádon. Hogyan látod ezt a nemzedéket, hozzájuk tartozónak érzed-e magad? - Ez a társaság nemzedékként nem működött soha, olyan laza volt a kötődés köztük. Engem úgy emlegettek (amikor Magyarországon írtak a társaságról), hogy magányos lovas vagyok, s ez igaz is, amennyiben a Megközelítés antológiából kimaradtam. Tegyem hozzá: szerencsémre. - Milyen szellemi kötődéseket mondhatsz a magadénak, kitől tanultál, ki volt fontos számodra? - Közvetlen környezetemből a legerősebb szellemi kötődés Varga Imréhez fűzött mindenképpen. Ahogyan Tőzsér Árpád „felhozta" Imrét és Tóth Lászlót, esetemben ez a séma folytatódott. Egyetemista voltam Pozsonyban, s mivel a „leglazább" szakot (a levéltárosit) választottam, sok időm maradt olvasásra, s rengeteget időztem az Irodalmi Szemle szerkesztőségében. Varga Imre adta a kezembe például Vasco Popát, a modern költészetet, ő istápolta első kézirataimat, alapos lelkiismeretességgel figyelmeztetve a képzavarokra, modorosságra. Volt készsége és elég rugalmassága, hogy olyannak fogadja el az embert, amilyen. Ö volt első kötetem „keresztapja" is. - A Bohócok áldozása jó kritikát kapott. Emlékszem viszont, hogy Mészáros László bohóckodással vádolt. Hogyan fogadtad e „megtiszteltetést"? - Az nem énrám vonatkozott. A bohóckodás költői zsargon volt, egyfajta jelbeszéd. Most, amikor a Madách-díjat kaptam, Tőzsér említette, hogy az első kötetem tulajdonképpen egyfajta tolvajnyelven írt szamizdatként terjedt az akkori fiatal szellemiség körében. A bohócokkal, ha lehet így mondani, a kommunistákra gondoltam. Az ember érezte, hogy kulminál, bukik az egész totálrendszer, s szerettem volna a magam eszközeivel segíteni a monolitikus struktúra rombolását. Ezért volt annyi fintor, bohóckodás, nyelvöltögetés. De a bohóc végül is nem én voltam. - Elfogadod az ellenzéki költő státusát? - Igen, benne voltunk, de ez inkább bújtatott, tolvajnyelven írt ellenzékiség volt. Tényleges ellenzéki irodalom nálunk sosem volt, hiányoztak a szamizdatok. Csak a bújtatott forma működött. - A fióknak sem igen írt senki... - Igen, így van, különben ezek az írások előkerültek volna. Itt van az asztalomon Krausz Tivadar kötete, a Hazakutatás, amelyben a nyolcvanegy és kilencven között írott dolgait vette elő, kicsit kikalapálva. Talán ezek a versek^.. S ha már szellemi kötődésekről beszélünk, valahol Krauszt érzem az én dolgaim folytatójának. De ő is'áttelepült Magyarországra. -Mi lesz a sorsa az ellenzéki költészetnek? - Ellenzéki költészet, olyan értelemben, már nem lesz, amely direkt módon törte a borsot a hatalom orra Gyökeres György felvétele alá. De azért a szembenállás mindig megmarad. Ha úgy vesszük, az ember mindig szemben áll, csak így képes szellemi energiát felszabadítani. Ez állandó alapállása az alkotónak. A szellemnek különben az a tulajdonsága, hogy mindig változik, cikázik, hol mosolyog, hol komor, mint ahogyan a felhők vonulnak az égen - mikor milyen fények esnek, mikor milyen a belső hangulatod. De ha ezt hatalmi síkra vetítjük, s mihelyt valamilyen merevedés, jégkorszak áll be, növekszik az ellenállás is. Aztán arra sem szabad figyelni, hogy most már a jóistent sem sérthetem meg, mert most keresztény kurzus közelít. Nem vehetem figyelembe, mikor mivel sértem meg a hatalmat. - Szerinted mi a költészet szerepe? - Talán öngyógyítás, terápia. Minden alkotó sokkal érzékenyebb az átlagembernél, s az alkotással . próbálja magát egyensúlyban tartani, hogy szélsőségbe ne bukjon. Próbálja leföldelni, behatárolni magát, kiélni fölös energiáit - pozitív vagy negatív irányban. - Nem beszűkülés ez így? - Nem, semmiképpen sem. Hisz olyan tág a mozgástere, érzékenységének megfelelően, hogy ezt „be lehet lőni" bizonyos felkészültséggel, műveltséggel. Sajnos, ez hiányzik nálunk leginkább: a műveltség. Ezért nem tudjuk bejárni az egész kultúrtörténetet, hanem csak egy bizonyos középső, eléggé szűk szakaszát az egésznek. Gátol a múltunk, az iskola, amely felnevelt, a környezet, amely fojtogatott, nincs meg a kellő olvasottságunk, felkészültségünk, nem tudjuk bejárni a terepet. Persze, megvan a belterjessége, mondjuk, a budapesti költészetnek is, sőt, ők többnyire manírokat csinálnak, ráfutnak egy-egy vakvágányra. Mi talán annyiból szerencsésebb helyzetben vagyunk, hogy nyersebb, keményebb környezetben élünk, s nem tévedünk oly könnyen vakvágányokra, vak esztétikai vonalakra. - A kisebbségi irodalomtól mindig váteszi szerepet vártak el, önvédelmi funkciót. Meg tud-e védeni, gátolni az irodalom valamit is? Politikus művészetnek is a váteszi irodalom számított. Eszerint apolitikus vagy? - Nem vagyok apolitikus. A legpolitikusabb költő voltam eddig is. Nem véletlenül mondta Tőzsér, hogy. a legtöbb politikum talán az én fintoraimban, cseleimben, bosszantásaimban volt. Persze, lehet önálló kategóriaként is értelmezni, be lehet sorolni valamilyen iskolába. így is használtuk leginkább ezt az eszköztárt, vagyis nem művészeti funkciója volt, hanem a nyomottság ellen használtuk, a hatalom súlya ellen. Most abba a szakaszba értünk, hál' istennek, hogy végre felnőtt magyar költők lehetünk. Mert végül is egyszerűen magyar költők vagyunk, akiknél csak a „vízjel" más. A nyelv az eszközünk, a műveltségünk a fegyvertárunk. Ezt kell használnunk, bárhol is élünk a világban, akár Los Angelesben, Párizsban, Újvidéken, Budapesten vagy itt. Az eddig elvárt váteszi szerep megszűnt. Ez, persze, nagyon optimista kijelentés, tudom. - Optimista ember vagy? Második kötetedről, a Két bukfenc közöttről írta valaki, hogy verseidben egyfajta szomorúság és melankólia van jelen. Szomorú, melankolikus alkat vagy? \ - Is-is. Már említettük a széles érzelmi skálát, a hangulatok változását. Mindegyikből van bennem valami. Néha teljesen nihilista vagyok, olykor moralista. Olykor az erkölcsi kategóriák is felváltva működnek az emberben, széles skálán, mint bármilyen más kategória. Elvekhez nem kötöm magam, programom sosem volt. Igyekszem a kétezer éves kultúrkörben élni és az alapértékekhez igazodni. Az iránytű és a cél is bennünk van, így igaz. Bármilyen irányba is indulsz, mindig vissza kell találnod a nullpontra. - Sokfélét próbáltál. Voltál tanító, hírszerkesztő a rádióban, munkás, szabadúszó. - Ezt kéne tennie mindenkinek, persze, nem az amerikai alürből, hogy tarka legyen az életrajz. Meg kell ismerni az élet különböző rétegeit, csak így láthatsz bele a nyersebb környezetekbe is. Persze, ez is csak egy ideig jó, aztán már nyugalomra van szükség. Van, aki képes pusztán szellemi úton is kalandozni, ha nagyobb a beleérző képessége. - Mit jelent a szülőföld számodra? Az előttünk járó generációk mítoszt csináltak belőle, te viszont, úgy tűnik, fizikai szükségét érzed, hogy gyakran hazamenj Gömörbe. - Tizenöt éves koromtól élek Pozsonyban, itt kezdtem vegyipari szakközépiskolába járni. Azóta mozgok ezen a háromszáz kilométeres szakaszon. A gyerekben más a nosztalgia: akkoriban, ha hazamentem, legszívesebben megcsókoltam volna a fákat, hogy újra otthon vagyok. Aztán, ahogy múlt az idő, egyre többet mozogva, kezdtem otthon lenni mindenütt. Ma már például Kriváňban éppúgy otthon vagyok, mint Zólyomban. Leszállok a vonatról, kimegyek a kertbe, semmi romantika, facsókolás, gazos a kert, nincs, aki kapálja. - A felülnézet realitása? - Inkább a felülnézet eltűnése. Közönséges emberré váltam, a szó nemesebb értelmében. Másként látod a tájat autóbuszból gyönyörködve, mint kocsikísérőként, harmincadszor haladva ugyanott, harminc fok melegben, a forró aszfalton. Ha mozogsz a tájon, meglátod az összes hátulütőjét, kínját, nyomorúságát a vidéki létezésnek. - Mi a véleményed a csehszlovákiai magyar irodalomról? - Ha van, a régi nyelvjárásoktól és a régi meghatározásoktól az. Vannak benne egyedi szálak, fonalak, egyedi problémákat, sorsokat írt meg. Persze, ezek nem művészeti kategóriák, csak szociografikus árnyalatok. Bizonyos elemeknek a felerősítésével tették azzá, ám az összművészeti kategóriák szerint ezek csak összetevőkké zsugorodnak. Nem éri el az egyetemes művészet szintjét. Azért fogadták el Magyarországon Grendel Lajos első és második könyvét, vagy Tőzsér verseit, mert azokban minden összetevő megvan. De ne soroljunk neveket. Nálunk egy-egy összetevő felerősítésével csináltak mesterségesen irodalmat. - Mivel foglalkozol mostanában? - Látod a felfordulást. Festem a lakást. Amúgy én soha semmit nem terveztem, ha leülök, akkor sem tudom, mit fogok írni. Ha kérdezték, min dolgozom éppen, soha nem dolgoztam semmin, csak úgy baszkodtam a ceruzát, aztán valamilyen hangulat kihozta belőlem a verset. - Fontosnak tartod a kritikát? Odafigyelsz rá? - Az első időszakban nagyon fontos, amikor indul az ember a pályán. Nem miftdegy, ki nézi át a verseit, ki méri fel, jó-e az, amit csinálsz. És, persze, milyen az illető mércéje. Aztán az ember úgyis kinövi ezt, később már rá se fütyül. Fontosnak tartom, hogy a kritikus alkotó ember legyen maga is. Nem szeretem, ha olyanok fontoskodnak az irodalom körül, akik maguk soha nem alkottak. Ez minden művészetre érvényes, sőt, minden emberi tevékenysegre. KÖVESDI KÁROLY SZABADTÉRI ESTÉK - ZENEMŰVEKKEL A nyárközép rapszodikus időjárása ellenére előbb a Margitszigeten, majd a szegedi Dóm téren volt részem két kiemelkedő zenei élményben. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad igazgatósága igazi dramaturgiai csemegével szolgált, amikor választása a világszerte népszerű a Porgy és Bessre esett. Már maga a tény is rendkívüli, sőt európai kuriózumnak számít, hiszen a zeneszerző családja - tekintettel a mű gyakori színvonalon aluli tolmácsolására - megvonta annak játszási engedélyét. Az előadás rendezője, Koltay Gábor, ragyogó Aida és Trubadur rendezései után bizonyította, hogy Charleston négerlakta negyedét is pontosan ismeri. A pergő és végig magasfeszültségű előadás titka abban is rejlik, hogy a hajdani, 1935-ös ősbemutatón még majdnem négy órát kitöltő művet, a mellékcselekmények kiiktatásával sikerült mintegy két és fél órába tömörítve feszesebbé tenni és kizárólag a főszereplők sorsára koncentrálni. Koltay segítőtársait is szerencsésen választotta meg, mert Csányi Árpád stílusos díszleteket, Kemenes Fanny ötletgazdag jelmezeket, Imre Zoltán pedig kitűnő koreográfiát tervezett az öt estén át eredeti szöveggel megszólaltatott műhöz. Az egyes szólamok tolmácsolói - William Ray (P

orgy), Colette Warren (Bess), Edmund Toliver (először Jake, majd Crown), Grace De La Cruz (Serena és egyéb női szólók), Marjorie Vance (Clara, Maria) - neves művészek, akik épp oly otthonosak New Yorkban, mint Bécs és Graz operaházainak színpadán. Számomra azonban az igazi élményt Charles Williams nyújtotta, aki a csúszómászó kokainárus Sporting Lifeból felejthetetlen figurát teremtett. A Magyar Állami Énekkar, a Szegedi Balett, a Rock Színház ének és tánckarának minden tagját dicséret illeti, akárcsak Vukán György zongoraszólóját és a Makláry László vezette Magyar Szinfonikus Zenekart. Szeged ünnepel az idén - mégpedig a Szabadtéri Játékok hatvanadik évfordulóját ünnepli. Azóta ugyanis, hogy 1931. június 13-án először került színre a Fogadalmi templom előtti téren - kihasználva a tér esztétikumát és pompás akusztikáját - Voinovich Géza Magyar passió című drámája, kereken hat évtized telt el. Ennek a hat évtizedes láncolatnak azonban két, markánsan elkülönülő szakasza van, melyeket a háború okozta két évtizedes némaság cezúrája választ el egymástól. Az 1939 nyaráig terjedő első szakasz jellegzetessége, hogy a műsor gerincét magyar művek színrevitele képezi. 1933-tól évente megszólal Madách Imre műve, Az ember tragédiája, melyhez később Herceg Ferenc Bizánca csatlakozik, míg a zenés műveket Liszt Ferenc oratóriuma, a Szent Erzsébet legendája, Hubay Jenő Cremonai Hegedű című operája, Kacsoh Pongrác János vitéze, majd Kodály Zoltán Háry Jánosa képviselik. Eme jellegzetesen magyar alkotások láncolatában az első külföldi mű nem is akármilyen bemutatójára 1935-ben kerül sor, amikor is Pietro Mascagni verista egyfelvonásosát, a Parasztbecsületet maga a szerző vezényli. Ezt a sort folytatja aztán kétszer Puccini utolsó operája, a Turandot, s végül Verdi Aidája is színre kerül. A phoenixként feléledt Játékok új fejezetének történetét 1959-ben kezdték írni, amikor ünnepi nyitányként Erkel Ferenc Hunyadi Lászlója szólalt meg. E második fejezet repertoárja már felsorolhatatlanul gazdag, amint azt a most megjelentetett Kézikönyv adattára is bizonyítja. Az ünnepi „évad" nyitó akkordja ismét Erkel-mű, a Hunyadi László volt, záróprodukciója pedig a Madách Színházban már többszáz előadást megért Eliot-Webber mű, a Macskák színrevitele. Közben számunkra örvendetes tény, hogy a Szabad Színházak Találkozóján egy programmal a pozsonyi JAIK színi csoportjának fellépését is ígéri a műsorfüzet. Jómagam Puccini Turandotjának egyik előadását láttam Szegeden. A legnagyobb élményt az jelentette, hogy a produkció valamennyi komponense hibátlan volt. Szinetár Miklós ötletgazdag, pompás részmegoldásokat tartalmazó és merész rendezéséhez a veterán Varga Mátyás tervezett mesés díszleteket, a gyönyörű jelmezek pedig Márk Tivadar munkái. Bár az olasz Adelaide Negri szopránja nem az az igazi drámai Turandotmatéria, mint például Callasé vagy Birgit Nilsoné, jó partnere volt az argentin Daniel Munoz hősi színezetű,, erőteljes Calafjának. Gregor József Timurja és Tokody Hona Liuja ideálisan szép kettőst képviselt. Az előadás élén Erdélyi Miklós állt, s nyilván az ő érdeme, hogy ilyen plasztikus zenekari hangzást és kiegyenlített énekkari teljesítményt keveset hallottam a Szegedi Szabadtéri Játékok utóbbi évtizedei alatt. Varga József „NE VÁRJAK?" HÁZI TÁNYA KOMÁROMBAN IS JÁTSZANA Jól indult a pályán. Még főiskolás volt Pozsonyban, és már a Cseresznyéskert Ányáját játszotta Komáromban. Utolsó vizsgaszerepe volt ez, egyben első jelentős színpadi sikere. 1986 őszén A négy süveg című bolgár népmesében lépett (gyerek)közönség elé, majd Pirandello Lioiájában és Jókai Fatia Negrájában láthatták a nézők. Cserfes, jókedvű csitri volt az egyikben, igazi erdei vadóc a másikban. Házi Tánya egyetlenegy évadot töltött csak a MATESZ-nál, 1987 nyarán már Pesten élt. - Tudom, rosszul esett a színháznak, hogy elmentem - mondja egyenes tekintettel figyeltek rám, számoltak velem, jó szerepeket ígértek. Egy nagyszerű évadot zártam a lehető legrosszabbul: szerződést bontottam és csapot-papot itthagytam. De hát férjhez mentem, és nem akartam két helyen élni. Pestről jártam volna haza tájelőadásokra utazni? Nem is jöhettem volna, hiszen időközben kétgyermekes anya lettem... két és fél éves a lányom, tízhónapos a fiam. - Nem is játszik mostanában? - Nem, egyáltalán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy így is jó, mert hiányzik a színház, de akármilyen szerepet azért mégsem vállalnék. - Annak idején, amikor Pestre költözött, talán derűsebb szemmel várt a nagy lehetőségre. - Reménykedtem, persze hogy reménykedtem, bár lépten-nyomon azt hallottam: ne várjak túl sokat, hiszen minden egyes társulatnál leépítés folyik, a filmgyárban és a tévében szinte alig-alig forgatnak, egyedül a szinkronban jó a helyzet. A József Attila Színház Me and my girl című musicaljébe sikerült bejutnom, de azt a szerepet is csak addig játszhattam, amíg el nem mentem szülni. Pár hónappal később ugyanis, amikor bementem a próbára, és kerestem a ruhámat és a cipőmet, azt mondták: várjak egy kicsit, majd eldöntik, mit csináljak, addig álljak oda, ahol üres helyet találok a színpadon. Erre úgy megsértődtem, hogy kimentem a színházból, és soha többé nem láttak. Ezután mentem el a Mikroszkóp Színpadra Sas Józsefhez, és általa kerültem be egy darabba, amely havi öt-hat előadást jelentett. - A Szomszédok rendezőjével hol találkozott? - A kamera előtt. Korábban nem is ismertem őt. Ma sem tudom, kinek köszönhetem, hogy Schubert Éva mellett én játszhattam a butikos lányt... jött egy távirat, hívtak és ott, a forgatás helyszínén kaptam meg a szöveget. - Azóta semmi? - Hébe-hóba egy két szinkron, meg ha szükség van rám, akkor a Csehszlovák Kujtúra Házában konferálok. - Ez nem sok. - Valóban nem sok, unatkozni azonban mégsem unatkozom. Két gyerek mellett és a ház körül van munkám elég. - Biztosan tudja: a MATESZ-ből időközben Jókai Színház lett, az igazgatói székbe pedig új ember ült: Beke Sándor. Nem gondolt arra, hogy... - De igen. Örülnék, ha hívna. Én nagyon szívesen jönnék mint vendég, bármilyen darabba. Amikor elmentem, fel is ajánlottam, hogy ha találnak valami nekem való szerepet, Komáromban boldogan eljátszom. Nem hiszem, hogy ne tudnánk dűlőre jutni. -Tehát arra vár, hogy megszólaljon a telefon? - Ne várjak? Menjek és kopogtassak? SZABÓ G. LÁSZLÓ