Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-13 / 162. szám, szombat

PUBLICISZTIKA 1991. JÚLIUS 13. AZ EMLEKEZÉS BALLADÁI A KISEBBSÉG ÉS A SZERB-MAGYAR MEGBÉKÉLÉS Élénk érdeklődés előzte meg Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvének megjelenését, amely az idei magyar könyvhét egyik nevezetességének számított. Az olvasók nyilván a Hideg napok folytatását, az 1942-es újvidéki razziáért vett szerb reváns írói megörökítését várták. A szerző azonban megmaradt a publicisztika eszköztáránál. Nyilván sokféle oka lehet ennek. Alighanem nehéz szabadulni a személyes vallomások lidérces döbbenetétől. Az 1944-es bosszúállás tényei a vajdasági kis községek balladái lettek - írja Kontra Ferenc a Csereskönyv kapcsán, az újvidéki Magyar Szó kulturális mellékletében. E „prózaballadák" lejegyzése hozta meg a tulajdonképpeni áttörést az 1944-es tragédiával való szembenézésben. S mára már ennek is története van. Maguk a délszláv fejlemények is arra figyelmeztetnek, hogy vigyázni kell a görcsök oldódásának egész természetrajzára. Ügyelni kell arra, hogy a balladát őrző kis közösségek valóban megszabaduljanak a múlt terhétől a nemzeti méretű és a nemzetek közötti tabuk felszámolásának kavargásában. így nem lenne jó megfeledkezni arról, hogy Cseres Tibor müvét megelőzve a vajdasági Matuska Mártonnak az újvidéki Magyar Szó hasábjain Negyvenöt nap negyvennégyben címmel közölt publicisztikai sorozata indította el e vajdasági trauma és nemzeti fájópont kezelését. Mesterséges titoktartás Lefojtott ellentmondások feszítő ereje késztette a publicista Matuska Mártont arra, hogy feldolgozza a bácskai vérengzésről megőrződött szájhagyományt. Találó megállapítás, hogy évtizedeken át mesterséges titoktartás próbálta feledtetni a véres tragédia emberi és közösségi megrázkódtatásait. Ugyanis nem a puszta hallgatás és elhallgattatás volt a hatalmi magatartás lényege. A vádló tényeket nem lehetett csak úgy letagadni. A ködösítés sajátos mechanizmusa alakult ki. Ennek alapeleme lett a háborús állapotokra, a fejetlenségre, a zűrzavarra, a velük kapcsolatos jól ismert emberi tapasztalatokra hagyatkozó érvelés. így már hivatkozni lehetett a bosszúvágy és önkényeskedési hajlam úgymond itt-ott ártatlan áldozatokat szedő elszabadulására, mely ugyan elítélendő bűnnek minősül, de eltörpül a jugoszláviai partizánháború igazságszolgáltató végkimenetelének árnyékában. Ebbe a szemléletbe és ideológiai képletbe már belefért a titói vezetés részéről - ha a helyzet úgy kívánta - némi bűnrészesség beismerése is, ami tulajdonképpen pozitív végkicsengést kapott: hisz a jugoszláviai népek antifasiszta harcának forradalmi lendülete végül is képes volt letörni a bosszúállási kísérleteket. Persze, ennek a csúsztatásnak megvolt a maga Achilles-sarka: ügyelni kellett arra, hogy ki ne derüljenek a magyarokkal szembeni 1944-es megtorlás valódi arányai, ki ne alakuljon a szörnyűségek hiteles összképe. S ezt hosszú időn keresztül sikerült megakadályozni. Matuska Márton a visszaemlékezések gyakran ismétlődő mozaikkockáinak felsorakoztatásával éppen ezért azt az ellentmondást igyekezett leleplezni, mely az emlékképek és a felsőbb sugalmazás között feszült. A gyilkoló gépezet kíméletlenségének felidézésével ébreszt rá arra, hogy nem kóbor bandák garázdálkodtak Bácskában, hanem felsőbb jóváhagyással tomboló módszeres kegyetlenség szedte áldozatait. Ugyanakkor a szerző élt a dokumentumértékű betoldások eszközeivel is. Mintegy szembesíti a tanúságtevők emlékezetét a korabeli pártvezetők későbbi magyarázó, magyarázkodó megnyilatkozásaival és elszólásaival. így válik megrázó erejűvé a mélyre szorított és felszínre törő igazságkeresés. Az „őszinteség" csapdájában Meglepő, hogy hányszor ejtettek el - feldolgozásokban és memoárokban - a bosszúállás hátterét és a felelősök személyét sejtető megjegyzéseket a vezető szerb politikusok. Mégis, a jelzett ellentmondás feszültsége sem volt képes áramkört kialakítani a vajdasági köztudatban. Amikor ugyanis az uralkodó párt magyar nemzetiségű képviselői körében hangot kapott a homály eloszlatása iránti igény, a felemásság újabb, a magyarokat sújtó hátulütői jelentkeztek. A részleges beismerések a megértést kérő lefegyverzés eszközeivé váltak. A kommunista párt és a jugoszláv népközösség érdekeire, a politikai érzékre, a megfelelő időpont kivárására, türelemre hivatkozó „őszinteséggel" találták magukat szemben a probléma feszegetói. Érdekes képet nyújt erről egy 1970-ból származó, de csak az idén publikált terjedelmes beszélgetés, mely Veljko Vlahovictyval, a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottságának akkori elnökségi tagjával készült. Olajos Lajos vajdasági magyar funkcionárius tett fel neki a magyar nemzetiség helyzetével kapcsolatos kérdéseket. A szerb és magyar múlt egy le nem zárt problémájaként esett szó az 1944es bácskai „sajnálatos és fájdalmas eseményekről". A kérdező maga is szenvedő alanya volt annak, hogy Zentán a katonai közigazgatás bevezetői félreállították a helybeli magyar kommunistákat, majd a védtelen lakosággal szemben önbíráskodást gyakoroltak. Hivatalos, mérvadó vélemény kimondását indítványozta az új-belgrádi pártszékház toronyépületében lezajlott beszélgetés magyar szorgalmazója. A válasz a következő volt: „Valóban olyan események voltak ezek, amelyeket tisztáznunk kell, csak a nyilvános taglalás előtt meg kellene fontolnunk a dolog politikai opportunizmusát - azt, hogyan fogadnák ezt a szerbek és mindazok, akiknek közük van a dologhoz... Én a magam részéről úgy látom, hogy ennek még nem jött el az ideje." Később Olajos Lajost - saját bevallása szerint - a tartományi pártvezetőség megrótta e merész „faggatolózásért". Gottwald példája is kísértett A beszélgetés során szóba kerültek a bácskai magyarok kitelepítésével kapcsolatos elképzelésekre utaló korabeli megnyilatkozások. Maga Vlahovicty elmondta, hogy a legfelsőbb vezetésben tettek is ez irányú lépéseket. „Nem került sor a magyarok kitelepítésére, de a vitának... mégis nyoma maradt" - mondotta. Vajon mit is érthetett ez alatt, minthogy nyomban felelevenített egy 1945-ös nemzetközi pártvezetői találkozót, amelyen Titót helyettesítette. Tanúja volt, ahogy Gottwald Sztálinra hivatkozva indokolta a szlovákiai magyarok kitoloncolását, míg Rákosi ugyancsak Sztálinnal érvelve tiltakozott ellene. „Hiszem, hogy Sztálin Gottwaldnak tényleg azt mondta, Rákosinak meg az ellenkezőjét, megfontolt szándékkal" - kommentálta e tájékoztatást Tito. Lehetséges, hogy a kitelepítés gondolatának feladásában talán a Sztálin iránti bizalmatlansága is befolyásolta? Kisebbségi érzékenység A Vlahovictyval folytatott szóban forgó beszélgetésnek van egy tényleges szlovákiai magyar vonatkozása is. Olajos Lajos a bácskai vérengzés ügyében szorgalmazott nyílt színvallás kapcsán egy, a szlovákiai magyarok helyzetével foglalkozó kiadvány szókimondásával is példálózott. Nyilván a Magyarok Csehszlovákiában című, a pozsonyi Epocha Kiadó gondozásában, 1969-ben megjelent gyűjteményes kötetről van szó, illetve a szlovákiai magyarok háború utáni üldöztetését feltáró, a könyvbe besorolt tanulmányról. A szóban forgó írás a dubčeki demokratizálási kísérlet jóvoltából láthatott - viszonylagos tárgyilagosságot képviselve - napvilágot. íme, a magyar kisebbségek háború utáni viszontagságai - valahol tovább gyűrűzve is találkoznak. A kisebbségi lelkiség talán ezért fogadja fokozott érzékenységgel a vajdasági igazságfeltáró katarzist. Ugyancsak hasznos lenne tehát, ha Cseres Tibor műve mellett Matuska Márton sorozata is eljuthatna - könyv alakban megjelentetve - a szlovákiai magyarság széles rétegeihez. Mert mindkettőt olvasva mélyebben lehet átérezni, hogy a roppant veszélyeknek kitett szerb-magyar megbékélés ütközőpontjában maga a kisebbség áll. Csak úgy oldódhat tágabb nemzeti méretekben „békévé az emlékezés", hogy a Vajdaságban az ottani magyarok és szerbek képesek nyíltan egymás szemébe nézni. KISS JÓZSEF TÁVKAPCSOLÓ MIT NÉZNEK A CSETNIKEK? A történelmi igazság elhallgatása nem segít a jugoszláviai magyarság helyzetén. Miközben ugyanis a Magyar Televízió Panoráma műsorának az esztendő folyamán többször is beharangozott dokumentumfilmjét levették a képernyőről, a szerb csetnikek körülzárták Kórógy falut. Ennél a lakonikus tömörségű megállapításnál most mégiscsak többről van szó. Történt ugyanis, hogy egy eléggé furcsa cenzúra-kísérlet után, az elmúlt héten kedden a Nap-kelte című műsorban beharangozták az 1942-es újvidéki „ hideg napokként" ismert vérengzés jugoszláv vérbosszújáról készült filmet. Chrudinák Alajos, aki nemcsak készítője a produkciónak, de főszerkesztője is a Panorámának, instanciák során tiltakozott az eljárás ellen. Végülis a néző szempontjából teljesen mellékes, hogy eredetileg is a nagypolitika inspirálására akarták-e cenzúrázni a kész filmet, vagy egyetlen hivatalnok kezdeményezésére. Most már bármit is mond a kormány, a végeredmény tekintetében precedenst teremtett azzal, hogy a vajdasági magyarok érdekeire hivatkozva, levetette a Panoráma műsoráról az inkriminált filmet. Ezzel a lépésével egyetértett a cenzúrázásra tett előzetes kísérletekkel. Miért írom mindezt? Mert az, ami a dokumentumfilmmel és a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatosan történt, a csehszlovákiai magyarok számára is kínál néhány tanulságot. Mindenekelőtt politikait, de az erkölcs és az újságírás, a tömegkommunikáció szakmai összefüggéseiben egyetemesebbeket is. Miközben a tévé a bácskai magyarokat negyvenhat évvel ezelőtt sújtott vérbosszút feltáró filmet készült vetíteni, érkezett a hír: Baranyának a jugoszláviai részén lévő magyar falvak határában megjelentek a szövetségi haderő csapatai. Bevallom, az első órákban magam is hajlottam arra, hogy a helyzet ilyetén való ismeretében, helyeseljem a kormánykörök döntését. Szakmai fölényességgei morfondíroztam azon, mit is válthat ki egy ilyen publicisztikai film bemutatása a felajzott szerb tömegekben. Néhány óráig magam is azt hittem, hogy az újságírás könyörtelen tényfeltárása így vagy úgy befolyásolhat politikai folyamatokat, hadihelyzetet és valójában ismeretlen személyi összetételű, nacionalizmustól fűtött terroristákat. Megint egyszer elfeledkeztem a tények iránti szakmai alázatról, az igazság kimondásának mindenkori katarzisáról. Nem magamtól és nem ezekben a napokban jöttem rá arra, hogy egy országban, méginkább Európában és a világban nem a tömegkommunikáció irányítja a történéseket. Az persze nem mindegy, hogy az eseményekről milyen sebességgel képes igaz híreket közölni. Politikai döntések mégsem ezeknek az információknak alapján születnek a kormányokban és a parlamentekben. Éppen ezért egy történelmi tényt körüljáró televíziós alkotás, de semmilyen más publicisztikai mű, elemzés, külpolitikai kommentár sem lehet olyan veszélyes, mint egy-egy politikus sokadszor is megtett félreérthető kijelentései. A határok felülbírálásáról virágnyelven érteiZező magyar kormányfő és külügyminiszter sokkal nagyob veszélyt jelent a vajdasági magyarok falvai és városai terrorizált lakóinak számára, mint képernyőről leparancsolt Chrudinák-film. Azt már nincs kedvem kommentálni, hogy néhány nappal később a megsértett főszerkesztőt a televízió alelnökének jelöli ki Antall József. Tekinthető ez a gesztus fájdalomdíjnak? Mi közöm hozzá. Az viszont megijeszt, ahogyan a történelem ismét a napi politika függvényében lesz egyre bizonytalanabb. Pedig azt mindanynyian tudjuk, hogy sem a vajdasági magyarokat, sem az erdélyieket, sem bennünket nem véd meg a politikai terrorizmustól az, ha nem beszélünk a szerbekkel horvátokkal, románokkal, szlovákokkal, csehekkel közös múltunkról. Az sem lehet mellékes, hogy éppen egy ilyen dokumentumfilm oldhatná azt a félelmet, amelyet mostanában igencsak fokoz bennünk a nacionalista acsarkodás. Látva a film egyes részleteit, egyértelműnek tekintem segítőszándékát, törekvését a kölcsönös egymásrautaltság hangoztatására. Ezért csak halkan kérdezem meg: talán csak nem ez zavarta a magyar kormányköröket? Azt most már azok az urak is láthatják, hogy a szerb csetnikek nem nézik a televíziót, nem hallják a tiszta hangokat. Az ő szemüknek kedvesebb a célzógömb, a fülüknek meg a fegyverropogás. Ezt tudva az sem egyértelmű, hogy meddig lesz érintetlen Kórógy falu magyar lakóinak udvara a háztetőre égő benzinespalackot dobó szerb terroristák bakancsaitól. DUSZA ISTVÁN KET „LÁNCSZEM" I

Az „előretolt helyőrség" egyetlen képviselője. Az út szélén egy nyírfa árnyékában ül, és mindenről tud, ami a felvízcsatorna feltöltése ellen tüntető társai táborában történik. „Irodájának" berendezése mindössze egy székből, asztalból és telefonból áll. Hát, az igazat megvallva, nem valami keleti kényelem, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy már a múlt hét szerdájától itt szolgál. Reggel hattól este hatig tájékoztat, ha kell, útba igazít, és három nyelven nyilatkozik a kíváncsi újságíróknak. A rekkenő hőség ellenére fáradhatatlan. Vaskos notesza tele van fontos telefonszámokkal, aktuális feljegyzésekkel, nevekkel és a legújabb információkkal, melyeket este, illetve már éjjel nyilatkozatokká formál, majd Pozsonyba telefonál, hogy a Csehszlovák Sajtóirodán keresztül az egész ország tudomást szerezzen a tiltakozó akció résztvevőinek eltökéltségéről, kitartásáról, vagy, ahogy ő mondja, „az emberek megtudják, kik vagyunk és mit akarunk". A maga módján fanatikus. Amikor tudomást szerzett az esetleges rendőri beavatozás lehetőségéről és társaival együtt figyelmeztették, már nem babra megy a játék, meg sem fordult a fejében, hogy meghátrál. Ellenkezőleg: még nagyobb elszántsággal végzi munkáját, és a Globál 2000 nevű osztrák természetvédő csoport segítségével társaival egyetemben azon dolgozik, hogy akciójuknak minél nagyobb nemzetközi hátteret biztosítson. A külföldi tiltakozó távirat címzettje elsősorban Václav Havel köztársasági elnök és Ján Carnogurský szlovák miniszterelnök. Ilyennek láttam, ismertem meg Benkovics Klárát. 2

A hátizsák szinte nagyobb volt, mint cingár viselője. Egy szál sortban és egy ujjatlan trikóban kitartóan rótta a táborhoz vezető poros utat. Olykor megállt, megtörölte izzadt homlokát, majd tovább bandukolt. Lány létére nem kéredzkedett fel a mellette elhaladó autókra. Csak egyszer informálódott, jó irányba megy-e, s még milyen messze van az Eurolánc képviselőinek tábora. Még sosem járt ezen a holdbéli tájon. Most azért jött, hogy kifejezze szolidaritását a tüntetőkkel és személyes jelenlétével is tiltakozzon a természet megerőszakolása ellen. A megmozdulásról természetvédő barátaitól szerzett tudomást. - Nem kellett nagý bátorság - állította -, hogy így magányosan is nekivágjak az útnak, annál is inkább, mert pillanatnyilag munkanélküli vagyok, és van bőven időm. És hogy meddig maradok? Akár egy hétig is. Ha elfogy az elemózsiám, a többiek biztosan nem hagynak éhen halni. Ismerőseim, akiknek elmondtam, hová készülök, helyeselték elhatározásomat. Néhányan megkérdezték, van-e értelme az ilyen tiltakozásnak. Meggyőződésem, hogy igen. Máskülönben el sem indultam volna. Bízom benne, hogy nem kerül sor erőszakos beavatkozásra. S ha mégis mondja nevetve Mária Lechká pozsonyi lakos - remélem, vízágyúkkal akarnak majd jobb belátásra bírni. Ebben a kánikulában egész jól jönne e „zuhany", (ordódy)