Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-04 / 155. szám, csütörtök

KULTÚRA fÚJSZÓi 1991. JÚLIUS 4. A RENDEZŐ SIKERT JÓSOL SZENT MARGITNAK BESZÉLGETÉS SEPRŐDI KISS ATTILÁVAL A NYÁRI JÁTÉK KAPCSÁN Július 5-qn talán hagyomány születik Komáromban, amikor beindul a nyári szabadtéri színjátszás. Az első produkció, amelyet a gyönyörűen felújított hatos bástya udvarában láthat a város közönsége, egy 13. században játszódó magyar történelmi dráma lesz: Kocsis István Árpád-háziSzent Margit című darabja. - Ha megnézzük a magyarországi nyári műsornaptárt, a szabadtéri játékokon szinte csupa' könnyebb fajsúlyú darab, musical és operett szerepel. Lehet-e sikere, illetve mekkora sikere lehet egy szabadtéren bemutatott tragédiának - kérdeztük az első komáromi szabadtéri játékok rendezőjétől, Seprődi Kiss Attilától. <% ' # - Remélem, hogy sikeres lesz. Már csak azért is, mert Komáromban még nincsenek meg azok a rossz hagyományok, amelyek általában a nyári játékokhoz fűződnek. A közönség tehát nem vár el minden áron valami könnyűt, uram bocsá' ízléstelent, s a színészek sem hakninak fogták fel. Ez egy nagyszínhá- Milyen üzenetet hordoz ez a dráma a mai ember számára, avagy miért érdemes megismernünk IV. Béla királyunk korát és Margit apácakirálylány önfeláldozó cselekedeteit? s - Ha csak azért játszanánk el a darabot, hogy megismerjük Árpádházi Szent Margit szomorú halálának történetét, akkor nem is lenne érdemes műsorra tűzni. Margit az anyanyelvi kultúra elterjesztéséért és a latin nyelv - mint nagyhatalom - befolyása ellen küzd. Es sajnos, ezek a problémák azóta is megmaradtak, sőt újabb sebeket kapott az anyanyelvi kultúránk. A másság, az anyanyelvüség a határokon kí^ül nem jó szemmel vett, tehát ennék a megtartása, megőrzése napjainkban is nagyon aktuális gond. A darabban Margit életcéljául tűzi ki, hogy nyelvünk és műveltségünk ne maradjon alul a többi nyelvekkel és műveltségekkel folytatott küzdelemben. Tudja, hogy népe méltatlan helyzetbe kerül, ha nyelvének elismertetésével, anyanyelvű irodalma kibontakoztatásával nem készül fel egy új korszakra. Margit hirdeti, hogy csak az a nép marad meg az államalkodó népek közül, amelyik az államigazgatás, a hitélet és a művelődés nyelvévé emeli anyanyelvét, A darab egyben a léleképítésről is szól, s ezt roppant fontosnak tartom. Arról 'a folyamatról tehát, amelynek be kell követkeinie napjainkban is, mert enélkül nem történik meg a tel^ fcjes rendszerváltás. Az anyaország! ban is egyfajta magyar nemzettudat pusztult el a „kultúrdiktatúra" alatt. Bárkire azonnal rásütötték a nacionalizmus bélyegét, ha magyarnak érezte magát, s lehetelenné tették az életét, működését. - Milyen volt a munka a komáromi művészekkel, illetve a színészjelöltekkel? - A munka nagyon kellemes volt, mert nagyon nyitottak a színészek, hajlandók próbálni. A komáromi színéftek megszokták, hogy a próba az "utolsó pillanatig próbálkozás, s megadatott a művésznek az önmaga elképzeléseiben való kétkedés joga, az ábrándozás joga, ami máshol, egy iparszerűbb, üzemszerűbb színháznál nem lehetséges! - Seprődi Kiss Attila mint rendező nevével először találkozunk. Szeretném ö0 bemutatni közönségünknek: hon nan.jött, milyen munkásság áll ön mögött? -|Erdélyben - akkor még Magyarországon -születtem 1941-ben Sepsiszentgyörgyön. Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben 1963-ban végeztem színész szakon és a bukaresti I. L. Caraggiale Film- és Színművészeti Intézetben rendezői szakon 1970-ben, rendes nappali tagozaton. Utána a sepsiszentgyörgyi színháznak voltam a rendezője, Magyárországra való áttelepülésemig, 1984-ig. Utána a kecskeméti színház rendezője voltam, jelenleg társulat nélkül vagyok. - Milyen emlékezetes rendezései voltak? - Nagyon hosszú lenne a felsorolás, csak néhányat említek: rendeztem Görgey Komámasszony hol a stukkerét, Illyéstől a Dupla vagy semmi-t, Sütő-darabokat, Hellert, Caraggiale összes vígjátékát, Mrozektól az Emigránsokat magyarul és németül, Csurkát és Csiky Lászlótól a Nagypapa látni akar benneteket, amellyel a II. nemzetiségi kollokvium rendezői díját nyertem. -Ennyi sikeres rendezés után hogyan fogadta azt a lehetőséget, hogy ön állíthatja színpadra az első komáromi szabadtéri színházi produkciót? - Nagyon örültem, talán mert én is kisebbségi sorban éltem elég hosszú ideig - és tulajdonképpen az anyaországban sem változott a helyzetem, ott is kisebbségben vagyok - jobban megértem az itteni gondokat mint az, aki erről csak hallomásból, illetve a sajtóból értesült. Az előadást úgy próbáltam elkészíteni, hogy tudom, ősztől bekerül a színház repertoárjába. Igyekeztem azt a színvonalat elérni, illetve tartani, amelyet az elmúlt évben produkált a színház, s remélem, hogy a közönség a nyári szabadtéri fellépéseken, illetve ősszel igazolja érzéseimet. Szén-y A BIRODALOM SZÁMŰZÖTT GYERMEKEI „Egyik nagyapámról, a péterváriról, legalább fennmaradt, hogy a kreszti politikai börtönbe vitték, de hogy melyik pincében kapta tarkójába a golyót a másik, azt már soha nem fogom megtudni. (...) Pétervári nagyapám testvére finn állampolgár volt, szerencsétlenségére eljött hozzánk, mint turista, letartóztatták, a kihallgatás során a kopasz fejbőrén oltották el a cigarettáikat - aztán nyomtalanul eltűnt. (...) Anyám egy évig arbeitlagerben raboskodott Németországban, s egész hátralévő életében rettegett, hogy kiderül, s szovjet lágerbe kerül érte. Apámat tévedésből a saját katonái ölték meg, két héttel a születésem előtt. Felesleges emberként jöttem a világra..." - nyilatkozta egy alkalommal Szergej Jurjenyen szovjet író arra a kérdésre, miért hagyta ott a Szovjetuniót, holott elismert írónak számított, és nem volt kitéve politikai, faji üldöztetésnek. Jurjenyen 1984 óta Münchenben él, ahol a Szabad Rádió orosz szerkesztőségének irodalmi adásait vezeti. Keveset ír, mert roppant fontosnak tartja, hogy a tájékozatlan tömegek a lehető legtöbbet megtudjanak a nyugati kultúra értékeiről. A nyilatkozat abból a tanulmányból való, amelyet Gereben Ágnes több antológia összeállítója írt a mai emigráns orosz irodalomrólj s amely a Játsszunk bluest! címmel a Valóság idei, hatodik számában jelent meg. » Az idézett Szergej Jurjenyen csupán egyike annak a féltucat írónak, akikkel a szerző foglalkozik, akiket az a közös sors fűz össze, hogy a hetvenes-nyolcvanas években távozni kényszerültek hazájukból, s akik a kortárs orosz irodalom derékhadát képviselik. Az idősebbek, Vaszilij Akszjonov, Vlagyimir Vojnovics és Anatolij Glagyilin „eredete" a harmincas évek „tisztogatásaiban" gyökerezik, gyermekkoruk a háború utáni kollektív büntetések időszakára esik. Látszólag csak ennyi különbözteti meg őket a később, a negyvenes években született Szergej Dovlatovtól, Jurij Galperintől és a már említett Szergej Jurjenyentől. Látszólag egy nemzedékről van szó, s egy szerencsésebb országban talán azok is lettek volna, műveiket olvasva azonban kiderül, szinte évszázadnyi távolság választja el őket egymástól, aszerint, hogy a totális állam kiteljesedésének melyik hullámát élték át, az eszkalálódó terror határozta-e meg indulásukat, vagy a csalóka hruscsovi liberalizálódás időszaka. Az 1932-ben született Akszjonov például pártfunkcionáriusok gyermekeként élte át az osztálytársak szüleinek, szomszédoknak, ismerősöknek az eltünedezését, míg az övéi is sorra kerültek. Anyja, Jevgenyija Ginzburg, a világhírű memoáríró többször megjárta a lágereket. Ő maga orvos lett, majd főfoglalkozású író. A hatvanas évek liberális szellemében a Junoszty szerkesztője, ám a gyűlölt rendszer ideológiai, sőt, esztétikai nyomása miatt a hetvenes évek második felétől kénytelen külföldön publikálni. Ez a tény megpecsételte sorsát. 1979-ben kilépett az írószövetségből (ahonnan Paszternakot hét évvel azelőtt zárták ki) s külföldre távozott. Anatolij Glagyilin akár jó irodalmi „káder" is lehetett volna. írói pályáját szintén a sztálini zsarnokság után kezdte, s a „pangás időszakában" tíz kötete is megjelent. Ő amiatt került légüres térbe, mert kapcsolatba került Andrej Szaharov ellenzéki körével, mire rásütötték, hogy „megrágalmazta a szovjet életet". A Francia Szovjetköztársaság írója, a Főpróba pénteken szerzője 1976-ban kényszerült elhagyni a Szovjetuniót. Vlagyimir Vojnovics, aki 1963-ban kezdte írni az Ivan Csonkin közkatona élete és rendkívüli kalandjai című, kegyetlen, szatirikus regényét (amely szamizdatban terjedt, s először csak tizenöt év múlva jelent meg, Párizsban), 1972-ben került konfliktusba a hatalommal: Borisz Pankinhoz, a szovjet Szerzői Jogvédő Hivatal elnökéhez intézett levelében tiltakozott a szervezet felállítása ellen, mivel az elsősorban a szovjet írók külföldi megjelenését igyekezett gátolni (Borisz Pankin jelenleg a Szovjetunió prágai nagykövete.). Mielőtt 1974-ben kizárták volna az írószövetségből, még egy „háborút" abszolvált: egy magas beosztású kágébés tiszt szemet vetett a neki kiutalt lakásra. Vojnovics győzött, ám az egyre gyülekező viharfelhők miatt hamarosan távoznia kellett az országból. 1978-ban távozott Szergej Dovlatov iš, akinek fokozatosan pokollá tették az életét elbeszéléseinek külföldi megjelenése miatt. Odahaza az ingyenélés vádja elől menekült, külföldre kerülése után, 1990-ben bekövetkezett haláláig, szinte évenként publikált egy-egy kötetet. Szergej Jurjenyen hazájában felkapott írónak számított, a gyorsan meginduló állami elismerés azonban kétségbe ejtette és súlyos művészi válságba sodorta. A birodalom fia című elbeszélésciklusa az író legjobb műve, az ötvenes évek szovjet valóságát tárja fel, egy gyerek szemszögéből, aki tanúja többek közt mostohaapja és részeg tiszttársai részeg dorbézolásának egy szovjet kaszárnyában, annak a napnak a hajnalán, amikor a fellázadt magyarokat készülnek lerohanni. Jurij Galperin, a címadó Játsszunk bluest! című regény szerzője már nem a KGB-s, lágeres, riasztó szovjet hétköznapokat írja. Jurjenyenhez hasonlóan őt is az én érdekli, a művészet, mint a hatvanas évek írónemzedékeit szerte a világon. A szovjet élet az Esztétikai őrjárat című művébe is csupán ellenpontozásként épül be. Ő „simán" hagyta el az országot, nősülését követően, 1979ben. A New Yorkban, Münchenben, Bernben, Franciaországban élő írók az utóbbi években kezdenek ismét hazatalálni: van, akinek egyszerre tíz kötetét készülnek kiadni. A veszteség azonban leírhatatlan. Volt, aki tizenöt évet veszített írói pályájából, volt, aki eleve csak szamizdatban, 'vagy külföldön publikálhatott, de akadtak olyanok is, akik lágerekbe kerültek, s akik perében maga Mihail Solohov is részt vett a mocskolódásban. így rettegett az állig felfegyverzett birodalom a művészet szabadságától, A tragédia igazi csúcsa azonban talán abban rejlik, (s erről Gereben Ágnes nem tesz említést), hogy mire hozzánk is elérnek ezek a művek, nagy részük talán puszta kordokumentum marad, s könnyen arra a sorsra juthat, mint Ribakov híres műve, Az Arbat gyermekei - utólag szinte olvashatatlan, a maga korában viszont óriási hatása lett volna. (kövi) TÁVKAPCSOLÓ KIM IR-SZEN FEJE KIVIRÁGZIK A vezért ünneplik éjjel nappal, utcán és stadionban, téren és iskolában, erdőn és mezőn, színházban és templomban... Pardon! Templom a sztalinista Észak-Koreában nincs. Ha lenne, vagy ha még a hegyek mélyén, az erdők sűrűjében elrejtve van is, akkor buddhista vagy sintóista templom, ahogy az egy délkelet-ázsiai országhoz illik. A vezér pedig nem más, mint Kim IrSzen. A koreai nép nagy fia, a forradalom egyszemélyes agytrösztje, tábornok és a nép nagyapja, apja, fia. Ő az észak-koreai csodadoktorok, atomfizikusok, pedagógusok és filmrendezők legnagyobbika. Apropó! Majdnem elfelejtettem, hogy mindezt egy lengyel dokumentumfilmben láttam a minap, egy amúgy elég tisztességesen működő Samsung márkájú színes televízión. Hogy mi ebben a pláne? Hát éppen az, hogy a Samsungot a rohadt, reakciós, imperialista, antidemokratikus, a népet eláruló, nyugati életmódot istenítő, kapitalista, amerikai láncoskutya Dél-Koreában gyártják. Amolyan kisebbfajta japán csodagép, koreai módra. így aztán megesett velem a minap, hogy Kim IrSzen,, elvtárs" feje kivirágzott a délkoreai képernyőn. Legalábbis oly módon, ahogyan azt egy észak-koreai stadion lelátóján megkomponált élőképben színes táblácskáikat fejük fölött mozgató eleven robotok egy bimbózó virágból kibontották. Hja, kérem, egyik Koreában a számítógépeket programozzák, a másikban az embereket. Mi a különbség? Ugyanaz, csak az utóbbi a világ legnagyobb robotja. Nézem hát Kim Ir-Szen, a nagy koreai vezér kivirágzott fejét, s mögötte a dicsfényt. A lengyel dokumentumfilm alapján ő az első sztalinista szent. Úgy állnak szobrai a kereszteződéseken, mint minálunk a feszületek. Arcképei előtt milliók ünnepelnek. Persze, ez még mind semmi, mert lelkes sziklamászók a hegyekben emelkedő csupasz sziklafalakra vésik, festik Kim IrSzen arcképét, bölcs gondolatait. Mindezek mellett nekem leginkább egy történet tetszik, amelyet a vezér szülőfalujától nem messze, egy vízparti kisebb sziklára mutatva, mesélt el valaki a filmeseknek: A kicsi Kim, csendes, zárkózott fiúcska lévén, órákat üldögélt a japánok megszállta haza eme csodás szikláján, s nézte a szabad és nagy hegyeket. A történet szerint, akkor született meg fejében a gondolat, hogy kiűzi hazájából a japán megszállókat. Ezért tekintik szent helynek ezt a sziklát. Azt már bizonyára elfelejtette, hogy ha nem, akkor sem merte volna elmondani, hogy a japán megszállók sintóista vallása a buddhizmusnak az az ága vagy „szektája", amelyről a történetírás feljegyezte: különösen a „hajnali friss levegő országában", azaz Koreában lett uralkodó vallás, évszázadokkal a japán megszállás előtt. Persze a kicsi Kim, amikor azon a sziklán üldögélt, s nézte a víz, a fák, a sziklák, az erdő tárgyi képét, aligha a marxizmusra, a leninizmusra meg a sztálinizmusra, hanem a szülei elbeszéléséből megismert istenekre gondolt. Hogy is lehetne ezt egy sztalinista népvezérnek bevallania? Helyette jöjjön hát az új vallás és filozófia, amit Kim ,,dzucsenek" nevezett el. így aztán tömegek üvöltik elfásult közönnyel, unott arckifejezéssel a vezér nevét. Fogadóbizottságok üldögélnek félig aléltan a kifutópálya betonján, a vezér késlekedő repülőgépére várva. Emléktábla emléktábla hátán, jelölve a nagy hós lábnyomát. Koreai filmesek hálálkodnak az útmutatásért; költök, írók köszönik az ihletet; tehenészek a fejés új módszereit; utcaseprők a tisztaság szeretetét, diákok a megtanulandó idézeteket... Csak egyet nem tudtam meg: milyen gyártmányú volt az egyik iskolának Kim Ir-Szen által ajándékozott színes televízió? Dél-koreai? Netán Siamsung a budapesti Orionban összeszerelve? DUSZA ISTVÁN Seprődi Kiss Attila rendez (Nagy Tivadar felvétele)