Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-01 / 152. szám, hétfő

1991. JÚLIUS 1. IÚJSZÓä HAZAI KÖRKÉP LAPSZÉLEN KALITKAÉLET Utazó nép lett-e hazánk lakossága azóta, hogy négy évtizednyi barakklét után megnyíltak előttünk a világ határai? És nemkevésbé izgalmas kérdés, hogy a vasfüggöny eltüntetése után vajon hányan érkeznek hozzánk? Őszintén szólva, én egyelőre nem vagyok különösebben derűlátó. Nem vagyok az, mert nemigen hiszek a statisztikai adatoknak. Azok ugyanis már a pártállam idejében is azt mutatták, hogy ennyi meg ennyi turista fordul meg évente hazánkban. Csakhogy a puszta számokra épülő, idilli képet - akkor is, most is - sok minden árnyékosra festi. A honi statisztika ugyanis csalóka. Büszkén számba veszi azokat is, akik mindössze átutazóban lépnek az ország földjére; s persze azokat is, akik főként a határszéleken ruccannak át hozzánk bevásárolni, esetleg megvacsorázni egy-egy étteremben. Nem titok az sem, hogy mindmáig nem sikerült még kidolgozni a csalhatatlan módszert ahhoz, hogy a Csehszlovákiába érkező külföldiek értéküknek megfelelően költsenek, a számunkra olyannyira szükséges kemény valutából. Ennek oka pedig nem egyéb, mint az, hogy a világ egyéb tájain - főként a spanyol, az olasz és ha nincs hadiállapot, akkor a jugoszláviai tengereken - ugyanezért, netán kevesebb pénzért sokkal jobb szolgáltatásokat vehetnek igénybe, mint nálunk. Ugyanis mit láthat, mit tapasztalhat Csehszlovákiában a külföldi turista? Elsősorban a gyatra áruellátást, a sorozatos unintelligenciát és a kapzsi pénzsóvárságot. Azt pedig már nem is részletezem bővebben: ahhoz, hogy egy ország valóban idegenforgalmilag attraktív tájjá váljék, egy csöppet sem elegendő, hogy külföldieket fogadjon. Arra is szükség van, hogy ebben a sajátos népmozgalomban, szimpatikus nyári népvándorlásban a saját honfitársai is részt vegyenek. Nomeg arra is, hogy a belhoni vendéget ugyanolyan fontosnak tartsák, mint a külföldit. Ez utóbbi a szakmai nívó megtartása érdekében ajánlatos. Persze - az érem másik oldalát tekintve -, ehhez az szükségeltetik, hogy a hazai turista ugyanolyan fizetőképes legyen, mint a nyugati határokon túlról érkező. Hogy meg tudja fizetni a szállodát; hogy a pénztárcája lehetővé tegye az étkezést valamely - nem feltétlenül luxusigényű - étteremben; hogy a közlekedési költségek ne okozzanak gyógyíthatatlan érvágást a családi költségvetésben. Márpedig tegyük a szívünkre kezünket: általábaii idehaza is filléres gondokkal küszködünk; a szomszédos Ausztriába, Németországba, netán még távolabbra ruccanva pedig még inkább a szegény, pénztelen rokon szerepébe szorulunk. Pedig nyitva előttünk a világ; pedig megszűnt a vasfüggöny - bárki bármikor gondolhat egyet és másnap Európa túlsó felében találhatja magát. Pardon: találhatná magát, ha turistaként fizetőképes lenne! Ehelyett azonban - sajnos - egy „érdekes" ellentétnek lehetünk tanúi: a javuló államközi kapcsolatok ellenére az idegenforgalomban inkább csak a rosszabbodás tapasztalható. Itt a legfrissebb példa: aki nálunk a idei vakáció legelején a korábbi esztendőkben oly népszerű Jugoszláviába készül(t) az bizony hoppon marad(t), hiszen az isztriai partokra a hadihelyzet; az olasz, a spanyol, netán a francia vagy a svéd tengerpartra pedig valutaszűkében nem indulhat(ott) el. Hadd ne mondjam, hogy ez a helyzet egy csöppet sem vigasztaló. Jelenleg ugyanis - a statisztikai adatok szerint - idegenforgalom van, a valóságban azonban turizmus nincs. Mármint a Duna és a Tátra közötti tájakon, de Morvaországban vagy a Cseh Óriáshegység környékén sem jobb a helyzet. Ugyanis az idegenforgalom is olyan terület, ahol - az izgága hordószónokok trikolór ízű beszédei helyett - inkább gazdaságilag kellene) rendbetenni viszonyainkat és kapcsolatrendszerünket. Mondhatnám úgy is: idegenforgalmi stratégiánkat. Mert egyelőre odakünn üres zsebbel és tátott szájjal, idehaza pedig a szolgáltatások csapnivaló nívójával és néhány cincogó garassal, bizonytalanul várjuk a nyári kánikulftt. A gyökeres fordulatot (magyarán: a vakációzás könnyed örömét) a korona konvertibilitása hozhatja majd meg. De hát hol vagyunk még attól?... Többségünk marad hát a kalitkában, még ha nyitva is van annak ajtaja. Nyári szórakozásképpen állok hát a madárjósok rendelkezésére!... MIKLÓSI PÉTER VÁLLALATONKÉNT MAS-MAS A HELYZET IVAN MIKLOŠ A NAGYPRIVATIZÁCIÓRÓL Gazdasági reformunk egyik alappillére a privatizáció. Nagyobbik hulláma csak az elkövetkező időszakban vonul végig az országon. Három hónappal a kerettörvény elfogadása után Szlovákiában is megszületett a nagypivatizáció menetrendje, amelyet a köztársasági kormány jóvá is hagyott. Ugyanakkor alapelvekben fektették le a nagyprivatizációba kerülő vállalatok besorolását. Közvetlenül a tanácskozás után Ivan Mikloš szlovák privatizációs miniszter ismertette a tárca elképzeléseit. Fontosságára való tekintettel most részletesen visszatérünk rá. A LÍZING * NEM BÉRBEADÁS Amikor a kormány elfogadta a javaslatot, egyetlen kikötése maradt: készüljön kiegészítő anyag a lízing privatizációban betöltött szerepéről. Éppen akörül alakult ki vita az ülésen, vajon az alapelveknek kell-e foglalkoznia ezzel vagy sem. Mert gyakran félreértések keletkeznek, kifogásolják az alapelvek rövidségét, állítólag nem tartalmaz elég információt. Nem is tartalmazhat, hisz nem helyettesíti a privatizációs tervet. Csak keretszabályokat ad a vállalatok jegyzékének kidolgozásához. S magukat a vállalatokat is aszerint különbözteti meg, hogy privatizálják-e őket, vagy nem, hogy milyen módon és melyik hullámban vár rájuk a tulajdonosváltás. Kezdetben megpróbálták körülhatárolni, mely vállalatokat nem lehet majd privatizálni. Később lemondtak erről a felosztásról, mert például a közhasznú vállalatok között is akadhat olyan, amelyet a vállalati törvény szerint nyugodtan magánkézbe adhatnak. A privatizáció egyik változataként számolnak a lízinggel.. Azonban eléggé kérdéses az ingatlan, vagyis a nem elhasználódó, sőt értékét tekintve drágább vagyon lízingje. Ölyan esetekben mindenképpen akarnak élni ezzel a lehetőséggel, amikor az idevágó törvényből kiindulva a privatizációba kerülő vagyont „megtisztítják" a feltételezett vállalkozói tevékenységhez szükséges nem elhasználódó vagyonrésztől. így kerülne aztán a privatizációs tervbe, s lízing formájában az érdeklődőkhöz. Mikloš miniszter szerint a lízinget időnként felcseréljük a bérbeadással. A lízing is bérbeadás, ám eladással végződik, míg ha csak bérbe adunk valamit, akkor az az eredeti tulajdonosa kezében marad. Lízing például az alkalmazotti részvények kibocsátása is, ha az ilyen értékpapírok kedvezményként hitelből tqrleszthetők. Azért minden mégsem valósítható meg ebben a formában. Főként azt szeretné a tárca elkerülni, hogy tömeges méreteket öltsön a bérbeadás, vagyis a látszatprivatizáció, amikor a tulajdonjogok valójában nem kerülnek magánkézbe. Ezt nem tartanák következetes megoldásnak. VÁLOGATÁSI SORREND Hogy mit lehet majd bérbe adni vagy lízing formájában privatizálni, abban a vállalatok, üzemegységek iránti kereslet lesz a meghatározó. Ha megfelelő érdeklődés mutatkozik, akkor minden bizonnyal az eladás részesül előnyben a bérbeadással szemben. Ahol nem lesz kereslet, arra találták ki a beruházási szelvények (kuponok) szerinti privatizációt, hogy valamiképpen ellensúlyozzák a, közvetlen pénzforráshiányt. És ahol csak lehet, előnyben részesítik a külföldi, vagy a hazai vállalkozóknak történő eladást. Ahol nincs erre mód, következik a kuponos módszer.. Nem kizárt viszont a bérbeadás és a lízing sem, ám alapvető, legelterjedtebb privatizációs módszerként aligha. Nincs elragadtatva a miniszter a tárca eddigi helyzetével. Például a kisprivatizációban a tisztázatlan kérdések olyan helyzetet teremtettek, hogy eléggé nagy tér nyílt a legjövedelmezőbb üzemegységek különválasztására. Ha összevetjük a Cseh Köztársaság eredményeit a Szlovákiában elértekkel, akkor az árveréssel magánkézbe adott üzemegységekben nem tapasztalható lemaradás, ám az aukciókból befolyt összegek tekintetében már roszszabb a helyzet. S mindössze azért, mert az árverésbe bocsátott létesítményeket a maradékelv alapján jelölték ki. Mégpedig többnyire csak a legkisebbeket. Mert nem volt világos, hogy a jövedelmezőbb üzemegységek mely része kerül külföldi tőkerészesedésbe, vagy részvénytársasági formába. Egyszerűen hiányzott a koncepció. Sok a gond a nagyprivatizációval is, a mostani lépések menetrendje jelzi: csak kullogunk a Cseh Köztársaság mögött. NINCS EGYSÉGES RECEPT Hogy mely vállalatok szorulnak ki a nagyprivatizációból, arról majd a privatizálandó vállalatok jegyzéke árul el többet. A kormány elé terjesztett anyagnak két változata készült el. Az egyik tételesen felsorolta, mely vállalatokat nem érintenek a magánkézbe adás. Végül is a kormány erről lemondott, mert az ilyen különválasztás csak arra vezetné a kirekesztetteket, hogy minél nagyobbak maradjanak. Inkább afelé hajlott, hogy mindegyik vállalatot egyéni megítélés szerint kell ide, vagy oda sorolni. Előfordulhat például, hogy az üzemnek van piaca, versenyképes terméke, de nincs elegendő tőkéje. Ilyen esetben egyáltalán nem fontos, hogy mindenáron a külföldi tőkerészesedést válassza. Erre akár kölcsönözhet is magának. És számtalan ilyen példa akadna. Ezért szükséges kizárólag vállalati szinten megítélni a helyzetet. Ilyen megfontolásból a privatizációs tervet a vállalatok dolgozzák ki, a privatizációs tervek jegyzékét pedig az alapítók terjesztik be, mégpedig a vállalatok helyzetének ismeretében. Kérdéses az is, mennyi pénz kerül a privatizáció bevételeiből összeálló nemzeti vagyonalapba. Ez mindenekelőtt attól függ majd a nagyprivatizáció milyen hányada történik hagyományos módon, és mennyi jut a beruházási szelvényekre. Az előbbi esetében az is fontos lesz, hány vállalatot sikerül eladni és hány kerül kereskedelmi társaságban a külföldi tőkével egy tulajdonba. Mert ez utóbbi egyetlen fillért sem hoz a nemzeti vagyonalapba. Vállalatonként más-más a helyzet a többségi tőkerészesedés megítélésében is. Ahol égető a tőkehiány, nincs kellő piac, fölösleges lenne még stratégiai szempontból is a majoritás megőrzése. A jövedelmező szállodáknál viszont nem szükséges a többségi beleszólás feladása. Például nagy részük beruházási szelvények útján és privatizálható, s a részvények 5 százalékát eladhatják a külföldi szállodaláncoknak. De teljesen más a helyzet egy elavult, vagy egy újonnan felépült szálloda megítélése esetében is. Hogy végül is mennyi pénz folyik be a nemzeti vagyonalapba, az nem akaratunkon múlik, hanem azon, milyen lesz az érdeklődés a magánkézbe kínált állami vagyon iránt. (j. mészáros) REFLEX „ELLENDRUKKERSÉGÜNK" GYÖKEREI Egyre-másra jelennek meg mostanában a szlovák nyelvű sajtóban olyan, a szlovákiai magyarokat elmarasztaló írások, amelyeknek ez a végső kicsengése: ellendrukkerei vagyunk Szlovákia ügyének. Ha hecclap, netán szélsőséges nemzeti álláspontot kifejező újság közöl ilyen méltatlankodást, igaz, nem kitörő lelkesedéssel, de nem is végveszélyt sejtve reagálunk a támadásra, mondván: így kerek a világ, hova jutnánk, ha minden szlovák egyik napról a másikra keblére ölelne bennünket... Amikor azonban egy komoly lapban azt olvasom, hogy „túlságosan nagy a délszlovákiai magyar értelmiségiek önbizalma", bizony már hegyezni kezdem a fülem. És még inkább fülelek, valahányszor belelapozok az újságokba és ilyen kijelentéseket olvasok számos szlovák vezető értelmiségi által aláírva: „A magyarok ne szóljanak bele Szlovákia ügyeinek intézésébe!" Ahogy közeledik az alkotmányok elfogadásának a napja (valóban közeledik?), úgy sűrűsödnek az ilyen kinyilatkoztatások. Közülünk, magyarok közül pedig egyre többen felismerjük, miért küzdenek egyes szlovák politikusok oly szívósan az alkotmányozás állampolgári alapokra helyezése ellen, és miért ütik oly szorgalmasan a vasat azért, hogy a köztársaság, a föderáció alaptörvényének megfogalmazásakor a nemzeti elv legyen a kiindulópont. A magyar nemzetiségű képviselők olyanok, amilyenek. Éppen úgy, ahogy a morvák, a szlovákok és a csehek közül sem csupa szellemóriás jutott be a parlamentbe, a mieink között is vannak, akik nem sok vizet zavarnak a nagypolitikában. így van ez a földkerekség minden törvényhozásában. De bizton állíthatjuk, hogy közülük még a leggátlásosabb és a leggátlástalanabb is felismerte már, hogy mi rejlik a nemzeti alapon való alkotmányozás törekvése mögött. Mindannyian felismerték (talán még a magyar kommunista honatyák is), hogy a „nemzeti vas" oly kitartó ütése abban gyökeredzik, amit az őszintébb, tehát az európaiság gondolatával még verbálisan sem kacérkodó politikusok így neveznek: magyar veszély. Komolyságát minden nacionalista ízlésének, tehetségének és ambíciójának megfelelően bizonygatja. A műveltebbje történelmi tapasztalatokra hivatkozik, a kocúrkovóiak pedig mendemondákkal érvelve hergelik nemzettársaikat: a Dél-Szlovákiában élő szlovákok elmagyarosodásáról szóló történetekkel, magyarfelirat sztorikkal stb. A nemzet kipusztulásának vízióját festik a falra, ahelyett, hogy őszintén bevallanák, mi bántja őket. Azt veszik zokon, hogy nem csökkent kívánatos mértékben a magyarok lélekszáma. „Ellendrukkerségünk" ebben a jelenségben gyökerezik. Nyilván a magyar képviselőké is. Amikor a szlovák értelmiségieknek egy (e helyen már ismertetett) csoportja Nyilatkozatában arra panaszkodott, hogy a magyar képviselők beleszólnak Szlovákia ügyeinek intézésébe, nyilván azt is sugallták, hogy a dél-szlovákiai honatyák állásfoglalásait mérsékeltebben ítélnék meg, ha a magyarok másképp szavaznának. Úgy ahogy a Szlovák Nemzeti Párt képviselői. Arról nyilván megfeledkeztek, hogy ez ugyanazt jelentené, mint amikor a csábító azt követeli a felszarvazandó férjtől, hogy az aktus során még a gyertyát is tartsa. Lehet, hogy van aki kapható lenne ilyenre, ezek azonban oly kevesen vannak, hogy érdemes lenne őket pénzért mutogatni. . A nemzeti szlovákok csodálkoznak azon, hogy a dél-szlovákiai magyarság nem lelkesedik Szlovákia különválásának gondolatáért. Valóban nem lelkesedünk érte. Látjuk, hogy a nemzetiek attól akarnak bennünket megfosztani, amit ők a csehektől kitartóan követelnek. A beleélési készség (empátia) teljes hiányáról tesznek tanúbizonyságot, amikor csodálkoznak a magatartásunkon. És egyszerűen nem ismerik a gesztusok jelentőségét. A tartalmas, szilárd alapként is értelmezhető gesztusok jelentőségét. Nem vették észre, mi történt 1990. október 25-én? Amikor a miniszterelnök megvédett bennünket a Matica Slovenská elnökével szemben... Majdnem az történt, ami a XVIII. században Pozsonyban egyszer már megesett. A jó magyarok - csak mert egy emberi szót szóltak hozzájuk - azt kiáltották: életünket és vérünket! Már már mi is azt kiáltottuk... Ma már látjuk: bölcsen tették, akik óvatosan lelkesedtek. Ezért mondom: tartalmas gesztusokra és az együttműködés alapköveinek is beillő visszavonhatatlan tettekre van szükség. Vagy legalább árulnák el a nemzetiek, hogy Szlovákia különválása esetén milyen jövőt szánnak nekünk, magyaroknak. Részünkről tett volt mértékletességünk, tett az is, hogy nem emeltük fel a nacionalista kesztyűt, sőt, még azt is pozitív tettnek minősíthetjük, amit bűnünkként ró fel egy szlovák tollforgató: „Túlságos a magyar értelmiségiek önbizalma". Boldogabb lenne, ha szolgalelkűekkel lenne dolga? TÓTH MIHÁLY A rendelőkben kevesebb beteg fordul meg mostanában. Az emberek nem szívesen mennek orvoshoz, kifejezetten ódzkodnak attól, hogy betegállományba kerüljenek. Attól tartanak, a hosszabb ideig elhúzódó betegség esetleg állásukba kerülhet. Hasonló a helyzet a gyógyfürdői beutalókkal is. Az ember tisztában van vele, hogy ráférne a pihenés, és a jótékony hatású procedúrák, mégsem él a lehetőséggel. Dr. Emília Ciranovától, a Szlovákiai Társadalombiztosítási Igazgatóság gyógyfürdői osztályának vezetőjétől kértünk bővebb felvilágosítást ez ügyben. - Tény és való, hogy csökkent az érdeklődés a gyógyfürdői beutalók iránt. Ennek valószínűleg több oka is van. A múltban olyan sok volt az igénylő, hogy nem tudtunk mindenkit kielégíteni. Most annyival jobb a helyzet, hogy - legalábbis - minden kérelmet teljesíteni tudunk. Méghozzá várakozás nélkül. Feltéve, hogy a páciensnek nincsenek valamilyen különleges óhajai. Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy ez önkéntes társadalombiztosítási juttatás, és csak azoknak jár, akik fizetik a betegbiztosítást vagy más biztosítást, például nyugdíjbiztosítást. De az érdeklődés csökkenése a növekvő munkanélküliségben is keresendő. Akit elbocsátanak az állásából és munkanélküli segélyből tengődik, annak aligha az a legnagyobb gondja, hová menjen gyógykezelésre. Ha egészségi okokból ajánlatos volna is, nem valószínű, hogy megteheti. Beutalót csak az kaphat, aki társadalombiztosítást fizet, tehát a munkanélkülinek csak a családtag jogán jár. Vagyis: ha a férj is, a feleség is munkanélküli, egyikük sem jogosult gyógyfürdői kezelésre. - Van-e változás a gyógyfürdői beutalók fajtáiban? - Egyelőre nincs. Ugyanúgy létezik az x-es beutaló, mint korábban, ilyenkor a páciens a kezelés alatt betegállományban van, és nem kell fizetnie. A másik fajta beutalóért 4-500 koronát kell fizetni három, illetve négy hétre, s ebben az esetben a beteg a szabadságát használja fel a kezelésre. Ebben az összegben már benne foglaltatik a gyógyfürdői díj és rekreációs illeték is. -A nyugdíjasok szintén kaphatnak beutalót? - Igen, ugyanúgy, mint a dolgozók, és ugyanannyit fizetnek ők is, illetve az x-es beutalót térítésmentesen kapják. - Hogyan kell beutalót kérni? - A körzeti orvos vagy szakorvos javaslatát továbbítják a járási társadalombiztosítási igazgatósághoz, ahol az illetékes bizottság dönt. -A korábbi elosztással szemben milyen változás történt? - Megszűnt a szakszervezet beleszólása. Most közvetlenül a járási társadalombiztosító adja a beutalót, s így nekünk is sokkal nagyobb az áttekintésünk a gyógykezelések számáról és színvonaláról. (kopasz) FŐ AZ EGÉSZSÉG? KEVESEBBEN KÉRNEK GYÓGYFÜRDŐI BEUTALÓT