Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-30 / 176. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. JÚLIUS 30. LELEPLEZŐ VISSZAEMLÉKEZÉS Ml TÖRTÉNT A KULISSZÁK MÖGÖTT? VASIL BILAK: ÉLETEM MÉRFÖLDKÖVEI CÍMŰ EMLÉKIRATAINAK MEGKÉSETT KIADÁSA Vasil Biľak a totalitárius rendszernek főképp az utolsó negyedszázadában töltött be fontos szerepet a kommunista párt és a köztársaság életében. Korántsem kimagasló politikusi képességei révén, inkább azáltal, hogy az országunkra kényszerített szovjet politika fenntartás nélküli kiszolgálója volt. " Ennek köszönhette, hogy moszkvai pártfogói 1968 után itthoni népszerűtlensége ellenére is magas tisztségbe ültették. Biľak főképp 1968 óta szinte egyetlen olyan csehszlovák—szovjet tárgyalásról se hiányzott, ahol köztársaságunk sorsáról döntöttek. Ezért emlékiratainak a pártsajtóban már 1987 folyamán megjelent néhány folytatása is óriási érdeklődést váltott ki. Számos olyan részletet szivárogtatott ki a kulisszák mögül, amiről akkor még nem volt tudomásunk. így sok mindent elárul az akkori pártvezetők nem éppen népszerű tevékenységéről, magatartásáról, aminek azok nemigen örültek. Talán szándéka éppen annak bizonyítása volt, hogy ami a megszállással kezdődően történt, nem csupán az ő lelkét terheli. Vagy pont a saját személyét próbálta felmagasztalni? Tény, hogy sorstársai — a központi bizottság elnökségének tagjai nem tanúsítottak kellő megértést leleplezéssel felérő emlékiratai iránt. Hirtelen — az olvasók előtti indoklás nélkül — leállították az emlékiratok további folytatásos közlését a sajtóban. Sőt, a kasszasikerrel kecsegtető könyv kéziratát is visszavonták a párt könyvkiadóitól. Az Agentúra CESTY cseh könyvkiadónak sikerült megszereznie a négy évvel ezelőtt letiltott kéziratot, és azt két kötetben megjelentette. Állítólag a szerző beleegyezése nélkül, aki tagadja a kézirat hitelességét. Bizonyára arról van szó, hogy a közlés leállítása előtt a mindenható elnökségi tagok abban változtatásokat eszközöltek. Hírek szerint Biľak fenyegeti a kiadót. 1968 augusztusában a párt elnökségében lezajlott, ilyen részletességgel eddig sehol nem közölt vitákról, a pártvezetők akkori magatartásáról a szemtanú, az egyik főszereplő számol be. Természetesen tárgyilagosságról szó sincs, hisz Biľak szigorúan Moszkva-orientáltságú, ezért egyoldalú nézeteinek helyességéről próbálkozik az olvasót meggyőzni. Az emlékiratok így is kordokumentum értékűek. A továbbiakban Biľak visszaemlékezéseiből a politikai magatartására jellemző néhány mozzanatot próbálok kiszűrni. Ha ég a ház... Ha ég a ház, nem óbégatunk, és nem arról vitázunk, hogyan keletkezett a tűz, és ki a gyújtoPrikler László felvétele gató. Ilyenkor oltani kell és menteni a menthetőt. (Vasil Biľak emlékiratai, II. kötet, 107. oldal) Biľak így elmélkedett azokban a percekben, amikor az éjszaka is ülésező elnökség megkapta a hírt, hogy a szövetséges csapatok megkezdték Csehszlovákia megszállását, és e szerv megfogalmazta első állásfoglalását. Biľak és társai (Kolder, Jakeš, Indra, Rigó és Švestka) mindenáron meg akarták akadályozni a megszállást elítélő elnökségi nyilatkozat jóváhagyását. Biľak nem beszél megszállásról. A szovjet katona barátként és nem megszállóként érkezett hozzánk, mint ahogy azt az elnökség egyes tagjai igyekeztek beállítani — írja (II. kötet, 109. oldal). A katonai beavatkozásra — szerinte jogosan — azért került sor, mert a pártvezetés nem teljesítette az Ágcsernyőn és Pozsonyban Brezsnyewel és szövetségeseivel szemben vállalt kötelezettségeit. Tehát a megszállás jogos voltát egy pillanatig se vonja kétségbe. Az egyedüli kiutat abban látja, hogy ezt az elnökség is fogadja el megváltoztathatatlan tényként. Ebben a helyzetben szerinte más megoldás nem volt, mint a megszállók segítségével leszámolni az ellenforradalommal, az ellenforradalmárokkal és helyreállítani a Moszkvának, Biľaknak és társainak megfelelő rendet. Ne keressük hát az okokat. Miért is firtatnánk, mi váltotta ki 1968 januárját, miért növekedett a lakosság és egyre inkább a párttagság elégedetlensége is a pártvezetés politikájával, amely egyre nagyobb válság felé sodorta országunkat. Az se késztette őt gondolkodásra, hogy már a párt vezetőségében is egyre többen ráeszméltek a fokozódó társadalmi feszültség veszélyére. Biľak a korábbi politikát bírálókat egyetlen kézlegyintéssel elintézi: ellenforradalmárok és ellenséges ideológia képviselői. Ezzel szemben ő és társai az egészséges mag, akik üdvözlik a megszállókat, mert bennük a szocializmus (és tegyük hozzá: a saját hatalmuk) megmentőit látják. Biľak ugyan peremsíerűen megemlíti, hogy a múltban történhettek hibák, de ezekről most ne beszéljünk. Öleljük keblünkre a megszállókat, és segítségükkel némítsunk el mindenkit, akinek az övétől más véleménye van országunk jövőjéről. Ha történtek is hibák, egyedül a párt illetékes felszámolásukra, amely e hibákat elkövette. Hogyan is másképp? Egyszerűen megengedhetetlennek tartja a párt vezető szerepének gyengülését. E vezető szerepet akár idegen tankokkal is biztosítani kell. Milyen is volt ez a vezető szerep? A párt egyszerűen kikáltotta magát a társadalom vezető erejének, a lakosság többségének véleményére való tekintet nélkül. De ki képviselte ezt a vezető erőt? Talán a milliós párttagság? Egyáltalán nem. A párt politikáját a szűkkörű vezetőség szabta meg (ennek hosszú éveken át Biľak is tagja volt), amely akaratát a tagságra rákényszerítette, mert a demokratikus centralizmus értelmében az elnökség határozata minden tag számára kötelező volt, és azt vita nélkül köteles volt teljesíteni akkor is, ha azzal nem értett egyet. Igy festett hát a pártdemokrácia! Biľaknak Moszkvára koncentrált politikai elvakultságában eszébe se jutott, hogy a társadalom sorsának irányításában a kommunista párton kívül a lakosság többségének más képviselői is részt vehetnének. Végül el is hitte, hogy ez így van rendjén. Ezért lepte meg őt 1968-ban, hogy az ország lakosságának döntő többsége egészen másképp vélekedett a dolgokról. Brezsnyev — a bölcs politikus Itt is beigazolódott, hogy Brezsnyev helyzetfelismerő, bölcs politikus. Nem igényelte egyes összefüggések bővebb magyarázatát. (Vasil Biľak emlékiratai, II. kötet, 129. oldal) Erre a megállapításra az emlékiratok szerzője a megszállást követő, Csehszlovákia számára végtelenül megalázó moszkvai tárgyalások folyamán jutott. így vélekedik arról a szovjet pártvezérről, aki elrendelte Csehszlovákia legmagasabb pártés állami képviselőinek letartóztatását és Moszkvába hurcolását. Köztük volt Dubček, a párt első titkára, Černík miniszterelnök, Smrkovský, a Nemzetgyűlés elnöke és Kriegel, a Nemzeti Front Központi Bizottságának elnöke. Ók lényegében a megszállók foglyaiként vettek részt a tárgyalásokon. Elképzelhető, milyen esélyei lehettek Moszkvában a megszállt Csehszlovákia képviselőinek. Biľakot azonban nem ez aggasztotta. Kifogásolta, hogy a közben otthonról kibővült csehszlovák küldöttség mindjárt a tárgyalások kezdetén nem kért bocsánatot a szovjet elvtársaktól az Ágcsernyőben és Pozsonyban vállalt kötelezettségének nem teljesítéséért. Sőt, nehezményezte, hogy a küldöttség nem fejezte ki megértését, amiért a rabtartóknak Dubčeket, Černíket, Smrkovskýt, Kriegelt és Špačeket el kellett szigetelniük. Micsoda mesteri fogalmazás! Elszigetelés... A küldöttség egyszerűen nem értette meg az elszigetelés szükségét. Hiába, ilyen nehéz felfogású tagjai voltak. Sőt, még szabadon bocsátásukat is követelte. Biľak a vendéglátókkal szembeni ekkora tapintatlanság láttán valósággal megrökönyödött. Ám térjünk vissza a tragikus éjszakához, amikor a pártelnökség hozzálátott a megszállással kapcsolatos állásfoglalása javaslatának megfogalmazásához. Az első elítélő javaslatot Mlynár terjesztette elő. Ime, mit ír erről Biľak visszaemlékezéseiben, aki Brezsnyevet oly bölcs politikusnak s talán példaképnek tekintette. Az állásfoglalás-javaslat annyira elképesztő, rossz és ellenséges, annyira durva és vulgáris volt, hogy kár lett volna tanulmányozni, egyszerűen szét kellett volna tépni, vissza kellett volna utasítani, s az ilyen javaslat szerzőjét azonnal ki kellett volna zárni a pártból, és lakat alá kellett volna tenni. Erre azonban nem voltunk felkészülve, és időt kellett nyernünk. (II. kötet, 107. oldal). íme, a bölcs Brezsnyev csodálója! Rögtön a lakatra gondolt. Mi mást is érdemelhet szerinte az, aki Moszkva és a magát egészséges magnak kikiáltott csoport tagjainak véleményével nem azonosult? Lakatra egyelőre nem került sor, mert még hiányoztak a feltételek, és Biľakéknak időt kellett nyerniük... Az események azon a szomorú éjszakán ugyanis nem pontosan a Moszkvában és bizonyára Biľakék sugallatára készült forgatókönyv szerint zajlottak. Az első órákban Biľak csalódást érzett... Bevallom, meg voltam győződve arról, hogy miközben az állásfoglalás tartalmát "tanulmányozzuk" és vitatjuk, a ruzynéi repülőtérre érkezett egység megszállja a rádiót, a televíziót, és egy része megjelenik a CSKP KB épülete előtt. Nyílt beszéd. Az egészséges mag abban reménykedett, hogy szovjet tankok és géppisztolyok védelme alatt gyorsan leszámol politikai ellenfeleivel — elsősorban is a párt vezetőségében. Nem vitás, hogy egyhamar sor került volna a lakatra is... RSDr. Vasil Biľak úri szabósága Szakmámban mindig a legjobbak közé tartoztam. Szalont nyitok. A cégtáblára felírom: RSDr. Vasil Biľak úri szabósága. Felveszek néhány segédet, mert most ezt is szabad, én pedig megírom emlékirataimat. Te jól tudod, hogy Csehszlovákiában azok közé tartozom, akik a legjobban ismerik a valóságot a válságról, amelybe pártunk és társadalmunk jutott. Azt is jól tudod, hogy egyike vagyok azoknak, akik a veled kapcsolatos igazságot is a legjobban ismerik. (Vasil Biľak emlékiratai, II. kötet, 154. oldal) Biľak így fenyegette meg Dubčeket prágai villájában. E látogatásra akkor került sor, amikor Biľak fülébe jutott, hog Dubček állítólag kijelentette: Nem engedem, hogy Biľak valaha is beleszólhasson a politikába. Ha e kijelentés valóban elhangzott, csak Dubček politikai naivitásáról tanúskodik, hisz maga is aláírta a moszkvai jegyzőkönyvet, melynek egyik fontos kitétele, hogy a szovjet politika csehszlovákiai kiszolgálóinak semmiféle bántódásuk nem eshet. Természetesen a politikai életből se távolíthatók el. Bármennyire kegyvesztett volt is Biľak az országban, nem volt mitől félnie. Nem is félt. Inkább türelmetlen volt. Teltek a megszállás napjai, de semmiféle magasabb tisztséget nem kínáltak fel neki. Azaz mégis. Svoboda köztársasági elnök egy különleges moszkvai nagyköveti megbízást ajánlott fel neki: ő tartotta volna a kapcsolatot Csehszlovákia és a Szovjetunió Kommunista Pártja között. Ez az országból való ideiglenes eltávolítását jelentette volna, ami arra vall, hogy népszerűtlensége miatt a normalizátorok is jobbnak látták, ha ideiglenesen visszavonulna a hazai politikai életből. Biľak azonban átlátott a szitán, és ha valaki, akkor ő igazán ismerte a párt gyakorlatát, amikor bevált szokás szerint a kellemetlenné vált politikusokat diplomáciai szolgálatba külföldre távolították. Ez lényegében egyenlő volt a bukással. Dubčeknél tett látogatásának célja tájékozódás volt. Dubček is próbálta őt meggyőzni, hogy óriási népszerűtlensége miatt ajánlatos lenne egy időre félrehúzódnia. Felajánlotta neki a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztségét (amit Husáknak kellett volna elintéznie annak ellenére, hogy Biľak képviselő se volt). Ajánlotta neki a szófiai nagyköveti posztot. Ez se volt jó. Dubček tanácstalanságában megkérdezte, akar-e a KB titkára lenni. Igen, ez már megfelelt, és nem is késlekedett. Nyomban keresett magának egy helyiséget a központi bizottság épületében, ahol hevenyében berendezkedett, mielőtt még valaki meggondolná magát. Ezt a nem a legjelentősebb epizódot azért ismertetem részletesebben, mert nem csupán a mindenáron párttisztségre törekvő Biľak gátlástalanságáról, hanem a pártban meghonosodott gyakorlatról is hű képet nyújt, amikor a tisztségeket csak úgy egymás közötti megegyezés alapján, az illetékes szervek megkerülésével osztották el. így lett Biľak a normalizáció időszakának magas beosztású, félelmetes alakja, aki moszkvai pártfogói kívánságának megfelelően dönthetett tisztségek betöltéséről és emberek sorsáról. Biľak emlékirataiban azokat akarta befeketíteni, akiket ő ellenforradalmároknak bélyegzett. A valóságban azonban önmagát leplezte le. Nem tudom, az új helyzetben kicsit is elgondolkozott-e múltja és demagóg nézetei felől. Vajon mit szól ahhoz, hogy az !8-as megszállást, amit ő még 1987-ben is testvéri segítségnek nevezett, két évtized után a szovjet pártvezetés is elítélte. Vagy talán egyszerűen a jelenlegi szovjet pártvezetőket is ellenforradalmároknak tekinti? Szerencsére az ő véleménye már vajmi keveset számít. Mégis úgy vélem, kár volt nem nyitnia szabóságot, mert így országunk egy magát jó mesternek tartó szabóval lett szegényebb, és a politikai életben se került volna sor a nevéhez fűződő ennyi visszásságra. ZSILKA LÁSZLÓ ÉSZAKI NYÁR Fülledt nyári napokon (az elmúlt hetekben volt benne részünk bőven), amikor nem igazán élvezetes egy nagyváros forró katlanában járni-kelni, mert lépten-nyomon nyakon zuhint bennünket a hőség, sokan talán arra gondolnak: de jó volna most valahol északon! Ott biztosan nem ilyen elviselhetetlen a meleg... Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy egy nyári nyelvi egyetem résztvevőjeként egy hónapot a közép-finnországi Kuopióban tölthettem (200 kilométerre voltunk az északi sarkkörtől — ott ez már igazán nem nagy távolság); így beszámolhatok arról, milyen is egy igazi északi nyár. A finn emberek kedvence ez az évszak. Sőt, nekik lényegében az éltetőelemük. Saját bevallásuk szerint azért lehet elviselni ezen az eléggé zord tájon az életet, mert a sötét, hideg, lehangoló ősz és tél és a halvány tavasz után, szerencsére, minden ' évben beköszönt az általában három hónapig tartó nyár. Ilyenkor aztán a nap igyekszik is behozni lemaradását; nem nyugszik le túl korán, hanem süt, süt fáradhatatlanul. Az itteni emberek pedig alkalmazkodnak hozzá, és igyekeznek minél kevesebb időt fecsérelni az alvásra. Felejthetetlen élményeim egyike marad, amikor finn barátainkkal éjjel tizenkettőkor az országúton autózva a napfényben fürdő tájban gyönyörködhettünk. Ameddig a szem ellát: kék és zöld — tavak és erdők. Kicsit talán le is becsülik Finnországot, amikor az ezer tó országának nevezik, hiszen nem ezer, hanem hatvanezer tava van. Jut belőle bőven mindenhová... A körülbelül hetvenezer lakosú Kuopiót is akkora víztükör övezi, hogy egy kisebbfajta tengernek is beillene. Ez a város is ékes bizonyítéka annak, hogy az ember úgy is kialakíthatja a saját életterét, ha közben nem rombolja a természetet. (Nemhiába világhírű a finn architektúra.) Nyelvóráink után naponta a várossal ismerkedhettünk. A kellemes melegben (volt olyan nap, hogy a hőmérő 28 C-fokot (!) mutatott) a város főterén mindig izgalmas látnivalót kínált a piac. Hatalmas nyüzsgés, hatalmas választék. Itt kóstolhattuk meg először Kuopio specialitását, a kalakukkót, amely nem egyéb, mint kenyérbe sütött hal. A város utcáit róva gyakran eszembe jutott, hogy nyelvrokonainknak akár egész nyáron ki sem kell mozdulniuk a városból, mégis úgy érezhetik magukat, mint egy üdülőközpontban. Am a finnek (vagyis suomalaiset, ahogyan ők nevezik magukat) másként vélekednek erről. Minden valamirevaló városi családnak saját kesámökkije (nyári vityillója) van, természetesen tóparton, ahová elvonulhatnak pihenni. Persze, a kesámökki elképzelhetetlen szauna nélkül. Csodálatos érzés, amikor a 90-100 C-fokos forróságból kitámolyogva az ember belevetheti magát egy közeli tó lágyan hűsítő vizébe. A finnek tudják: valójában nincs is szükségük túl sok mindenre ahhoz, hogy jól érezzék magukat. MISLAY EDIT