Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-12 / 136. szám, szerda

1991. JÚNIUS 12. KULTÚRA 6 FILMJEGYZET A NAGY KÉKSÉG H,a nem létezne régóta re/jgerszavunk, azt hiszem, a nagy kékségre szavaznék: titokzatos és ugyanakkor bensőséges. Akárcsak a főszereplő Jacques kapcsolata ezzel az őselemmel Luc Besson 1988ban készült filmjében. A történet egy gyönyörű, fehér sziklás görög szigeten kezdődik, körös-körül áttetsző víztükör. A legegyszerűbb és egyben talán legköltőibb magyarázata annak, hogyan igézhet meg és ejthet rabul valakit egy életre a tenger. Persze, ebben még nem találunk semmi rendkívülit, hiszen szerte a világon rengetegen vallják magukat a vizek szerelmesének, de ettől még teljesen hétköznapi emberek. Hogy miért nem mindennapi fiú Jacques? Mert ő a tenger „kiválasztottja". Különleges tulajdonsággal rendelkezik: hihetetlenül hosszú ideig képes lélegzetvétel nélkül a víz alatt tartózkodni, mindenféle „seA mélység vonzásában: Jean-Marc Barr gédszerkentyű" igénybevétele nélkül. Valószínűleg sokaknak eszébe jut erről a kétéltű ember meséje, aki kopoltyúval lélegzik tüdő helyett, és a szárazföldön egyszerűen képtelen élni. Nem kizárt, hogy bizonyos mértékig ez a legenda is ihletően hatott a rendezőre. Részben azonban valós események szolgáltak filmje alapjául. Ne higgyük tehát, hogy egy újabb csodalényről, „halemberről" van szó! (Már csak azért sem, mert Jacques szokatlan tulajdonsága, a filmbeli tudományos kutató szerint, a delfinekkel mutat rokonságot, azok pedig köztudottan nem halak, hanem emlősök...) Inkább egy csodálatos, sorshatározó szenvedélyről. Ismertetésképpen sok ez vagy kevés? Leírhatnám most persze, hogy a francia fiút gyerekkori barátja, az olasz Enzo, aki. mellesleg a szabad merülés világbajnoka, versenyre hívja ki, és kettőjük versengése a film tulajdonképpeni cselekménye. Leírhatnám azt is, hogy szerepel a történetben egy lány, Joanna, aki egy amerikai biztosítótársaság szeleburdi kis munkatársnője. És természetesen beleszeret Jacques-ba. A cselekmény lehet, hogy nem egetrengető, és a bonyolításban is találhatnánk kifogásolnivalót. Ennek ellenére a kétórás film alatt nincs igazán időnk unatkozni, mert a forgatókönyv gyenge pontjait ellensúlyozza a vizuális élmény. Luc Besson ugyanis - a szemünknek mesél. Lenyűgözően. Egyértelműen látványcentrikus ez a film, nagyon hatásos, remek képekkel. Az operatőri munkáról csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni. Mindezt nagyszerűen kiegészíti Eric Serra élvezetes zenéje. Érdekes, sajátos világot álmodott filmvászonra a fiatal francia rendező. Mert ez a mese és a realitás határán egyensúlyozó történet vitathatatlanul az ő fantáziájának szülötte. Rokonszenves világ: békés, kicsinyes problémáktól, durvaságtól, nyomasztó gondoktól mentes. Rokonszenvesek a hősei is: a magányos Jacques (Jean-Marc Barr alakítja megnyerően és szeretnivalóan), aki a mélység megszállottja, és hatása alól - hiába is szeretne - nem tud szabadulni. Enzo, a hatalmas „medve", aki megható gonddal pátyolgatja hétköznapi dolgokban járatlan barátját, de emellett él benne az örök emberi vágy, hogy - bár tudja, lehetetlen - legyőzze riválisát. S végül a fitos orrú Joanna, aki képes lenne mindent felál-, dozni szerelméért, s fájdalmas számára a felismerés, hogy hiába. Ahhoz nem férhet kétség, hogy Luc Besson felnőtt, profi rendező. A nagy kékség című filmje alapján mégis úgy érzem, hogy a lelke mélyén kicsit megmaradt gyereknek, jobban mondva kamasznak. Mert kamaszként vannak ilyen csodálatosan ártatlan, irigylésre méltóan naiv ábrándjaink, melyek idővel - sajnos - szertefoszlanak... MISLAY EDIT E

mlékszem, a gimnáziumban irodalomórán tanárunk előre figyelmeztetett bennünket, hogy olyan anyagrészre térünk rá, jelesül az avantgárd irányzatokra, melyet nem nagyon fogunk érteni, ezért nagyon nehezen fogunk tanulni. Nem is értettük, csak magoltuk a füzetbe diktált nehézkes definíciókat, s feleléskor igyekeztünk minél hangsúlyosabban és tudálékosabban elmondani a minden irányzatról elmondható (egyébként kulcs-) mondatot: az avantgárd szakít a hagyományokkal és új formát teremt. Pedig, mondjuk konkrétan az avantgárd festészet érthetővé, sót élvezetessé tehető az élménnyel, az élményszerű megismeréssel. Erre később jöttem rá, amikor Budapesten a nemzeti galériában hétvégeken órák hosszat nézegettem a magyar avantgárd képzőművészek mára már klasszikussá vált modern alkotásait, s valamennyiben sikerült megfejtenem, mit is jelent valójában a formabontás, a tradicionális elvetése, a képzőművészeti tárgy újszerű értelmezése, a médiumokat az idegen alkatrészektől, elemektől megtisztító tiszta művészet hozadéka a konkrét alkotásokon. Ha idejében látom ezeket az alkotásokat - mondjuk reprodukciókon a tanórákon -, az avantgárd számomra nem egy nehéz, definíciókkal terhelt elméleti anyagrészt jelentett volna sokáig, hanem egy olyan élményt, amelynek alapján tanári irányítással saját szavaimmal tudtam volna mindig többet és többet megfogalmazni az avantgárd egyik-másik irányzatát megkülönböztető stílusjegyekről. Ha most úgy döntenék, hogy tanári diplomával nem akarok tovább adminisztratív munkakörben dolgozni, s elmennék tanítani, magyar szakosként nemcsak az olvasás szeretetére nevelném a diákságot. Megpróbálnám a rám bízott tanulókat úgy irányítani, hogy elfogadják s valamelyest képesek legyenek befogadni a vizuális kultúra értékeit. Tenném ezt olyan módszerekkel, amelyekkel az élményszerű megismerésből fakadó felfedezés örömét nyújthatnám. Tudván, hogy a gyakorlati tapasztalás, a személyes felfedezés alkotó gondolkodásra, ösztönöz, nevel, pozitívan befolyásolja a tárgyhoz való viszonyulást, a szemléltetés nélküli magyarázat, a definíciók (be)magoltatása és reprodukáltatása helyett az avantgárd művészetek lényegi meghatározóit, eredményeik továbbélését, hatását a kortárs képzőművészetre, mindenképpen az élményszerű megismeréssel tenném felfedezhetővé, érthetővé, s lehetőleg olyan realitássá, amelyet nemcsak közömbösen figyelni, mi több elutasítani, de (megszeretni is lehet. Egyik tanóráról a másikra meglehet ugyan tanulni, hogy a kubizmus, konstruktivizmus a tisztán képzőművészeti elemekből építkezik, a geometrikus formák mértani szerkesztésével teremti meg a látványt, de élménnyé tenni csakis az elemző felfedezéssel lehet. Jómagam az összehasonlító műelemzés gyakorlatát alkalmaznám annak felismertetésére, hogy az avantgárd (kubista, konstruktivista stb.) festésmód nem egy abszolút új, előzményekre nem visszavezethető „légből kapott, minden addigit mechanikusan elutasító valami", hanem a hagyományos képzőművészeti tárgy, téma kifejezésére is alkalmas(sá tett) stílus. Gondoljunk bele, amióta képzőművészet létezik, és megkülönböztetjük a stílusokat, azóta él és előremozdító erőként hat a forma megújítására irányuló törekvés, amely természetesen túlnő, túlmutat a képzőművészeti problémán - minden esetben a társadalmi valóság minőségei befolyásolják az indíttatást, az esztétikai minősítés lényegi meghatározóit! S ha elterjedésüknek megfelelő időrendi, történelmi sorrendben egymás mellé tudjuk képzelni az egyes korstílusokat, az is nyilvánvalóvá válik, hogy az előzőhöz képest minden egyes stílus radikális formabontást jelentett. Az avantgárd irányzatok formabontásától azonban jobban idegenkedünk, mint az előző képzőművészeti formaváltozásoktól. Miért? Talán azzal magyaráznám, hogy az avantgárd a valóság és a képzőművészeti jel közti kapcsolat fellazításával a festészetet olyan erősen meditatív műfajjá tette, amilyenre a stílustörténetben még nem volt példa. A kép és a természeti tárgy (valóság) közti kapcsolat felfedezése, azonosítása a művész gondolatának értésétől függ: egyszerűbben mondva, minél inkább közelítünk a művész alkotó gondolatához, annál pontosabban értjük a képet. Említettem, a hagyományos és a modern (avantgárd) festésmód közötti különbségek az összehasonlító műelemzés gyakorlatával tehetők leginkább felismerhetővé. E célra, tehát az elemzéshez olyan alkotásokat választanék és mutatnék-be, amelyeken a művész a mégoly tradicionálisnak vélt festészeti téma és tartalom megjelenítésére és közvetítésére is alkalmassá tette a modern formát. Jóllehet, nem a legelvontabb, nem a szándékolt tárgy nélküli festészetből indulnék ki, hanem azokat a festményeket ismertetném elsősorban, amelyek még nem szakadnak el teljesen a természetelvűségtől, de már a modern, az absztrahált, torzított formákkal és a leegyszerűsített színezéssel ábrázolják a valóságot. Ilyenek például Jan Zrzavý cseh festő alkotásai. S akik látták az életművéből rendezett kiállítást a Szlovák Nemzeti Galériában, feltehetően helyeslik a választásomat. Zrzavý polarizált (a hagyományost és a modernet finoman szervesítő) művészetében, egyes képein szépen szemléltethető, hogy lehetséges a képépítés klasszikus rendezettsége és a helyenként szecessziós stílusjegyekkel dekoratívvá tett, főleg kubista formák harmonikus társítása. Hogy a modern forma- és színhasználat ugyanúgy kifejezheti az általános emberit, az öröm, a. szomorúság hangulatát, mint a részletező ábrázolás. Hogy a modern csendéletekkel, amelyek egyébként a nézőben asszociációkat megindító erővel töltődnek fel, a tárgyak pusztán jelszerű szerepeltetésével is megteremthető a harmonikus egység. Hogy a tradicionális festészeti téma is megjeleníthető a modern irányzat eszközeivel. (Természetesen a tartalom is megújul -, enélkül nem lenne funkciója az új formának - mégpedig azáltal, hogy a tárgy a kor szellemisége szerinti új értelmezésben jelenik meg a vásznon.) Még az olyan ősi tartalom, mint a vallásos téma is, misztikussá tehető a geometria gótikus ívelésűvé hajlított formáival, a lekerekített idomokkal. Hogy, mondjuk az olasz városok, a cseh környezet jellegzetes milliőjét, hangulatát a térbeli viszonyokat eltüntető síkszerű, geometrizáló ábrázolás ugyanúgy visszaadja, mint az ízes, dekoratív tájkép. Hogy azt az idillikus nyugalmat, meghittségét, amelyet hinnénk, csak a klasszikus modellfestészet áraszthat, a kubista kép is ugyanúgy megteremti. Hogyan nézzük, „tanuljuk, tanítsuk" tehát ezeket az alkotásokat? Ha élménynyé akarom tenni a megismerést, magát az avantgárd festészetet, fontos, hogy közösen keressük a választ arra a kérdésre, mi Zrzavý (vagy mások) képein a modern. Nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy az egyes jelenségeket a diákok művészettörténeti ismeretek nélkül nevén tudnák nevezni, de hiszem, hogy a modern képek ismérveire, tehát a hagyományos és a modern ábrázolás közti különbségekre tanári irányítással felfigyelnek. Az ugyanis a hagyományos és a modern együttlátásából minden látó ember számára kiderül, hogy a (legtöbb) modern képen például nincs meg a hármas tagoltság, a figurák, a tárgyak lebegnek, a fénytelen színek nem folynak egymásba, a festő egy szín egyetlen árnyalatával festi meg az idomot, az alakzatokat, az egyöntetű színeket geometrikus szerkesztéssel körvonalazza stb. Az már a tanár feladata, hogy ezeket a felfedezéseket megindokolja. Megmagyarázza a reneszánsz értelmezésű perspektíva, a tektonikusság, a plasztikusság mint a nem festészeti, tehát más médiumokba (építészet, szobrászat stb.) tartozó alkatrészek, elemek kivetésének okát. (A plasztikusság tagadásával függ össze a fénytelen színezés is; a fénytelenség eltünteti az egyébként rétegezéssel kelthető mélységet, a világító erőt, vagyis a térbeliség érzetét.) H

iszem, hogy annak, aki konkrét példából megérti az absztrahált, a torzított formák használatának miértjét, aki egyszer már meggyőződött róla, hogy a másodlagos jelentéssel ellátott egyszerű térbeli alapformák olyan üzenetet képesek közvetíteni, amelyek a régóta ismert jelenségeket új összefüggésekbe állítják, az új szellemiség tükrében mutatják meg, többé nem lesz olyan > idegen, olyan távoli és megfoghatatlan a modern kép. TALLÓSI BÉLA LETTRE INTERNATIONALE EURÓPAI ÉRTELMISÉGIEK „LEVELE" - MAGYARUL Létezik egy műfaj, amelyik többnyire nehezen fogható be egy újság, hetilap, szokványos irodalmi folyóirat általában megszabott mennyiségi és minőségi normáinak engedelmeskedő oldalaira. Részben terjedelmi okokból, mert gyakran hošzszabb lélegzetű írásról van szó, részben pedig a gondolatisága okán, mert többnyire nagy háttértudást, elmélyültebb szellemi ráfordítást, a szürkeállomány filozófiai fölserkenését igénylő írásmű ez. A publicisztikára gondolok, arra a műfajra, amely valahol a szépirodalom, az esszé, a riport és az interjú határterületén születik, nemegyszer valamely tudományág kutatási területéről figyeli témáját. A publicisztikát nem lehet átfutni, felületes olvasása teljesen hiábavaló és értelmetlen, hiszen elmaradnak így a szerző akaratából ránk irányuló művészi asszociációk, s az irodalmi, történelmi illúziók fölismerésére sincs kellő alámerülési lehetőség. Amikor 1984-ben megjelent az első francia nyelvű Lettre Internationale, akkor az alapító, A. J. Liehm, a cseh esszéista, publicista, a prágai tavasz egyik szellemi vezetője pont arra gondolt, hogy e műfaj számára megteremti az Európaszerte, keleten és nyugaton élő, olvasni és írni hajlandó értelmiségeket összefogó lapot, amely kísérletben kis és nagy kultúrák határokon és nyelveken fölülemelkedve, egyformán szólnak minden európai olvasóhoz. Liehm ezzel a lapjával „magasra kívánta emelni Európa zászlaját". Tervei egyben azt is jelentették, hogy a lap különféle országokban, különféle nyelveken fog megjelenni, de ugyanúgy szól a kontinens valamennyi értelmiségijéhez. A legkülönfélébb nemzetiségű szerzők mondták el gondjaikat, gondolataikat e lap hasábjain, szóltak magukról és egymásról. S a szándék, a további nyelveken való megjelenés szép lassan haladt a kitűzött pályán, elsőként az olasz változat követte a párizsit, lelkesen csatlakozva Liehm gondolatához, hogy Kelet és Nyugat között kulturális eszmecsere kezdődjék. Az olasz Lettera Internazionale irikább tematikus számokat válogat, ugyancsak jórészt esszéket közöl: politikai, filozófiai publicisztikát. A spanyol Létra a spanyol és az európai kultúra összefüggéseit keresi 1986 óta, az első szám megjelenésétől, és a spanyol értelmiség figyelmét arra készteti, tekintsen távolabbra, vegyen részt az európai átalakulások szellemi folyamataiban. Ezután Berlinben indult meg, majd Belgrádban és 1990 őszén megjelent a Lettre első cseh és szlovák száma is. Május végén pedig bemutatkozott Budapesten a magyar Lettre Internationale. Minket a két utóbbi érdekel, hiszen - noha európaiak vagyunk - kötődésünk legközvetlenebb szálai - már csak nyelvi készségeink okán is - e két, illetve három kultúra értelmiségéhez vezetnek. A vegyesen cseh és szlovák nyelven közzétett prágai „Levélben" is egy kicsit központi témára játszik rá a rendezőelv, noha részben korábbi, más országok Lettre-számaiból vett szövegeket közöl. Ahogy ez a Lettre szerkesztési szokásaiban előfordul. Kafka-összeállítása, mondhatni magától értetődő gesztus a PrágaEurópa-vonal fölskiccelésében. Škvorecký „találkozásai" Kafkával, Nadine Gordimerdél-afrikai írónő Levél Apától című Kafka-parafrázisa, az angol Alan Bennett színműve: mind a prágai német-zsidó íróról vallanak. A számban végre olvasható az a Beckett-mikrodráma, amelyet az író Václav Havelnak ajánlott, s amelyet 1982-ben az akkor éppen börtönben ülő drámaíró tiszteletére rendezett esten mutattak be Avignonban. A darabra Havel válaszdarabot írt, ezt is olvashatjuk a cseh-szlovák Lettre-ben, a Hibát, amelyet Stockholmban mutattak be ugyanabban az évben, mint a Beckett-drámát. A szám magyar szerzője Esterházy Péter, Akarja látni arany Budapestet? című dolgozata Hrabal hetvenötödik születésnapja alkalmából íródott. És itt olvasható Milan Šimečka utolsó írása, amelyet a Lettre első számának írt, de kézbe már nem vehette. Milan Kunderát sem felejthetjük ki a fölsorolásból, a hosszú évek óta Párizsban élő írónak sajátos értelmező szótárából közöl szócikkeket a lap. Kunderát egyébként a magyar számban is találunk, alighanem jelzésnek fogható föl, hogy A lét elviselhetetlen könnyűsége című, irodalmi díjakkal jutalmazott és már annyi nyelven megjelent regénye végre eljut a magyar olvasóhoz, ebből olvashatunk ugyanis részletet az első Levélben. A magyar Lettre George Orwell egyik, negyvenes évekbeli esszéjével indul. „Ha jelent valamit a szabadság, akkor azt jelenti, hogy jogom van elmondani az embereknek, amit nem akarnak hallani..." - és ez az Orwell-idézet valahol a beköszöntőben, egyáltalán, valamennyi írásban visszhangzik. Itt is megtaláljuk Esterházy Péter írását (a szerb Danilo Kiéről emlékezik meg, erről a „középkeletkeverékeurópai franciáról", akinek az egész világon a legszebb ádámcsutkája volt), aztán Milan Ôimečkáét úgyszintén (A permanens forradalom csapdájáról). Vasziiij Akszjonov emigrációban élő orosz írótól az orosz emigráns irodalomról írott esszéjéből hadd ragadjuk ki ezt a fölismerést: „Rájöttem, hogy egy író szinte elkerülhetetlenül vereséget szenved, ha a hazájától messzi távolban megpróbálja megőrizni nemzeti autentikusságát". A gondolat bizonyára megszívlelendő, kivált mostanság, amikor egyre inkább úgy alakul a világban, persze, Európában a helyzet, hogy mindinkább ott él az ember, ahol akar. Ahol az egyén autentikussága megőrizhető. Mészöly Miklós, tőle több írást is közöl a lap, alighanem Magyarországon a legautentikusabb. Nem úgy Fehér Ferenc, a filozófus, ő, Heller Ágnessel együtt jobban tud élni New Yorkban, s Európa arcai című esszéjében nekünk szegezi a kérdést: Tudnak-e Kelet-KözépEurópából egyetlen új és gazdagító színt is adni Európa palettájához? Nos, egyet biztosan, az újraéledő nacionalizmust, amelynek azonban Nyugaton is érzi föltámadását Friedrich Dürrenmatt például, s erről beszél is a vele készített, alighanem utolsó interjújában. Szó van a lapban még színházról, nem akárki szól róla, Jan Kott. És olvashatunk moziról publicisztikát, aztán egy nemzetközi- írótalálkozóról, amelynek kapcsán Adam Michnik fejtegeti Rejtőző szörnyetegek című esszéjében a múlt démonainak fenyegető veszélyeit. Mikor megindult a német nyelvű Lettre, akkor még létezett Nyugat-Berlin, s az eseményt a Hitelben kéthetente megjelenő elefántcsonttoronybéli kispublicisztikájában megörökítette Esterházy Péter. Arról vallott akkor ott, hogy szereti ezt a lapot, mert ,,a Lettre folytonosan Európára gondol, mind szerzőit, mind olvasóit nézve, Európát sok-ságnak látja, s nem néhány ún. nagy kultúra díszfelvonulási terepének, sót éppen a nagy kultúrák provincializmusára figyelmeztet, és arra, hogy Nyugat-Európa érdeke is volna, ha Kelet-Közép-Európára (és a Szovjetunióra) nem mint távoli, egzotikus vidékre gondolna, hanem mint Rész-Európára, amely, ennyiben, olyan, mint ő". Minden olvasó és könyvtár figyelmébe ajánlja Esterházy a Lettre-t, s hogy ez milyen rég volt, ez az ajánlás, azt abból lehet pontosan megállapítani, hogy ugyanebben az elefántcsonttoronybéli reflexiójában köszönti az éppen hetvenöt éves Hrabalt, meg „milyen szerencsés egybeesés, Václa v Ha vei pedig éppen ötvenkettő egész öt tized esztendős. Isten éltesse magukat kollégák, éppen ahol vannak, kocsmában, íróasztalnál, börtönben". BROGYÁNYI JUDIT TEGYÜK ÉLMÉNNYÉ A MODERN FORMÁT!