Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-05 / 130. szám, szerda

5 KULTÚRA ÚJ SZÓ* 1991. JÚNIUS 5. SZÜKSÉG VAN-E JELMEZEINKRE? RÓŽEWICZ FEHÉR HÁZASSÁGA A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN Apró stílusbeli vétségek ellenére is: átgondolt, tudatosan szervezett és működtetett tárgyi világban mozognak Róžewicz hősei. Kovács Ildikó Biankájának jellemfejlődésén megfigyelhető a sorsszerűségnek is mondható végkifejlet kezdetben finom, alig észrevehető, majd egyegy váratlan pillanatban fantáziálásában is megjelenő betegség. Lelkibeteg nővé nem egyszerűen születik valaki, hanem szinte észrevétlen folyamatban válik azzá. Ráadásul vele szemben ott vibrál, cseveg és kacérkodik a Varga Szilvia teremtette Paulina,, a kishúga. Ő mindenben örömét leli, s amikor ráérez Bianka gátlásaira, szinte kegyetlen játékkal önmaga örömöt hajszoló gátlástalanságával időnként meg is gyötri nővérét. A két színésznő játéka olyan, mint maga a fehér dunnák, vánkosok alaktalan felhővilága. Fehér és romlatlan, egymással a szerepek megformálásában is ellenkező, mégis felkavaróan szép és igaz. Azokban a jelenetekben, amelyekben a család, a baráti kör és a szolgálók világába lépnek, ugyanolyan világosan, mégis összetett módon formálják meg a főhősök jellemét, mint a színpadnyi ágy testmeleg világában. Miközben Varga Szilvia ugyanabból az állapotból indítva a figurát, egyre inkább kinyitja Paulina lelkét és világát, addig Kovács Ildikó észrevétlenül bezárja, megfagyasztja Bianka egész lényét. Majd következik Beke nagy rendezői ötlete, amely megmenti Róžewicz sikerdarabját az érdektelenségtől, ami a kritikából ítélve a mostanság Prágában látható előadásban is a pszichoanalízis színpadi illusztrációjává teszi a darabot. A komáromi előadás zárójelenetében Bianka drámája nem abban teljesedik ki, hogy beteg lelkétől hajtva, a fehér házasságot óhajtva - ahogy a színmű eredeti változatában - férfinek érzi magát. Bianka a bekei értelmezésben nő marad, nőiessége felkorbácsolt vágyakkal, ugyanakkor a nemiségtől undorodva tépi le magáról a ruhát, s kiáltja világgá a számára legszörnyűbb félismerést: „Vagyok! Vagyok! Vagyok!" S a vánkosok, a párnák között temeti a serdülőkor elszálló felhőibe a felnőtt nő frigiditásának lelki tragédiáját. így nem lett az előadás a freudi pszichoanalízis figurákkal illusztrált esetleírásainak gyűjteménye. A frigid anya szerepében Petrécs Anna érzékeltette Bianka majdani aszszonysorsát is. Kelengyét készít, lánya naplóját olvassa, s véget nem értő monológokba kezd sorsáról, miközben az Apa újságot olvas vagy a szolgálólányokat kergeti. Beke nem egyszerűsíti le a színművet a hideg Anya és a szüntelenül kielégülést kereső Apa ellentéteihez hasonló szélsőségekre. A családot és a környezetében mozgó személyeket a színészek stilizált játékával kissé elemelte abból a világból, amelyet Bianka és Paulina óriási fehér ágya jelképezett. Ott már színes, olykor tobzódó a kavargás, s Bianka ott találja magát szemben a számára rémisztő nemiséggel, a fallikus formák, alakzatok szégyenérzetet keltő látványával. A minduntalan bikamaszkba képzelt Apát játszó Holocsy Istvánnak egyetlen olyan jelenete van, amelyben igen Varga Szilvia és Kovács Ildikó az előadás egyik jelenetében (Nagy Teodor felvétele) GHYMES, GIMES VÁGY GÍMES? Nem tudom, Beke Sándor ismeri-e Tadeusz Róžewicz eme gondolatát: Az érdekel, tudunk-e ma olyan hivatásos színházat létrehozni, amelyben a néző egyszerre nevethet és sírhat". Mindenesetre, Róžewicz Fehér házasságát ilyen könynyes nevetés jegyében rendezte meg. Az előadás jellegzetessége, hogy a színházművészetnek azt az irányzatát képviseli, amely az írói és a rendezői gondolat egyenértékűségére van alapozva. Aligha véletlen tehát, hogy másfél évtizeddel a kecskeméti magyar nyelvű ősbemutató után, Beke ismét megrendezte a Fehér házasságot. A komáromi bemutatót látva, kétségtelen, hogy érvényes gondolatokat tudott kibontani a színműből. Egyebek között ennek tulajdonítható, hogy egy látszólag apró rendezői beavatkozással, amit a játék megrendezésének filozófiájában mindvégig előkészít és igazol, meg tudta őrizni a színmű eredetiségét, szellemi izgalmasságát és - köntörfalazás nélkül leírom - sokak által mostanában is kétségbevont érvényességét. Legutóbb a mű márciusban megtartott prágai bemutatójáról írta a Scéna 10. számában Jirí Strnad: „

Róžewicz hagyta, hogy szabadon hasson rá Maria Komornicka lengyel költőnő sorsa, aki elmegyógyintézetben fejezte be életét, mert miközben férfinek adta ki magát, feleségül ment egy férfihez. Olyan színművet alkotott, amely nyíltan foglalkozik a szexuális éréssel. És az álszent családban bekövetkező pszichikai következményekkel, amelyek a külső megnyilvánulások és erkölcsi normák (s azok megsértése) hatására konkretizálódnak ama »gyönyörű korban", a »fin de siecle« idején. Nem annak a kornak ellenében, hanem éppen eszméinek és motívumainak előtérbe helyezésével sok mindenben aktuális felhangokat kaphatna a mű..." Nem ír ebben az idézetben Jirí Strnad másról, mint amit Beke igen karakteres rendezői és dramaturgiai beavatkozással megvalósított. Bianka (Kovács Ildikó) gátlásosságával szemben mindvégig ott pulzál Paulina (Varga Szilvia) felszabadultsága. Mintegy a színpadi tér tagolásával is felerősítve, a dunnák, vánkosok puha felhőket idéző égi világa mögött kiemelt kifutón jelenik meg a frigid anya és a bikának fantáziált apa. Velük együtt a cselédek, a barátok és Bianka kiszemelt udvarlója. Körülöttük pedig a hátborzongató halott világ, a halálmaszkot viselő esküvői párral, a fehér bútorokkal, emlékek és sejtések sápadt játékával. Negyedik térként játsszák be a proszcénium és a nézőtér közötti folyosót. Egy Nyitra környéki községnek - szlovák neve Jelenec - gyakran jelenik meg a magyar neve lapjainkban régies helyesírással: Ghymes. Nem csoda, hogy sokan furcsállják ezt a jelenséget, s felteszik a kérdést: helyes-e ez? A kiejtésben ugyanis nyoma sincs a h-nak, az ipszilonnal jelölt hangot meg hol /-nek, hol /-nek ejtik. De írásban is találkozhattunk már mind a Gimes, mind pedig a Gímes alakkal. Vagyis nagy a bizonytalanság e helységnévnek az ejtésében és írásmódjában egyaránt. Ha egy szlovákiai helységnévnek nem ismeri valaki a magyar változatát, fellapozza a Názvy obci na Slovensku za ostatných dvesto rokov (Szlovákia helységnevei az utóbbi kétszáz évben) című kiadványt, amelyet a Szlovák Tudományos Akadémia jelentetett meg 1972-ben, s itt általában megtalálja a magyar megnevezést is. Csak az a baj, hogy olykor több is van belőle, sőt ugyanaz az alak is többféle helyesírással szerepel benne, s az érdeklődő nem tudja, melyik a ma használatos név, vagy melyik a név mai alakja. A kiadvány összeállítói ugyanis több forrásból gyűjtötték össze a neveket, s ha a különböző földrajzinév-kiadványokban (lexikonok, térképek stb.) különböző alakokban fordultak elő a nevek, így találkozunk velük az említett akadémiai kiadványban is. Általában a források kiadásának évszámai utalnak a lelőhelyekre, de még így is gondot okoz a keresés, mert egy-egy név helyesírásának alakulása nem mutat egyenes irányú fejlődést. A mai alak esetleg régebben is előfordult már, a régi alakot meg az utóbbi évek valamelyik időszakában élő változatként tünteti fel a kiadvány. Például a Ghymes alakra már 1773-ból is van adat, de ez szerepel az 1927-1948-as évszámokkal jelzett időszakban is, a Gímes-re az 1808as, a Gimes-re meg az 1882-1888as évszámok utalnak. Az 1948. év után már csak a szlovák Jelenec név szerepel. Aki tehát a Jelenec mai magyar változatára kíváncsi, az esetleg az 1927-1948-as évszámok közé eső időszak megnevezését veszi alapul, ott pedig valóban a Ghymes-l találja. (Valószínűleg azért ez szerepel a Magyar nevek című helységnévszótárban is, amelyet 1990-ben jelentetett meg az Arany Lapok magyarországi kiadó.) Nem csoda hát, ha az újságokban ez a forma kerül az olvasó szeme elé ma is. Aki azonban tudja, hogy a helyesírási szabályzat a tulajdonnevek közül csak a családnevek írásában tartotta meg a hagyományos írásmódot, azt zavarja a Ghymes alak. Zavarja, mert egyetlen magyar helységnévben sem találkozik efféle hangjelöléssel. Már az 1900-ban összeállított szabályzatjavasíat megjegyzi, hogy nem helyes a közszavakétól eltérő hangjelölés a helynevek írásában, s a Szathmár, Moór, Vaál, Kővágó-Eörs helységneveket hozza fel helytelen példaként. Csakhogy a tulajdonnevek, különösen a helységnevek helyesírásának változása nem ment végbe olyan gyorsan, mint a közszavaké: jobban kötötte őket a hagyomány, s a szabályzatokat sem ismerték szélesebb körben. Arra, hogy a maibb, a kiejtést is tükröző Gímes alak miért nem fordul elő a névtárban az utóbbi években használatos alakok között, csak következtetni tudunk a többi helynév adatainak segítségével. Elsősorban azoknak a helységeknek, a nevei igazodnak helyesírási szempontból is a ma szabályosnak tekinthető gyorsan és pontosan fel kell vázolnia a figurát. A család tagjainak stílusban kissé elemelt megformálása következtében, igen keveset tudunk meg erről az erőteljes férfiról. Ellenpéldája a Ropog József játszotta Nagyapa és a Cs. Tóth Erzsébet alakította Nagynéni. Mindketten úgy tudták jelenidőben eljátszani szerepüket, hogy közben a figurák teljes élete jelent meg előttünk. Az előadás emlékezetes jelenetei közé sorolható, amikor a Nagyapa monológjában az öregségének mibenlétén töpreng. Bianka első menstruációs élményének lereagálásakor Tóth Erzsébet játéka többet mondott el a figuráról, mint maga Róžewicz. Ha egy előadás teljes egészében meggyőz arról, hogy minden, ami a színpadon történik, megfontolt és indokolt, elejétől a végéig az írói és a rendezői gondolatot sugározza, természetes, hogy az epizódszerepeket játszók is hozzájárulnak ehhez. Varsányi Mária Szakácsnője látszatra eszköz, amolyan élő bútordarab, aki enni ad a családnak és olykor a tűzhely mellett állva is odatartja a fenekét az Apának. Csakhogy következik egy jelenet, amelyben Varsányi Mária nevetése átértelmezi, átrendezi a történéseket, a kis és nagy tragédiákat. Nevet, nevet, s abban a pillanatban tudjuk, hogy nemcsak Biankát, a családot neveti ki, de még csak nem is önmaga kiszolgáltatottságát enyhíti a nevetéssel. Nevetésének tárgyai mi vagyunk, a soha be nem vallott, titkolt intimitásainkkal, elharapott vallomásainkkal, őszinteségnek álcázott alakoskodásunkkal. Miközben szétvetett lábbal, szoknyáját lába közé fogva hajlong és nevet, beléborzongunk. Ez a sokat vitatott, számos európai országban botrányt is okozó színmű nem akármilyen pillanatban kelt életre Komáromban. Miközben az egyik álszent hatalom letűnt, egyre erősebben érezhető nyomása egy másik álszent hatalomnak. Az már sajnos így van a történelemben, hogy amit a totalitárius ideológiák nem szeretnek, az elsősorban a lélek legsötétebb zugainak, legmélyebb rejtekeinek a bevilágítása. Rátkai Erzsébet díszletei és jelmezei, amelyek a négy térre osztott' színpadon észrevétlenül segítették a játékot, egy olyan világ figuráit öltöztették és helyezték a szeceszszió világába, akiknek - ezt Róžewicztől tudom - még mindig szükségük van a jelmezekre. Ezért is oly katartikus Kovács Ildikó utolsó jelenete, amelyben Bianka letépi magáról ruháit, majd magára tekeri a bimbózó nőiség emlékhelyét - a felhőnyi vánkosok, párnák között született hamis álmokat - elfedő aranysárga ágyterítőt, s elzokogja, eljajongja, elsikoltja a legnagyobb felismerést, amit nő - EMBER - kimondhat: Vagyok! Vagyok! Vagyok! DUSZA ISTVÁN írásmódhoz, amelyek 1938 és 1945 között Magyarországhoz tartoztak, s e nevek mai írásmódját akkor hivatalossá tették. Ha tehát egy ilyen helység mai magyar nevére vagyunk kíváncsiak, azt a Szlovák Tudományos Akadémia kiadványában 1938-45-ös adatként megtaláljuk. De a szóban forgó község azokban az években is Szlovákiához tartozott, így a mainak tekinthető Gímes alakot hiába keressük a helynévtárban az újabbak között. Helyette 1927-1948-as adatként egyrészt a szlovák Gýmeš, másrészt a régi magyar Ghymes fordul elő benne. Az elv világos, és most már ismerős: legyünk tehát rugalmasak e helynév írásában! A köznévi g ím, illetve a melléknévi gímes alakok alapján az í-s - Gímes - változatot részesítsük előnyben! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ismert zenekar ne viselje a régies névalakot, de lehetőleg Ghymes formában. Az általuk használatos hosszú ipszilonos - Ghýmes - alak ugyanis sem a magyar, sem a szlovák változatok között nem szerepel. Valószínűleg a magyar Ghymes és a szlovák Gýmeš vegyülése folytán keletkezett, de az sem zárható ki, hogy a kérdéses magánhangzó hosszú ejtése miatt került ékezet az ipszilonra. Ez az írásmód azonban semmivel sem indokolható. JAKAB ISTVÁN SZELLEMI KÖZÉPPONTOK KERESÉSE AZ EURÓPAI UTAS MÁSODIK SZÁMÁRÓL A Németh Lászlótól kölcsönzött cím olyan tág mozgásteret, sokszínűséget, a szellem olyan nyitottságát föltételezi, hogy az olvasó a második évfolyamába lépett (évente négy alkalommal megjelenő) Európai utas idei első számának fellapozásakor önkéntelenül a cím és a tartalom szervességét keresi; azokat a csomópontokat, amelyek meghatározzák ennek az európai küllemű folyóiratnak az arculatát. Az olvasók többsége, belelapozva a százoldalas, magát az európai együttműködés folyóiratának tituláló periodikába, valószínűleg nem csalódik. A lap olyan írásokat közöl ezúttal is, amelyek régiónk problémáival foglalkoznak. Egy-egy esszét a közép-európai átmenetről, liberalizmusról, történelmi visszatekintést a félévszázados múltba, s nem utolsósorban a nemzetiségek és kisebbségek helyzetéről, perspektíváiról. Az Európai utas szemmel láthatóan régiónk szellemiségének azokat a pontjait, érintőit és átlóit keresi, amelyek mentén elképzelhető egy elveszett és megkeresésre váró, sokhorizontú közös égbolt felfestése. Olyan alkotókat, művészeket, gondolkodókat igyekszik megszólaltatni, bemutatni, akik a Dunába robbantott hidakat igyekeznek újraépíteni, a tudat szögesdrótjait felgöngyölíteni. A második számban zömmel a magyar-csehszlovák mezsgyén. Ilyen szellemben vall fordítói életútjáról irodalmunk barátja és avatott tolmácsolója. Karol Wlachovský, valamint Rudolf Chmel irodalomtörténész, aki megállapítja, hogy ,,a szlovák identitás a magyar identitással való érintkezésben, vitákban formálódott". Egy irodalmi „légihíd" eseményeiről szól az az írás is (Két Közép-Európa, ha találkozik), amely a prágai Esterházy Péter-estről számol be rendhagyó riportban, Koncsol László „szomszédolása" az ausztriai Köpcsényben pedig a határok lazulását szorgalmazza. Reprezentatív interjúban vall életútjáról Dobos László, Czine Mihály pedig Sütő András szlovákiai útját írja le. Ugyancsak a második számban mutatja be Martin M. Šimečka a Fragment-K című szlovák folyóiratot, amely szamizdat kiadványból vált legális lappá a novemberi változásokat követően, de olvashatunk egyegy rövid esszét Miroslav Kusýtól, Duba Gyulától, Pomogáts Bélától, aki a csehszlovákiai magyar irodalomról villant fel egy kis tablót. Talán a folyóirat legizgalmasabb írása a Gondolatok Európáról fejléc alatt közölt három tanulmány, illetve előadás-szöveg, melyek szerzői Ralf Dahrendorf, Schöpflin György és Enyedi Ildikó. Régiónk történelmi esélyeit, a liberalizmus és a kisebbségek jogainak kérdéskörét, valamint a „keletnek" felkínált európai civilizációs értékek minőségét taglalják. A történelmi szembenézés olvasatai azok az írások, amelyeket a Fél évszázaddal ezelőtt rovat közöl többek közt az ötven évvel ezelőtt elhunyt gróf Teleki Pálról, vagy a magyarországi zsidókérdés egyik aspektusáról A pápa nuncius és Szálas

i Ferenc címmel. Ezenkívül olvashatunk még írást Göncz Árpádtól, Andrásfalvy Bertalantól, Nemeskürty Istvántól. A lap képzőművészeti anyaga a fiatalon elhunyt Egon Schíele művészetébe enged bepillantani, bécsi életmű-kiállításának apropóján, valamint a Duna menti szerbek magyarországi művészeti emlékeibe. Az Európai utas, amely a közelmúltban mutatkozott be a csehszlovák közönségnek a Pozsonyi Magyar Kultúra székházában, az összekuszálódó értékrend zűrzavarában szinte arisztokratikus nyugalommal tallózgat az európaiság tradicionális értékei között. Nem keresi a divatos szenzációkat, nem kíván lyukat ütni az ég falán. Inkább vissza szeretné szőni azokat a kifeslett szálakat, amelyek nélkül a sokat emlegetett európai gondolkodás nehezen elképzelhető. (kövesdi) Kis NYELVŐR