Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-14 / 138. szám, péntek

PUBLICISZTIKA .ÚJSZÓMM NEMZETISÉGI NYÚL A KÉPERNYŐN 1991. JÚNIUS 14. maBBBsamma^m Honi magyar kisebbségünk jelen pillanatban szűk tizenöt percet ér a Szlovák Televízióban. Mondhatnám úgy is: ennyit érdemel - hogy ne rugaszkodjak messzire az egyelőre még érvényben lévő hivatalos számadattól - hatszázezer ember élete és munkája a Szlovák Televízió képernyőjén. Hetenként. A parlamentáris demokráciában, bár igaz, még csupán cseperedőfélben van nálunk, sokféle betegséggel küszködve közben, futballmérkőzés szünetével egyenlő időtartamra csökkent az a fél óra, melyet, tíz éve sincs, még az állampárt engedélyezett-adományozott nagy kegyesen nekünk. Tehát, ha a percek számát nézem, ma rosszabbul állunk, mint a pártállam idején. Ha a műsor tartalmát, formai, technikai megoldásait, stílusát (ó, mily nagy szavak!), továbbá bemondóinak és riportereinek felkészültségét, tájékozottságát, beszédkészségét, a legjobb esetben is változatlan a helyzet. Minthogy indulásának pillanatától kezdve fagyos, rideg, merev „tekintetű" az adás, hadd éljek egy, meteorológiából vett hasonlattal: nulla alá süllyedt a higanyszál. Azaz, ha a korábbi fél órák a nulla szintjén mozogtak, magyarán, nem értek semmit, márpedig nem értek, akkor ezek a mai tizenöt percek még annyit sem. Ki volt és ki van szúrva a szemünk. Mert mit láttunk most kedden is? A Jókai Napok záróünnepségéről összekapkodott közhelyes képeket, a fesztivál lényegéről semmit. De én balga, miért is csodálkozom ezen, hiszen megszokhattuk az elmúlt években, hogy a magyar adás kimért, inkább hivatalnokokra, mint talpraesett, vonzó televíziós személyiségekre emlékeztető munkatársai általában vagy valami előtt, vagy valami végén jelentek meg, közben „főműsoridőben" ritkán. Minek is mentek volna? Elég ha lefényképezik a protokollt, aztán alámondunk egy jól vasalt szöveget, néhány nyelvi fordulatot és a legfontosabb információkat a napi sajtóból lopva ki. A Jókai Napokról szóló összeállításban azért szerepelt egy villáminterjú is. Ki más készíthette volna, mint az újabban már - mindenhez értő - riporterként ugyancsak megjelenő Füle Lajos úr, akit én a rádióba se engednék be, nemhogy a képernyőre. Mindenki olyan amilyen, én sem vagyok hiba nélkül, mások sem, de a csudába is, aki ideges, rángatózik, nem tudja, mit akar mondani, és nem beszéli jól azt a nyelvet, melyen tömegekhez fordul, jelen esetben a magyart, tisztán és szépen meg végképp nem, az, Kölcseyvel szólva, kitetsző helyre ne álljon. Az biztos, hogy Ľudovít Füle régi televíziós, ha jól emlékszem, valamikor még brosúrányi „tanulmányt" is írt arról, természetesen szlovákul, a szlovák televízió számára, hogyan kell nemzetiségi adást csinálni, illetve megjelennie a nemzeti kisebbségnek a képernyőn, de ha az ő kezében marad a nemzetiségi adás sorsa, no meg a mikrofon, akkor inkább, ha szabad ajánlanom, zárják be a boltot. De ne siessek előre, még tart a keddi műsor. Második felében, három-négy percben ugyan mi következhetett volna a komáromi Jókai Napok, vagy ahogy mondani szoktuk, a szép szó ünnepe után?! Akik nem látták, ki nem találnák. „Néhány, veszélyben forgó állatfajta a Komáromi és az Érsekújvári járásban", plusz beúszott néhány felvétel a mezeinyúl-tenyésztésről, mely képeket kb. tizenhét perccel korábban a Hírmagazin című szlovák műsor zárásaként láttam. Ez aztán a nemzetiségi televízió! Ez aztán a szerkesztés! Jókai Napok és mezei nyúl. „Szűk negyedórás" adásunkba - kezdte az elején Kollár Gábor szerkesztő-bemondó. És mit mondott, mondhatott volna a végén?! „Ennyi fért bele." Köszönöm szépen. A Szlovák Televíziónak is, persze, mely struktúraváltásra, pénzhiányra hivatkozva csökkentette a magyar adás idejét, bár a megalázó zsugorítás okai között, aligha kétséges, leginkább a kívülről jövő, valamint az intézményen bévül szintén megnyilvánuló magyarellenes magatartás, illetve pártpolitikai érdekek játszottak szerepet. Amiként abban is, hogy a Szlovák Televízió más műsoraiban a lehető legritkábban adott és ad képet rólunk a szlovák nézőnek és természetesen ne-. künk. Gombaszög és még néhány morzsa. Érvelnek: „Ott van nektek a magyarországi tévé, meg a mi Nemzetiségi magazinunk. Mit akartok még?!" Azonban ne csak a Szlovák Televízióban keressük a bűnbakokat. Bennünket, csehszlovákiai magyarokat, beleértve természetesen értelmiségünk legjavát is, sosem érdekelt igazán a televízió, mint művelhető műfaj, noha már a születésének pillanatában nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a legkorszerűbb, hanem a leghatékonyabb önkifejezési, tájékoztató és aktivizáló eszköz. A romániai és a jugoszláviai magyarok idejében felismerték a tévében rejlő lehetőségeket, és éltek is vele hamarosan, nem akárhogyan (az előbbiek a legsötétebb diktatúra idején is). Mi meg papucsba bújtattuk lábunkat, és néztük mások műsorát. Sőt egy időben divat volt azzal dicsekedni, főként értelmiségi körökben: „én nem nézek tévét". Hogyan juthattunk volna így el addig, hogy csináljuk?! Kezdeményezzük - akár már a hatvanas években - a magyar adás beindítását, majd bővítését. Csak sok év múlván kapott hangot ilyesféle igény, és amikor végre nálunk is megkezdődhetett a magyar adás, nem csoda, hogy kezdő emberek kerültek szerkesztőségébe, sőt szerkesztők, riporterek, bemondók híján a rádió és az Üj Sző egyikmásik munkatársa segített be a műsorgyártásba. Az ideológiai-politikai szempontból szigorúan ellenőrzött adások konzervösszeállításairól ilyenképpen az is lerítt, hogy nem hozzáértő emberek készítik őket, ráadásul kényelmesek, akik a Dunaszerdahelyi, Komáromi járásnál akkor sem igen mentek messzebbre, amikor mehettek volna. Ma is ez van, így van, sőt, csak hogy ne kelljen menni, magyarországi vendégeknek szentelik olykor csaknem az egész adásidőt. Olyasmit én már nem is kérek számon Pék Zoltántól, Kollár Gábortól, Füle Lajostól, mint ötlet, fantázia, kezdeményező szellem. Csehszlovákiai magyar tévéfilmről pedig legfeljebb álmodom. Ez van, így van, azért is, mert a magyar adás szerkesztői között sosem volt és ma sincs olyan alkotó elme, a szlovák televíziós berkekben is tekintélynek örvendő személyiség, aki bele tudott volna szólni az adás sorsának alakulásába. Akár úgy, hogy azt mondja: ha csak ennyit érdemlünk és csinálhatunk, akkor köszönjük szépen, ebből nem kérünk. Kirakatra semmi szükség, arra még kevésbé, hogy csak azért legyen, hogy senki se mondhassa, nincs. Igaz, nézőként könnyebb helyzetben lévén, én mindenesetre azt mondom most: köszönöm'szépen, nem kérek a Nemzetiségi magazinból. Mindaddig, amíg a Szlovák Televízióban nem nőneK fel odáig, hogy képesek legyenek méltóképpen befogadni bennünket az intézménybe, megfelelő időt és teret adva nekünk. Hogy ne lennénk már muszájból megtűrtek ott! Persze, ehhez csehszlovákiai magyar televíziós szakemberek is kellenek, hallgatható, nézhető emberek, operatőrök, rendezők. Hivatásukat szerető és magas fokon művelő emberek. Akik például semmilyen körülmények között sem mossák egybe a Jókai Napokat a mezei nyúllal. BODNÁR GYULA VISSZHANG T

óth Mihály kedvenc újságíróim közé tartozik. Minden írása frappáns telitalálat. (Legalábbis eddig annak tartottam.) Hogy most neheztelni vagyok kénytelen egyik cikkére, annak - remélhetőleg - nem ő maga az oka. Alaposan félretájékoztatták. Magam is tagja vagyok a zselizi tantestületnek, ezért elállt a lélegzetem, amikor elolvastam a június 8-i Új Szóban megjelent Varrógép '91 című írásában azt a három bekezdést, amely a zselizi iskolaigazgató-választásról tudósít. Nem lennék eléggé tárgyilagos, ha azt mondanám, mondatai féligazságokat tartalmaznak. Itt ugyanis szemenszedett hazugságok tömkelege szerepel. De vegyük szépen sorjában. Ezt írja Tóth Mihály (helyesebben ezt mondatja Adatközlő úr Tóth Mihállyal): „Nyustyin úr, a pártállami igazgató tavaly a választások első fordulóján ugyan 7 szavazattal kevesebbet kapott, mint ellenjelöltje, mégis ö maradt az igazgatói székben. A szavazás második menetében - ma már nem lehetene kideríteni, hogy miként - övé lett a szavazatok többsége". Két hazugság egyetlen eseményről Nézzük egy kissé részletesebben a cáfolhatatlan tényeket. Nyustyin Ferenc 1990. január 15-én a szavazás első menetében (ahol még három nevet lehetett bekarikázni) első helyen végzett 27 szavazattal. (Mögötte Pólya Károly igazgatóhelyettes 26, Török Jenő 13, Dibuz Miklós 9 és e sorok írója 7 szavazattal.) Mivel ezek után az utóbbi négy személy visszalépett, Nyustyin úr kénytelen volt hosszasan kérlelni Pólya György urat, hogy ő is induljon a második fordulóban. Ekkor (ahol már csak egy nevet lehetett bekarikázni) Nyustyin úr 24, Pólya Károly 9 szavatot kapott. Az sem igaz, hogy ,,ma már nem lehetne kideríteni miként" lett Nyustyin úré a szavazatok többsége. A szavazás eredményét nemcsak jegyzőkönyv őrzi, hanem a szavazóbizottság által gondosan lezárt borítékok is, melyek a titkos szavazás eredményét bármikor bizonyíthatják. A második (és legbosszantóbb) hazugság: „Most újból megejtették a választásokat, és Nyustyin úr alulmaradt". Hogy maradhatott alul, amikor rajta sem volt a szavazólistán?! Tudom, Tóth Mihály úr arról sem tehet, hogy Adatközlő úr FÚRÓGÉP '91 összetéveszti az alulmarad és lemarad szavakat. Ez a szavazás ugyanis nem az iskolatanács ülésén történt, hanem a pedagógiai tanácsén. Ennek a szavazásnak a megszervezését az iskolatanács pedagógus-tagjai kérték, hogy felmérjék kollégáik véleményét, kit tartanának a legalkalmasabbnak az igazgatói tisztség betöltésére, elfogadtatni az iskolaszékkel. Mert abban - talán egy kivételével - mindenki egyetértett, hogy az iskola jövője szempontjából a legjobb mégiscsak az lenne, ha a jelenlegi igazgatók továbbra is betölthetnék tisztségüket. (Ha Tóth Mihály úr ezt poziciómentésnek minősíti, és azt hiszi, hogy az igazgatócserék egycsapásra meghozzák a rendszerváltást, megkérném, ne általánosítson. És gondolkozzon el afölött, hogy valójában hogyan is született az igazgatóváltásokat kikövetelő „Szabályzat". Körültekintéssel és demokratikusan? Vajon megkérdezték-e a legközelebbről érintetteket: a pedagógusokat és a szülőket; megszavaztatták-e a közvéleménnyel?! Ha utánanéz a dolgoknak, rá fog jönni, hogy ez a felülről jövő utasítgatás már egyszer divatban volt. Csakhogy akkor még a „demokratikus" centralizmus államvallás volt.) „És a végeredmény: Nyustyin úr lett az igazgató" - olvashatjuk a cikkben. Ezt vajon honnan szedhette Alattomos Adatközlő úr?! Ráadásul ilyen gyorsan! Ugyanis a mi iskolatanácsunk is csupán pénteken, tehát egyetlen nappal a cikk megjelenése előtt szerzett tudomást az iskolaszék igazgatójának állásfoglalásárók, amely éppen az ellentétje annak, amit Adatközlő úr tudatosított, vagyis Tímár János úr jelölését veszi csupán figyelembe. „Aláírásokat gyűjtöttek, és mondani sem kell, hogy az akció szervezésében a volt pártfunkcionáriusok játszották a főszerepet." Érdekes! Én eddig úgy tudtam, hogy a szülők gyűjtötték az aláírásokat. Néhányukat ismerem is, de az sehogy sem fér a fejembe, hogy miképp lehettek ők pártfunkcionáriusok, amikor még párttagok sem voltak. _ És hogy teljes legyen a zűrzavar: „Úgy manipulálták a dolgot, hogy Nyustyin elvtárs végül is 5:7 arányú többséget kapott." Matematikus vagyok, ezért tudom, hogy 5:7 arányban nem lehet többséget kapni, legföljebb fordítva, 7:5 arányban. De nem ez a lényeg! Az iskolatanács valóban 7:5 arányban fogadta el, hogy Nyustyin Ferencet jelölték, de a többség ilyen határozata ellenére az is belekerült a jelentésbe, hogy ha máshol sem tennének kivételt, akkor Tímár János legyen az igazgató. Demokratikus iskolapolitikánk eme nagyszerű alkotása, a „Szabályzat" persze fittyet hány a többség véleményére, és az iskolaszék igazgatója számára lehetetlenné teszi a másfajta döntést. „A szabál az szabál!" A cikk manipulációról beszél. Ha itt valaki szervezkedett, az nem Nyustyin úr volt. Ha itt valaki szervezett, az nem Nyustyin úr volt. Épp ellenkezőleg. Ellene szervezkedtek és szervezkednek alattomos módon ma is. Hogy kik? Azok a karrieristák, akik szemtelen ügyességgel valósították meg azt, amivel ők maguk Nyustyin urat vádolják: a köpönyegforgatást. Azt terjesztik magukról, hogy a sztálinizmus mártírjai voltak, s közben arcuk egy izma sem rándul. Pedig az emlékezet fényképein ott látjuk őket a kommunizmus szekere mögött buzgólkodni. Tóth Mihály írása nem egy embert sértett meg, hanem az egész tantestületet és az iskolatanácsot. De kényelmetlen helyzetbe hozta az új igazgatót is. Hiszen a „fúrás" végül is sikerült; és kit fognak az emberek sejteni a „fúrógép" mögött, ha nem éppen azt, aki majd a „megfúrt" helyébe lép?! Végezetül két kérdés Tóth Mihály úrhoz. ön még eddig sohasem ellenőrizte a kapott információkat? Vagy csak most feledkezett meg róla? Mások nevében is kérdezem. A jövőben ugyanis tudni szeretném, hogy valóban remekbe szabott elmélkedést, vagy csupán mesét olvasok-e Tóth Mihály tollából. HORVÁTH GÉZA SZÁMOMRA ÖRÖMHÍR Zselizi szülők levelére reagálva írtam meg nemrég Varrógép '91 című cikkemet. Javában folyt azokban a napokban az iskolaigazgatók (újraválasztása. Számos panasz érkezett hozzám, amelyek lényegét így lehetne röviden összefoglalni: pedagógusok és szülők felháborodottan tiltakoztak a volt iskolaigazgatók pozícióátmentési praktikái ellen. Konkrét eseteket hoztak fel pártállami igazgatókról, akik alaposan beépültek abba a hatalmi struktúrába, amelyet most leépíteni igyekszünk. Beépülésük abban nyilvánult meg, hogy tagjai lettek a kommunista párt járási szervének, hogy pártfeladatként nyomást gyakoroltak a vallásukat gyakorlókra, hogy községi (városi) pártelnökként kiskirálykodtak. És így tovább. A zselizi szülőket ilyen élmények ösztönözték a panaszlevél megírására. És én elhittem mindazt, amit állítottak a helyi magyar iskola viszonyairól, Nyustin igazgató úrról, valamint Ábel Gáborról. A levél alapján úgy gondoltam, hogy a szülők és a pedagógusok körében minimum nem volt teljes az egyetértés abban a kérdésben, hogy ki legyen az igazgató. Horváth Géza levele - sajnos csak az írás megjelenése után - végre helyretette a dolgokat. így ír: „Abban mindenki egyetértett - talán egy kivételével -, hogy az iskola szempontjából a legjobb mégis az lenne, ha a jelenlegi igazgatók továbbra is betölthetnék tisztségüket." Ez tiszta beszéd! Nagyot tévedtem, amikor feltételeztem, hogy az iskolaigazgató tisztségben maradása kérdésében megosztott a falu. Levelében Horváth úr érveket sorakoztat fel, és én ezeket nem tudom megcáfolni. Sőt, úgy látom, hogy a szülők által küldött levélben sem voltak igazak az adatok: Nyustyin úr nem volt a kommunista párt járási bizottsága elnökségének tagja, nem részesítette hátrányos megkülönböztetésben a templomba járókat stb. Hogy mi számomra az örömhír? Az, hogy kiderült, Nyustyin úr mégsem nélkülözhetetlen kommunista apparatcsikként hullott ki az „apparatcsiktalanítás" gépéből. Mást választottak helyette. Félretájékoztatásomért - a levélírók nevében - bocsánatot kérek Nyustyin úrtól. Rövidesen Zsellzre látogatok, és mind a pedagógusokkal, mind a szülőkkel tisztázzuk a kérdést. Egy vallomás: én kedvelem a pártállamból ránk maradt nélkülözhetetleneket. De még náluk sí jobban szeretem azokat, akik a pártállamból nem apparatcsikként maradtak ránk. TÓTH MIHÁLY TÁVKAPCSOLÓ JÓ REGGELT TÉVÉNÉZŐ! Most már igencsak erőteljes ellenállást kell kifejtenünk, hogy megmaradjunk a reggeli rádiózásnál. Nagy a csábítás, hiszen az MTV mindkét csatornája össztűz alá vette az ébredező, tisztálkodó, reggeliző, útrakelő családokat. Bennünket is. Rádióval könnyebb volt, már ami a tevékenységet illeti. Könnyebb volt a vajat habosra verni. A konzervnyitó sem szaladt az ujjamba, s a kávét sem az orromba öntöttem a szám helyett. Bizonyára szükség van a TV 1 Jó reggelt Magyarország! című műsorára, meg a TV 2 Nap-kelte magazinjára. Természetesen életmód, foglalkozás, családi állapot szabja meg, ki és mennyit tévézik naponta. Nem lesz ez másképp a reggeli adásokkal kapcsolatban sem, hiszen az emberek nagyobbik része korareggel ébred, hatra, hétre vagy nyolcra jár munkába. így aztán legfeljebb megszületik a „háttérrádiózáshoz" hasonlóan a „háttértévézés". Csakhát a dolog ennél sokkal bonyolultabb, hiszen minek a hanghoz a kép, ha nem nézzük. Ezzel együtt sok családban a televízió készülék eddig is úgy működött, mint egy független családtag. Ha adás volt bekapcsolták, s ha nézték, ha nem, ,,mondta a magáét". Másutt rég bevezették a konyhatévé rendszerét, s a háziasszonyok vagy a főzésben járatos férjek semmiről sem maradnak le, amit estefelé sugároz a televízió. Nem is szólva arról, amikor a kimosott ruha vasalására „kárhoztatott" családanyák a tévé előtt vágnak bele az esti munkába. A televízió mégiscsak a szem és a fül együttes igénybevételére épít, amikor bármit is sugároz. Véleményem szerint ezért lesz kevesebb nézője a reggeli magazinműsoroknak, mint az estiknek. Egyszerűen lényegesen kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy reggelente tévét nézzenek. Van ennek a törekvésnek egy nem is akármilyen szempontja. Egyre többen lesznek olyanok, akik két vagy három műszakban dolgoznak, éppen ezért számukra - feltéve, hogy információ-igényüket a tévénézéssel elégítik ki - szükséges a reggeli híradás. Végeredményben a napokban már rendszeresen sugárzott reggeli adások a világ fejlettebb országaiban rég megszokottak. A Világ legnagyobb hírszolgáltató televíziója - a CNN - éjjel nappal ontja a híreket. Tudósítói mindenütt ott vannak, ahol valami történik. Az Irak elleni háború alatt mindannyiunknak alkalmuk volt megfigyelni, milyen mérhetetlenül nagy erőt képviselhet a hadviselő felek mellett is a televízió. Ha a hírszolgáltató, a tájékoztató és a szolgáltató tévé valamilyen módon pozitíven befolyásolja az életünket, akkor csak így teheti. A szórakoztatás, a pihenés óráin kívül a környezetünkben nézhető és fogható tévéadók mindegyike egyre több hasznosítható információt közöl. Nemcsak időjárás-jelentést, közlekedési híreket, árkedvezményes vásárlás lehetőségét, de egyre több üzleti vállalkopzást segítő adatot, információt, piaci és tőzsdei hírt, világpiaci helyzetjelentést is közöl. Ez egyben azt is jelzi, hogy a társadalomban nincsenek kiépítve az ilyen tájékoztató rendszerek, mégis fontos elemévé válik mindennapi televíziózásunknak. S mindez már szinte függetlenedni látszik nyelvi meghatározottságtól. Azt azért nem hiszem, hogy a reggeli tévémagazinok banki segítség, vállalkozási klíma s igazi piac nélkül segítenének bárkinek is a vállalkozásban, vagy új munkahelyek létesítésében. Viszont legalább jó kedvet csinálhatnak. Márpedig egy-egy nap elkezdéséhez az sem kevés, ha valaki nemcsak megszokásból mondja: Jó reggelt tévénéző! DUSZA ISTVÁN