Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-10 / 108. szám, péntek

5 KULTÚRA dfc-—Jt . v 1991. MÁJUS 10. „EZ AZ ÉN SZÍNHÁZAM, ÉS LEGYEN JÓ" SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS BUGÁR BÉLÁVAL -A komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház színpadán nem sok színész látható ma már azok közül, akik az 1950-ben induló Faluszínházban kezdték, majd a két év múlva megalakuló Magyar Területi Színházban folytatták művészi pályájukat. A ma is játszó ,,régiek" egyike te vagy, kedves Béla, s a minap immáron te is hatvanéves lettél. Tudom, sokat írtak rólad az elmúlt negyvenegy esztendőben. Életutad, pályád alakulásáról is. Gondoljunk azonban az „újszülöttekre", és kezdjük az elején. Hogyan lettél színész? Milyen családi közegből indultál? - Teljesen szegény, munkáscsaládból származom. Úgyszólván, már gyerekfejjel mezőgazdasági bérmunkás voltam, répakapáláskor mentünk ki a mezőre és kukoricatörés után jöttünk be onnan. Sosem felejtem el, eng'em valóban megvert az intéző. Mert már akkor is nagy volt a szám. Aratás idején huszonkét kaszás és huszonkét marokszedő, én is az voltam, marokszedő, elmentünk Nagyszombat mellé. Illetve, oda vittek. Lányok, asszonyok, fiúk, férfiak - együtt egy hodályban. Az udvaron egy kút meg egy lavór. Fogalmam sincs, hogyan tudtak a nők tisztálkodni. Felháborítottak azok a körülmények. Hazatérve, azt mondtam anyámnak, inkább öngyilkos leszek, de én tovább akkor sem csinálom ezt. Negyvenhat őszén elmentem szabóinasnak. Ki is tanultam a szakmát. Közben szülőfalumban, a csallóközi Pozsonyeperjesen működött egy műkedvelő színjátszócsoport. ötvenben mutattuk be A szabin nők elrablását, melyben a társulat legfiatalabb tagjaként én alakítottam a legöregebb figurát. Ezzel a darabbal felléptünk Dunaszerdahelyen is, egy járási fesztiválon, ahol Pozsonyból megjelentek színházi szakemberek, Gregor, Bagar, Munk Pista, Želensky, hogy a Faluszínház akkoriban formálódó magyar társulatába színészeket toborozzanak. Az alakításom láttán meghívtak Pozsonyba, felvételi vizsgára. Felvettek. -Jó, de kíváncsi lennék, mi vitt a színház felé, a műkedvelő csoportba. - Világéletemben érdekelt a zene. De az egész Bugár famíliát is. Mi a negyvenes években zenéltünk a magunk módján, így én zenész akartam lenni, nem színész. Sosem voltam hívő ember, ma sem vagyok, de akkoriban jártam templomba, csak azért, hogy énekelhessek. Szerepelhessek. Nem azért mondom ezt, mert manapság divat katolikusnak lenni, templomba járni. Én szerepelni jártam oda. Éjszaka meg kimentünk a Kis-Dunához, ott énekeltünk, akkor még nem úgy nézett ki, mint most. És nem volt olyan szép lány a faluban, akinek legalább havonta egyszer ne adtunk volna éjjeli zenét. Nekünk ez volt az ifjúságunk. -Hosszú színészi pályafutásod mely szakaszát tartod a legértékesebbnek? - Harminc és ötven között mindent el tud játszani a színész, ha el tud. Mondjam, hogy ekkor képes a legtöbbet és legjobbat termelni? Számomra nagyjából az ötvenhattól hetvenötig terjedő időszak volt a legszebb, sok nagyszerű szerepet játszottam el. Ebbe az időszakba még Solovič is belefér. Talán én vagyok az egyetlen színész Szlovákiában, aki minden Solovič-darabban játszott. Nem jó darabok, nem jó szerepek, valahogy mégis megszerettem őket. Ágáltam ellenük, már megint én..., de Takáts Emőd azt mondta, igen, mert te vagy itt az egyetlen szocialista realista színész. Turner nem volt jó, más típus, ő a Figarót tudja, nekem meg az nem ment. Én Shakespeare-t sem szeretem, nem az én világom, ez azonban nem jelenti azt, hogy lebecsülöm. Szóval, ötvenhat és hetvenöt között remekül éreztem magam a színházban, mert azért olyan darabokat is játszottunk, mint a Pillantás a hídról, Egerek és emberek, Irkutszki történet. -Az utóbbi másfél évtizedben, nézve egyik-másik Matesz-előadást - melyek, finoman szólva, nem emelkedtek a színházművészet csúcsteljesítményei közé - s bennük téged, sokszor úgy éreztem, privát mérgeidet is felvitted a színpadra, dühös vagy a szerepre, nem érdekel, csak azért csinálod meg, mert mást nem tehetsz. Talán nem tévedek, ha mondom itt azt is: ami szíveden a szádon, álljon bárki előtted. - Én mindig jó színházat akartam. Én mindig azt mondtam, ez az én színházam, és legyen jó. A politikaidramaturgiai kérdésekbe nem tudtam beleszólni, az én dolgom az volt, hogy eljátsszam a szerepet, de haragudtam arra, aki az én színházamat bántja vagy rosszul vezeti. A bajt, a diagnózist ismertem, csak a gyógymódot nem tudtam. De mondom, az én feladatom az volt, hogy játsszak. Sokat dolgoztam mindvégig, sosem voltam beteg, ezért is vagyok most elkeseredve, a lábam miatt. Érszűkület, össze-vissza van szabdalva. Ma reggel is orvosnál voltam, kicserélni a kötést. - Mi volt az, ami nem tetszett neked a mindenkori vezetésben? - Könnyebbet kérdezz. Kit szidjak, az előző rendszert, a kommunistákat? Én is az voltam, és vagyok a mai napig. Vállalom ország-világ előtt. Tehetünk róla, hogy ilyen korba születtünk? De, ma is az van, ugyanaz, ami volt. Csak eddig tízen loptak, most meg harmincan. Persze, lehetett volna többet tenni, esz-? tergálni mindig valamit a helyzeten, de ahhoz, hogy igazán válaszolni tudjak a kérdésedre, ismerned kellene politikai nézeteimet. - Mondjad. - Talán csak annyit, én csallóközi parasztember vagyok, aki a józan eszére hallgat, az vezérelt mindig. Én nem vagyok tanult ember. Én nem tanultam meg a disznóságokat, nekem arra nem volt időm. Ezért nem voltam jó sem a színházban, sem a pártban. Megmondtam a véleményemet, ahogy gondoltam. Azután is, amikor már kezdett háttérbe szorulni, szertefoszló álommá válni mindaz, amiben az elején százezrekkel együtt én is hittem. Világéletemben funkciós voltam, a pártelnöki tisztségtől kezdve szakszervezeti elnökig miľident csináltam. Vállaltam, mert vállalnom kellett. - Mi eddig művészi pályád legnagyobb elismerése? -Ha hivatalosra gondolsz, soha nem kaptam, mindig becsaptak, ígérgettek, hitegettek, hogy felterjesztettek kitüntetésre, aztán az egészből nem lett semmi. - A közönség'részéről... - Az más, a közönségtől mindig megkaptam a tapsot, erre büszke vagyok. Nézd, ebből a színházból még mindenki sértődötten ment el, én nem így fogok, és kígyót-békát sem fogok rá kiabálni, sőt azt sem hagyom, hogy valaki bántsa. - Szerinted, mi tartotta egybe a társulatot még a nehezebb időkben is? - A szív, a színház szeretete. Ezenkívül mást nem tudok mondani neked. - Kikkel játszottál a legszívesebben? - Mindenkivel szívesen játszottam, aki a színpadon igényes volt önmagával és partnereivel szemben. Voltak olyanok, akik emberként rosszul viszonyultak a színházhoz, hogy képes lettem volna nekikmenni, viszont a színpadon élveztem velük a játékot. - Igaz-e, hogy sosem szívelted azokat, akik a színészi mesterséget valamilyen fokon és formában tanulták vagy egyenesen színművészeti főiskolát végeztek? - Sejtem, honnan ered ez a kérdésed. Van bajom a főiskolásokkal, de nem úgy, ahogy te gondolod. Azokra haragudtam és haragszom, akik elhagyták a színházat. Idejöttek koldusként, és a mi istápolásunk révén, a mi hátunkon jutottak be a főiskolára, és mire elvégezték, már nem volt jó nekik a Matesz. Még Krivošík is kilincselt érdekükben Pesten, aztán a többiek, például Holocsy. Ök meg cserben hagyták a színházunkat. Ha annak a rengeteg embernek csak a fele itt lenne - akik közül egyébként mindössze kettőnek-háromnak sikerült Magyarországon a felszínen maradnia -, tudod, milyen színház lennénk! így segíti Magyarország, úgy segíti Magyarország a nemzetiségi kultúrát. Egy frászt. Akkor segített volna, ha azt mondják ott, annak idején még a Major Tamás is, hogy: gyerekeim, menjetek haza, otthon nagyobb szükség van rátok, titeket azért taníttatott a csehszlovák állam, hogy otthon terjesszétek a magyar kultúrát. Nálunk sztárok lehetnének, ott meg elkallódtak. Dehogy voltam én féltékeny a főiskolát végzett kollégáimra! Akkorra én már megtanultam annyit menet közben, amennyi tudásra ők tettek szert a főiskolán. - Te soha nem gondoltad, hogy jó lenne elvégezni a színművészetit? - Nagyképűségnek hangzik, de nem értem ár. Ha lehetőségem lett volna, akkor se mentem volna. Nem voltak ilyen ambícióim. Sokszor éreztették velem, hogy nincs főiskolám, sokat le kellett nyelnem. Szerencsére, mindenért kárpótolt ígérgettek, hitegettek... a színpad. Körülbelül százötven szerepet játszottam el eddig, és ahol olyan volt a feladat, hogy ért valamit, a legritkább esetben buktam meg. Én olyan rossz kritikát sem kaptam soha. Már csak ezért sem irigyelhettem a főiskolát végzett kollégákat. - Az én első Matesz-emlékeim az ötvenes évek második felébe nyúlnak vissza. S éí bennem egy kettős, vagy mondjam úgy, hogy egy pár, melyet Ferenczy Anni és Bugár Béla alkotott. A későbbi esztendők, sőt évtizedek előadásaiban is rendre feltűntetek együtt, egymáshoz szorosan kötődő szerepekben, gyakran főszerepekben. így kerültetek be sok-sok néző emlékezetébe. Ezért is hiányzott nekem Anni a színházban rendezett születésnapi ünnepségedről. - Az előbb volt egy kérdésed, kivel játszottam a legszívesebben. Mi Annival együtt nőttünk fel a színházban. Olyanok voltunk, mint két testvér. Szerepeim nyolcvan-kilencven százalékát vele játszottam. Volt olyan időszak, hogy valóban azt mondták a nézők, ha a Ferenczy és a Bugár játszik, akkor megnézzük az előadást. Annival mindvégig szívesen játszottam. Nem tudom, miért nem jött el a születésnapomra. - Azt viszont észrevettem ott, meg a mostani beszélgetésünk közben is, hogy feleséged, Katalin aszszony igyekszik vigyázni az egészségedre. Mióta vagytok együtt? -ötvenöttől. Egy lányunk és két unokánk van. Ahogy mondani szokás, hál' istennek, rendezett a családi életünk. Bár Kató olykor megjegyzi, nehéz színész feleségének lenni. Ha ennyit kibírtunk együtt, már a többit is kibírjuk. - A színház? - Ez az, amit nem tudok, ha a lá

r bam rendbe jön, szeretnék még dolgozni. Ha nem, elmegyek nyugdíjba. -És... - Itthon leszek, kimegyek a kertbe, elüldögélek ott. BODNÁR GYULA LASSAN GYARAPODIK A SIMONYI ALAPÍTVÁNY A közelmúltban Rimaszombatban ülésezett a Simonyi Alapítvány Kuratóriuma. Tárgyalt az alapítvány neve körüli vitáról, az ügyvitel és igazgatóválasztás problémáiról és az elkövetkezendő feladatokról. Az alapszabály szerint az ülés nem volt határozatképes. Az alapítvány számláján jelenleg 190437 korona van. A pénz nagyobb része a simonyi, rimaszombati, losonci Együttélés-szervezet találkozóin jött össze. Ezenkívül hozzájárult az alapítványhoz az egyházasbásti és rimaszombati efsz, a nagymácsédi a szarvai Csemadok-szervezet, több iskola és osztály Dunaszerdahelyről, Galántáról, valamint a rimaszombati, szepsi, besei, bényi, feledi és kajali iskola, további Együttélésszervezetek, valamint a Független Magyar Kezdeményezés néhány helyi szervezete. A lakosság soraiból városonként különböző számban adományoztak egyének; Vágsellye 20, Rimaszombat 12, Galánta 10, Dunaszerdahely 9, Somorja, Érsekújvár 8-8, Nagymegyer, Kassa 5-5, Gúta 4, Komárom, Rozsnyó, Léva 3-3, Pozsonyt, Szepsi, Párkány, Fülek, Ipolyság, Zseliz és Poprád 2-2, Nyitra, Selmecbánya és Szene 1-1 személy. A falvak közül legtöbben AHstákóI járultak hozzá az alapítványhoz. A felsorolás nem tartalmazza az egyes települések aktivitását és az 1991-es év adatait. Az alapítvány címe továbbra is: Simonyi Alapítvány, SŠS Rimavská Sobota 93245-399. (cs) PÁLYÁZAT Kedves Gyerekek! (Kedves Szülők!) Az Új Magyarország című napilap a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Alapítvánnyal közösen pályázatsorozatot indít, írásokat és grafikát várunk tőletek: mesét, igaz történetet, verset, rajzot, metszetet. A rajzokkal kapcsolatosan egyetlen kikötés, hogy nem lehetnek színesek. Ceruzával, filccel, tollal, festékkel - bármivel - megmunkált fekete-fehér lapokat várunk. Pályázatsorozatunknak ebben az első fordulójában bármiről írhattok, bármit rajzolhattok. Ugyanakkor javaslatot tehettek, hogy a következő fordulóban milyen kötött témát írjunk ki. , Az első forduló legjobb, legérdekesebb munkáit folyamatosan közöljük az Új Magyarországban. A beküldés végső határideje: 1991. július 15. Több munkával is lehet pályázni. A húsz legjobb, legérdekfeszítőbb, legizgalmasabb alkotást díjazzuk. Alkotóik értékes tárgyjutalmat kapnak, és augusztus második felében tíznapos közös táborozáson látjuk vendégül őket. Pályázatunkon Magyarország határain kívül élő gyerekek is részt vehetnek. Várjuk jelentkezéseteket! írásaitokat, rajzaitokat a következő címre küldjétek: Új Magyarország szerkesztősége, 1085 Budapest VIII., Somogyi Béla u. 6. A borítékra írjátok rá: Pályázat. Sok sikert! w ÉVFORDULÓ IGOR OJSZTRAH 60 ÉVES A MEGVALÓSULT ÁLOM Nagyon sokat koncertezett hazánkban. Első koncertje 1956-ban volt, és azután szinte évenként adott hangversenyt tavasszal Prágában, ősszel Pozsonyban. Első igazi nagy nemzetközi sikerét Budapesten aratta 1949-ben, tizennyolc évesen, és három évvel később ugyancsak Budapesten elnyerte a nemzetközi hegedűverseny első díját. „Kedvenc művem Bartók első hegedűszonátája - nyilatkozta 1978-ban lapunknak. - Személyesen ismertem a nagy zeneszerzőt, Kodály Zoltánt, néhányszor eljött a hangversenyeimre. Egyik szerzeményét is játszottam az ő jelenlétében." Igor Ojsztrah apja „árnyékában", az ő tanítványaként vált sikeres művésszé. David Ojsztrah fiának lenni nagy felelősség, de hozzászokott, mondta. Muzsikuscsalád az övé, anyja is, a felesége is zongoraművész, Valerij, a fia pedig már a harmadik világhírű hegedűművész a családban. Igor Ojsztrah Bach, Beethoven, Mozart, Liszt, Bartók műveinek előadója hatvanéves. (kop) Ferenczy Annával Molnár Ferenc Liliom című darabjában (Archív felvételek)