Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-28 / 123. szám, kedd

1991. MÁJUS 28. ÚJ szól SPORT EXTRA ő GYŰJTŐKNEK Május 29-én Bariban lejátsszák a 36. labdarúgó BEK-döntőt. Az elsó' finálét 1956-ban rendezték. Hogy is indult hó­dító útjára a Bajnokcsapatok Európa Kupája? A második világháború után a sportok közül a futball kezdett elsőként eszmélni. A rádió és az akkor induló televízió soha nem látott közelségbe hozta a különben is népszerű sportágat. Mivel az ember furcsa lény. soha nem elégszik meg az­zal, ami van, már akkor is azok a találko­zók érdekelték igazán, amelyeknek volt tétje. Ilyen meccsek azonban ritkán adódtak. Léteztek ugyan helyi jellegű nemzetközi kupák, mint például a Latin Kupa, a brit bajnokság, Közép-európai Kupa, de ezek a tornák sokat veszítettek népszerűségükből. Csakhamar jelentkeztek is ötletekkel a labdarúgás megszállotjai, ám a FIFA, akárcsak az akkor alakuló UEFA nem mutatott valami nagy érdeklődést a nem­zetközi tornák iránt. Gabriel Hanotnak, a párizsi Ľ Equipe lap főszerkesztőjének fellépése gyorsította meg a fejleménye­ket. Javasolja: rendezzenek tornát az eu­rópai bajnokcsapatok számára. A FIFA urai sokáig csóválják a fejüket, hogy az­tán kimondják a boldogító igent. AZ EDDIGI DÖNTŐK —1956: Real­Reims 4:3. Párizs, 38 000 néző, góllö­vők: Rial (2), Di Stefano, Marquitos, ill. Leblond, Templin és Hidalgo. 1957: Re­al—Fiorentina 2:0. Madrid, 125 000 né­ző. Góllövők: Di Stefano és Cento. 1958: Real—AC Milan 3:2. Brüsszel, 67 000 néző. Góllövők: Di Stefano, Rial, Gento, ill. Schiaffino és Grillo. 1959: Real—Re­ims 2:0. Stuttgart. 80 000 néző. Góllö­vők: Di Stefano és Mateos. 1960: Real— Frankfurt 7:3. Glasgow, 135 000 néző. Góllövők: Puskás (4). Di Stefano (3), ill. Stein (2) és Kress. 1961: Benfica—FC Barcelona 3:2. Bern, 30 000 néző. Góllövők: Aguas, Santana, Coluna, ill. Kocsis és Czibor. 1962: Benfica— Real 5:3. Amszterdam, 65 000 néző. Góllövők: Eusebio (2), Aguas, Caven, Coluna, ill. Puskás (3). 1963: AC Milan—Benfica 2:1. London, 45 000 néző. Góllövők: Altafini (2), ill. Eusebio. 1964: inter— Real 3:1. Bécs, 72 000 néző. Góllövők: Mazzola (2), Mi­lani, ill. Felo. 1965: Inter—Benfica 1:0. Milánó, 80 000 néző. Góllövő: Jair. 1966: Real—Partizán Beograd 2:1. Brüsszel, 66 000 néző. Góllövők: Aa­mancio, Serena, ill. Haszanagics. 1967: Celtic— Inter 2:1. Lisszabon, 54 000 né­ző. Góllövők: Gemmel, Chalmers, ill. Mazzola. 1968: Manchester U.—Benfi­ca 4:1 — hosszabítás után. London, 100 000 néző. Góllövők: Bobby Charl­ton (2), Kidd, Best, ill. Graca. 1969: AC Milan—Ajax 4:1. Madrid, 100 000 néző. Góllövők: Prati (3), Sormani, ill. Vaszo­vics. 1970: Feyenoord—Celtic 2:1 — hosszabbítás után. Milánó, 55 000 néző. Góllövők: Israel, Kindval, ill. Gemmel. 1971: Ajax—Panathinaikosz 2:0. London, 100 000 néző. Góllövők: Van Dijk, Haan. 1972: Ajax— Inter 2:0. Rot­terdam, 72 000 néző. Góllövő: Cruyff (2). 1973: Ajax—Juventus 1:0. Belgrád, 105 000 néző. Góllövő: Rep. 1974: Bayern—A. Madrid 1:1 — hosszabbítás után. Brüsszel, 67 000 néző. Góllövők: Schwarzenbeck, ill. Luis. Megismételt meccsen 4:0. Brüsszel, 30 000 néző. Góllövők: Müller (2) és Hönnes (2). 1975: Bayern— Leeds 2:0. Párizs, 50 000 néző. Góllövők: Müller és Roth. 1976: Bayern— St. Etienne 1:0. Glas­gow, 85 000 néző. Góllövő: Roth. 1977: Liverpool—Mönchengiadbach 3:1. Ró­ma, 70 000 néző. Góllövők: McDermott, Smith, Neal, ill. Simonsen. 1978: Liver­pool—FC Bruges 1:0. London, 100 000 néző. Góllövő: Dalglish. 1979: Notting­ham—Malmö 1:0. München, 70 000 né­ző. Góllövő: T. Francis. 1980: Notting­ham—Hamburg 1:0. Madrid, 60 000 né­ző. Góllövő: Robertson. 1981: Liverpool— Real 1:0. Párizs, 50 000 néző. Góllövő: A. Kennedy. 1982: Aston Villa-Bayern 1:0. Rotter­dam, 55 000 néző. Góllövő: Withe. 1983: Hamburg—Juventus 1:0. Athén, 48 000 néző. Góllövő: Magath. 1984: Li­verpool— AS Roma 1:1 — hosszabbítás után. Róma, 70 000 néző. Góllövők: Ne­al, ill. Pruzzo; 11-es rúgásokkal 4:2. 1985: Juventus—Liverpool 1:0. Brüsz­szel, 60 000 néző. Góllövő: Piatini. 1986: Steaua—FC Barcelona 0:0 — hosszabbítás után; 11-es rúgásokkal 2:0. Sevilla, 60 000 néző. 1987: FC Por­to—Bayern 2:1. Bécs, 65 000 néző. Góllövők: Juary, Madjer, ill. Kögl. 1988: Eindhoven—Benfica 0:0 — hosszabbí­tás után; 11-es rúgásokkal 6:5. Stuttgart, 55 000 néző. 1989: AC Milan—Steaua 4:0. Barcelona, 100 000 néző. Góllövők: Gullit (2). 1990: AC Milan—Benfica 1:0. Bécs, 60 000 néző. Góllövő: Rijkaard. (t-v.) A tudósítónak néha szerencséje van, s persze az sem árt, ha jegyze­teit gondosan elrakja, mert soha­sem tudhatja, mikor lesz rájuk szük­sége. Még a téli hónapokban tör­tént, a Paris Saint-Germain—Olym­pique Marseille mérkőzés után: a párizsi Liberation sportújságírója felajánlotta, hogy bemutat Abebi Ayewnek, az OM tízesének, aki nem átallja magát Pelének hívni. Mi taga­dás, nem voltam túlságosan „fel­dobva". Pelé a meccsen halványan játszott, így mosolyognom kellett, amikor kollégám úgy mutatta be őt: jobb, mint Maradona. Most, két hó­nappal később persze hálás va­gyok a beszélgetésért. Pelé nevétől zeng nemcsak Marseille, de egész Franciaország, sőt, ha nem téve­dek, egész Európa. Jómagam, most már bevallhatom, a Milan elleni BEK-mérkőzésen bocsátottam meg neki a „szentségtörést", a futballki­rály nevének bitorlását. A marseille-i fekete gyöngyszem, a másik Pelé, a Milan térfelének közepéről indult: utánozhatatlan, vonagló mozgásá­val végigkígyózott a Milan teljes kö­zéppályássorán, majd kicselezte az egész védelmet — hat játékos fe­küdt egy időben a földön —, s aztán az üresen álló Waddle-hoz passzolt, aki százszázalékos helyzetbe hozta Papint. A kapitány kiegyenlített, ám nem őt ölelgették, hanem a híres Milan-védelmet halomra döntögető Pelét. Ennél nagyobb elégtételt aligha kaphatott volna a sorstól: ki­rállyá lett ott, ahol egykor kiközösí­tették, megalázták. S most lapozzuk fel azt a februári jegyzetfüzetet. • Hogyan került a Marseille-be? — Bemard Tapie, az elnök 1987 táján kezdte építeni azt a csapatot, amely tavaly már francia bajnok lett. Ő csalt ide, s meg kell hagyni, akkor nem voltam túlságosan hálás érte. A csapat ugyanis nem fogadott be. Durva viccekkel, faragatlan meg­jegyzésekkel nap mint nap megsér­tettek. Nem volt szükségük a ma­gamfajta Jolly Jokerre, akinek edzésmódszerét inkább akrobata­mutatványoknak tartották, mint fut­balltréningnek. Valljuk be őszintén, koszos négernek tartottak, aki csak rontja a levegőt az öltözőben. Az sem titok, hogy mai csapatkapitá­nyom, Papin — akivel együtt Tapie két nevelt fiaként emlegetnek min­ket — vezette annak idején az elle­A MÁSIK PELÉ KOSZOS NÉGERBŐL FUTBALLKIRÁLY nem folyó kampányt. Emlékszem, az egyik újság egyszer véletlenül megdicsért, mire Papin odajött hoz­zám az edzésen, és azt mondta: „Szólj a menedzserednek, hogy ál­lítsa le a fizetett dicshimnuszokat." Hat hónapig bírtam, majd egy na­pon összecsomagoltam, és Lille-be költöztem. Fölmentem északra, én, az afrikai, aki sírva fakadtam, ami­kor először havat láttam a Pireneu­sok csúcsán. De még a hideg is el­viselhetőbbnek tűnt, mint az emberi ridegség. S nekem lett igazam: Lil­le-ben végre felszabadultan játszot­tam, gólokat lőttem, jól éreztem ma­gam. • Mégis visszament Marseille-be, a megaláztatások színhelyére. — Ha tudná, milyen nehezen vet­tek rá! Tapie telefonon ostromolt, a menedzserem és a feleségem sze­mélyesen győzködött, hogy mos­tanra minden megváltozott, más légkör fogad majd. Könnyű nekik — gondoltam—, ők nincsenek ott ve­lem a pályán meg az öltözőben. Vé­gül hagytam magam rábeszélni, s nekik lett igazuk. A csapat s főleg a hangulat, gyökeresen megváltozott, s én azonnal barátokra leltem: Waddle, Boli... Hogy csak egy pél­dát említsek: hívő muzulmán va­gyok, s az esti ima idején Waddle, akivel idegenben mérkőzéseinken mindig egy szobában lakorr -lyen­kor tapintatosan magamra hagy. igazi angol úriember. • Hogyan kerül Franciaországba egy ghánai fiatalember? — Ezt a kalandozást senkinek sem kívánom. Katarban, majd Be­ninben, ahová a sorsom vetett, sok­szor igazat adtam apámnak, aki más életet szánt nekem, mint egy profi futballistáét. Accra külvárosá­ban nőttem fel, ahol szerényen él­tünk apám kis üzletéből. Ő az isko­lák, a tudományok felé szerett volna terelni, de mondhatott akármit an­nak a tizenhat éves kölyöknek, aki akkor voltam, s akit mindenki fut­ballvirtuóznak tartott, és Pelének hí­vott. Afrika Kupa-győzelem az acc­rai bajnokcsapattal, hirtelen nép­szerűség s egy Ghánában vendé­geskedő katari olajsejk mesés szer­ződési ajánlata. Lehet-e nemet mondani az általam korábban isme­retlen csilingelő aranyaknak? Pedig soha nem akartam elhagyni Afrikát, s ráadásul a Ghánai Labdarúgó Szövetség is megtiltotta a külföldi szerződést. A meggondolatlan, ka­landvágyó fiú azonban hamis papí­rokkal a tarsolyában egyik napról a másikra a katari herceg palotájában találta magát. • Mesébe illő történet... — Csakhogy a mesék többnyire szépek, érdekesek, szórakozatóak, ez az aranyélet azonban kimondha­tatlanul unalmas volt. Egyetlen öröm a napi kétórás edzés, majd jött a kétségbeejtő magány. A hercegi palotával hamar beteltem, s egyre gyakrabban kerestem a Katarban tanuló ghánai diákok társaságát. 1985-ben aztán mindennek vége szakadt: Katar útilaput kötött a kül­földi futballisták talpára. Beninben folytatódott a száműzetés, de ekkor már másra sem tudtam gondolni, csak Afrikára, a hazámra. De szé­gyenszemre senkiként hazamenni én, akit Pelének hívnak?! Ehhez nem fűlt a fogam. Ráadásul szíven ütött Khaldi hercegnő, egy dúsgaz­dag szaúdi üzletember lánya, bár az apa hallani sem akart a magam­fajta bohém focistáról. Valamit ten­nem kellett, hogy befussak, s ekkor döntöttem el; megpróbálom Fran­ciaországban. Néhány edzés a Nantes-ban, majd a Saint Etienne­ben, de sehol nem volt hely szá­momra. Már-már maga alá temetett a csalódottság, amikor újabb hívás érkezett Franciaországból. Igaz, csak a másodikk osztálybeli Niort­tól, de hát az afrikai vagy a katari színvonalhoz képesfez is nagy lé­pés előre. Jól ment a játék. Azt hi­szem, nagy részem volt abban, hogy a csapat feljutott az első osz­tályba. Micsoda évem volt! Végre elnyertem Khaldi kezét, házat vet­tem hercegnőmnek Angliában, s igazi nagy csapatok ostromoltak szerződésajánlatokkal. • S Pelé a Marseille-t választotta. — Dehogy. Jött az újabb csaló­dás. A Niort nem akart elengedni. Erre én leálltam, mire ők eladtak a másodosztályú Mulhouse-nek. Adásvételi tárgy voltam, akinek nem lehetett véleménye. Veszekedések, botrányok, eltiltás. Ekkor toppant az életembe Bemard Tapie, s elintézte, hogy a Marseille-hez kerüljek. Hogy ott hogyan fogadtak, arról már be­széltem. A beszélgetés nagyjából itt ér vé­get. Pelé búcsúzáskor még vissza­intett, hogy a BEK-döntő után majd újra nyilatkozik, amin mindketten jót nevettünk. Én, bevallom, nem hit­tem, hogy a Marseille döntős lehet, ő pedig már sejtette, hogy ez eset­ben képtelen leszek őt elérni. Neki lett igaza. A „királyi pár" marseille-i telefonszáma — nem felel. A her­cegnő talán londoni házában pihen, miközben az új futballkirály a leg­népszerűbb emberek közé emelke­dett Franciaországban. A sztárokat pedig védeni kell... SERES ATTILA FRANCIA NEMZETKÖZI TENISZBAJNOKSÁG HA MEGLEPETÉS, AKKOR ROLAND GARROS Tegnap immár 61 .-szer nyíltak meg a párizsi Roland Garros te­niszstadionjának kapui, hogy fo­gadja az idény második Grand Slam tornájának résztvevőit. A nem hivatalos salakpályás világbajnok­ságnak nevezett Roland Garros-i vi­adal a négy Grand Slam (Melbour­ne, Roland Garros, Wimbledon, Flushing Meadow) megmérettetés közül a legfiatalabb. Az elsőt 1925­ben rendezték (míg Wimbledonban 1877-ben), de akkor még a Racing Club pályáin mérkőztek a játéko­sok. Azután, hogy a négy francia muskétás — Borotra, Cochet, La­coste, Brugnon — 1927-ben Phila­delphiában először elnyerte a Davis Kupát, a fokozódó érdeklődés nyo­mán a Francia Tenisz Szövetség új, nagyobb teniszstadion építését ha­tározta el. A döntés nyomán épült fel a mostani sportkomplexum, mely nevét Roland Garros-ról, a kiváló pi­lótáról kapta. Csehszlovákia sportolói nem egy szép sikert értek el e viadalon. Elő­ször Jaroslav Drobný 1952-ben győzött a döntőben, majd 1970-ben és 1971-ben Jan Kodeš vette át a stafétabotot, végül Ivan Lendl 1984—1987 között négyszer került a fináléba, ebből háromszor diadal­maskodott. A nőknél Hana Mandlí­ková 1981-ben és Martina Navráti­lová 1982-ben és 1984-ben végzett az első helyen. A francia nemzetkö­zi bajnokság eddigi legnagyobb formátumú férfi teniszezője a svéd Björn Borg, aki 1974-ben 18 éve­sen, addigi legfiatalabb játékosként nyerte a tornát. Ekkor kezdődött az a félelmetes sorozata, melyben 1974 és 1981 között hatszor emel­hette a magasba a serleget, s csak 1976-ban ízlelte meg a vesztesek keserű kenyerét, amikoris a későbbi győztes, az olasz Adriano Panattá­tól szenvedett vereséget. Talán en­nél is lenyűgözőbb a nőknél az amerikai Chris Evert diadalmenete, hiszen ő 1974—1986 között hét (!) alkalommal végzett az élen, ami nem előtte, sem utána senkinek sem sikerült. Ennyit a múltról, hiszen a jelen is rendkívül érdekes és váratlan fordu­latokban bővelkedő. Emlékezzünk csak vissza, 1989-ben a férfiaknál óriási meglepetés született. Minden­ki a világelső Lendlre, a címvédő Wilanderre, Edbergre és Beckerre figyelt, hogy aztán a csillagok ár­nyékában meghúzódó kínai szár­mazású amerikai Michael Chang nyerje a tornát. Mindezt 17 évesen és három hónaposan sikerült elér­nie, a legfiatalabb férfi játékosként a Roland Garros történetében. A vá­ratlan eredmények a nőket is jellem­zik, hiszen ugyanebben az évben a 17 éves spanyol Arantxa Sanchez a favorizált Steffi Graf ellen diadal­maskodott a fináléban. Tavaly, ha lehet, még meglepőbb fordulatok tarkították a versenysorozatot. A fér­fi egyes első fordulójában Stefan Edberg 6:4, 6:2, 6:1 arányú veresé­get szenvedett a spanyol Sergi Bruguerától (mára már a világrang­lista 5. helyezettje). Mindez azért számított világszenzációnak, mert Edberg volt az első számú kiemelt, s a francia nemzetközi bajnokságon még sosem fordult elő, hogy az el­sőnek rangsorolt játékos már a nyitó fordulóban búcsút mondott volna a küzdelmeknek. A meglepetéseknek ezzel még nem volt vége. A végső győzelemre is esélyesnek tartott Boris Becker (a második helyen ki­emelt) szintén korai távozásra kény­szerült, legyőzője nem volt más, mint a fiatal jugoszláv Goran Ivani­sevics, kinek csillaga akkor jött fel igazán. „Történelmet írtak a Ro­land Garros-on" — mondogatták akkoriban a sportközvetítők. Hogy a nőknél is minden forrásban van, je­lezte a már-már verhetetlennak tartott Steffi Graf döntőbeli veresége az ak­kor 16 éves jugoszláviai Szeles Mó­nikától. Ezzel a ténnyel újabb csú­csot állított fel, mivel a torna törté­netében ő a legfiatalabb győztes. Vajon meddig fiatalodik tovább a mezőny, illetve a döntősök, győzte­sek listája? A férfiaknál 17, a nőknél már 16 évesen bajnokságot lehet nyerni. Talán generációváltásnak nézünk elébe, Wheaton, Courier, Agassi, Bruguera, Sampras, Caratti és a többiek nevét kell végleg meg­tanulnunk. Az idén két kulcsfontos­ságú verseny (Key Biscayne, Mon­te-Carlo) győztese már közülük ke­rült ki. A nőknél is egyre ifjabbak a legjobbak. Tavaly a most 15 eszten­dős amerikai Jennifer Capriati az­zal került az érdeklődés középpont­jába, hogy ő volt a legfiatalabb, aki valaha a legjobb négy közé került a Roland Garros-on. Minden bizony­nyal a többéves rutinnal rendelkező „öregek" és a fiatalság, elszántság dacos hevével felvértezett „ifjak" összecsapása jó pár meglepetést szül az idén is. Tavaly így jellemez­ték a kiemelkedő tornát: „Jól kita­lálták, és ha lehet, még jobban megcsinálták a Roland Garros-t. A nézó'k tízezrei mintha búcsúba mennének, úgy vándorolnak egyik pályáról a másikra. A tenisz birodalma működőképes, elronta­ni sem lehetne." Reméljük, amikor június 9-én véget ér a második Grand Släm-torna, ugyanilyen elé­gedettséggel nyugtázhatjuk a tenisz nagyszabású fesztiváljának újabb felvonulását. (sidó) Ivan Lendl már háromszor emelhette győzteseknek kijáró serleget. Vajon tulajdonosa lehet? magasba a Roland Garros-on a negyedszer is a trófea büszke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents