Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-27 / 122. szám, hétfő

PUBLICISZTIKA LÚJSZÔI 1991. MÁJUS 27. MAGYAR PROTESTÁNS SZABADEGYETEM 1991 LUGANO - MAGLIASO Barátaimmal méregetjük a távolságot a térképen, s végül megszületik az elhatározás - utazunk. Célunk Svájc olasz részén található, Lugano festői környéke, pontosabban Magliaso falu a luganói tó partján. Elhagyva Zürichet, „főhadiszállásunkat", egyórás utazás után Zugba érkezünk. Gyönyörű középkori kisváros, amely az azonos nevű kanton fővárosa is egyben. Ne lepődjünk meg, valóban főváros, ugyanazok a jogok illetik meg, mint a többszázezres Zürichet vagy Genfet! A gépkocsi ablakán át a zuhogó eső ellenére is elbűvölten csodáljuk KözépSvájc gyönyörű hegyeit, tavait és városait, mígnem elérjük a Szent-Gotthartd hágó alatt vezető 17 km-es alagutat, melyen áthaladva Ticinoba (németül: Tessin) érkezünk. Tagadhatatlanul olasz nyelvterület, erről tesz bizonyságot az építészeti stílus, az emberek mentalitása és természetesen ä feliratok, melyek mind olasz nyelvűek. Bár az ország kétharmada német nyelvű állampolgár, mégsincsenek a feliratok áthúzva, leszakítva stb., mint az egynémely „kultúrnépé" szokás manapság Európában. A tájékozódást segítő útjelző táblák oly pontosak, hogy nincs szükségünk kérdezősködésre, percek alatt megtaláljuk a „Centro evangelikót", a Svájci Evangéliumi Református Egyház üdülőközpontját. Lenyűgöz bennünket a mediterrán éahailatú vidék. Ebben a környezetben rendezték meg idén a Magyar Protestáns Szabadegyetem konferenciáját, amely az elmúlt években fogalommá vált a magyar kulturális életben. Fogalommá, mert éveken keresztül csak a Szabad Európa Rádió adásaiból tudtunk létéről, munkájáról. Igaz, gyakran hitetlenkedve hallgattuk tényfeltáró kutatásainak eredményeit, amelyek igazsághűen tárták fel a kommunista uralom kegyetlenkedéseit. A Magyar Protestáns Szabadegyetem évről évre lehetőséget adott lelkészeknek, történészeknek, irodalmároknak és politikusoknak, érdeklődőknek a találkozásra a történelmi protestantizmus hittolerenciájának keretei között, bizonyítva a protestáns szellemiség létét s képességét kisnemzetei számára. A nyitó istentisztelet után Göncz Árpád üdvözölte a Norvégiától Romániáig, Európa különböző országaiból összegyűlt résztvevőket. Az idei konferencia témája: Bibó István időszerűsége a jelenlegi politikai helyzetben. Sajnos, a szlovákiai magyarság még csak most ismerkedik behatóbban a XX. század magyar református gondolkodójának életművével. Hatását a mai Magyarországon is nehéz felmérni, mivel művei csak az utóbbi két évben váltak hozzáférhetővé. Mégis nagyszerű volt hallani, hogy a szocializmus és a kapitalizmus szorításában, azoknak minden fizikai veszélyét is megélő gondolkodó miként vázolta fel Harmadik út című művében azt a társadalmi fejlődést, melynek mély humanizmusa és demokratizmusa egyben szociális gondoskodással is párosul a társadalom minden rétege számára. Mindemellett Bibó István életútját ismerve, benne a tiszta emberi helytállás keresztyén hitből fakadó nagyszerű példáját láthatjuk magunk előtt. Ma sokan baloldaliságot vetnek szemére, s ezért bizonyos fokú mellőzés, elhallgatás érzékelhető műveivel kapcsolatban. Pedig az ő baloldalisága a keresztyéni hitből fakadó szociális felelősségtudat, amely nem nélkülözi a mély humanizmust és a liberális toleranciát. Az előadásokat követő vitafórumok és szűkebb körű beszélgetések sokoldalú informálódást tettek lehetővé az Európában szétszóródott magyarság képviselői között. Az utolsó napon került sor Pozsgay Imre nagy érdeklődéssel várt előadására, s az azt követő vitára. Meg kell vallanunk, lenyűgöző volt hallgatni a széleslátókörű, kitűnően felkészült és sokat tapasztalt politikust. Személyes életvallása, a jövőről vallott elképzelései egyaránt azt érzékeltették, hogy nem egy, a pályáról kiszorított, csalódott ember áll előttünk, hanem olyasvalaki, akinek töretlen a tenniakarása, s világos elképzelései vannak a cselekvés módját és irányát illetően is. Ennek a szellemi műhelynek a teljességét a személyes beszélgetések adták meg: Egy Szlovákiából emigrált értelmiségi és Kányádi Sándor, Nagy Ernő, az Irodalmi Újság kiadója, az 56-os mártírok párizsi emlékművének készítője vagy Duray Miklós, majd ifj. Bibó István, a Budapesti Református Gimnázium igazgatója, Kende Péter, a Párizsi Magyar Füzetek szerkesztője vagy Higyed János erdélyi református lelkész. Sokakban merült fel a kérdés: hogyan tovább? Mindenekelőtt hittel, melynek megtartó erejét úgy a szétszórattatásban, mint a napi istentiszteletek alkalmával érezhettük. Töretlen és szorgos munkálkodással a szervezésben és a könyvkiadásban. Legyen a szabadegyetem továbbra is független minden pártoskodástól, mert csak így tud teret adni különböző nézetek találkozásának, és mert oly nagy szüksége van a Kárpát-medence magyarságának a józan és toleráns szóra és cselekedetre; mert: ,,Ti vagytok a világ sója" hangzott fel útravalóként Nt. Bárczay, ref. lelkész ajkán az evangélium. Legyünk tehát só, amely ízessé és reményteljessé teszi az életet: a magunkét, a környezetünkben élőkét és az utánunk következő nemzedék életét. CSOMA LÁSZLÓ AZ EURÓPA-DÍJ SEM ELÉG... Ez az asszony fáradt. Nyolcadik hete szaladgál szponzorok 'után, hogy összeszedje a filmje elkészítéséhez szükséges pénzt. A minap azután - véletlenül - összeismerkedett egy Budapesten tartózkodó amerikai kolléganőjével. Neki is panaszkodott. Az kerekre nyílt szemmel csodálkozott rá: „Nyolc hete próbálsz pénzt felhajtani és már a kiborulás határán vagy? Én hat éve hajszolok támogatást egy dokumentumfilmhez és még nem jött össze". Az asszony, aki fáradt, nem akárki. Filmrendező. Dokumentumfilmesként az első Európa-díj nyertese a Recsk című filmtrilógiáért, melyet férjével, Böszörményi Gézával közösen készített. Gyarmati Líviának hívják. Már vizsgafilmjével (58 másodperc) félhívta magára a figyelmet, első játékfilmjével, (Ismeri a Szandi-Mandit?) azonnal betört a hazai „nagyok" közé, szép nemzetközi sikereket is aratott. Dokumentum- és játékfilmjeivel számos jelentős európai fesztivál díjnyertese. Most hetedik játékfilmjének forgatására készül. Ez különbözik minden előzőtől. Bizonyos értelemben változtatott munkamódszerén. Eddig többnyire úgy dolgozott, hogy elindult egy hír vagy információ

1 nyomán, készített egy dokumentumfilmet, s a dokumentumfilm élménye és anyaga nyomán született egy játékfilmje is. Ez jó módszer volt a maga számára, s nem is állt vele egyedül a szakmában. Mészáros< Márta, Zolnay Pál és mások éltek hasonló lehetőséggel. Most új helyzet van, új körülmények alakultak ki a hazai filmszakmában. Gyarmati Lívia nem dokumentumfilmet készít, hanem szponzort keres. Gyarmati Lívia furcsa eset. Dokumentumfilmjei mindig nagyobb feltűnést keltettek, mint játékfilmjei. (Pedig a Vakvilágbant nem érzi roszszabb filmnek, mint a Kilencedik emeletet). Vagy itt van az Egy kicsit én, egy kicsit te, három jelentősebb európai fesztiváldíjat is nyert... Gyarmati Lívia úgy érzi, a dokumentumfilm és a játékfilm más-más tulajdonságait teszi próbára. („Közismerten harcos kivitelező vagyok, addig nem tudok nyugodni, míg meg nem valósítom, amit elképzeltem.") Most új filmre készül! A csábítás gyönyöre lesz a címe. A film, melyben minden eddigi filmjénél jobban hisz, minden eddigi filmjénél nehezebben akar összeállni. („Nincs igazi menedzser mögöttem, vagy mellettem. Ugyanakkor a régi- filmgyári struktúra már, az új még nem működik.) Ezúttal is nagy nemzetközi sztárral kíván dolgozni: Rita Tushingham angol színésznővel. Mai tárgyú történet ez, egy hétköznapi család hétköznapi életének eseményei elgondolkoztató, vagy itt-ott derűsebb epizódokkal. Gyarmati Lívia egyszerre álmodó és realista. Miközben minél nagyobb sikerről álmodik, tudja, hogy rétegfilmet forgat, mely szükségszerűen nem juthat el mindenkihez és nem szólhat mindenkihez. Mégis bizakodó. A téma ugyanis mindenkihez szól. Aki családos volt, aki családos és aki családos lesz. Az ilyenek pedig sokan vannak. Potenciális közönségben tehát nincs hiány. FENYVES GYÖRGY Rita Tushingham és Gyarmati Lívia SZABADABBAN, SZERETETTEL HELYZETKÉP A VEREKNVEI ÓVODÁRÓL - Pedagógiai tevékenységem teljes egészében, de életem közel három évtizede is elválaszthatatlanul kapcsolódik a pozsony-vereknyei óvodához. Kezdetben, mint sajátos hangulatú falusi óvoda léteztünk, sok szállal kötődve a helyi magyar alapiskolához. Ezeket a nyugodt éveket 1976-tól - amikor megszűnt az iskola - néhány, küzdelemmel teli, kritikus év váltotta fel. Kevés volt a gyerek, az óvoda léte kockán forgott. Átvészeltük! A Vereknyén felépült új lakótelepre, szerencsére, magyar családok is költöztek, s a szülök körében hamarosan közkedvelt lett óvodánk. Talán azért, mert mindig is bensőséges családi légkör kialakítására törekedtünk. Azon fáradoztunk, hogy az óvodát gyermekmegőrző helyett nevelő-formáló intézménnyé alakítsuk - vallja Tóth Klára, az óvoda igazgatója. Nem egészen két éve, amikor a vereknyei lakótelepre költöznünk - magyar beszédünk hallatán - egy fiatalember szólított meg. Kedvesen elmagyarázta, hogy a közelben van magyar nyelvű óvoda és Vereknye szomszédságában - Pozsonypüspökin - általános iskola is. így adta tudtomra, egyúttal kulturált módon próbált meggyőzni, hogy használjam ki gyermekeim számára a környék adta anyanyelvi oktatás lehetőségét. Ez volt számomra az első tájékoztatás a vereknyei óvodáról, amelyhez egy év elteltével, már mint szülő is kötődtem. A múlt év nyárutóján a többi szülővel együtt magam is ,.csatasorba" álltam, hogy kivédjük a magyar óvodát ért támadásokat. A nyelvtörvény előtti közhangulatban az egyik szlovák nacionalista lap elmagyarosítással, a szlovák gyerekek elnyomásával vádolta. A válaszlevél közlésére, a szülők őszinte indoklásának-érveinek közreadására már - az újságírói etikát sértve - az adott lapocska nem vállalkozott. Vajon mi újság ma a vereknyei óvoda háza táján? Ismétlödnek-e a nacionalista indíttatású rágalmazások? - Éveken keresztül fékező tényezőként hatott tevékenységünkbeii a sok adminisztrációs munka - mondja Tóth Klára. - Napjainkban változott a helyzet. A pedagógus teljes mértékben hivatásának élhet. Az igazgató is szabadabban alakíthatja az óvoda arculatát. A pedagógus az óvodában elsősorban szeretetet adjon. Az óvoda töltse be az iskola-előkészítő szerepét is. A nevelés eddig egyhangú, az óvoda „iskolaszagú" volt. Most a kötelező foglalkozást a pedagógus a nap bármely szakaszában, a legmegfelelőbb időben tarthatja meg. Ez a módszer, persze, tőle is nagyobb rugalmasságot, jobb felkészültséget, tökéletesebb nevelőmunkát igényel. Az óvodában magyar és szlovák nyelven folyik a nevelés. A magyar osztályok, együtt a szlovákkal, szinte kínálják a gyakorlati példát a zavartalan együttélésre. - Évek óta kétnyelvű óvoda vagyunk. A tavalyi évtől kezdve, az egy szlovák mellett két magyar osztály működik. Ezt a kedvezőbb helyzetet az is elősegítette, hogy új, korszerű óvoda nyílt a közelben. Odaköltözött az egyik szlovák osztály. Előtte, a szlovák osztályok megszaporodása nyomán, felgyülemlettek a gondok is. Elég volt egy-két pedagógus és szülő, aki magyarellenes hangulatot keltett, azonnal a felszínre került a nemzetiségi kérdés. Évekig nem voltak ilyen jellegű gondjaink. Az utóbbi másfél évben viszont rengeteg csatát kellett megvívnunk. Szerencsére, az említett új óvoda felépítése semlegesítette ezeket a problémákat. Megnyugodtak a kedélyek, jó a légkör intézményünkben. Hiszem, hogy továbbra is ki tudjuk védeni az esetleges támadásokat, mindenekelőtt a szülők segítségével, megértő támogatásával. Azzal, hogy elegendő jelentkezőnk lesz a magyar osztályokba. - ön, s ezt pedagógiai pályafutása igazolja, lelkes támogatója-szervezője az anyanyelvi oktatásnak. Miben látja előnyeit? - Az-anyanyelvi oktatásnak meghatározó szerepe van. Azt hiszem, a gyerek sokkal mélyebb ismereteket szerezhet így és jobban átél egy-egy játékot, mesét, egyszerűen másként gondolkodik az anyanyelvén. Ez aztán a szellemi fejlődésén is lemérhető. De az óvodás korú gyermek rendkívül fogékony az idegen nyelvek iránt is, könnyen ismerkedik velük. Ebből a meggondolásból, az új követelmények figyelembe vételével, a szülők tudtával és támogatásával bevezettük két idegen nyelv - az angol és a német - oktatását. A gyerekek játékos módon ismerkednek e világnyelvek alapjaival. - Végezetül, mondana néhány szót a jövőről? - Szeretnénk, ha a jövőben teljesen magyar óvoda lennénk, bár a jelenlegi helyzet nagy előnye, hogy - a szlovák osztálynak köszönhetően - a gyermekek játék közben tanulhatják a szlovák nyelvet. Állandó gondunk a helyiséghiány. Óvodánk létezése óta háromszor változtatott helyet, és sohasem működött kimondottan óvodai intézmény céljaira létrehozott épületben. Ez viszont már nem aggaszt különösebben bennünket, olyan megoldást találtunk, amely a pedagógusok számára többletmunkát jelent ugyan, de az óvoda működését számottevően nem akadályozza. Legfontosabb célunk a közeljövőben: mindhárom osztályban elérni a közös, nem korcsoportok szerinti foglalkozásokat. Az egyik osztályban az idei tanévtől kezdve már megszüntettük a korcsoportokat, a legkisebb gyerekek a legnagyobbakkal együtt vesznek részt játékban, a foglalkozásokon. Ügy érezzük, így egészen más szokásokat tudunk kialakítani. A gyerekek egymástól is tanulnak, szokásokat lesnek el, a nagyobb a kisebbnek segít. Eddigi tapasztalataink egyértelműen kedvezőek. MÁZSÁR LÁSZLÓ BÉLA. ÉS AZ ÁTLAG % Az unokákkal nagyszülőként újra átéljük fiatalkori izgalmainkat. Valósággal lessük, mikor miből milyen osztályzatot kapnak, milyen a félévi és az éwégi bizonyítvány. A szülőkkel (mármint a mi gyermekeinkkel) együtt izgulunk a diákkönyvecskébe bejegyzett osztályzatok miatt. És osztjuk örömüket, aggodalmukat. Az éwégi osztályozás előtt a család valóságos számítóközpont. A szülők rettegve állapítják meg, hogy a jegyek átlaga ugyan nem kettes, de nem is tiszta egyes. Vajon merre billen a mérleg nyelve? - Az átlag ennyire fotos? Lányom csodálkozik. Újra összead, újra oszt... Hirtelen emlékek elevenednek fel saját diákkoromból. Magam előtt látom szigorú latintanárom noteszét. Mindig ezzel a félelmetes fekete kötésű notesszel érkezett az órára. Miután az osztálykönyvbe beírta a beírni valót, méltóságteljesen végignézett az osztályon, mint mikor hadvezér tart terepszemlét. Majd felütötte a noteszt. Ilyenkor a légy zümmögése is gőzgép zakatolásának tűnt. Lélegzetvisszafojtva testük, amint lapozgatni kezdett benne. Lassan, kimérten fordított az első lapon... Az ábécében elsők fellélegeztek. Most nem rajtuk a sor. Őszhajú tanárom tovább lapozott. Már a vével, zével, zsével kezdődő neveltnél lehetett. Most az ó szívük vert hevesebben. Tanárunk most újra felemelte fejét, tekintetével végigpásztázott az osztályon és kezdett viszszalapozgatni... - Bakonyi Béla! A többiek felszabadultan sóhajtottak. így ismétlődött ez naponta, mert latinóra minden napra jutott. És ha Béla barátunkat felkészületlenül érte a feleltetés, jó öreg tanárunk hangosan kommentálva beírta az elégtelent: - Négyes. Ugyanis ez volt akkor a legroszszabb osztályzat. A következő órán minden újra megismétlődött. Dehát milyen a diák! Aki előző nap felelt, már nyugodtan ült, számolva azzal, hogy egymásután kétszer úgyse kerül rá a sor. S mi történt? Másnap elsőnek újra csak Béla barátomat szólította jó tanárom. - Négyes - hangzott az ítélet. - Bekarikázva! Harmadnap újra négyes következett kétszer aláhúzva, negyednap már háromszor aláhúzva, ötödnap háromszor aláhúzva és bekarikázva. Már Béla se vette tréfára a dolgot. Alaposan nekifeküdhetett, mert a következő feleleteire egyesek, kettesek következtek. Évvégére közel húsz osztályzat díszelgett a máig emlékezetes noteszben... Jó öreg tanárunk nem igen kedvelhette az összeadást meg osztást, vagyis az átlagszámítást, mert Béla barátom bizonyítványában, ha hiszi a mai átlagszámító pedagógus, ha nem, kettes osztályzat díszelgett. Pontosan nyolc elégtelen osztályzattal bírta rá diákját az egész évi anyag elsajátítására. Számára és osztálytársaim számára ez volt az igazi átlag... ZSI LKA LÁSZLÓ amiiiiiafliiiiiniiaiiBiiiiiit