Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-24 / 120. szám, péntek

5 KULTÚRA ÚJ szói 1991. MÁJUS 24. XVI. DUNA MENTI TAVASZ SZÍNPADON IS TUDNAK JÁTSZANI A GYEREKEK Legalább valami tavasz borongós kedvünk hónapjai közben, a változatlanul változékony, többnyire szeles, esős, hűvös májusi hetekben: a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ hatalmas előcsarnokában hangos, eleven gyereksereg vonul hosszú sorokban a színházterem felé. Ha nem lenne ez a fesztivál, ki kellene találni - bukkan fel újfent gondolataim- között, majd eszembe jut Tóth Sanyi bácsi, aki a hetvenes évek derekán, a pozsonyi Népművelési Intézet akkor még létező nemzetiségi osztályának vezetőjeként egyik, ha nem az egyedüli szülőatyja, elindítója és esztendőkön át fő szervezője volt a Duna Menti Tavasz-riak. Elnyűtt barna aktatáskájával, melybe a szereplőlistától az ebédjegyekig minden belefért, egész szervezőirodát helyettesített. Vajon hol lehet a nagyszívű öreg, egyáltalán él-e még? Sokszor megmosolyogtuk, oly heves pátosszal, fáklyás lobogással tudott szólni a magyar kultúráért, ha mikrofon elé »állt, de végeredményben nem az volt a lényeg, amit mondott meg ahogy mondta, hanem szervezőmunkája, a játék, a művészi önkifejezés lehetőségének a teremtése - mások számára. És olyan időkben, amikor az anyagi gondok mellett politikai-ideológiai megkötésekkel még egy gyermekfesztiválon is szembe kellett nézni. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, végtelen viták nyomán is változott, formálódott, lassan-lassan karakteres alakot öltött maga a rendezvény, melynek a Tiszáig kisugárzó hatására is újabb és újabb színjátszócsoportok, kisszínpadok, bábegyüttesek születtek az elmúlt másfél évtizedben; korszerűbbé vált a régmúlt időkből örökölt, úgyszólván kizárólag a naturalizmusra épülő, „klasszikus" sémákba merevítő, éppen a játékot bénító gyermekszínházi szemlélet. Ami nem változott, maradt, mint probléma - bár ma már nem beszélnek róla a rendező pedagógusok, nem panaszkodnak -, az az áldatlan helyzet, mely iskoláink zömében szemléleti, személyi (személyes), tanrendi, iskolaszervezési és -irányítási, technikai vagy anyagi okokból ma sem kedvez a gyermekek és pedagógusok művészeti alkotótevékenységének, esetünkben a színjátszásnak. Sőt, ebben a tanévben mintha még romlott is volna a helyzet. Sokatmondó, hogy a színjátszók idei központi versenyében olyan hat együttes szerepelt, melyek évek óta résztvevői a Duna Menti Tavasznak. De a baj nem ez. Hanem, hogy rajtuk kívül mindössze tizenkét csoport adott jelt magáról; természetesen az ő műsoraikat is megtekintette a válogató bizottság, ám olyan színvonalon mozogtak, hogy nem juthattak el a dunaszerda, helyi szemlére. Lévén mintegy két és fél száz alapiskolánk, ez az alacsony szám (tizennyolc) még akkor is elgondolkoztató, ha tudom, hogy más iskolákban bábegyüttes, énekkar, tánccsoport vagy zenekar működik. De térjünk vissza az előcsarnokba, illetve már a színházterembe, ahol a fesztivál kellemesen hangzó szignálja után a királyhelmeci Bodrogközi Aprószínpad, valamint a Tőzike közös műsorát látjuk, Állatosdi címmel. A két rendező, Nádasdi Hilda és Zvolensky Gabriella, két különálló játékot ötvözött egybe, az elsőben rövid állatmese elevenedik meg felismerhető és nehezen felismerhető jelmezes figurákkal, kevés díszlet és kellék alkalmazásával, majd a jó tempóban előadott történet örömteli, népi gyermekmondókákra és költőink gyermekverseire komponált ritmusjátékba megy át, mintegy színpadon is megélő, élvezhető „előiskolájaként" egy majdani, talán már jövőre látható igazi színházi előadásnak, amilyen különben korábban szerepelt már a királyhelmeciek műsorán. Néhány perc szünet után változik a kép, hangulat, a színen grund képzetét keltő autógumiabroncsok és számos más kellék, melyekkel nemcsakhogy elképzelhető, hanem remekül meg is valósítható a Pál utcai fiúk történetének - korszerű gyermekszínházi felfogásban eltervezett - színrevitele. Az elmúlt évekhez hasonlóan, újabb jó előadást láthatunk tehát a füleki Zsibongótói, Kerekes Éva és Szvorák Zsuzsa rendezésében. De nem, mást látunk. Pedig kiválóan dramatizálták Molnár Ferenc világhírű regényét, világos a szerkezet, a színpadon minden a helyén van, elfogadhatók a jelmezek is, több helyzetet ötletesen elevenítenek meg. Egyvalami hiányzik „csupán": a játék. Márpedig, ha ez nincs, vagy épp hogy csak van, akkor olyan a tempó is, nem beszélhetünk dinamikáról, feszültségről, eleven-árnyait, következésképpen kifejező partneri kapcsolatokról sem. Jómagam sejtettem, amit később a rendezők elmondtak, hogy tudniillik nincs még kész ez az előadás, nem jutott rá elég idejük. De dolgozni akarnak rajta. Tegyem hozzá - érdemes! Azért is, mert a sžereplô gyerekek szeretik. Akiknek különben több mint a fele lány, a Pál utcaiak csapatát úgyszólván egytől egyik ők személyesítik meg. Ezért aztán van némi igazság ama véleményben, hogy a bajok fő oka ebben rejlik. Ha van lányregény, akkor Molnár Ferenc műve igazi fiúregény, mely fiúszereplőket követel a színpadi változatba is. Mindettől függetlenül, a gyermekközönség élénk figyelemmel kísérte a történetet, bizonyára a felejthetetlen regény hatására is. Egyetlen, látványában mégis lenyűgöző díszletelem tárul elénk, amikor ismét szétmegy a függöny, miután elhangzott, hogy következik Csetényi Anikó - Presser Gábor A piros esernyő című játéka a lévai Dömdödöm előadásában, Szalai Katalin rendezésében. A zsinórpadlásról, a színpad teljes szélességében, összefüggő terepszínű szövet ereszkedik alá, erdő képzetét keltve. Állítólag a katonaságtól kölcsönözték, és mint később megtudtuk, ezért nem lehetett réseket vágni bele vagy feldarabolni, így nem „benne", hanem csak az előtérben, stílusosan szólva, a frontvonalban folyhat a játék. De ez aztán játék, a legapróbb részletekig kidolgozva. A fülekiekénél kevésbé igényes darabban alapos és példás műhelymunkára valló - le merem írni - színészi teljesítményeket látunk szinte minden gyerektől, akiknek egy pillanatra sem lankad a lendületük, játékos kedvük az állatmese előadásában. Az eltáncolt cipellők címmel székely népmesét dramatizált és rendezett színpadra a dunaszerdahelyi Mókázókka\ Ibolyáné Szabó Ildikó (főiskolás), akinek tavalyi első, korántsem sikertelen kísérlete után, ez a munkája növekvő igényességről, izmosodó rendezői hajlamokról és fantáziáról tanúskodik, valamint jóízlésről és pedagógiai érzékről is, annak ellenére, hogy dramaturgiai hiányosságok (elsietett váltások, kellőképpen elő nem készített helyzetek), valamint egy-két logikátlan képi megoldás miatt a humorban bővelkedő remek bevezető rész után már kevésbé olyan érdekes, izgalmas és tisztán következő a játék, amilyen lehetne. Az biztos, hogy gyermekszínházat, méghozzá tehetséges gyermekszínházat mutat az idén is a párkányi Csángálók előadása, melyet Kardos István Ki ébreszti fel Csipkerózsikát? című „ellenmesejátékából", Batta Attila feldolgozása nyomán, Batta Jolán rendezett. A gyerekek mindent megtesznek, hogy élvezzük a meglehetősen kusza szövésű darabot, emlékezetünkben, azt hiszem, végül is csupán egy-egy kedves figura, illetve alakítás marad meg. Játszanak valamit, ami történet is, meg nem is. Márpedig a gyermekközönségnek történet kell, tiszta, világos, követhető, s lehetőleg fordulatos, izgalmas. Nos, innen nézve, ilyet nem kapnak az alistáli Csip-csirip Az emberke tragédiája című előadásától sem azok a nézőtéren ülő kicsinyek, akik nemcsak hogy Madách Az ember tragédiája című drámai költeményét, valamint a róla készült Karinthy Frigyes-paródiát nem ismerik, de életkoruknál fogva a világ, a történelem dolgaiban sem jártasak. Ilyenképpen, gyanítom, „levegőben", „leföldeletlenül" marad számukra annak a rengeteg szellemes, sziporkázóan ötletes, iróniában, humorban gyökerező, sokszor szimbolikus erejű képi megoldásnak a zöme is, mely Szikhardt Zsuzsa rendezésében eme, különben kiváló, pontosan átgondolt és vezetett - bár színenként változó színvonalú - előadást jellemzi. Ha rajtam állna, én elsősorban középiskolások ós felnőtt közönség elé vinném ezt Az emberke tragédiáját. Mely, mindent egybevetve, méltó csattanója volt a színjátszó gyerekek idei versenyének. Az egészre gondolva pedig: soha rosszabb színvonalat. BODNÁR GYULA A SZÁMONTARTÁS HÉZAGAI... KOVÁCS ENDRE KOSSUTH-DÍJAS TÖRTÉNÉSZRŐL Most lenne nyolcvanéves az a tudós egyéniség, akinek életútja kisebbségi indíttatású és anyanemzeti viszonyok között kiteljesedett pályaívről tanúskodik. Mintha csak a modellértékűség vonásait mutatva testesítette volna meg a kettő egymáshoz kapcsolódását, történelmi kényszerűségek és lehetőségek egymásbajátszását. Tetten érhetők benne az érvényesülés sajátos kisebbségi korlátai, de előrelendítő többletei is. Anyagi biztonságra, megállapodottságra és kellő társadalmi háttérre lett volna szükség ahhoz, hogy a pozsonyi bölcsészkar magyar-szlovák-filozófia szakos hallgatója tanári képesítést nyújtó diplomát szerezve a harmincas években a tudományos alkotómunkát választhassa. Pedig nem volt híján az adottságoknak és a késztetéseknek. Diákként neve a nagy elismertségnek örvendő cseh lexikon, az Ottüv Náuční Slovník kiegészítő kötetének munkatársai között szerepelt. Megbízást kapott a magyar vonatkozású pedagógiai, pszichológiai és filozófiai címszavak feldolgozására. A tudományos munka lehetősége azonban a tudományos élet intézményes feltételeit és egyéb megalapozottságát nélkülöző szlovákiai kisebbségi viszonyok között fel sem merült számára. Az érvényesülés lehetőségét behatárolta a hányattatásokkal teli újságírás őrlőmalma és a tanári állás viszonylagos biztonsága. Ráadásul Kovács Endrét irodalmi ambíciók is fűtötték. Már tizennyolc évesen Virágének címmel verseskötete jelent meg (persze a kiadásokat mások fedezték). Eleve vonzódást érzett az újságírás iránt is. A lapok hasábjain a saját neve alatt megjelenő cikkek - ahogy jómaga írja - a gyors felemelkedés elégtételének illúzióját is nyújtották számára. Kovács Endre ugyanis rendkívül mélyről származott. A szó valódi értelmében József Attila-i nyomorgó gyermekkort élt meg. Pozsonyi proletárnegyedben nőtt fel, csak az anyai önfeláldozásnak köszönhette, hogy érettségit szerzett és elvégezhette az egyetemet. Megrázó őszinteséggel vall erről az 1981-ben megjelent Korszakváltás című visszaemlékezésében, mely a történész meg-/ alapozottságával és az egyéni élmények hatóerejével a két háború közötti, háromnyelvű Pozsony képét felelevenítve mutatja be a polgári Csehszlovák Köztársaság világát és a szlovákiai magyarság léthelyzetét. Napjainkban, amikor tanúi lehetünk annak, hogy e polgári demokráciát, mely a jogállamiság figyelemre méltó ismérveivel rendelkezett, - amint erről rendkívüli tárgyilagossággal ír Kovács Endre - szinte már és nem kevesen a fogyasztói társadalom vívmányaival is szívesen felruháznák, józanságra intőén hatnak emlékképei arról a világról, amely „nem becsülte meg a fizikai munkát, ellenben megvetette a szegénységet minden formájában". Nem volt véletlen tehát, hogy bekapcsolódott a Sarló-mozgalomba, s komoly szerepet játszott annak írói, irodalmi kezdeményezéseiben. A középiskolai kommunista szimpátiák után a Sarló berkeiben szerzett felismerések hatására állapodott meg később a szélsőségektől mentes, kiegyensúlyozott baloldali szemlélet és magatartás talaján. A sarlós múlt a második világháború idején a náci titkosrendőrség érdeklődését is felkeltette. Kovács Endre röviddel a bécsi döntést megelőzően a pozsonyi magyar gimnázium tanáraként áthelyezését kérte Érsekújvárba. Itt tanított 1945-ig. A nyilas hatalomátvételt követően, 1944 őszén' a székesfehérvári német Biztonsági Rendőrség érsekújvári különítménye átiratban kérte tizenhárom személy (köztük 9 volt sarlós) letartóztatását és a komáromi fogolytáborba szállítását. A listán szerepelt dr. Kovács Endre neve is. Voltaképpen a Sarló-mozgalom értékelő elemzésével vette kezdetét Kovács Endrének a tudományos alkotómunka iránti vonzalma. Már Magyarországon tette közzé a Sarló történetének első elmélyült feldolgozását a nevezetes Borsodyféle kötetben. Két évtizeddel később, a Sarló-hagyomány újjáélesztése során szintén tőle származott az első tudományos igényű írás. Sajnos, meglehetősen feledésbe merült, hogy a korábbi csehszlovákiai szépírói kísérleteket folytatva is igyekezett hozzájárulni 'egy árnyaltabb Sarló-kép kialakításához. A Püski Kiadó gondozásában 1941-ben jelent meg a Prága-Pozsony-Budapest című regénye. Ebben saját élményeit egy középosztálybeli értelmiségi alakjába reinkarnálva (Peéry Rezső volt a minta) igyekezett megrajzolni a megtépázott, szétzilált szlovákiai magyar középosztály elszalasztott lehetőségeit, de le nem becsülhető elhivatottságát is. Később, 1943-ban megjelentette Az új szlovák regény címmel a Pázmány Péter Tudományegyetem szláv filológiai intézetében készült értekezését. Felfigyeltető, hogy ebben a magukat a szocialista realizmus szlovákiai úttörőinek tartó írók műveit magától értetődő természetességgel és elfogultságtól mentes mértéktartással vette vizsgálat alá. Nem alakoskodott és mentegetőzött: egyszerűen az ideologizálásban elvesző valóságot és a leegyszerűsítésekben szétfolyó esztétikai értékeket kérte számon. A háború végén, 1945-ben a pesti Államtudományi Intézet tudományos munkatársa lett, ahonnan 1949-ben átkerült a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe. A kisebbségi közegben háttérbe szorult adottságok számára kitárultak a lehetőségek. S a cseh-szlovák-magyar kapcsolatok ápolása iránti korábbi érzéke tágabb szlavisztikai keretekben eredményezett értékes hozadékot. Bem tábornok életútjának feldolgozásáért 1955-ben megkapta a Kossuth-díjat. Kivételes szorgalommal és tudományos termékenységgel bizonyította, hogy az elismerés nemcsak a korszellemnek köszönhető. Tucatnyi könyvvel járult hozzá a kelet-európai kapcsolattörténeti és összehasonlító kutatások magyarországi megalapozásához. Ma is alapműnek számít a cseh-magyar kapcsolatokról készült munkája, mely 1959-ben a Maďari a my című tanulmánykötetbe is bekerült. Utolsó műve, a Szemben a történelemmel a reformkor, a szabadságharc és a kiegyezés korának nemzetiségi problémáival foglalkozik. A szerző sokirányú érzékenységet felmutatva igyekezett eligazodást keresni a történelmi ellentétek szövevényében, de a történészek ellentétes véleményei és nézetei között is. Erre kellett vállalkoznia a tízkötetes Magyarország története 6.. kötetének főszerkesztőjeként. Nyilvánvaló, hogy a kelet-európai helyzet megváltozása számos szemléleti és értelmezési megközelítést és kompromisszumot vita tárgyává tesz. Ellentmondásosan alakult Kovács Endre szellemi teljesítményének kisebbségi befogadása és számontartása. Fogarassy László annak idején a hetvenéves tudóst köszöntve keserűen utalt arra, hogy a hazai sajtó adós maradt műveinek recenzálásával. A visszhang alighanem a Fogarassytól származó néhány ismertetésre korlátozódik.'Közöny, ismerethiány és politikai nyomás minden bizonnyal egyaránt közrejátszott abban, hogy visszhangtalan maradt a már említett visszaemlékezéseinek egy roppant izgalmas mozzanata is. Kovács Endre felhívta a figyelmet egy kevéssé ismert tényre: 1938 őszén csehszlovákiai magyar körök Nemzeti Tanácsot alakítva fel akartak lépni a csehszlovákiai demokráciában megszerzett jogokért, elejét akarták venni annak, hogy az átcsatolt területeket egyszerűen beolvasszák az anyaországba. Kovács Endre nekrológjában pedig 1985-ben, az Irodalmi Szemle hasábjain Turczel Lajos azt volt kénytelen megállapítani, hogy „sajnos, a kritikus (és szépíró) Kovácsot irodalomtörténetünk eddig eléggé elhanyagolta". A szlovákiai magyar értelmiség alighanem azzal szolgáltathat méltó elégtételt Kovács Endrének, hogy ösztönzést ad az életútját és életművét elemző monografikus. feldolgozása megírásához. KISS JÓZSEF EURÓPAI HORIZONT AZ EGYÜTTÉLÉS POLITIKAI MOZGALOM A FUEV TAGJA Mint arról nemrég értesítettük kedves olvasóinkat, az Együttélés Politikai Mozgalmat felvették az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójába (FUEV). Dr. Gyurcsík Ivánt arról faggattuk, mit jelent a tagság ebben a szervezetben? - Az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniója 1949 óta létezik. 1989 óta az Európa Tanács mellett konzultációs szerepet tölt be kisebbségi kérdésekben. Az unió kizárólag kisebbségi szervezetek képviseletét tömöríti, mégpedig olyan szervezetekét, amelyek bizonyíthatóan az adott nemzeti kisebbség vagy népcsoport tagjainak zömét képviselik. Tavaly májusban kértük felvételünket és egy évvel később e nemzetközi fórum társult tagjává váltunk. Hozzánk hasonlóan vesz részt a FUEV munkájában a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége pedig levelező taggá vált. - Mit jelent a társult tagság? -Ez a forma tulajdonképpen átmenet a levelező és a teljes jogú tagság között. - Mit kaphatunk mi, szlovákiai magyarok ettől a szervezettől? -Elsősorban 40 év munkájának tapasztalatait, valamint olyan jogi megoldási lehetőségeket, mechanizmusokat, amelyekben ma a jogállam 40 éves hiánya miatt e térségben nem tudunk gondolkodni. Fontos megemlíteni, hogy a FUEV egy olyan nemzetközi fórum, amely nem kormányálláspontokat képvisel. Olyan szervezet, amely erkölcsi és jogi nyomást gyakorolhat a kormányszintű európai fórumokra. Számunkra lehetőséget teremt, hogy a nemzetiségi kérdést végre valódi súlyának megfelelően kezeljük, hiszen tudatosítanunk kell: az integrációs folyamatok és a helsinki folyamat kulcskérdése a nemzetiségi kérdés. Közép-Európa kisebbségi feszültségekkel telített és ezek megoldása az európai biztonság, stabilitás szempontjából létfontosságú. 1945 után térségünkben a nemzetiségi kérdést szőnyeg alá söpörték és a problémák most hatványozottan bukkannak fel. A FUEV feladata, hogy e kérdések megoldására jogi eszközöket teremtsen - a kisebbségi kérdés ne legyen konfliktusok forrása és ha létezik nyugat-európai értékrend, azt ebben a régióban is illenék meghonosítani. - Világos, hogy a FUEV-től mit kaphatunk. Mi az, amit mi és csak mi nyújthatunk Nyugat-Európának? -Az unió eddig zömében német kisebbségeket képviselt. Most két olyan társult tágja van, amelyek abszolút számban Európa legnagyobb kisebbségét képviselik. Ha az anyaországban és annak határán kívül élő emberek számarányát tekintem, a 25,1 százalékos kisebbségi aránnyal Európában a magyarok az albánok után a második helyen vannak. A határokon kívül élő magyarok problémája az európai folyamatok peremén helyezkedett el. Majdnem nulláról kell indulnunk, mert a tények nem ismertek, sokan értetlenül tekintettek például a Romániából Magyarországra menekülő többezer kivándorlóra és komoly nemzetközi fórumokon nem tudták, nem tudják kvalifikáltan kezelni a magyar kisebbségek kérdését. Minőségében valami újat szeretnénk képviselni, s hogy mennyiségben mit adhatunk, az az előző mondatokból kiderült. -lovászllllllllllimillllllllllllllli