Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-10 / 84. szám, szerda

) KULTÚRA 1991. ÁPRILIS 10. MÁRAI SÁNDOR EMLÉKTÁBLÁJA ELŐTT Márai Sándor olyan történelmi korszakban élte le hosszúnak mondható életét, amely minduntalan a szellem és a kultúra fájdalmas vereségét hozta. Egyidős volt a huszadik századdal: alighogy serdülni kezdett, kiderült, hogy a szabadelvűségnek és a józan észnek ez a rendje, amely az európai liberalizmus történelmi sikereit követve alig egy évszázada kezdett felépülni, az erőszak érintésére egyszerre összeroppant. Az»első világháború kitörése napok alatt söpörte félre mind a liberális, mind a keresztény hagyományokat és értékeket, a háborús vereség pedig elsodorta Márai szülőhazáját: a történelmi Magyarországot, és elsodorta azt a citoyenpolgári világot, amely nem egyszerűen az író származását és gyermekkorát jelölte meg, hanem megszabta gondolkodását és magatartását is. Márai minden tekintetben polgárnak tartotta magát: a családja a régi Szepesség szász városi polgárságából származott, s Kassán megtelepedve lateiner-értelmiségi pályákon talált hivatást és megélhetést. A polgárság az ő felfogásában nemcsak társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg megalapozott és meghatározott rendszerét. Ebben az értékrendben a józan értelemnek, az alkotó munkának, a szabadelvűségnek volt központi szerepe. írói függetlenségét szüntelenül védenie kellett, alkotó műhelyét tulajdonképpen kedvezőtlen terepen kellett berendeznie. Mint az előbb mondottam, Márai Sándor hosszú élete az európai és a magyar történelem szinte évszázados „válságkorszakára" esett: világháborúk, forradalmak, kegyetlen zsarnokságok jelölték meg a történelmi időt, s a szellem emberének naponta kellett megküzdenie a türelmetlenséggel, az erőszakkal, az értelmetlen indulatokkal. Márai még a húszas években, német és francia városokban eltöltött hosszú évei során döbbent rá arra, hogy a régi: szabadelvű és emberséges Európa talán örökre elveszett. Szembe kellett néznie a hazáját is elnyelő jobb- majd baloldali diktatúrákkal. Érett férfikorában belső emigrációban kellett élnie, naplójában nem egyszer szólott arról, hogy a tűrhetetlen hazai viszonyok elől valami békésebb országba kellene távoznia. 1945 után egy kis időre mintha fellélegzett volna, azt azonban a Vörös Hadsereg első katonájának megjelenése pillanatában érezte, hogy ami következik, az nem lesz igazi" felszabadulás: ,,Sokak számára - írta később Föld, föld című emlékezéseiben a híressé vált szavakat a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt." Valóban, csakhamar látnia kellett, hogy az éppen levert zsarnokság romjain máris egy újabb zsarnokság rendezkedik be. Ezért választotta az emigrációt: 1948-ban egy Svájcból érkező meghívás mentőövével elmenekült a rémuralom elöl. örökre búcsút mondott hazájának: Olaszországban, Nápoly környékén és az Egyesült Államokban: New Yorkban, végül a californiai ' San Diegóban töltötte emigrációjának évtizedeit. Európától azonban sohasem tudott elszakadni: megkedvelte Amerikát, de sohasem feledte el, hogy nemcsak születése, hanem sorsa és gondolkodása következtében is minden ízében európai. Szülővárosára, Kassára és hazájára, Magyarországra mindig féltő gonddal tekintett vissza, a magyarországi politikai rendszerről és ennek vezetőiről, haszonélvezőiről azonban változatlanul haraggal beszélt. „Sértődöttsége" sohasem. Mintha kívül helyezte volna magát a történelmen: a könyvek érdekelték, a művészet, a zene, esetleg elgyönyörködött Amerika változatos természeti látványosságaiban és Európa régi városaiban. Mint hivatásos „rezonőr" figyelte a jelent, különösen naplóiban, számot adott minden fontosabb politikai és kulturális eseményről, igazából azonban a múltban élt. Hűségesen és sértődötten ragaszkodott valamihez, amit, úgy tetszett, magával sodort a múló idő. A megsértett hűségnek ez a mindent átható érzése és morálja jelölte meg emigrációs munkásságát: jelen van regényeiben és naplójegyzeteiben is. Tulajdonképpen mihez is ragaszkodott? Magyarországhoz és Európához, Kassához és Párizshoz - mondhatnám egyszerűen és röviden. Nyomban cáfolnom kell magam. Az a Magyarország és az az Európa, amit a sajátjának ismert el, ma már aligha létezik, talán sohasem létezett. Márai Sándornak, mint minden igazi írónak, egy nagyívű álom töltötte be az életét: egy országról, amely szerves rendben épül a történelmi idő egymásra rakodó rétegei szerint. Épül, mint Thomas Mann lübecki polgárainak élete és életműve, célszerűen, következetesen, anélkül, hogy valami váratlan történelmi katasztrófa következtében számot kellene vetnie a rombolás erőivel. Ennek a sohasem létezett országnak és benne a sohasem volt polgári életrendnek Kassa volt a szimbóluma. Szülővárosa, legendás otthona, hová kalandos ifjúságában mindig visszatért, végül álmainak titkos városa, melyet'mindörökre el kellett veszítenie. Igazából mitologikus város, természetesen nem található meg sem a térképen, sem a történelemben. Templomtornyai, ódon épületei, rejtelmes sikátorai, küzdő, szenvedő lakosai mégis léteznek, időtlenül, a költészet imaginárius terébe zártan. Valahol az álmok mélyén vagy inkább a valóság fölött: Közép-Európán, Itálián, Californián túl, a létnek egy másik rendjében, amely sohasem változik. Ilyen volt Márai Európája és Párizsa is. Európa az ő számára nem egyszerűen az egyik kontinens volt, mégcsak nem is egy kultúra műhelye és otthona, hanem egy életforma, magatartás, bölcselet, amelyMárai Sándor kétnyelvű emléktáblája Kassán, a Mészáros utcában. (Méry Gábor felvétele) magától értetődően végbemehetett. Az ö Kassája és az ő Párizsa, az ő Magyarországa és az ó Európája nemcsak megfért egymással, szervesen össze is tartozott. Kassa és Párizs virtuális városok voltak, később álomképek lettek, ebben az álomban mégsem a szelíd harmónia uralkodott. A száműzetésben élő Márait rémálmok gyötörték, műveiben minduntalan számot vetett velük. Emigrációjának, egyáltalán az emigrációs magyar irodalomnak a nyitánya egy tragikus hangoltságú költemény: a Halotti beszéd. Márai ebben nemzeti irodalmunk kezdeteihez hajol vissza, hogy minél nagyobb nyomatékkal fejezze ki azokat a sötét látomásokat, amelyeknek annak idején a nemzethalál rémével küzdő Vörösmarty vagy Tompa Mihály adott költői alakot. Utolsó könyvében, Naplóinak 1976-1983-as kötetében pedig már nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség végpusztulásáról szőtt látomását fejezte ki:,,az emberiség bolyong egy nukleár sárkánytojások megatonjaival megtömött Labirintusban, amelynek nincs központja és ahol nincs kijárat. " Vajon e rémálmok következtében fordította végül önmaga ellen a fegyvert, vagy csak egyszerűen le akarta zárni egy aggastyán életét, egy íróét, aki ő volt valamikor? Nem tudjuk, figyelt-e egyáltalán a szülővárosából és hazájából érkező hírekre, tudomást szerzett-e a beköszöntő változásokról: ennek már nincs nyoma. Reménykedett-e vagy ellenkezőleg, szorongás töltötte el öreg szívét, megérezvén a történelem rengéshullámait? A San Diegó-i lakásában elsütött fegyver jóvátehetetlenül eldördült, s ahogy a Iqporfüst eloszlott, ismét felmagasodott előttünk egy írói életmű, egy a magyar irodalom legnagyobbjai közül: ezt a művet most már mint örökséget vállalniuk kell, Kassán és Budapesten egyaránt. POMOGÁTS BÉLA nek érvényességét a legkevésbé sem érinti, hogy közben maga a valóságos Európa átalakult. Ez az álmokban, nosztalgiákban élő Kassa és Párizs volt Márai Sándor számára az igazi realitás, és ha itt, a Kárpát-medencében szinte sohasem lehetett konfliktusok nélkül összeegyeztetni a magyarságot és az európaiságot, Márainál ez az egyeztetés SZELLEMI KAPOCS KÉT NEMZET KÖZÖTT Márai Sándor nem a magyar polgárság írója, ahogy József Attila sem a proletariátus költője, és ahogy Németh László sem népi író. A magyar irodalom két világháború közötti időszakának korszakos jelentőségű alkotói mind a hárman, s az irodalmi érték, amelyet megteremtettek, nemzeti érték, a magyar nemzet közös kincse. Széchenyi és Kölcsey óta a nemzet több, mint a nép, de csak akkor több, ha egyéniségei vannak, akik párt- vagy klikkszellemen túl mindenekelőtt a maguk egyéniségével, a maguk individualitásával öntörvényűén alakítják a nemzet tudatát. A nemzet nem horda, nem törzs, nem faji-származási-vérségi kötelék, hanem szabad emberek, egyéniségek szellemi közössége, akik közös nyelven beszélnek, és akiket közös kultúra hagyományai tartanak össze. Márai Sándor életműve mindnyájunké, a magyar nemzeté, éljünk bárhol, szétszóródva a világban. Néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy Kassa város nagy szülöttének, Márai Sándornak emléktáblája előtt tiszteleghetek a Csehszlovákiai Magyar írók Társasága és a Márai Sándor Alapítvány nevében. Abban a városban, amely a magyar és a szlovák nemzeti tudat és kultúra számára egyformán fontos, ahol németek, szlovákok és magyarok éltek és élnek együtt, mindig inkább barátságban, mint ellenségként. Abban a városban, amely mindig egy kis Európa volt, kulturális-irodalmi műhely, a szabadelvűség, a nemzeti türelem szigete. Jóleső érzés a számomra, hogy ez a város nem feledkezik meg nagy szülötteiről. Márai Sándor műveiben ott van a régi, polgári Kassa szelleme. Hadd említsem nem csupán az Egy polgár vallomásait, hanem a Zendülőket, a Féltékenyeket és persze a Kassai polgárokat is. A történelem szkepszisre tanít bennünket. Nincs olyan igazság, amely örökérvényű és teljes volna, minden érték relatív és felülbírálható, s ezt a bírálatot nemzedékről nemzedékre ki kell állnia értékeinknek. Csak parciális igazságok vannak. Az értékek relativitásának felismerése fájdalmas folyamat, a feíülbírálatuk tele van túlkapásokkal és igazságtalanságokkal. Am a történelem és egyáltalán minden érték relativizmusa nem kell, hogy nihilizmushoz vezessen. Nem az igazság, nem a dogmák, nem a tízparancsolatok az igazán fontosak a számunkra, hanem az igazság keresése. A szellemi ember élete, ha igazán hiteles élet, az igazság kereséséből áll egy olyan világban, amely állandóan változtatja arcát. A történelem másra is megtaníthat bennünket. Arra, hogy semmilyen hazugság sem hosszú életű e földön. Az igazság keresése tévutakra vihet bennünket, de a hazugságról az első pillanatban tudjuk, hogy hazugság. Marai Sándor életművét sem lehetett örökre kitagadni a magyar irodalom történetéből, bár nem kis erők próbálták ezt meg. A művelt magyar értelmiségi mindig tudta, hogy Babits, Kosztolányi, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc mellett legnagyobb hatású összegezője volt a magyar liberalizmus eszméjének irodalmunkban. Igazságkereső szkeptikus az az ember, akire ma oly nagy szükség van a feltámadó hordaszellemben, akire mindig és minden történelmi korszakban és rendszerben szükségünk van, s aki semmilyen hatalomnak a rokonszenvét nem élvezi. Aki akkor is a nemzet nevében szól, ha csak a maga személyes igazságát mondja. Nemcsak azért van rájuk szükségünk, mert halandók vagyunk, hanem mert sokszor ostobák is vagyunk, s a tömeg pszichózisa megfoszthat a tisztánlátásunktól. Kassa szlovák, magyar és más nemzetiségű lakosai egyformán a magukénak vallhatják Márai Sándor életművét. A közép-európai nacionalizmusok gyűrűjében ez a város mindig egy kicsit kozmopolita volt, de úgy volt kozmopolita, hogy sosem szakadt el a magyar vagy szlovák nemzeti gyökereitől, sőt belőlük táplálkozott: Hadd emlékeztessek megint csak a Féltékenyekre. Márai Sándor életművének a feltámasztása ezen a helyen, ebben a városban, sőt ebben az országban ma több, mint időszerű. Márai magyarsága sosem volt arrogáns, sosem sértett más nemzeteket. így lehet szellemi kapocs két sokat próbált és sokszor egymás ellen uszított két nemzet között. GRENDEL LAJOS LENIN ÖSSZES TANKJAI Áru-e a kultúra, folyt a vita a „régi szép" időkben, amikor a piacgazdaság hőn áhított viharfelhői még valahol a mesebeli üveghegyeken túl gomolyogtak, de legalábbis a középeurópai kultúrkarantén vasfüggönye mögött. Már hogyan lehetne áru, fuvolázták egyesek, amikor a kultúra valami más, valami fennkölt, lelki táplálék, amit nem lehet a krumplihoz, széklábhoz hasonlítani. Már hogyne lenne az, hisz minden emberi munka végcélja a termék, legyen az anyagi vagy szellemi, dudorászta az ellentábor. S lám, megértük, hogy könyvet manapság teherautó piátójáról is lehet árulni, éppen úgy, akár a krumplit, széklábat, vagy teszem azt a házinyulat. A piacgazdaság (tájainkon egyelőre hiánygazdaság) vasökle és simogató kacsója az utcasarkokra, aluljárókba pofozta, simogatta a piacolni áhító árusokat, akik olykor kétes értékeket képviselő, a sajtó kategóriájába tartozó bulvártermékeiket ma már a legváratlanabb helyen és szituációban is orra alá dugják a gyanútlan járókelőnek. Hiába, nagy úr a szükség! De mi lesz a könyvesboltokkal, kérdezheti a polgár, aki nem szexlapokra és a kilóra mért rózsaszín füzetecskékre éhes, aki továbbra is méltó környezetben szeretné kultúrszomját oltani. S kérdezheti még inkább a könyvesbolt vezetője, akire a kormány ugyan szeretné rásózni a boltot, ám az egész elfekvő készlettel együtt, azaz a „klasszikusok" mázsáival egyetemben. Ki vesz ma Marxot, Lenint, Brezsnyevet, Husák elvtárs műveit? Márpedig, tetszik, nem tetszik, a szerencsétlen boltosnak az összes nagyérdemű gondolkodó és locsogó eladhatatlan, árunak tehát silány végtermékét is meg kellene vásárolnia, ha privatizálni szeretné a boltot. Az egész szitu kísértetiesen hasonlít a fegyvergyártás helyzetére: a szlovák kormány egyes tagjai szidják a „federált", viszont nem hajlandók tudomásul venni, hogy a csehszlovák tank, harckocsi, ágyú, muskéta ma már nem üzlet, legfeljebb a demagógia kezében lehet ütőkártya, mondván, sok ezer ember kerül az utcára ezen kultúrtermékek gyártásának leállításával. Mert könyv és tank, székláb és karalábé egy gyékényre került. A könyvesboltokat nem veszi meg a kutya sem, amíg a szocialista realista és kommunista kiadványok tömegével együtt kínálják. A kormány magyarázata egyszerű: nem akar precedenst szolgáltatni a többieknek. Mert ha leírja ezt a csődtömeget, jönnek és követelőznek a harckocsi-kofák, a széklábgyártók és a karalábéügynökök, hogy nekik is írja le az eladhatatlan ágyúkat, az elfuserált széklábakat és a rothadt karalábét. Az egész negyven évnyi, rakásra termelt mütyürt. A privatizációs bizottság pedig vakarja a kobakját, mit tegyen a faramuci helyzetben, amikor a kultúra boltjainak rég magánkézen kellene lennie. Azt még a gyengébbek is kezdik kapisgálni, hogy a huszonkét százalékos adó makacs megtartásával a korhadt sajtóstruktúrát, a monopolhelyzetet szeretnék leomlasztani (bár ennek is lenne jobb módja), de hogy hogyan kényszerítik rá a könyvkereskedőket (akik ez idáig nem is voltak kereskedők) arra, hogy százezreket fektessenek Leninbe, Marxba, Husákbá és a marxista kis kátébe, a jóisten se tudja. Inkáb harckocsit vesznek, s abból fogják árulni Szolzsenyicint, Bibót és Proustot, annak legalább meglesz a stílusbravúrja. (kövi) A két írást a szerzők Márai Sándor kassai emléktáblájának leleplezésekor olvasták fel.