Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-09 / 83. szám, kedd

1991. április 9. . ÚJ szó, HIT és ÉLET 8 NEGYEDIK TÍPUSU TALÁLKOZÁS „Sosern hittem semmi természet­fölöttiben. De amióta egyszer «ufó­val mentem» Tőkésre — elhiszem, hogy valami létezik. Nem tudom, mi az, de van" — mondta egy szemta­nú, aki talán egy, az ufológusok ka­tegorizálása szerint, negyedik típu­sú találkozás részese volt. Az az út­szakasz, amelyet kocsijával gyakran megtesz Kisudvarnok és Dunatőkés között, általában 6-7 perc alatt meg­járható. Azon a bizonyos nyári na­pon háromnegyed kilenckor indult rokonaihoz, a búcsúba. „Cigarettára gyújtottam. Bekapcsoltam a mag­nót. Nagyudvarnok után hirtelen, hátulról egy fényes valami ért elém, alig két méterre lehetett tőlem. Hat­vanassal mehettem. Meglepetésem­ben meg akartam állni, lassítottam... erre az a narancsvöröses, furcsa színű gömb is lassított. Jobban megnéztem: a közepében tölcsér vagy tányér alakú feketeséget lát­tam, Egyméteres tűzcsóvát húzott maga után. Újra gyorsítottam, a gömb is. Úgy tűnt, mintha bevilágí­taná előttem az utat. Furcsa volt, hogy a két falu közti úton semerről sem jön jármű — mintha lezárták volna az utat, pedig búcsú lévén elég nagy forgalomnak kellett volna lennie. Félni kezdtem. A cigaretta megégette az ujjamat, aztán mintha kiütötték volna a kezemből. Egysze­riben minden abbamaradt... A kocsi ment, pedig nem tettem semmit, hogy vezessem. Hirtelen elviselhe­tetlen meleg lett, ömlött rólam a víz. A fűtéskapcsolohoz nyúltam, hogy lehúzzam a fűtést, erre emlékszem — de nem volt bekapcsolva. Úgy tűnt, mintha Tőkést arrébbtolnák — előlem, hogy sose bírjak odaérni. Ál­landóan a gömbön kellett tartanom a szemem. Aztán egyszercsak hirte­len eltűnt a gömb, és én ott álltam Tőkés határán. Jöttek-mentek az emberek. A magnó nem szólt, pe­dig nem kapcsoltam ki. Rokonaim­hoz érve elmeséltem, mi történt ve­lem. Persze nem hitték, bár látták, hogy sírógörcs kerülget és reme­gek. Negyed tíz volt, mikor megér­keztem... Kerestük a cigarettacsik­ket, de nem találtuk. Azt meg, hogy a kazetta szőrén-szálán eltűnt, csak néhány nappal később fedeztem fel. Erre az egészre nem tudok — de az az igazság, hogy nem is akarok — magyarázatot találni..." Erich von Danikén annál inkább kutat a lehetséges magyarázatok után. Kétélkedést és ámulatot kivál­tó A jövő emiékei című könyve óta egyre újabb — kézzelfogható vagy hajmeresztő — adatokat gyűjtött el­méletének igazolására, mely szerint Földünk alig ismert ókorában távoli égitestekről magas rendű intelligen­ciával rendelkező lények látogattak el hozzánk, s éppen az ő megjele­nésük, cselekedetük a hiányzó lánc­szem Darwin evolúciós elmélete és a vallási magyarázatok között. A vi­szonylag primitív fokon megmaradt vagy oda visszasüllyedt természeti népek szájhagyomány útján őrizték meg a földönkívüliek érkezésének és tetteinek tényeit. Ezeket a ténye­ket adaptálták a különböző terem­tésmítoszok is. Az az alaphelyzet pedig, miszerint az ember elkülönül az állatoktól és isteni hatásra meg­tanul beszélni, vörös fonálként hú­zódik végig a világ legkisebb nép­csoportjainak teremtésmítoszain is. A régi mondák, krónikák égi tanító­mesterekről, mennydörgésmada­rakról adnak hírt, repülő kocsikat és óriási, fémből készült palotákat ír­nak le, amelyek hipp-hopp: egy­szercsak a helyükön teremnek... „Istenek ivadékai vagyunk" — mondja Danikén 1988-ban magya­rul is megjelent könyve címében. Néhány mondat kevés izgalmas fej­tegetéseinek vázolására. Hogy ké­pet kapjunk arról, hogyan látja az emberiség hajnalát és jelenét, el kell olvasnunk műveit, amelyekben nem is igazolni igyekszik gondolkodásá­nak helyességét, csupán arra ösz­tönzi a bizonyos gondolkodási sé­mák iránt „elkötelezett" kutatókat, hogy előítéletektől, megcsontoso­dott magyarázatoktól mentesen pró­bálják vizsgálni a világ dolgait. A té­nyeket, amelyeknek egyike lehet az is, amit a fent említett hölgy elmon­dott. Azaz az ufók. Mert ufókat, sőt ufonautákat láttak már ateisták és hívők. Hisznek benne vallásosak és materialisták. Tagadják is ugyan­annyian. Egy biztos: „Valami létezik. Nem tudom, mi az, de van." (thy) EL JÓ'A SÁTÁN... AMIVEL A TÁRSADALOMNAK SZEMBE Valójában semmi új a Nap alatt —mégis tartanunk kell tőle, útját kell állnunk. Évszázadokon át változott, alakult — korunkban veszélyes mére­tekig nőtt. A XVII. század közepétől datálható a sátánizmus iránti hajlam, amikor Párizsban a fekete misékhez való gyermekbeszerzés jövedelmező üzletté vált. A fekete mise, és vele együtt az ördögkultusz többi rituáléja a dualista elv következetes megtestesülése, az egyházi szertartások fordított­ja. Mi az, ami ma arra ösztönzi az embereket, hogy feltámasszák a „sötét középkor" borzalmait? Viola Solárová a Nemzetközi Bioenergetikai és Természetgyógyászati Kongresszuson találkozott a neves cseh pszichoenergetikussal, Václav Vydra főorvossal, és erről a témáról faggatta. — Kik a sátánisták, és mi a cél­juk? — Sátán egyházai, sátánhívők léteztek már a XIII. században is. Mindig ott jelenik meg, ahol az ak­tuális társadalmi problémák megol­datlansága égető szükséghelyzet elé állítja az embereket. Ezek a kö­zösségek sajátos és radikális meg­oldásokat óhajtanak. Szigorúan tit­kos csoportosulások ezek, a nyilvá­nosság elől rejtőzködnek. Ám cse­lekedeteik annyira egyértelműen veszélyesek a társadalomra, hogy létezésük mindenképpen figyelmet érdemel. Ahogy a keresztények hisznek Istenben és Krisztus törté­nelmi küldetésében, a sátánisták úgy tagadják a keresztény kultúra által elfogadott jelentőségét. Azt vallják, hogy a Föld ura az ördög — Sátán, Belial (ahogy ők nevezik) —, aki hajlandó kívánságaikat és vágyaikat azonnal teljesíteni, a földi életben — lévén, hogy ők nem hisznek a halál utáni életben. — Mivel magyarázható a világ ban való nagy elterjedése ennek a szellemiségnek? — Azok, akik képesek embertár­saik iránti (akár rejtett) negatív emócióikat kifejezésre juttatni, olya­nok, akik szeretik az erőszakot, a rossz megnyilvánulásait, a gyűlöl­ködést, irigységet. Nem hajlandók párbeszédre, tökéletes alázatot kö­vetelnek, s ezért bizonyos szolgál­tatásokat nyújtanak, főleg az ösztö­nök terén. Elvetik a hűséget, a kö­vetkezetességet, a monogámiát, az igazságot, józanságot, tisztességet. A sátánhívők megalkották saját istenüket, papjaik, vezéreik vannak, akiket különféleképpen hívtak a századok során, s ezek nevében szervezkednek, cselekszenek. Szá­mos tettet csupán azért követnek el, hogy ellenszenvet és megbot­ránkozást keltsenek. Ha a kamasz­kor elmúltával, a családalapítás után sem fordulnak el az ilyen cso­portoktól, társadalmon kívüliekké válnak, lévén hogy minden baj ere­detét a társadalomban látják. És a bajokat társadalomellenes akciók­kal akarják kezelni. Az USA-ban, Franciaországban, Angliában kezd­tek feltünedezni ilyen csoportok, ott a sátánizmus és a fekete mágia is nagyobb teret nyerhetett. A mozga­lom tevékenysége törvényes előírá­sok alá esik, ezért sok múlik az egyes csoportok vezetőin. A nem­zetközivé szerveződő csoportok a könnyebb határátlépés lehetősége­it kihasználva arra tötrekszenek, hogy minél nagyobb befolyásra te­gyenek szert a határokon túl is. Módszereik gyakran törvénybe üt­közőek, cselekedeteik a nemzetkö­zi bűnüldözés hatáskörébe tartoz­nak. A kábítószer-kereskedelemről van szó, esetleg fertőzött emberek felhasználásáról bizonyos szemé­lyek ellen, sőt terrorcselekmények­ről is. A tetteiket követő felháboro­dás vagy félelem sikerélményt je­lent számukra. A sátánhívők közt csupán annyi a különbség, hogy egyesek passzívabbak — őket álta­lában erőszakkal „sorozták be" —, mások viszont létezésük értelmé­nek tekintik, normális cselekvési formának, amit elkövetnek —- ezek többnyire lelkileg sérült emberek, akik képtelenek beilleszkedni a tár­sadalomba. Végül aztán vagy egy­mást ölik meg — ugyanis a csopor­tok tagjai közt is fennáll az ellen­szenv —, vagy teljesen érzéketlen­né, könyörtelenné válnak. Ez az ál­lapot egyfajta ámokfutáshoz hason­lítható, elvesztik tetteik fölött az uralmat. A sajtóból ismerhetünk kö­zülük néhányat: ők azok, akik kide­ríthetetlen okokból, valami nagyfo­kú ellenszenvtől hajtva képesek bármennyi embert megölni, vagy valamilyen formában súlyos káro­kat okozni nekik. A büntetéssel, ami tettüket követi, úgy számolnak, mint valami átmeneti dologgal. Mit ér ilyenkor a büntető-nevelés? — Nagyon nehéz ezeknek a csoportoknak a nyomára bukkanni. Ez mivel magyarázható? — Ezek az emberek mindenfajta előzmény nélkül követik el tetteiket, esetleg olyan emberek ellen, akiket nem is ismernek. Klasszikus eset, hogy egy ilyen deformált gondolko­dású egyén behatol valamely talá­lomra kiválasztott lakásba, és lövöl­dözni kezd. Számára közömbös, hogy megöl-e valakit, vagy sem. Nem rabolni akar, a motívum maga a gyilkolás. Az ilyen cselekedet megelőzésére, előrelátására kevés esély van. — A magyarázat tehát egyszerű. De nem rendelkeznek-e ezek az emberek valamilyen különleges adottságokkal? — Az biztos, hogy foglalkoznak szellemidézéssel, fekete misézés­sel. Ez tulajdonképpen olyan tö­megpszichózis, amely visszavezet­hető az önhipnózis kezdeti fázisáig. Ezek az egyének olyan állapotot képesek előidézni, amely abban különbözik a normától, hogy ők sa­ját elképzeléseiket tartják egyedül KELL NEZNIE helyesnek, és azon vannak, hogy akár a legrafináltabb eszközökkel megvalósítják azokat. Rendkívüli képességeik ugyanolyanok, mint a többi pszichotronikával foglalko­zóé. Ezért is osztjuk két csoportra a pszichotronikával foglalkozókat: egy részük pozitív, más részük ne­gatív módon használja képessége­it. Ez azt jelenti, hogy ha egy nega­tív cselekedetekre hangolt ember­nek lehetősége van pl. hipnózisba juttatni valakit és arra kényszeríteni, hogy minden utasítását végrehajt­sa, szolgájává teheti az illetőt. Több ilyen esetet is ismer a pszichológia, a patopszichológia és a pszichi­átria. Az az eset is, amely nálunk, Szlovákiában játszódott le — ami­kor bestiálisán meggyilkoltak egy papot —, tipikus, mert a sátánisták közvetlenül egy egyházi ember el­len fordultak, egy olyan személy el­len, aki az ő meggyőződésükkel el­lenkező hit képviselője. Elképzelhe­tő, hogy növekedni fog a hasonló esetek száma, mivelhogy áttekint­hetetlen a sátánizmus (főleg) fiata­lokra gyakorolt hatása. Az az eset áll fenn, hogy egy a nevelésben nem túlságosan haté­kony uralkodó ideológia megszűn­te után keletkezett vákuumban egy­szerre többfajta új hatás próbál ér­vényesülni. Az egyház felé fordulás határozottan kimutatható, vagy a Nyugaton divatos filozófiai áramla­tok (a pszichofizikai paralelizmus, a neotonizmus, pragmatizmus) iránti érdeklődés. Ezek mind olyan irány­zatok, amelyek eddig nálunk nem gyökereztek meg, mivel a volt tár­sadalmi rendszerben nem tudtak érvényesülni. Ezek az egyén igé­nyeiből indulnak ki, az egyéni lé­lekformálásra, az erkölcsi és emoci­onális értékek kialakítására helyez­ve a hangsúlyt. A sátánisták tör­vényszerűen nem jutnak el az ön­nevelésnek erre a szintjére. Az ő számukra minden, ami társadalmi­lag értékesnek vagy hasznosnak tartott, elvetendő. — Ön szerint hogyan védekez­hetne a társadalom ellenük? Talán a pozitív beállítottságú, kivételes képességekkel rendelkező embe­rek segíthetnének? — Nem hiszem, hogy a pszichot­ronikával foglalkozók eredménye­sen felvehetnék a harcot ezekkel a jelenségekkel. Úgy gondolom, össztársadalmi problémáról van szó, amellyel mindnyájunknak fog­lalkozni kell, oda kell figyelni rá. A sátánisták ugyanis minden ember­nek ellenségei. Létezésük tagadása csak dezorientálná az embereket. Foglalkoznunk kell a jelenséggel. A rossz nem válogat: csak akkor tu­dunk ellene védekezni, ha mind­nyájan tesszük. — Ez mit jelent? — Ha segítünk egymásnak, a sá­tánistáknak nem lesz esélyük... HITTEL VAGY HIT NÉLKÜL E lgondolkoztató, hogy a hagyományosan keresztény né­pek életében mennyire háttérbe szorult a hit szerepe. E jelenségeknek számtalan magyarázatát adták és adják át ma is lelkészek, nevelők, szociológusok és politikusok. A ma­gyarázatok célja más és más. Ezért nehezen le­hetne valamelyikről azt állítani, hogy objektív. Találunk közöttük mar­xista elkötelezettségűe­ket, melyek azt erősítgetik, hogy a tudomány fejlődése és szé­les körű terjedése az, ami csapást mér a vallásos hitre; a hit megfogyatkozik. Kétségtelen, hogy Kelet-Európában az ateizmus pozícióit nagy mértékben megszilárdította a mindenhol jelenlevő mar­xista államideológia. Kommunista rendszerekben ugyanis egy jó hazafinak kötelessége volt ateistának lennie. Elképzelhetet­len volt, hogy egy valamelyest is vezetőnek mondható állásba olyan került volna, aki bevallottan keresztény volt. Más kérdés persze az, hogy belül, a látszat mögött kiben mi lakott, kinek fájt és kinek nem, hogy nem vallhatta magát hívőnek. Sajnos, nagyon sokan voltak, akik a fenti elvárásnak szívszorító ter­mészetességgel tudtak megfelelni. Mi több, még meg is voltak győződve arról, hogy az ateizmus az valami humánus dolog, másrészt pedig a modern tudományokkal egyedül kompatibi­lis világnézet. (Nem szeretném, ha valaki félreértene: senki sem állíthatja, hogy a tudományok istenhittel vagy ateizmussal hozhatók inkább vagy kevésbé összhangba. Egyszerűen arról van szó. hogy hit vagy hitetlenség, illetve tudományos gon­dolkodás más síkon futnak). Azaz egy-egy történelmileg ke­resztény nép életében a hit ijesztően a perifériára szorult. Hiba lenne azonban a kommunista diktatúra és a vallásos hit háttérbe szorulása között egyértelmű ok-okozati összefüg­gést látni. Egyrészt azért, mert a nem kommunista, határozot­tan demokratikus országokban a korlátlan vallásszabadság keretei között sem voltak a templomok telve, a természettudó­sok ott sem voltak feltétlenül mind hívő emberek, azt pedig. hogy a nyugati társadalmak erkölcsi magatartását az utóbbi negyven évben csak krisztusi normák határozták volna meg, még kevésbé lehet állítani. Másrészt a kommunista elnyomás alatt sínylődő országokban végig maradtak, akik nem hajtottak fejet a vörös Baál előtt. Ezeknek pedig a hit élet vagy halál kérdésévé vált. Ők voltak azok, akik felvállalták, hogy átmentik Krisztust ké­sőbbi, szabadabb nemzedékék számára. Ezért vállaltak ve­szélyt, üldöztetést, megaláztatást. Mindent Krisztusért! így vál­hattak templomaink utolsó menedékünkké éppen a legna gyobb nyomorúság idején. Aztán minden átmenet nélkül ránk szakadt a vallásszabad­ság. A decemberi forradalom első szabad napján Temesvár főterén százezer ember térdelt le a hideg, vértől szennyes kövezetre, és mondta el a' Miatyánkot. (Igaz, hangszórók után, mert legtöbben nem tudták.) És ugyanakkor a felfede­zés élményével vallotta ugyanez a tömeg, hogy van, mégis­csak van Isten! Azonban ennek a felfedezésnek a csodája nem volt hosszú életű. Az első napok lelkesedése meglankadt, az újra felfede­zett Krisztust kinn hagytuk a téren. Egyszerűen ottfelejtettük. Magunkkal hurcoltunk egy-egy jelentéktelen szimbólumot, egy ikont az irodába a diktátor képe helyett, egy karácsonyi vagy húsvéti inkább népszokást, mint rítust, és többre nem volt szükségünk. íme, az Izaiás látomása, megcsúfolva: A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot.... és nincs rá szüksége! A deklarált kommunizmus éveiben krisztustalanságunkra volt egy mentség: a félelem. Most már nincs! Nincs mentség, ha hitetlenné torzult társadalmunkat ismét csak hit nélkül akarjuk felépíteni. BALATON ZOLTÁN Temesvár Szerkeszti: BALÁZS R ATTILA Amióta világ a világ, mindig is vol­tak természeti csapások a Földön. El­süllyedt Atlantisz, tornádók, hurriká­nok, orkánok, monszunos vízárada­tok országrészeket pusztítottak és pusztítanak el. Vulkánkitörés temette el Pompeit és Herkulánemot, a Kra-, kataura füstfelhője világrészeket ért el, és elhomályosította a Napot. Többször megismétlődő jégkorsza­kok borzalmas hideggel kényszerítet­ték barlangokba az embereket és ál­latokat. Földünk minden táján föld­rengések ismétlődnek, háborúk pusztítanak. Egykor a pestis, kolera, feketehimlő, lepra országrésznyi terü­leteket néptelenített el, korunknak pe­dig az AIDS fenyegetésével kell szembenéznie... Napjainkban elszabadulni látszik az eléggé ké.tes vallásos jelszavakkal tűzdelt, különböző kegyes címkék mögé rejtett tömegmaszlagolás. Az egyik csoport könyvecskéjének A dol­gok e gonosz rendszerének utol­só napjai fejezetében ez áll: „Arról az időről, amelyben most élünk, a Biblia mint az «utolsó napokról" vagy «vég idejéről" beszél. A tények azt mutat­ják, hogy ez egy meghatározott ideig tartó időszak, amelynek kezdete és vége pontosan meg van határozva. Elkezdődött 1914-ben, amikor Isten Jézus Krisztust a mennyben király­ként trónra emelte. S véget ér akkor, mikor Isten a dolgok jelen gonosz rendszerét megsemmisíti." Egy má­sik kiadványnak, mely csodálatosan szép, színes nyomdatechnikával ké­szült, A ma beteljesedő jövendölések fejezetében, a 223-224. és a 225. ol­dalain ilyen alcímeket találunk: Nagy háborúk, Élelmiszerhiányok, Földren­gések, Járványok, Bűnözés, Félelem stb. Az említett két könyvecske Máté evangéliumának a 24. és 25. részé­ből merít, melyben az Úr Jézus Jeru­zsálem pusztulásáról, a világvégéről és az utolsó ítéletről beszél. Furcsa dolog az, hogy a fent említett kiadvá­nyok a világvége kezdetét 1914-től számítják, és a véget 1950—2000 évek közé teszik. Pedig az Úr Jézus világosan megmondta: „Azt a napot és órát nem tudja senki, még az ég angyalai sem, csak az Atya." JOHN HENRY NEWMAN IMÁJA Szükségem van rád, hogy taníts napról napra, minden napnak a kö­vetelménye és szükséglete szerint. Add meg nekem, Uram, a lelkiis­meretnek azt a tisztaságát, amely csak a te sugallatodat érzi és fogja fel. Fülem süket, nem hallom han­godat. Szemem homályos, nem lá­tom jeleidet. Csak Te tudod élessé tenni fülemet, tisztává tenni szeme­met, megtisztítani és megújítani szí­vemet. Taníts meg arra, hogy ott ül­jek lábadnál és hallgassam a sza­vadat. Ámen.

Next

/
Thumbnails
Contents