Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-05 / 80. szám, péntek

—á/szó* ML LESZ VELED, TÜCSÖK? 5 Nem tudni, miként érte, nyolcvanhat éves korában, az angol írót a halál. Életét már a 70-hez közeledve hosszúnak tartotta. Talán azért, mert úgy érezte, fogytán az ereje és ezzel az esélyre is az unaloműző irodalmi kalandkeresésre. A halált is ezek közé sorolta. Jevgenyij Jevtusenkónak interjút adva kedélyesen mesélte az önéletrajzában is leírt történetet: fiatal korában „orosz rulettet" játszott. A bátyjától elcsent forgópisztoly tárának rekeszeit kihagyásokkal töltötte élesre és a fegyvert homlokához szorítva élvezettel húzogatta a ravaszt. Sokszor volt életveszélyben. Azt írták róla, hogy szinte provokálta a halált. Lehet, hogy éppen ezért ért meg egy ilyen magas kort. , Roppant termékeny író volt. Műveinek gyűjteményes kiadása a kötetek számával már egy évtizeddel ezelőtt a kéttucatnyihoz közeledett. Pályájának kezdetén a pénzhiány sarkallta hihetetlen teljesítményre. Az újságírás napi hajszájában egyszerre két regényen is dolgozott: délelőttönként írta az egyiket, délután pedig átváltott a másikra. Jellegében és fajsúlyában is eltérő, kétféle regény született így. Világsikert hozott számára a Hatalom és dicsőség, melyet az erkölcsi dráma ismérvei jellemeztek. A másik könyv, a Titkos megbízatás viszont kifejezetten a szórakoztatás szándékával íródott. Ez a kettősség végigkísérte egész írói pályafutását. A különbségek azonban egyre inkább kiegyenlítődtek. Műveinek fogadtatását talán azért is valami szüntelen zavar kísérte. ,,A hívők szemében túlságosan baloldali, a baloldaliak szemében katolikus, a modernkedők nézete szerint avitt, a klasszicisták szerint modern" - állapította meg találóan Ungvári Tamás, könyveinek fordítója. írói világát a jó és a gonosz, a bűn és a részvét metafizikai, sokszor vallásos indíttatású szembeállítása tölti ki. Leplezetlen belső írói kalandkereséssel jelenítette meg e konfliktust. A pólusok melodramatikus hangolású felnagyításának visszatérő megszemélyesítői: a rendőr és a pap. Persze a szembesülés más KULTÚRA köntösben is testet ölt. A vakhit és a hitetlenség megütközésére épül a szintén világhírre szert tett Csendes amerikai, melynek cselekménye a francia Indokína végnapjaiban játszódik. S amikor a szenvelgő tragikumot és a kicsinyes hétköznapiságot állítja szembe az író a Havannai emberünkben, a 18. századból eredeztethető angliai komikus elemekkel telítődik ábrázolási módszere. > Háború utáni regényeiben, kémés detektívtörténeteinek cselekményét bonyolítva élt az angol titkosszolgálat kötelékében, a háború idején szerzett ismereteivel. Érdeklődése a világ minden tájára kiterjedt. Járt Magyarországon is. Találkozott Örkény Istvánnal és számos más íróval. A már említett interjúban felelevenítette, hogy miként társalogtak Déry Tiborral arról, mit kell tenni, ha nem megy az írás. Déryt egyébként kommunista íróként aposztrofálta. A kommunizmussal szemben bizonyos mégértő, konciliáns magatartást tanúsított. De ma önkéntelenül is felidéződik a nyolcvanas évek elején, Cervantes modorában írt Monsignor Quijote című regényének néhány mozzanata. Spanyolországban vándorolva egy pap és egy kommunista polgármester azon vitatkoznak, hogy a földi vagy a mennyei megváltás e az üdvözítő. Az író a valóságérzés emberi természetességének gúnyos fényébe állítva láttatja a két szemlélet erőltetettségének visszásságait. Amikor magyar fordításban, a Nagyvilág című folyóirat hasábjain megjelent csak derültséget keltett egy figyelemreméltó epizód. A két kóborló, bort keresve, egy méltóságteljes öregemberrel találkozik, aki arra figyelmezteti őket, hogy a kommunistákat „... a szőlőnek közelébe sem szabad engedni...", mert „a bor éppúgy él, mint egy virág, vagy egy madár". A példázat beteljesült. Az erőszak Kelet-Európában végül is nem válhatott a társadalom természetes létállapotává. KISS JÓZSEF Most, amikor ezeket a sorokat rovom, talán elkészült már a Keletszlovákiai Nyomdában, Kassán, a Tücsök első száma. Április harmadikát írunk; a Tücsök elődje, a Kis Építő utolsó példányai decemberben jutottak el az óvodákba és az iskolákba. A szerkesztőség a Szlovák Nemzeti Tanács december húszadikai döntése alapján mégiscsak megkapta 1991-re az állami támogatást, így a Smenából a Madách Kiadóba szerződhettünk, ám a decemberben megszavazott összeg csak márciusban futott be a kiadónkba! Sok bizonytalanság közepette szerkesztettük az első számokat, azt a lapot, amely ebben az esztendőben összesen tízszer jelenik meg, tehát havilappá alakult. Mire a márciusi bemutatkozó szám az olvasóhoz kerül, jó esetben is április közepe táján járunk majd. Mindez, természetesen, nem a szerkesztők mulasztása, hanem a kialakult áldatlan helyzet, a gazdasági visszaesés, a bürokrácia és a szervezetlenség következménye. Új nyoŕndánk is nehéz időket vészel át mostanában", de bízunk benne, hogy a rossz rajt után a rendes kerékvágásba kerülnek a dolgok - a jóakarat megvan. Bonyolultabb a helyzet a Postai Hírlapterjesztő Szolgálat esetében, amely - más mamutszervezetekhez hasonlóan - felbomlóban van. Legjobb tudomásunk szerint még mindig nem juttatták el a megrendelőlapokat az óvodákba és az iskolákba! Sok helyen még nem fizették vissza a gyerekeknek a megszűnt Kis Építő visszajáró előfizetési díj különbözetét! Pedagógusaink egy része tájékozatlan, nem tudja, mi történik, hol rendelhető meg a lap, mennyi az előfizetési díja stb. A Tücsök most afféle palackposta - reménykedünk, hogy végül is elsodródik barátainkhoz. (Rend csak akkor lesz a hazai magyar sajtó berkeiben, ha végre saját nyomdához jutunk, s kiépítjük terjesztői hálózatunkat.) Mit közölhetünk hát lapunk barátaival, a pedagógusokkal, szülőkkel s a gyerekekkel április elején? Azt, hogy a Tücsök harminckét oldalon - a Kis Építőhöz viszonyítva dupla terjedelemben - jelenik majd meg. Egy szám ára hat korona, az évi előfizetési dij hatvan korona, vagyis hússzal több, mint tavaly volt. Júniusban és augusztusban meg sem próbálkozunk eljutni olvasóinkhoz, hiszen a terjesztés az iskolai év közben is akadozik. A szünidő befejeztével azonban, szeptember elején egy hatvannégy oldalas magazint nyújtunk át olvasóinknak, azaz szeptemberben a rendes havi számot is, meg a magazint is megkapják a gyerekek. A Tücsök jobb papíron, feltehetően színesebben és szebb betűkkel jelenik meg. Kérjük a tanítókat, óvónőket és a szülőket, érdeklődjenek többször is a Postai Hírlapterjesztő Szolgálat illetékeseinél, mikor kapják meg végre a megrendelőlapokat? Az élet küzdelem, s ez a kis lapocska esetében is megnyilvánul. Ha az első húszezer példány iránt nem lesz kellő érdeklődés, a Tücsök elsorvad. Aki figyeli az eseményeket, tisztában van helyzetünkkel. Amihez nagyon ragaszkodunk, az fönnmarad. Ha belefáradunk a küzdelmekbe, belefulladunk saját közönyösségünkbe, elér a sorsunk. Keserves, nagyon nehéz történelmi helyzet ez, naponta kell vizsgáznunk. Saját érdekeinket senki nem védi meg helyettünk. BATTA GYÖRGY főszerkesztő Töprengés (Méry Gábor felvétele) 1991. ÁPRILIS 5. FINTOR AMIKOR A LEVÉLÍRÓ IDEGES... Nem megy ritkaságszámba, hogy az újságírást életmódként művelők névtelen levelet kapnak. Az viszont a névtelen levelek között is ritka, ha az üzenetet egy a lapunkból kivágott cikk margójára írják. A minap igencsak érdekes széljegyzetet olvashattam: „Tisztelt Uram! Egy főmunkatársnak és egy ügyeletes bölcsnek illene mi az a pürrhoszi győzelem! Tisztelettel Kovács Kálmán." Bizonyosan létezik Kovács Kálmán, sőt az is meglehet, hogy nyomban hárman ragadnak tollat, tiltakozván: nem ők írták e széljegyzetet. Még talán azt is megírják, hogy jobban tudnak fogalmazni, mint ennek az írásnak a szerzője. Igazuk lenne, mert ez a mi Kovács Kálmánunk felindultságában kifelejtette a „tudnia" szót az „illene" után. Kovács uramat feltehetően annyira elöntötte az epe, hogy csupán az otthonában fellelhető egyetlen, sztálinista beütésű Új Magyar Lexikon „illetékes" kötetét ütötte fel. Ha megtalálná könyvtárában az Idegen Szavak és Kifejezések Szótárát, akkor annak 654. oldalán elolvashatja a „pirruszi győzelem" szócikket. Ugyanez a forma található a Magyar Nyelv Értelmező Szótárában, de még a Magyar Értelmező Kéziszótár első kötetének „győzelem" szócikkében is. Amikor a Hol vannak a Tóth Flórák? című színikritikám kinyomtatott szövegében „pireuszi győzelmet" formula jelent meg, nem én gondoltam Athén kikötővárosára (Pireuszra), hanem a nyomda ördöge. Ugyanis az „

e" betű helyén „r" betű állt a kéziratomban. Kár, hogy ön nem az érvényes akadémiai átírás és helyesírás szerint helyesbített dühös széljegyzetében. önnek igaza van, hogy egy főmunkatársnak mindezt illik tudnia. Legyen nyugodt, tudom is. Még azt is, hogy ön, tisztelt Kovács Kálmán vegyítette a görögös „Pürrosz" írásmódot a latinos „Pyrrhus" módozattal. Hja, kérem valamikor kollokváltam az idegen nevek magyar átírásából. Ezért, kérem, értse meg a nyomda ördögét, mert ő nem végzett egyetemet. Végezetül csupán ennyit: az „ügyeletes bölcs" megjelölése is zavaros. Ha már valaki bölcs, akkor függetlenül „ügyeletektől, ügyeletességtől" haláláig, de épelméjűségének végéig minden bizonnyal az marad. Gondolkozzon el, hogy nem lenne-e az ön számára megfelelőbb az „ügyeletes zseni" megjelölés. Tehát: én bölcs, ön zseni. Minek akkor ide az ügyelet? Bocsánatot kérek a többi Kovács Kálmántól. A margóra írt „levelet" Kassán adták fel. DUSZA ISTVÁN KALANDVAGYÓ IGAZSÁGKERESÉS GRAHAM GREENE HALÁLÁRA kora tavaszi reggelen, méltán világhíľú légitársaságunk egyik TU-fogalmam sincs hanyas, de leginkább szárnyakkal ellátott villamoshoz hasonlító gépének középső traktusában. Az úticél, természetesen Prága, az arany, máshová ugyanis a jelenlegi sanyarú gazdasági helyzetben, talán nem is igen repülőgépezhetnék szép hazánkon bévül. Föl-le liftező gyomromra összpontosítva alkalmi útitársam viccét hallgattam: Méltán világhírű légitársaságunk TU-fogalmam sincs hanyas, de leginkább szárnyakkal ellátott villamoshoz hasonlító, Pozsony-Prága vonalon rendszeresített gépének pilótafülkéjébe közvetlenül a pozsonyi felszállás után belép egy férfi. A kezében tartott pisztolyt a pilóta bal fülének szegezve zordonan csak annyit mond: Irány Prága! A pilóta, minden porcikájában remegve, ijedten válaszol: De hiszén Prágába megyünk. - Azt mondtam: Irány Prága! -De hiszen... - Kuss! Pedálozzon Prága felé, különben... - Uram, higgye el Prágába repülünk. Talán rossz járatra szállt. A menetrénd... - Jó gépen vagyok. A menetrendnek már háromszor bedőltem: mindig a prágai járatra szálltam fel és végül mindannyiszor Münchenben landoltunk. Az irány tehát: Prága! Nem is olyan rossz vicc, pillantottam sápadtan a szemrevaló légikisasszonyra, aki negédes mosollyal jelentette be: 8 korona. (Bizony, bizony, tisztelt földi kereskedők, bármilyen hihetetlen: egy üveg pilzeni 8000 méteres magasságban csupán 8 korona. Hogy a repülőjegy 620, az már más kérdés.) Rákérdeztem volna, estefelé földközelben lesz-é, a pilótaf?) szenvtelen hangja azonban félbeszakított: Hölgyeim és uraim! Alattunk Prága, az arany. Kapcsolják be kérem... Repülőgép ide vagy oda, tulajdonképpeni uticélomat csupán megkésve értem el: a tanácskozás, melyet a magyarországi szlovákok helyzetéről rendeztek, körülbelül a félidejéhez érkezett. Az alatt a röpke egy óra alatt viszont, míg keresztülloholtam a városon, mindenesetre megállapíthattam: Prága, az arany, ilyenkor, kora tavasszal pont olyan, mint Kelet-Szlovákia „metropolisa", ha a vasgyár felől fúj á szél... Prágáról (egyelőre) ennyit. A köztereken nyitott rakodótérrel parkoló teherautók mögött kígyózó sorokat, melyeket eddig pozsonyi (szlovákiai) sajátosságnak hittem, inkább hagyjuk. * * * A tanácskozás tehát már javában dúlt. A jelenlevő pártfunkcionáriusok és diplomaták alighanem pártbeli, illetve nemzeti hovatartozásuktól függően tették fel elmésebbnél elmésebb kérdéseiket a magyarországi szlovákokból álló küldöttség tagjainak: hát szlovák, az hány van Magyarországon?; igaz-é, hogy Magyarország északkeleti határai mentén félmegnézni a szlovákiai magyarok portáit, kiválaszthatta a neki tetszőt. A falu lakosságának egyik fele engedett a kísértésnek, kötélnek állt, a másik - a beszélő családjával együtt - nem. Amikor meglátták az 50 kilós csomagokkal a bizonytalanba vánszorgó szlovákiai magyarokat, kijelentették, hogy ilyen áron nem akarnak meggazdagodni. Döntésüket máig sem bánták meg - akik viszont áttelepültek, könynyekkel a szemükben térnek vissza időről időre a szülőfalujukba... - ahogy Mózes az ígéret földjére vezette népét a sivatagból, úgy fogja ő is az ígéret földjére vezetni a magyarországi szlovákokat, mondta O. (vagy A) úr. Nem zsákbamacskát árult. Aki akart, átmehetett PRÁGAI CAPRICCIO millió elmagyarosított szlovák él? stb. Ezekre én is tudtam volna válaszolni... Jómagam legszívesebben azt kérdeztem volna meg, s leginkább a diplomáciai kar első széksorokat lefoglaló képviselőitől, hogy mi a véleményük arról a Slovenský národban közzé tett „névtelen" levélről, mely arra buzdítja a nemzethü szlovákokat: Nosza, a balti és az öbölbeli eseményeket kihasználva kiáltsuk már ki íziben a szlovák államot, véreim! Végül is úgy döntöttem - nem illik oda a kérdés. (Egyenes választ úgysem kaptam volna rá.) Ahogy szerintem nem illett oda annak a csehországi magyarnak a rövid beszámolója sem, aki a Csehországba került magyarok múltbeli, ilieve jelenlegi hányattatásait ecsetelte a jelenlévők előtt. Vagy mégis? Hiszen néhány száz méterre tőlük, a Szövetségi Gyűlés épületében éppen azon törték a fejüket demokratikusan megválasztott képviselőink, »hogy a bécsi keringő vagy a magyar csárdás lépéseivel kerüljék-e meg a magyar és német kisebbségek kárpótlásának kérdését. Ebből a szempontból érdekesek voltak a magyarországi szlovákok múltba merengései is: egyikük arról beszélt, hogyan csábította az áttelepítési bizottság egyik (Ondruš vagy Ambrus nevű) tagja a faluja szlovákjait Szlovákiába A másik arról a bizonyos éjszakáról mesélt a tanácskozás résztvevőinek, amelyről reggel még azt hitték, hogy az utolsó Magyarországon töltött éjszakájuk lesz. Szótlanul virrasztva ültek a csomagjaikon, amikor az apja hirtelen megszólalt: Itt a temetőnk, itt a hazánk... hova akarunk menni? Majd ez az egyszerű szlovák parasztember, akit családja magyarul beszélni csak ritkán, magyar költőt idézni pedig sohasem hallott, Vörösmarty Szózatával folytatta: Itt élned, s halnod kell... Reggel aztán kipakolták a batyuikat, maradtak, ahol voltak - a hazájukban. S miközben a tanácskozás résztvevői visszamerengtek a múltba, néhány száz méterre tőlük, a Szövetségi Gyűlés épületében... Ennyit a délelőtti tanácskozásról. Délután valamely parlamenti nagykutyánál tették tiszteletüket a küldöttség tagjai. Jómagam, személyre szóló meghívó és érdeklődés hiányában a Két medvebocshoz címzett kocsmában csücsültem: egy sör, hogy elálmosodjak, egy kávé, hogy fölébredjek - ahogy Karinthy ajánlja. Közben töprengtem: lehel hogy míg mi itt a nem is olyan messzi múlttal komolyan vetünk öszve jelenkort, addig Szlovákiában a balti és az öbölbeli eseményeket kihasználva...? Lehet, hogy vízumot kell vennem, ha haza akarok térni? A vízum drága - mégse iszok több sört. Illetve egyet mégis. Aztán majd - a 'la Hajnóczy - elszívok egy cigit, nehogy sörszagom legyen. Néhány óra múlva ugyanis Prágában tanuló szlovákiai magyar fiatalokkal találkozik a magyarországi szlovákok küldöttsége. Oda meghívó nélkül is bepofátlankodhatok... Be is pofátlankodtam. És észre is vettem rögtön: a három maroknyi szlovákiai magyar legfőképpen azért jött össze, hogy „megszívassa" a maroknyi magyarországi szlovákot. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Sok lúd disznót győz. A disznóból áldozat, a ludakból meg... mi is lesz közben? Erre csak Pavlov tudná a választ... Az, hogy az esti találkozó nem fulladt össznemzetiségi adok-kapokba, egyedül a küldöttség tagjainak volt köszönhető. Bámulatos érzékkel, anélkül, hogy másra aggatták vplna a vörös posztót, jelezték: a csapdavető ellen nem mi vagyunk. Elismételték a délelőtt elhangzottakat és elmondták azt is, amit néhány hónappal azelőtt a magyar parlamentben, sőt, néhány nappal később a szlovák tévében is: a magyarországi szlovákok nem engedik, hogy eszközként használják fel őket más nemzeti kisebbségek ellen, a szlovákiai magyarok hátrányos megkülönböztetése esetén készek melléjük állni... iséső éjjel, a Wilson pályaudvaron. Nemigen l\ volt időm a napközben történteken elmélkedni, egy magát öreg cserkésznek nevező úriember háromszor zavart körbe a néhány hektárnyi alapterületű állomáson, mondván, támogassam már mozgalmukat egy sör árával. Erre, szigorúan humánus megfontolásokból - az illető tökrészeg volt - nem mutattam túl sok hajlandóságot. Épp a negyedik körnek veselkedtem (veselkedtünk) volna neki, amikor a megafon harsányan jelezte: itt a vonatom. A fülkében a reggeli repülőgép és az alattam döcögő szerelvény közti félelmetes hasonlóságon tűnődve aludtam el. Valahol Brünn és Pozsony közöt

t- KLUKA JÓZSEF