Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-04 / 79. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA ÚJSZOi IRODALMUNK JÉGKORSZAKA (...) Az elmúlt évben végzett munkánk egyik fontos meghatározója volt, hogy rendre szóvá tettük azokat a szélsőségeket, melyeknek a politikai és közéletben tanúi lehettünk. Elvetettük azt az elvet, mely az írók és irodalom „függetlenségére" esküszik. Tettük ezt azért, mert bár politikai pártok programjához nem kötődünk, s a pártharcokba nem kívánunk beavatkozni, a homo morális elkötelezettsége azonban eleve arra sarkallt bennünket, hogy ne hallgassunk akkor, amikor kisebbségi életünk sorskérdéseiről van szó. Azt kell mortbanunk, gyakran meglehetősen magányosnak éreztük magunkat. Sem a magyar újságírók szervezete, sem a Csemadok illetékesei nem vállalták a párbeszédet, az ellenvéleményt. A Matica slovenská egyes képviselőinek gátlástalansága és a nyelvtörvény komédiájában résztvevők harsánysága és elfogultsága csüggesztő és megalázó volt. Ennek ellenére nem mondtunk le a reményről, hogy Európa és az európai normák felé haladni hovatovább Szlovákiában is - kötelesség lesz. Most, amikor tagságunk előtt állunk és számot vetünk tevékenységünkről, feltételezzük, hogy megbocsátják nekünk ezt a magatartást, bármennyire is ellentétes azzal a nézettel, mely a „politikát" a pártok tevékenységéhez sorolja, s az irodalmi élettől idegennek tekinti. Nagyon szívesen egyetértenénk ez utóbbi véleménnyel, ha nem éreznénk felelősséget a több százezer magyarért, akiknek bátorításra, közösségi szolidaritásra van szüksége ahhoz, hogy napjaink szélsőségei között eligazodhassanak. Nem az elavult nemzetfelfogás nevében szólunk, nem az öblös és toroköblögetö nacionalizmus szólamai foglalkoztatnak bennünket, hanem az európaibb és hitelesebb nemzetfelfogás érdekei mellett állunk, melyet diszkrimináció nélkül minden nép és nemzet a magáénak vallhat. Ez a nemzetfelfogás a demokráciákban alakult ki, nem azonos a nemzetállammal, de győzelme ós megtisztulása a feltétele annak, hogy az állam a szuverén egyén képviselője legyen. Azaz, a nemzeti érdekek elfogult védelme helyett az állampolgár érdekeinek védelmével biztosítéka lehessen mindenfajta emberi, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális szabadságjogok érvényesítésének. Az a tény, hogy föjlődésünk fő irányát az európai egység gondolata uralja, kétségtelenül hatásos integráló tényező lehet nálunk is, ahol a „nemzetálmok" még a pártideológiák bölcsőiben ringanak. A másik irány, mely a régiók összefogását sürgeti, feltehetően nemcsak a sorsközösség felismerésében segítheti Közép-Európa népeit, hanem a nacionalizmusok, a „mélymagyar" és „hejszlovák" nemzeti elfogultságok kiszűrésében is. A jövőnek ez a nemzeteszméje egyértelműen polgári (sőt: világpolgári), feltehetően azonban kevésbé kell tőle félteni a nemzeti identitást, mivel a polgári társadalom emberjogi eszméire, emberek és közösségek autonómiájára, a kiteljesedő szabadságjogok kis és nagy közösségei szövetségére épít. Az elmúlt év eseményeit figyelve, nehezen tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy íróink jelentős része jókora bizonytalansággal és tartózkodóan szemlélte az eseményeket. Nem a látszategységet kifogásoljuk, s nem is atomizálódást bíráljuk. Egy pluralista társadalomban az alkalmi szövetségek és az egyéni különállás, külön utak, magától értetődőek. Ha azonban arra gondolunk, hogy a nemzeteszme korszerű változatának képviselői között nem politikusok jutnak az eszünkbe, hanem írók és tudósok (Ady, Bartók, Jászi Oszkár, Illyés Gyula, József Attila, Karácsony Sándor, Bibó István stb.), akkor talán ösztönzést is kaphatunk a bátorságra, és felmentést az elmarasztalás alól, hogy a nemzet egyetemes létérdeke jegyében nem szűnünk meg munkálkodni. Nem lehet érdektelen számunkra kultúránk, irodalmunk további sorsa. Az elmúlt évben a Madách Kiadó sikeres évet zárt, 47 müvet jelentetett meg, ebből 6 szlovák, 9 cseh, és egy világirodalmi művet. Gazdasági eredményei is jelentősnek ígérkeztek. Mára. azonban a kiadó fizetésképtelenné vált, könyvei terjesztését a Slovenská kniha könyvterjesztő két kerületben nem vállalja, mivel a raktárkészlet telítettsége és a fizetésképtelenség egyszerre a csőd szélére juttatta a terjesztőt. Az a tény, hogy az idei év kilátásai eleve bizonytalanok, mindössze 25-30 mű kiadásával számolnak, eleve felveti könyvkiadásunk gondjait, s egyben a nagy kérdést is, melyet Dobos László tett fel az Új Szó hasábjain: „Lesz-e erőnk az épüléshez?" Aligha vitás persze, hogy magának a kiadónak is sürgősen keresnie kellene az új helyzethez való rugalmas igazodás elemi feltételeit. A piacgazdaság mechanizmusa kegyetlen, lehetőségeink kilátástalanok, az anyagi önállóság és a kisebbségi kultúra önfenntartó ereje szinte képtelenség, hisz a piacgazdaság bizonytalan lépései nem teremtették meg az új mecénások kialakulásának feltételeit, azt a gyakorlatot, amikor az adóterheket a kultúra támogatására lehet fordítani. Ebben a helyzetben szinte félelmetes a kérdés, lesz-e erőnk a megújuláshoz. Félelmetes azért is, hisz kisebbségi kultúránkban hiányzik az az önszervező funkció, egyes képviselőiben pedig a szándék, mely túllát a „szekértáborok" érdekein. Úgy véljük, a „kalapozás" kényszerű és megalázó állapota helyett a magyar kultúra egészét szolgáló alapítvány megteremtésére van szükség. Az a tény, hogy a szemünk előtt múlt ki egy jobb sorsra érdemes hetilap (Nő), s az ifjúsági lapok egy része is bizonytalan helyzetbe került, továbbá, hogy hiányzik a sajtórendszer megújításának igénye, ez politikai gondolkodásunk, közhasznú tevékenységünk nyomorára is rávilágít. Nem vigasztalhat ugyanis bennünket, hogy lapjaink egy része (nyomdai kivitelezésében) a vidéki lapok szintjének sem felel meg (Heti Ifi, Hét). Mulasztásaink közé tartozik az is, hogy a mai napig nem került sor olyan megállapodásra, mely a Hét és a Nő egyesítéséből próbált volna korszerű, igényes családi lapot teremteni. Mert nem pártlapokra van szükség, mégha Csehszlovákiában ez is a gyakorlat, hanem színvonalas, független sajtótermékekre, melyek a sajátos emberi értékeket is védeni tudják. Bár a könyvkiadás terén ma már öt vagy hat kiadóról beszélhetünk, irodalmi életünk szempontjából eddig még nem leptek meg bennünket terveikkel, szándékaikkal. Természetesnek tartjuk, hogy a vállalkozások korában a könyv- és lapkiadás is csábító üzlet lehet, megítélésünk szerint azonban sürgősen tenni kell annak érdekében, hogy a Madách felvállalhassa kisebbségi kultúránk java termésének kiadását, s ehhez a szükséges állami támogatást is megkapja. Mert a kultúra, így a kisebbségi kultúra sem élhet meg állami támogatás nélkül. A múlt tapasztalata - a két világháború közötti időszakra gondolunk -, amikor a politikai pártok és kulturális szervezetek tevékenységét Magyarországról pénzelték, ma már elképzelhetetlen, s óhatatlanul az irredentizmus gyanúját kelthetné. Nem is beszélve arról, hogy a Magyar Köztársaság eleve elzárkózik ettől a megoldástól. Abban viszont szerepet kellene vállalnia, hogy Magyarországon kiadott könyvek és folyóiratok elviselhető áron kerüljenek el a határon túl élő kisebbségekhez, különben csak azokat a szellemi falakat emeljük, melyek a berlini falnál is megalázóbb szerepet tölthetnek be. Egy kisebbséget zárnak el ugyanis a nemzeti kultúrától, mely megtartója és fenntartója az élniakarásnak. (...) Két évvel ezelőtt vetettük fel a kisebbségi tudományos intézet létrehozásának szükségességét. A szándék a mai napig csak szándék maradt, mert az oktatásügyi szervek illetékesei még a minimális programot sem fogadták el, a Komenský Egyetem magyar tanszékének keretében létesítendő részleg felállításában is tehetetlenek voltak. Ezért ezt a kérdést újra napirendre kívánjuk tűzni, s javaslatunkkal a Szlovák Nemzeti Tanácshoz és a köztársasági elnökhöz akarunk fordulni, hogy az átszervezés alatt levő szlovák tudományos élet rendszerébe próbálják beilleszteni a mi igényeinket is. Nem a „vérmes remények" hajtanak bennünket, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeinkről akkor sem mondhatunk le, ha az érdekek érvényesítésében továbbra is a nemzeti szempontok játsszák a döntő szerepet. Másodrendűségünket bizonyítanánk azzal, ha ezt a szempontot szentnek és sérthetetlennek tekintenénk. Rózsaszínű álmaink és illúzióink között említsük meg azt is, többet kell tennünk íróink alkotásainak népszerűsítése érdekében. Ebben a sajtó lehetne segítségünkre, köztük az Irodalmi Szemle, melynek alapvető kötelessége az eredeti irodalom gondozása, számbavétele. Napilapjaink és hetilapjaink szerkesztőinek jószándékára is apellálunk, még akkor is, ha a „rovatokkal" benépesült lapszámokban nehezen találják meg az irodalomkritika helyét. Keresni azonban mindenképpen kellene. (...) Tudom, kazlat lehetne rakni az ilyen és hasonló fejtegetésekből, melyek az elmúlt hónapokban az emberekből kikívánkoztak, mert kikényszer ítették őket. Nem a védekező reflexek hibás működéséről vagy a túlzott érzékenységről van szó, hanem - és ezt meggyőződéssel valljuk - az írástudók felelősségének tudatosításáról. Ezt legjobban kétségtelenül a művek bizonyíthatják, melyekből napjainkban jócskán hiány van. Azonban a magatartás ténye, a kiállás bátorsága is szükségeltetik akkor, amikor a demokrácia legalapvetőbb érdekeit kérdőjelezik meg azok, akik a politikában csak hatalmat, nemzeti hegemóniát vagy uralkodási vágyuk érvényesítését látják. Az a Templom, melynek megépítéséről Ady álmodott, s Németh László jóslatában is a „hiánylistán" szerepelt, annak építéséhez - ahogy Illyés Gyula írta - nem kőhordásra van szükség, hanem a hitre és hűségre. Csak így érhetjük el, hogy a megálmodott közös égbolt alá odaférjenek a Duna menti népek. Távol áll tőlünk, hogy a csehszlovákiai magyar írók szerepét túlértékeljük, a sorsközösség tudatosításában azonban Illyés Gyulával együtt valljuk, hogy: „Kicsi ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek, de rendelőnk, úgy tetszik, mégiscsak a hatalmas emberiség". Ez adhat erőt az újabb művekhez, a mindig tovább! kényszerű felismeréséhez. Sükösd Mihály kifejezésével élve, irodalmunk mostani „jégkorszaka" - bízzunk benne - átmeneti jelenség, a változás és változtatás kellemetlen velejárója. Bíznunk kell azonban abban, hogy nem létezhet Európában olyan ország, mely mellőzni képes a szellemi műhelyeket. Eljön az idő, amikor a horroriszonyatot, meztelenséget és pornográfiát felváltja újra az irodalmi értékek iránti igény. Az író addig is küszködik a reménytelenséggel, új művek írásába kezd, hogy a „jégkorszak" után is legyen mit kiadni, legyen mit az olvasó asztalára tenni. FÓNOD ZOLTÁN * Elhangzott a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának 1991. március 22-én megtartott közgyűlésén. AZ ÖNKORMÁNYZATOKON MÚLIK HELYI MEGOLDÁS - KÜLÖN MAGYAR NYELVŰ HELYSÉGTÁBLA Ismeretes, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 428/1990 Tt. számú, a hivatalos nyelvről szóló törvénye, valamint a Szlovák Köztársaság területi és államigazgatási beosztásáról szóló 517/1990 Tt. számú törvénye úgy rendelkezik, hogy a magyar és vegyes lakosságú területeken a községek, városok, városrészek, az utcák, terek, közterületek nevét és egyéb földrajzi neveket a hivatalos nyelven, azaz szlovákul tüntetik fel. Ezt erősítette meg a napokban Ladislav Pittner, a Szlovák Köztársaság belügyminisztere is. A Belügyminisztérium utasítást adott a járási hivataloknak, hogy a községek, városok és a városrészek tájékoztató tábláinak helyes elkészítésével kapcsolatban tegyék meg a szükséges intézkedéseket, kezdjék meg a kétnyelvű feliratok és helységtáblák lecserélését. Ennek a törekvésnek, amely a kisebbség nyelvét semmibe veszi, nagyon negatív visszhangja van a Dunaszerdahelyi járásban. Sokasodnak az aggodalmak, az önkormányzatok többsége nem ért egyet a belügyminiszter álláspontjával. Az alkotmánylevél 3. fejezetének, 24. és 25. cikkelye kimondja, hogy „senkinek sem lehet kárára hovatartozása bármely nemzetiségi vagy etnikai kisebbséghez; szavatolt a nemzetiségi vagy etnikai kisebbséghez tartozó polgárok sokoldalú fejlődése, főleg joguk a kisebbség más tagjaival együtt fejleszteni kultúrájukat, anyanyelvükön terjeszteni és befogadni az információkat." Az Alkotmánylevél 1. fejezete, 2. cikkelyének 3. bekezdése egyértelműen leszögezi, hogy „mindent szabad, amit a törvény nem tilt és senkit sem szabad kényszeríteni arra, amit a törvény nem ír elő". így a nyelvtörvény paragrafusa sem tiltja tételesen a kétnyelvű feliratok használatát a kisebbség nyelvén. Az áldatlan, ellentmondásos helyzetben kerestük fel Szomolai Ernő mérnököt, a Járási Közúti Igazgatóság igazgatóját és helyettesét, Nagy Tibor mérnököt, akiktől a kétnyelvű feliratok és táblák további sorsa felől érdeklődtem. Elmondták: a belügyminiszteri rendelet végrehajtása elkerülhetetlen. Ellenkező esetben az említett feladatokért felelős konkrét személyekkel szemben az állam kényszerítő eszközöket, vagyis a szabálysértésekről szóló 372/90 Tt. számú törvény vonatkozó meghatározásait alkalmazhatja. A rendelet értelmében március 25-től intenzív erőbedobással láttak hozzá a kétnyelvű táblák lecseréléséhez. A járás 60 községében és városában június 30-ig összesen 635 helységtáblát cserélnek ki. Az utcaneveket illetően a községi, városi hivatalok tanácsai döntenek, de a belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva itt is a hivatalos nyelvet tekinti az irányadónak. A Dunaszerdahelyi járás magyar ajkú lakosságát aggasztja a nyelvtörvény egyoldalúsága, egyre rosszabbodnak a kisebbségi lét feltételei, megkérdőjelezik azokat a szerény jogokat is, amelyeket a kommunista rendszer biztosított az elmúlt negyven'évben. Éppen ezért a Járási Közúti Igazgatóság respektálni kívánja a községi és városi hivatalok gyarapodó észrevételeit, jogos kérelmeit, melyekből kicseng, az alkotmánytörvényben foglalt jogokat nem csorbíthatja sem alacsonyabbrendű jogszabály, sem miniszteri rendelet. Ezért a kérelmek sorrendjének megfelelően úgy döntöttek: azokban a falvakban, ahol kérvényezik a kétnyelvű táblák elhelyezését, ott az eddigitől eltérő módszerrel, de megoldják a problémát. A település magyar nyelvű megnevezése nem lehet ugyanazon a táblán és táblaszáron. Ezért külön táblaszárakat és táblákat rendeltek és rendelnek, hogy a kétnyelvű táblák lecserélését követően a kérelmek sorrendjéhez igazodva minden településre eljuttathassák a magyar nyelvű helységtáblát, amit külön táblaszáron helyeznek el. Ezt azonban az önkormányzatoknak kérni kell, s eddig egyetlen település, Sárrét kért csupán szlovák nyelvű jelzőtáblát. A Járási Közúti Igazgatóságon az a véleményük, ha a külön száron elhelyezett, hivatalos nyelven feltüntetett jelzőtábla nincs megkárosítva, kihágás nem történt. Ezt miért nem követhetné néhány méterrel odébb a kisebbség nyelvén elhelyezett tábla, úgy mint azt teszik a Magyarországon élő kisebbségek esetében. KRASCSENICS GÉZA 1991. ÁPRILIS 4. LAPSZELEN VAGÁNYOK IDEJE? Húsvét előtt egy jóhírú gimnáziumról láttam riportfilmet a pozsonyi televízióban. Amint ilyenkor szokás, az iskola egykori, már híressé vált tanulói is megszólaltak, felelevenítve hajdani diákélményeiket. A történeteikből kiderült, hogy nekik bizony eszük ágában sem volt tanulni; jópofáskodva pedig még hozzáfűzték: kedvenc tantárgyuk a magaviselet volt és jobbára csak azért jártak a gimnáziumba, mert jól működött - például - a sportkör... A nem éppen nyúlszívű riporternő - szintén a szóbanforgó iskola egykori tanulója - tett ugyan néhány kísérletet, hogy elmondja: ő igenis, jó tanuló volt, ám ez az öregdiákok között senkit sem érdekelt. Egy másik hajdani jó diáknak sem valamelyik tanára vagy annak életre szóló tanácsa jelent(ett) életre szóló élményt, hanem - mint mondta - az előtte ülő társának torzonborz frizurája hagyott benne mély nyomot. Summa summárum: elégtelenből jeles! - mondaná e helyzetben Karinthy. A tanulástól egyébként is enyhén irtózó ifjúság elé e műsor újfent faramuci példaképet állított, elvégre a szóban forgó program lényege az volt: ne nagyon tanuljatok, mi is csak tanulgattunk és lám, élünk-virulunk mindmáig! Ennek tudatában tulajdonképpen nem is csodálkoztam, amikor nemrég egy elsős gimnazista azt magyarázta nekem, hogy kezdi szégyelleni, amiért tanulni szeret és jó lett a félévi bizonyítványa. Sőt! Szakkörökbe jár, tisztelettel beszél a tanárairól - de keserűen tapasztalja, hogy az osztály lassan elfordul tőle. O egyre magányosabb lesz, mert társainak vonzalma sokkal nagyobb á rossz tanulók, a vagányok, a csakazértsem-típusúak iránt. Azok iránt, akik azzal kérkednek, hogy nem tanulnak; akik azzal szórakoztatják az osztályt, hogy gúnyolják a tanárokat... Szó ami szó, különösebben nem lepődöm meg mindezen, de azért meditálni mindenképpen érdemes ezen. Eközben eszembe jut egyik ismerősöm. A minap azt mondta, hogy ő már ott tart, hogy a kollégái előtt mentegetődzik, amiért becsülettel dolgozik a munkahelyén. És elhallgatja azt is, hogy szereti a munkáját, hogy szeret megdolgozni a fizetéséért, mert már élőre tudja a választ: ez neked fizetés?! Ugyanakkor azt sem meri mondani, hogy ő így érzi jól magát, mert ez is csak ok a gúnyolódásra. Arra hivatkozik tehát, hogy kell a pénz, a soványka prémium, amit pluszként kap. Nos, akaratlanul is fölvetődik a kérdés: rendben van ez így? Rendben van az, hogy gyereknek is, felnőttnek is már-már mentegetődznie kell, amiért ereje és képessége szerint tisztességesen teljesít? Félreértés ne essék: nem a stréberség, nem is a mindenkin átgázoló karrieristák mellett török lándzsát. De vajon rendben van az, hogy „szocialista országépítés" egyik áldatlan örökségeként szégyellni kell a szorgalmat? Hogy a szocialista egyenlősdi révén éppen a negatív lett a pozitív? Nem titok, hogy az ilyen-olyan társaságokban sokan és sokszor kérkednek azzal: továbbra is ki hogyan lógja el a munkaidejét, hogyan veri át a másikat, hogyan csapja be az ügyfelét vagy a főnökét; ki milyen szabálytalan vagy egyenesen sötét úton könyökölte ki magának ezt meg azt. Ami hajdanán titkolnivaló, mostanában erény. Mindez azt jelzi, hogy felborult a szüleink, a nagyszüleink korában divatos, egészséges, természetes értékrend; hogy a szocialista frázisok kiölték belőlünk azt, amit etikának nevezünk. Ráadásul, sokakból - úgy látszik - a tartás is kiveszett. És mert rendszerváltás önnönmagában nem csodaszer, nem lesz egyszerű elérni, hogy ne a negatívum legyen a pozitív példa. Bár ki tudja! Ugyanis ilyen szempontból bíztató jelnek tartom, hogy egyesek a zsebükben felmondólevéllel járnak-kelnek. Ha majd újra munkához jutnak, talán már kevésbé fogják szégyellni a munkát. Azt, hogy dolgoznak. Pontosabban: hogy dolgozhatnak. MIKLÓSI PÉTER