Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-04 / 79. szám, csütörtök

7 KULTÚRA 1991. ÁPRILIS 4. A ^^ a történelmi pillanat, amelyben Borsody / István könyve, a Magyar—szlovák kiegyezés a progresszív kiadványairól ismert budapesti kiadó, az Officina új sorozatát (,Magyarország új hangja címmel) megnyitotta — a lehető legkedvezőtlenebb volt a téma objektív tárgyalásához. 1945 októberét mutatta a naptár, s talán ma már jelezni sem szükséges: a szlovákiai magyarság akkor a fizikai megszüntetés veszélyével kellett, .hogy szembnézzen; a két állam kapcsolatait — a békeszerződési tárgyalások szoifiorú előjátékaként — jéghideg ellenségeskedés jellemezte. Magyarország azt Kívánta bizonyítani a világnak, hogy megszűleBorsody István a mára már többé-kevésbé ismert, de munkájának megjelenése idején a magyarországi olvasó számára szinte teljesen ismeretlen, kapcsolattörténeti tényeket a magyar, a cseh és a szlovák szakirodalom alapján ismerteti. Következtetése szerint a magyar politika egyik legfontosabb mulasztása az volt, hogy a szlovákságot nem akarta önálló nemzetként elismerni, viszont a cseh politika tudatosan manipulált mind a kialakuló szlovák nemzeti tudat zavaraival, mind a magyar u/alkodó körök tényleges bűneivel. 1918-ban — fejtegette Borsody —, a polgári forradalom után pedig történelmi mulasztás történt, amikor a cseh polgári demokrácia nem segítette Károlyiékat, s ezzel objektíve Horthyék haEGY KASSZANDRA-TÖRTÉNÉSZ ELFELEJTETT KÖNYV 1945-BŐL A MAGYAR-SZLOVÁK KIEGYEZÉSRŐL tett a demokrácia, amit — sajnos — senki el nem hitt, Csehszlovákia pedig valami olyasmit állított, hogy Magyarországon a feudális restauráció veszélye továbbra is fennáll, ami nem volt teljesen alap nélküli vád 1945-ben. Fábry Zoltán ekkor készült A vádlott megszólal megfogalmazására. Mégis azt kell mondanunk: soha ennyire szükség nem volt erre a könyvre, mint 1945 őszén. Igaza volt a szerzőnek: „Nem tévesztettük szem elöl, hogy most olyan történelmi időket élünk, amikor új rend születik, amely hosszú időre szabja meg népeinek egymáshoz való viszonyát. " VÁLLALNI A KOMPROMISSZUMOT És. Borsody István, aki nemzetiségek-lakta vidékekről származott, tudta, hogy ki kell mondania: „B/rálat van ebben a könyvben. Önbírálat és mások bírálata. Ezt kellett tennünk, hogy erőnkhöz mérten az igazságot kutathassuk. Népeink vitájában elfogultság nélkül senki nem állíthatja, hogy neki van igaza. A magyar, szlovák és cseh nép között keletkezett, immár több mint százéves perben egyik félnek sincs egészen igaza. Éppen ezért egymáshoz való viszonyunk igazságos rendezése is csak olyan lehetne, amely egyik felet sem elégíthetné ki teljesen. Am ez a közös elégedetlenség, más szóval: kompromiszszum lehetne talán egyedüli kiindulópontja az egykor bekövetkező megnyugvásnak." Borsody egyébként okkal vélte személyét alkalmasnak a kompromisszum keresésére. Hiszen az első bécsi döntés után Szekfü Gyula folyóiratában, a Magyar Szemlében tett közzé tárgyilagos tanulmányt a szlovákiai magyarságról. Az az írása pedig egészen példa nélkül való volt, amely az Illyés Gyula-szerkesztette Magyar Csillagban, 1943ban látott napvilágot: ebben a volt csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodža 1942-ben, az Egyesült Államokban megjelentetett a dunai népek konföderációját tervező művét ismertette — pozitívan! Gondoljuk csak el: az USA és Magyarország hadban álltak, Csehszlovákia ugyan hivatalosan nem létezett, de az emigráns cseh politika a reakciós magyar sajtó állandó támadásainak volt a célpontja, s akkor egy ifjú történész bátran kiáll Hodža terve mellett, amelynek lényege az volt, hogy semlegesítse Benešnek a háború utáni rendezésre vonatkozó elképzeléseit. Könyve azonban gyakorlatilag visszhangtalan marad. Nemcsak a kortársak nem vették észre igazán, de a tudományos irodalom sem jegyezte ezt a művet jelentőségének megfelelően. Igaz, ebben közrejátszhatott az a tény, hogy Borsody, aki igazában Jászi Oszkár tanítványának vallotta magát, hamarosan emigrál és az Egyesült Államokban lett egyetemi tanár, tehát neve, munkássága egyaránt többnyire kiátkozás alá esett. Lássuk tehát ezt a méltatlanul elfelejtett könyvet... talomrakerülését gyorsította. Es az első köztársaság roppant leleményességgel használta ki Horthyék soviniszta politikájának minden veszedelmes bűnét, Horthyék teljes értetlenségét a XX. századi Európa iránt. „Míg az egyik oldalon a csehek ostorozták hibáinkat, addig a másik oldalon mindent el is követtek, hogy hibáinkhoz hűek maradjunk". — írta Borsody. Borsody figyelmének középpontjában, természetesen, a nemzetiségi kérdés áll. Egyetlen pillanatig sem mentegeti a régi Magyarország vétkeit az erőszakos magyarosítási törekvésekben. Azt is megállapítja, hogy a két világháború között a csehszlovákiai magyarság összehasonlíthatatlanul több jogot élvezett, mint a magyarországi szlovákság, melynek helyzetét „nem annyira a jog, mint inkább a szokás szabta meg". Viszont keményen és határozottan leszögezi: „Soha a szlovákoknak olyan elnyomásban nem volt részük Magyarországon, mint a magyaroknak Csehszlovákiában az 1945-ös fordulat után." Borsody István az etnikai határokért szállt síkra, s ebben a vonatkozásban védi az első bécsi döntés több intézkedését. Más kérdés, hogy mindazokat a politikai feltételeket és következményeket, amelyek az első bécsi döntés jellegét végső soron meghatározták — elutasítja. Nem hibátlan mű a Magyar— szlovák kiegyezés. Ám megjelenése után idestova egy fél évszázaddal sem mondhatjuk, hogy idejétmúlt, vagy még kevésbé, hogy fölösleges lenne. A szerző tévedései nyilvánvalóak, de ugyanennyire nyilvánvaló maga a szándék: a demokrácia közege határozza meg a két nép érintkezését. A FÖDERÁCIÓ ESÉLYEI Ugyanakkor érdemes ezen a ponton tovább pillantani Borsodynak ennél a könyvénél, hiszen nemcsak 1945-ben nyilatkozott ő ezekről a problémákról, hanem később is. Például feltétlenül érdemes elgondolkoznunk ezen a megállapításán: „A Magyarország és szomszédai közt fennálló ellentéték mély gyökereire vall, hogy a magyarság helyzete a Duna-völgyében a kisantant eltűnése után is változatlanul kedvezőtlen maradt. Tiso Szlovákiája, Antonescu Romániája és Páve lies Horvátországa ugyanúgy találkozik a magyarellenes politika frontján, mint régen a kisantant ál•lamai. S Németország, a Duna-völgye korláttan ura a divide et impera elvei szerint szívesen látja a kis népek torzsalkodását..." Ekként írt Borsody 1945-ben az 1945 előtti állapotokról. 1975-ben, Jászi Oszkár születésének századik évfordulójára megjelentetett esszéjében, a müncheni Új Látóhatár így vélekedett: „Mint Jászi követői a federalista szemlélethez hívek maradunk. De a dunai bölcsességben, ami az eszmét megvalósíthatná, már kevésbé hiszünk. Nem az országok jelenléte miatt. Mert ugyan mit is tehetnének az oroszok öt dunai ország »egy erős akarata« ellen, ha egy szép napon Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Bulgária kijelentenék: népeinket egyenrangú nemzeteknek ismerjük el; hiszünk az emberi jogok egyenlőségében; s hogy mindörökre véget vessünk minden nemzeti elnyomásnak, megteremtjük az Európai Szocialista Köztársaságok Szövetségét? Az ilyen federalista összefogást megvalósító dunai bölcsességben azért kételkedünk, mert a nacionalista - ellentétek lankadásának igazán bíztató jelét a Duna-medencében sehol sem tudjuk felfedezni..." És 11 esztendővel később, 1986ban, ugyancsak a müncheni Új Látóhatár oldalain, nyugtazva a térség országainak politikai változásait. megintcsak nem hallgathat kételyeiről: „Lassan születik másik reménységünk is: a z európai népek közössége, amit Nyugaton Európa »európaizálásának« szokás nevezni. De hitünket az európai egységben a születés lassúsága nem rendítheti meg. Ennél a pontnál jól esne szabadjára bocsátani dunai federalista fantáziánkat is. De nem tehetjük, mert nem hiss'zük, hogy a dunai népek, mégha visszanyernék is függetlenségüket, saját erejükből képesek lennének a dunai föderációt megvalósítani. Inkább hiszünk abban, hogy egyszer majd Európa túlhaladja a mai nyugat—keleti hatalmi egyensúly korát. És ugyanúgy, ahogy a múltban a nemzeti állam nyugati eszméje, idővel elér hozzánk is az európai közösség nyugati vonzereje..." A HISTÓRIA JÓZANSÁGA Kasszandrai szavak. Igaz az 1945-ös megállapítás ugyanúgy, mint az 1975-ös, s az sem kétséges, hogy az 1986-os elemzés óvatos optimizmusát az idő igazolta. Nem csekély elégtétel ez egy történész számára. ^^ ámunkra, olvasói szá^^ mára pedig annak a l— ténynek kellene figyelmeztető erejűnek lennie, hogy Borsody István sohasem akarta a jelen problémáit a múlt példatárával megoldani. Számára a fejlődés egyik modelljét jelentette a múlt pontos felmérése, amelyből bizonyos logikával következtetni lehetett a jelen esélyeire. S talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy Borsody a kölcsönös egymásrautaltság történelmi adottságában kétféle fejlődési lehetőséget lát. Az egyik — kényszerpálya. Tehát az együttélő népek inkább önnön tehetetlenségüket veszik észre, ezért dühödt, ön- és közösségromboló indulattal nem az egymásrautaltság tényezőjét erősítenék, hanem nemzeti szuverenitásukat — a másik kárára biztosítanák. A másik esély az lenne, hogy a históriát annak tekintsük, ami valójában: tudománynak és mementónak. Fejlődési lehetőségeinket pedig — éppen a függetlenség birtokában — úgy határozzuk meg, amelyben az egymásrautaltság nem kényszer, hanem az egyetlen problémamegoldási eszköz. Hiszen ne feledjük: a függetlenség roppant viszonylagos fogalom ezeken a tájakon, s igazán már több száz esztendeje nem is érvényesülhetett. Olykor politikai, olykor gazdasági tényezők miatt, a legtöbbször pedig e két tényező együttes hatására. A függetlenség, vagy a függetlenség látszata ezért mámoros állapotba hozhat népeket, s reális esélyeiket ezért nem reálisan mérhetik fel. Borsody István történelmünk egyik nagy fordulópontján arra tett sikeres kísérletet, hogy a közös cselekvés módozatait tisztázza — a kudarcokra figyelmeztetve. Ezért érdemes figyelmünkre az a bizonyos régi-régi könyv, amelynek 160 oldala esetleg megérdemelné az újrakiadást is. E. FEHÉR PÁL KAPUT NYITOTT A KAPU MÖGÖTTI SZÍNHÁZ A prágai metró Mustek megállójánál levő aluljáróban nemrégiben megszaporodtak az eligazító feliratok. Az egyik kijárat mellett a kivilágított táblán a Divadlo za branou II. felirat olvasható. Nem hiszem, hogy a mai nemzedék érti vagy tudja, miért van ott a római kettes. Amikor néhány héttel ezelőtt megláttam a táblát, megdobogtatta a szívemet. Valósággá vált számomra, hogy visszavonhatatlanul ismét kinyitotta kapuit Otomar Krejča színháza, a hatvanas évek közepének egyik legragyogóbb szellemi műhelye. Nem volt egyszerű az akkori indulás és a mostani feltámadás sem. Otomar Krejča a nagy színházi rendezők közé tartozik. Olyan egyéniség, akinek előadásai eseményszámba mennek. A közel egy évtizedig tartó nemzeti színházbeli működése alatt nem tudta elképzeléseit, alkotó fantáziáját úgy érvényesíteni, a repertoárt úgy befolyásolni, ahogyan szerette volna, de megpróbálta a szinte lehetetlent. Az országban elsőként saját, független színházat alapított, amelyet Divadlo za branou névre keresztelt. Nagy szenzáció volt ez akkoriban, azonban a színház nem ennek köszönhette hírnevét. Azzal a néhány emberrel, akiket kiválasztott és maga köré gyűjtött, felejthetetlen előadásokat produkált; a legemlékezetesebbek a Csehov-drámák voltak. Az együttesnek kis létszámú törzsgárdája volt, a többi színészt csak egy-egy darabra szerződtette. Igy sikerült az adott szerep megformálására mindig a legalkalmasabbat kiválasztania és nem kényszerült fölösleges embereket foglalkoztatni. A legtöbb színházban még ma sem ez az uralkodó forma, bár az első fecskék már megjelentek, közöttük persze Krejča „kettes" színháza is. Az első színház dicsősége sajnos nem tartott, nem tarthatott sokáig; a normalizáció nem tűrte meg. Átlagos színvonal a gyárakban, a tudományban, a művészetben — ez kellett a rendszernek. És mi történt a törzsgárdával? Miután a színházat bezárták, Krejča itthon nem folytathatta munkáját, külföldi meghívásokat fogadott el és vendégrendezőként aratta sikereit. Karel Kraus dramaturgot és Josef Topot drámaírót teljes hallgatásra ítélték. A két színész közül Jan Tnska emigrált, ő azon ritka tehetségek közétartozik, akik úgy megtanultak angolul, hogy az Egyesült Államokban is elismert színészként dolgozik. Marie Tomašová eltűnt a világot jelentő deszkákról, szerződést nem kaphatott. Jarmila Glancovával — Krejča rendező-asszisztensével együtt — néha a Lýra Pragensis foglalkoztatta. A színházat akkor a Nemzeti Színház egyik társulata, a Laterna magica kapta meg, és azóta is ott működik. Miután a város szívében levő, nagy sikereket arató, a külföldiek számára is élvezhető, főként nekik játszó színházról volt szó, nehezen született meg a döntés: lehetővé kell tenni, hogy Krejča a régi helyen, a régi falak között újítsa föl a ma már legendás színházát. Kisebb-nagyobb huzavona után a Laterna kiköltözött, és január közepén Krejča legkedvesebb szerzőjének, Csehovnak a Cseresznyéskertjével nyitotta meg színházát. A műsort olvasva örömmel fedezem fel a régi neveket, élén Maria Tomašovával, és persze az újakat is, más színházból átszerződöttekét, vagy egészen ismeretlen fiatalokét. Pályázat útján kerültek ide, és mindenki határidős szerződést kapott. „Rendezésem egyre inkább a darab lehető legmélyebb és legteljesebb olvasatára törekszik. A drámát igyekszem belülről megismerni, és teljes igazságában megragadni. A szöveg törvény, nem teszek hozzá és nem magyarázok bele" — írta Krejča a műsorfüzetben, szinte használati utasításként, hogy a néző megértse rendezői felfogását. Az elvárás az előadással szemben igen nagy volt, talán a kelleténél nagyobb. Csakhogy e feszített légkörű időkben, amikor drámák sorozatának naponta vagyunk élő tanúi, Csehov idegennek tűnik. Nem tudjuk átvenni az ő életszemléletét, azonosulni alakjainak vergődésével, lelki tuséival. A rendező, régi szokásához híven, szabad teret hagy a színészeknek, rájuk bízza, az ő feladatuk, hogy az író gondolatait úgy tolmácsolják a nézőnek, mintha közvetlenül az író beszélgetne velünk. Nem minden szereplőnek sikerült ezt a törekvést maradéktalanul megvalósítani. Az előadás helyenként vontatott és merev. Talán, ha az alaphang vidámabb tónust üt meg, az előadás jobban kielégítette volna egy kellemes kikapcsolódást nyújtó színházi est igényeit. Persze, nem kívánok vitába szállni a rendezővel, lehet, hogy neki van igaza, és Csehovot így kell játszani. Hadd tegyem hozzá, hogy az egyszerű, nemes vonalú díszletek csehovi hangulatot árasztottak, francia díszlettervező, Guy-Claude Francois munkáját dicsérik. Jan Skalický elegáns, korhű jelmezei az alakok társadalmi hovatartozásán kívül a jellemüket is tükrözik. Prágában, de azt hiszem, országszerte is, a színházi élet válságba jutott. Teltházas előadás jóformán nem létezik. A színházak örülnek, ha a nézőtér megtelik. A Kapu Mögötti Színház művészei vállalták a kockázatot, és nemcsak régi hírnevükre alapoznak. KIS ÉVA FEDETLEN KEBLŰ MENYECSKEK NELKUL MEGJELENT A FOLKHÍRADÓ Bámulom a nemrégiben megalakult Szlovákiai Magyarok Folkórszövetségének (SZMF) Folkhíradó címen néhány napja kiadott időszaki kiadványát, s azon töprengek, mennyivel lenne kelendőbb-kapósabb, ha két-három fedetlen keblű, de — népművészeti kiadványról lévén szó — széki szoknyás menyecske kelletné bájait a címlapján. Semennyivel vagy sokkal: fene tudja. Belelapozok. Nem találok se többet, se kevesebbet, mint amit az utcai hírlapárusok standjainak portékájához képest legalábbis puritán címlap ígér — híreket, híradást: a folklórszövetség céljairól és gondjairól, időszerű információkat az idei zselizi Országos Népművészeti Fesztiválról, a budapesti Honvéd együttes tavaszi szlovákiai portyájáról. Megtudható még belőle, mit vár a folklórszövetségtől a borzovai hagyományőrző csoport, a Garam menti néptáncegyüttes és a százdi citerazenekar, mi lesz az idei, a X. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár, illetve a már zajló Budapesti Tavaszi Fesztivál részletes műsora. A felsoroltakon kívül a kiadvány tartalmazza még az idei szlovákiai folklórfesztiválok és rendezvények eseménynaptárát, az utolsó előtti oldalát pedig felkínálja a majdani olvasónak: töltse meg, ha úgy érzi, mondanivalója van. Azért csak nem hagy nyugodni a kérdés: vajon mennyivel lenne kelendőbb-kapósabb...? Semennyivel vagy sokkal: valóban fene tudja... Aki azt keresi majd benne, ami miatt a folklórszövetség minden bizonnyal kiadta, azaz naprakész és pontos információkra vágyik a népművészet berkeiből, annak aligha okoz csalódást a Péter Zsoltnál, az SZMF ügyvivő titkáránál (Csemadok, Námestie 1. mája 12, 815 57 Bratislava) beszerezhető Folkhíradó. (kajó)