Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-20 / 93. szám, szombat

PUBLICISZTIKA Í ÚJ SZÓ A 1991. ÁPRILIS 20. REFORMLESEN A

ligha akad valaki is ebben az országban, aki ne hallott volna a gazdasági reformról, ha másképp nem, hát saját bőrén tapasztalhatta, mit jelent az, amikor hátán kell cipelnie annak terheit. Mert egy ideje jócskán' kijut belőle mindegyikünknek. És egyelőre meglehetősen nyugodtan viseljük, eléggé hidegen hagynak bennünket a vésztjósló előrejelzések, mintha még mindig bíznánk a szakadék fölötti akrobatamutatvány sikerességében. De vajon hogyan ítélik meg a pillanatnyi helyzetet mindennapi. teheradagjaink adagolói, azok, akik a gazdasági reform boszorkánykonyhájában szorgoskodnak, vagy legalábbis belépési engedélyt kaptak oda? Vagyis mindhárom kormány miniszterei, a meghívott közgazdász-kutatók, vállalkozók és szakszervezeti tisztségviselők, valamint az SZNT-ben képviselt politikai pártok és mozgalmak gazdasági szakértői, akik részt vettek az e hó elején megtartott pozsonyi szemináriumon. Hosszú órákon át hallgattam őket, ismerkedtem a reformkonyha menüújdonságaival. H

a hiszik, ha nem, valamennyi felszólaló ügyesen belelopta mondandójába: márpedig ő is a radikális reform híve. Később azonban közülük sokan sajátos, gyakran a reformcsomag határ-ait alaposan túllépő megállapításokat tettek. Jozef Kučerák adta meg az alaphangot. A szlovák miniszterelnökhelyettes három hónap elteltével túl korainak tartja a gazdasági reform boncolgatását. Arra azonban már szerinte is lehet keresni a választ, hogy hol vagyunk, hova akarunk eljutni, és hogyan tesszük meg a ránk váró utat. Tán a legkönnyebb annak megválaszolása, hol is tartunk mostanában, erre úgyszólván mindenki ismeri a feleletet. Szerinte' nincs semmi természetellenes a jelenlegi gazdasági folyamatokban, lehetetlen azt elvárni, hogy a reform állandó gazdasági növekedéssel párosuljon, s ne kísérjék szociális feszültségek. Idő- és pénzigényes szerkezetváltás korába léptünk, továbbhaladásunk a reform forgatókönyvéhez igazodik. Azon belül is szembetűnő az árliberalizáció, a restriktív költségvetés és a bérszabályozás együttessége. A januárban alaposan meglódult élelmiszerárak lassú visszaesését a gazdasági reform első sikerének tartja. Kár, hogy nem fűzte hozzá: egyelőre még nem az élelmiszergyártók konkurenciaharca készteti termékeik olcsóbb kínálatára a vállalatokat, hanem annak felismerése, hogy az embereknek kevesebb pénzük jut ilyen célra, és ezért inkább leviszik az árakat, minthogy a nyakukon maradjon valami. Szerinte Szlovákia kedvezőtlenebb kiindulási helyzete idézte elő a reform szlovákiai sajátosságainak megjelenését. Ebben az országrészben többe fog kerülni az átméheti időszak és erősebb szociális megrázkódtatások jelentkeznek. N

em mindenki értett egyet ezekkel a megállapításokkai. Kučerák kormánytársai közül is jó néhányan más álláspontra helyezkedtek. Újra hallhattunk a Kereszténydemokrata Mozgalom alternatív elképzeléseiről. Érdekes módon Viliam Oberhauser miniszter nem is reformról beszélt, hanem a központilag tervezett gazdaság piacgazdaságra történő átalakításáról. És ez a folyamat már egy éve módosítanivaló. Annál is inkább, mert a reform forgatókönyve nyitott, nem aprólékosan körülhatárolt célkitűzésekre épül. A kereszténydemokraták szerint nagyon is makroszabályozást részesíti előnyben/kevesebbet foglalkozik a mikro-, vagyis a vállalati szférával. A restrikció mellett szükségesnek tartják a növekedési feltételek megteremtését is (voltaképpen ezt a reformvonalat követi most Mečiar kormányfő és a kabinet ágazati miniszterei). Szerencsétlennek tartják a restrikció és a szociális kérdések kettéválasztását, szerintük makroszinten csak a gazdaságilag önálló köztársaságokat lehet igazán jól irányítani. Mert több gyakorlati példa igazolja, hogy a hiányzó köztársasági hatáskörök fékezik az előrehaladást. Oberhauser miniszter felszólalása végén kihangsúlyozta: világosan meg kell mondani az embereknek, milyen terheket kell elviselniük, mennyi ideig tarthat ez az időszak, s mit tesz a kormány azért, hogy jobban élhessünk. Többször kimondták: már lejárt a viták időszaka, pillanatnyilag a reformért folyik a harc. Egyesek a reform radikálisabbá tétele mellett kardoskodnak, mások szociális elemeinek felerősítésével lelassítását próbálják elérni. Ebben még a szlovák kormányon belül is megoszlanak a vélemények. Éppen Mečiar kor

: mányfő nyilatkozta a napokban: nézeteivel az ágazati miniszterek értenek egyet, s ők bizony a kialakult helyzetből kiindulva keresik a további reformlépéseket, nem úgy két miniszterelnök-helyettes, aki elméleti sémákhoz igazodva igyekszik életre hívni elképzeléseit. Cseh miniszter szájából hallottuk, hogy nálunk nincs még infláció, csupán egyszeri árrobbanás történt, amely a vártnál nagyobb, ám egyre inkább a fizetőképes keresletbe ütközik. A maga nemében egyedülálló folyamat zajlik az országban, így hibáktól sem mentes. Ráadásul az állami bürokrácia is rosszul tevékenykedik. Mind szövetségi, mind köztársasági méretekhez. Tehetetlenségét gyakran nacionalista köntösbe öltöztetik. Megoldást kell találni erre a kérdésre is, az egykori NDK területén például állami hivatalnokok importálásával próbálkoznak túljutni a keletkezett vákuumon. Több összefüggésben felvetődött a kérdés: mennyire szociális a gazdaságunk? Annyira, jegyezték meg többen, hogy már szinte aszociális, vagyis közösségellenes. És rögtön hozzáfűzték: ha piacgazdaság lenne nálunk, akkor semmilyen kifogásuk nem lenne annak szociális jellege ellen. Hiszen van rá példa a világon (leggyarkabban éppen Svédországot emlegetik), ahol az ilyen modell honosodott meg. Azt meg én fűzném hozzá, az utóbbi években már Svédország is kimerülőben van: a nagy adóterhek, melyek a szociális háttér forrásai, egyre kevésbé hatnak ösztönzően az emberek teljesítményére, így fokozatos enyhítésükkel számolnak. Kérdéses, utána mennyire lehet bőkezű az állam (kassza) szociálpolitikája. És ez a kérdés nálunk is felvetődik. L

átszatra reformellenes (főként a forgatókönyvhöz ragaszkodásra gondolok) a szlovákiai közgazdászok egy csoportjának a véleménye. Számuk gyarapodni látszik. Ők az országrész gazdaságának hátrányosabb kiindulási feltételeiben látják a fokozatosan jelentkező szlovákiai nehézségek gyökereit, és azt tartanák jónak, ha a reform további lépéseinél számolnának e sajátosságokkal. Példaként a munkanélküliség állami költségvetésből még finanszírozható küszöbének eiérését hozták fel. Állítólag április első napjaiban Szlovákiában a munkát keresők száma már túllépte a százezret, és ennek megduplázódása sem kizárt. És miből fizeti ki az állam a rájuk eső munkanélküli segélyt, ha a költségvetés erre az évre csak százezer munkanélkülivel számolt? Rengeteg elmarasztalás érte a Szlovákiai Közgazdászok Független Szövetségének (NEZES) vitaanyagként közreadott állásfoglalását. Legnagyobb ellenzői szerint illúziókra épült, a harmadik út, vagyis a piac- és a központosított, direktív irányítású gazdaság megőrzésének változatát ajánlja, ami az ellenlábasok megítéléséből következtetve eleve halálra ítélt elképzelés. De hogyan vélekedik minderről Hvézdoň Kočfúch, a szövetség elnöke. Szerinte változtatni kell a gazdasági reform forgatókönyvén, mivel a megvalósítás körülményei is módosultak. Lehetségesnek tartják egy alternatív reformmenetrend kidolgozását, olyanét, amely összeférhető lenne a mostanival. Minden lépésére kettős megoldást kínálnak, ám feltételként szabják meg az eredeti reformstratégia módosítását. Olyan végkövetkeztetésre jutottak, hogy a reformnak számolnia kell a nemzeti sajátosságokkal, az új alapokra helyezett föderációnak „összehangolt kettős dallamban" kell megnyilvánulnia. Feje tetejére állították a hierarchia piramisát: legmagasabb rangra az embert helyezik, s öt kell szolgálnia minden társadalmi szinten. Egyetértenek a reform négy alapvető tartópillérével, csak azt nem értik, miért olyan hídként építik, amely csupán az egyik partról közelíthető meg és a másikról, a lakosság oldaláról egyáltalán nem. Bármennyire is emberközpontúnak festették le a független szlovákiai közgazdászok reformelképzeléseit, a jelenlevők körében nem aratott sikert. Ám a vélemények palettája ennél sokrétűbbé volt. Például Augustín Marián Húska miniszter a reform első hónapjait alkalmazkodási neurózisnak nevezte. Négy szakaszát különbözteti meg: az elsőben mindenre nemet mondunk, utána mindenen nevetünk, majd az igenek időszaka következik, hogy végül is az igen, de... pontjára jussunk tel. Szerinte az szüli a feszültségeket, hogy valamennyi társadalmi szubjektum jelenleg más-más szakaszban leledzik, ezért kell egymás iránt nagyobb türelemmel lennünk. Peter Weiss, a Demokratikus Baloldal Pártjának elnöke arra figyelmeztetett: ne romboljuk szét azt, ami még szolgálhat bennünket, amíg nem lesz a helyébe más. Szerinte épp ideje, hogy áttérjünk az ideológiamentes, fragmatikus gazdaságpolitikára. Új, bár meglehetősen diktatórikus módszereken alapuló, s ezáltal veszélyes színfolt a reform megítélésében az Új Jobboldal állásfoglalása. Felolvasása közben gyakran a nevetés hulláma vonult végig a hallgatóságon, bennem azonban a radikális reform mindenhatóságának határtalanságával, kizárólagosságának megítélésével csak ellenszenvet váltott ki. Ennyire körülhatárolt igazságmonopóliuma már volt egyszer ennek az országnak, igaz, baloldali köntösben. M

ég két cseh észrevételt említenék. Ha tovább csökkenne a költségvetési tételek újraelosztása, magyarán, ha teljesen önálló lenne mindhárom költségvetés, akkor az eltérő és Szlovákia számára kedvezőtlen helyzet miatt ennek az országrésznek a reform időszakában nagyobb adóterheket kellene rónia a lakosságra, hogy tudja miből fedezni a jóval tetemesebb szociális kiadásokat. Elhangzott: gyakran csak üres bírálat éri a reformot, s az is megkésve reagál a kormány lépéseire. Gondolom, az ellentábor is felfigyelt erre a megállapításra, s levonja belőle a következtetéseket. Akárcsak abbpl, amit Kučerák miniszterelnök-helyettes záraszavában hallott. Ő kerek-perec kimondta: tovább folytatják a gazdasági reformot, számításba jöhet egyes elemeinek tökéletesítése, erről bárkivel hajlandók prábeszédet folytatni. Egyetlen kikötéssel: ha a reform forgatókönyvének határai között maradnak. Ennek a követelménynek alighanem a szlovák kormányon belül is nehéz lesz eleget tenni. Legalábbis az első nekifutásra, a legutóbbi kabinetülésen ez nem sikerült. J. MÉSZÁROS KÁROLY SZELLEMI NAGYKORÚSÁG A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG NÉMETH LÁSZLÓ-KÉPÉRŐL Születésének 90. évfordulóját, úgy tűnik, kissé váratlanul, különösebb előrejelzések nélkül éli meg a szélesebb nyilvánosság. Alighanem szellemi jelenlétének állandóságérzete kelthette a meggyőződést, hogy az emlékező számontartás természetes velejárója a közgondolkodásnak. Végül is az évforduló inkább csak alkalom a tisztelgésre, s mérvadó az, hogy miként él az író és gondolkodó öröksége a köztudatban. Jó ideje már, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált: Németh László életművében a széppróza, valamint a társadalompolitikai és művelődésbölcseleti kérdéseket feszegető esszé, nem különben az életrajzi írás egy nagyszabású egységes szellemi teljesítményben összegeződik. Persze, voltak a szépírót és a gondolkodót szembeállítani igyekvő próbálkozások. Ezek mögött azonban az értelmezés nyilvánvaló ideológiaközpontúsága húzódott meg. A minősítés mércéjévé ugyanis a marxista értékrend kizárólagossága vált, így a Németh László-i gondolatok kiszakadtak a szellemi eredetiség szuverenitásának egységes közegéből. Az idő tájt, amikor nálunk 1989 őszén megszabadult gátjaitól a népakarat, jelent meg Magyarországon Mészöly Miklósnak még 1983-ban született írása, amely szerint Németh László majdnem egészében lenyelhetetlen a pártideológia számára". S ennek nyomán fogalmazódott meg a kérdés: van-e olyan demokratikus, sokszínű köztudat, amely vitatkozva nemcsak „lenyelni, hanem megemészteni is tudja a teljes Németh Lászlót"? A kérdéshez kisebbségi közösségünkben újabb kérdőjel tárul, képes-e, s miként érzékelni ezt a kihívást a szlovákiai magyarság? Az Irodalmi Szemle hasábjain 1975-ben Németh László nekrológjában Duba Gyula többek között ezt írja: ,,Testi jelenvalóságát, a fizikai közellétet nekünk nem volt lehetőségünk élvezni, de teremtő agya és tiszta lelke forró kisugárzását ezer éren és csatornán éreztük felénk áramlani". Jó érzékkel tapintott rá, hogy Németh László szellemi hatóereje összefonódik kivételes emberi tisztaságával. Erkölcsiségen alapuló társadalompedagógiai igyekezetét és emberi magatartását ez egyaránt áthatotta, aminek a szlovákiai magyarsággal szemben is tanúbizonyságát adta. A hatvanas évek közepén felkereste a pozsonyi diákok József Attila Klubjának Laborc-menti, abarai nyári táborát. A felnövekvő fiatal szlovákiai magyar szakértelmiséget a nemzetiségi küldetéstudat vállalásában igyekezett megerősíteni, miközben a minőségforradaimi indíttatás is szólt belőle. A résztvevők megilletődötten és meghatódva hallgatták szavait. E nemzedék tagjaiban a találkozás élménye ma is kihat műveinek és szellemiségének befogadására. De tetten érhető-e Németh László gondolatainak ösztönző ereje a tágabb nemzetiségi közegben? Szinte fél kezünkön megszámolhatjuk a róla szóló, bibliográfiailag is jegyzett hazai írásokat. Pedig a szlovákiai magyarságnak Németh László képében és értelmezésében sajátos csehszlovákiai nemzetiségi eredetű vonások és nyomvonalak is találhatók. A prágai Károly Egyetemen oktató Rákos Péter még akkor, amikor Magyarországon 1956 után a népi írók hivatalos értékelésében ott kísértettek a gyanúsítgató leegyszerűsítések, ezt írta: „Némethnél a nemzeti közösség nem az elkülönülés féltékeny és mogorva céhe! Az emberiség haladása épül benne". Németh Lászlónak szomszéd népek iránt Az én cseh utamban is vallomáserővel kifejezésre juttatott viszonya alapján született a fenti megállapítás. S talán ma is érvényes irányadást jelenthet. Felfigyelhettünk,arra, hogy a már említett sokszínű demokratikus köztudat megteremtésének igénye a Németh László-i életmű egészében meglevő zsákutcás gondolatokra is figyelmeztet, így például a faji gondolatokkal összefüggő kirekesztésre. Ezért kap hangot számos írásban, hogy a Németh László-i gondolkodás birtokbavétele együtt jár - Németh Lászlóval szembenállva is - a teljes nemzeti hagyomány vállalásával. A szlovákiai magyarság kisebbségi helyzeténél, többirányú érzékenységei révén alighanem e teljesség iránti elkötelezettséggel játszhat méltó szerepet. Persze, csak akkor, ha megnyilatkozásaiban képes a szellemi teljesértékűségr

e KISS JÓZSEF EMLÉKÖZÖN Előre mentegetődzőm: ez csupa személyes ügy lesz, személyes emlékek szégyentelensége - a pozsonyi magyar iskola fennállása negyvenedik évfordulójának apropóján... Azt hiszem, bármily személyes is ez az emiéközön, mégsem egyedi. Kibírja, így pőrén, publicisztikában is a nyilvánosságot. Ennyi nekikészülódés és mentegetődzés után hadd kezdjem azzal, hogy ez a negyven év szorongással tölt el. Lelki szemeim előtt látom mindazokat, akikkel együtt voltunk fiatalok; s lélekben látom azokat is, akik elszármaztak, távol élnek, netán meghaltak. Olyannak látom őket, amilyenek annak idején voltak, s fájdalmasan fanyarul olyannak látom önnönmagamat is. Sietek hozzáfűzni: nem a nosztalgia, hanem az emlékek sokasága íratja most velem ezt a cikket. Amikor az érettségi után utoljára kiléptem a Duna utcai gimnázium kapuján, megfogadtam: akárhogy fogok megvénülni vagy akármilyen érzelmes is leszek, sohasem fogom elfelejteni, hogy minden reggel szorongva indultam el az iskolába. Nem szerettem a matematikaórák előtti feszengést, nem szerettem a fizikaképleteket, oroszból pedig a ragozást. Szerettem viszont - kevés kivétellel - a tanáraimat. Emlékeim közül elmondom hát például az érettségimet. Az érettségi biztos magyar szakos volt. Ott ültem a széken, az érettségi bizottság színe előtt, félszegen. Tételnek Mikszáthot kaptam, országos prózamondó versenyek résztvevőjeként talán nem is véletlenül. Mikszáthot jól ismertem, elolvastam róla minden számomra elérhetót. Sót! Az érettségi biztos nyelvbotlása folytán még egy pár napos legendát is sikerült létrehoznom a drukkoló barátok között arról, hogy kijavítottam Herdics tanár elvtársat. (Akkoriban ez a megszólítás dukált.) Ilyen rajt után persze jól ment a többi tárgy is. Bár oroszból nem egészen ilyen tisztán. Tanúként a költő-tanár: Kulcsár Tibor volt e tantárgy másodvizsgáztatója, aki olyan szöveget fordíttatott le velem, amelyet valóban szégyen lett volna nem tudni. És itt álljunk meg. Kulcsár Tibor fiatal, elnéző, játékosságra hajlamos és a mi fegyelmezetlen bandánkban a maga módszerével teljesen célszerű, bár korántsem katonai fegyelmet tartó tanár volt. Az ő óráin nem mindig volt néma csend, egy-egy viccet bárki megereszthetett, és ha a tőlünk alig néhány évvel idősebb tanár megunta a rendetlenkedést, akkor azt mondta nekünk, 16-17 éves kamaszoknak: X. vagy Y. kimész az osztályból. Az osztály nevetett közben, s akit kiküldtek, szintén nevetett. Esze ágában sem volt senkinek tiltakozni. Pedig vad társaság voltunk, annyi szent. Szóval ment az érettségi, csillogóan vagy igen jól, egészen a matematikáig. Kinyitottam a matematikatételt - emlékszem: nem volt túlságosan nehéz - és kiment a fejemből a vér. Egy szó sem jutott eszembe belőle. Ott ültünk egymással szemben, a bizottság és én. Az érettségi biztos akkor odafordult Dvorsky Katalinhoz, a vizsgáztatóhoz: „Ha megbocsátasz..." - és elindult kifelé. Aztán Uhlár Berta, az osztályfőnököm is kiment. Az egyébként rendkívül szigorú matematikatanárnő várt még vagy fél percet, aztán rám villant a szeme: „Mondja, mit nem ért ezen a példán, ha ennek az egyenletnek a lényege..." Kimentem a táblához és befejeztem a példa megoldását. Nem azért segített, mert az „általános műveltséget nyújtó középiskolának" eredményt kellett produkálnia, hanem mert tudta, hogy begörcsöltem, mert nem szívlel(t)em a matematikát. Mindez a hatvanas évek elején történt, mintegy bizonyítandó, hogy nem(csak) a statisztika számít, hanem a tanár és a diák viszonya, az oktató pedagógiai éizéke, hogy segíteni kell. Hol szigorral, hol elnézéssel, vagy a 17-18 éves ember a maga pályájára kerüljön. Matematikából mellesleg a megérdemelt elégséges helyett, két fokozattal jobb érdemjegyet kaptam. így lettem ha nem is színjeles, de kitűnő... Amikor aznap kiléptem a Duna utcai iskola kapuján, odajött hozzám az egyik barát: Ládi Tibor. Először megveregette a vállamat, aztán rendesen alfélén billentett. Hát ezt mért kaptam? - kérdeztem értetlenül, örömittasan. Ó vigyorgott: Mert érettségizett embert még sose rúgtam fenéken! Ma már úgy érzem, hogy az életre nem az a félig csillogó, félig megalázó matúra készített fel, hanem az a fenéken billentés. Ott az iskolalépcsőkön, a bukszusbokrok között, az aszfaltos gyalogúton. MIKLÓSI PÉTER