Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-15 / 88. szám, hétfő

5 GAZDASÁG ÚJ szól 1991. ÁPRILIS 15. A HITELORGIA BÖJTJE? „ Senki nem vásárol semmit" - így összegzik némi túlzással az amerikai gyártók és kereskedők a jelenlegi, helyzetet, amikor is a legfontosabb gazdasági mutatók jó része a kereslet csökkenéséről, a termelés hanyatlásáról, a raktárkészletek felduzzadásáról tanúskodik. Vegyük sorjában a tényeket: 1990-ben az Egyesült Államok össztermelése csupán 0,9 százalékkal növekedett - ami 1982 óta a legrosszabb eredmény -, ezen belül a második félévben a stagnálás, sőt a hanyatlás jelei mutatkoztak. A tavalyi utolsó negyedévben már kétszázalékos visszaesést könyvelhettek el, s ez az idén is folytatódik. A központi bank szerepét betöltő FED márciusi jelentése szerint az amerikai gazdaság teljesítménye öt egymást követő hónapon keresztül csökkent, amire az 1981-82-es recesszió óta nem volt példa. Ahogy a Business Week amerikai gazdasági szaklap írta: „Az amerikaiak a csontjaikban érzik, nagyon rosszul mennek a dolgok". Ml A RECESSZIÓ? A legtöbb közgazdasági tankönyv definíciója szerint két olyan egymást követő 'negyedév, amikor visszaesik a termelés. Az ipar teljesítményének csökkenése, a vállalati profitok mérséklődése, s nem utolsósorban a beruházási tevékenység lanyhulása a kifulladóban levő fellendülés biztos jele. Úgy tűnik, véget ért az amerikai gazdaság történelmének leghosszabb expanziója, mely 1982 novemberében kezdődött. Ebben természetesen nincsen semmi tragikus, hiszen a tőkés termelés velejárója a gazdasági ciklusok váltakozása. A fellendülést követi a fokozatos vagy zuhanásszerű visszaesés, a rövidebb-hosszabb recesszió után pedig az újbóli növekedés. Hogy mindez milyen kihatással lehet ránk nézve? Nem hiába figyelik a világ minden táján árgus szemmel az amerikai gazdaság összes rezdülését. Hiszen egy stagnáló Egyesült Államok alapjaiban rázza meg az egész világot. Erről ír nagyon érzékletesen a Time magazin: „Mivel az amerikaiak a világ legnagyobb vásárlói, a kolumbiai kávétól kezdve a japán videokamerákig bezárólag, szinte mindenből mi vesz-' szűk a legtöbbet, ezért, ha fogyasztásunk csökken, a többi állam bevételei visszaesnek. Ez pedig még inkább megnehezíti a fejlődő világ országainak dolgát, de a gazdag régiók növekedését is fékezi." Az Öböl-háború bebizonyította, hogy az USA jelenleg Földünk egyedüli szuperhatalma, még mindig a világgazdaság motorja, s ha Amerika ,,benáthásodik", akkor a többi ország „tüsszent" tőle. Közép-Kelet-Európa államaira rájár a rúd; nemcsak a széthulló szovjet piac, az Öbölháború pluszkiadásai stb. nehezítik gazdaságaik modernizálását, hanem az éppen megtorpanófélben lévő világpiac is meghosszabbítja átállásuk gyötrelmeit. Régiónk integrálódása a világ gazdasági érverésébe, az autark, befelé forduló nemzeti piacok kitárulkozása pont akkor történik, amikor éppen a piacok beszűkülése, a vetélytársak még nagyobb tolongása a jellemző. Pedig alig egy évvel ezelőtt, amikor az új évtizedet elkezdtük, mekkora lelkesedés, a világbéke kézzelfoghatóvá válása, a nagy szembenállás vége volt jellemző nemcsak régiónkra, de az egész világra. Az Egyesült Államok és szövetségesei boldogan temették el a hidegháborút, mi pedig vártuk a Nyugat nagylelkű és bőséges támogatását, Ráadásul Európa nyugati fele már lázasan készülődött a „nagy esküvőre", VÁRATLAN FORDULAT Mekkorát változott azóta a világ! Jött az iraki invázió, és kártyavárként omlottak össze a szép álmok. A fél évig tartó megszállás lekötötte az USA figyelmét, óriási erőforrásokat vont el, amelyeket éppen a betegeskedő gazdaságba vagy térségünkbe lehetett volna beruházni. A német egyesülés ára is jóval nagyobb, mint gondolták a kormányzópártok. Kurt Biedenkoft, a szász tartományi kormány elnöke szerint Németország keleti részének krízise drámaibb., mint 1929-ben, a nagy világgazdasági válság idején volt. A néhai NDK-ban már most megközelítőleg 800 ezer munkanélküli és 1,8 millió részmunkaidőben foglalkoztatott ember van, ami óriási feszültségforrást jelent. Az újjáépítés költségei aiaposan megcsapolják a német pénzügyi tartalékokat, az idei költségvetési deficit meghaladja a 80 milliárd márkát, s a kormány új adók kivetésére kényszerült. Ráadásul Japán, a másik nagy hitelező helyzete is rosszabbra fordult. A tokiói részvényárfolyamok egy év alatt közel 40 százalékkal, az ingatlanárak 30 százalékkal estek. Mivel a japán bankok tőkéjének jelentős része éppen e két beruházási lehetőségben fekszik, így a hirtelen megcsappant anyagi forrásaik láttán kevesebbet kölcsönöznek, ami a nemzetközi tőkepiacokon pénzszűkéhez vezet. Nehezebb helyzetben van az ipar is: a külpiacok kifulladóban, nincs elég képzett munkaerő, a vállalatok nyeresége apad. Mindezt tetézi* Tokió pénzügyi hozzájárulása az Öböl-háborúhoz; egyedül az Egyesült Államoknak 13 milliárd dollárt ígért, ebből 9 milliárdot már kifizetett, további 2 milliárddal segítette a konfliktus által leginkább sújtott államokat. Ennek ellenére Japán vonatkozásában nem beszélhetünk recesszióról, csupán gazdasági növekedése fékeződéséről. Nagy-Britannia annál inkább kivette részét a világgazdaság lassulásából. Az 1990-es év legnagyobb kudarca a brit gazdaságot érte: az infláció az OECD-átlag kétszeresére, 10,9 százalékra emelkedett. Az idén alig egy százalékos növekedést jósolnak a szigetországnak, s a munkanélküliek száma ma már meghaladja az 1,8 milliót. Bármenynyire is borongós Nagy-Britannia helyzete, mégis messze jobb, mint Közép-Kelet-Európáé. Hiszen tavaly Magyarországon/ a Szovjetunióban és Csehszlovákiában az ipari termelés 3,5-5,5 százalékkal, Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában több mint 10 százalékkal, a volt NDK-ban mintegy 20 százalékkal esett vissza, és kevés a valószínűsége, hogy az idén jobbra forduljon régiónk helyzete. Leegyszerűsítve: míg a Nyugat megtorpanását a túltermelés, addig a volt szocialista országok visszaesését a túl rossz termelés okozta. FELLENDÜLÉS A LÁTHATÁRON „A gazdaság már azelőtt a recesszió tüneteit mutatta, hogy Irak lerohanta Kuvaitot" - állítja Allen Sinai. A háború csupán felgyorsította a dolgokat, tehetjük hozzá. Nem az USA dinamizmusának lefékeződése okoz igazi gondot, hanem az, hogy az elmúlt években hatalmas strukturális torzulások következtek be az amerikai gazdaságban. „Az Egyesült Államok és a világ most fizet meg a nyolcvanas évek tobzódásaiért, amikor is a társadalmak, fogyasztók és a spekulánsok túl nagy lábon éltek.", írja a Time. „A nyolcvanas években túl sok kölcsönt vettünk fel, túl sokat építkeztünk és túlköltekeztünk" - fejtegeti a Business Week. Az USA külföldi tartozásai ma meghaladják a 400 milliárd dollárt, az állam belső adóssága pedig a csillagászati hárombillió dollárra rúg. Ha mindezekből azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor most a „hét szűk esztendő" következik, tévedésbe eshetünk. Annál a politika s a gazdaság ingadozásai, lépésváltásai sokkalta összetettebbek, mintsem hogy ilyen egyszerű legyen minden. A nemrég véget ért Öbölháború ismét visszaszorította az olajárakat, az amerikai hadikiadások is kisebbek voltak a vártnál, ráadásul a szövetségesek több mint 30 milliárd dollárral járultak az USA költségeihez. Megkezdődött az évszázad üzlete: Kuvait újjáépítése. Szerény becslések szerint is legalább 100 milliárd dolláros beruházásról van szó, s az ezzel kapcsolatos megrendelések serkenthetik mind az Egyesült Államok, mind a többi fejlett ország exportját és termelését. A szakértők többségének véleménye szerint az év második felében már meg is indulhat a gazdasági növekedés. Ha valóban csak rövid ideig tartó „megroggyanásnak" nézünk elébe, akkor az azt követő fellendülést, annak minden dinamizmusával, energiájával és az általa kínált lehetőségekkel együtt teljes mértékben ki kell használnunk. Csak az állandó bővülő világpiac tudja befogadni termékeinket, hajlandó pénzt pumpálni gazdaságunkba és érdeklődik térségünk, mint potenciális vásárló és fogyasztó iránt. SIDÓ H. ZOLTÁN H

ogy mi lesz a Bősnél felépült vízi erőmű sorsa, az még kérdéses. Várhatóan ebben a hőnapban még kemény csatákat vívnak majd az építkezés befejezésének és az erőmű működtetésének ellenzői és támogatói, mind szakértői berkekben, mind a politikai színtéren. Noha a legfőbb kérdés még nyitott, úgy látszik, a „járulékos" kérdések megoldása, ha nem is könnyebben, de nagyobb véleményütköztetés nélkül kezdődött meg, jóllehet rémhírek ezekkel kapcsolatban is szárnyra kaptak. Példa erre azoknak a munkásszállásoknak az esete, amelyek Bős határában épültek és a vízmű mintegy 2500 építőjének adtak szállást, amíg a műnkálatok folytak. Távozásuk után kis ideig csend volt a környéken, majd megkezdődött a találgatás, milyen tervei is vannak a kormánynak ezekkel az objektumokkal. Főiskolát Bősre? Amikor megerősödni látszott a hír, hogy a pozsonyi Szlovák Műszaki Főiskola - április elsejétől Szlovák Műszaki Egyetem - kapja meg az épületeket, mindkét részről sok ellenvélemény hangzott el. A faluban úgy érezték, ennyi diák fogadására sokkal jobban fel kell készülniük, s ehhez segítség is járna, míg a diákok attól féltek, hogy a szlovák főváros helyett - ahová tanulni indultak - majd valahol az „isten háta mögött" tölthetik, esetleg iskolabuszon ingázva, a diákéveket. * Ideje tehát, hogy kissé világosabb képet kapjunk a bősi, Komplex Elszállásolási Központ (eddig) további sorsáról. A műszaki egyetemen először Filip Trnkus rektorhelyetteshez irányítottak, aki az iskola távlati pedagógiai és tudományos kutatási fejlesztésének felelőseként leginkább tájékozott az ügyben. Ö vázolta fel azt a két alapkoncepciót, amelyre most készülnek a tanulmánytervek. Ezek más-más kezdeti feltételekből kiindulva keresik az optimális hasznosítás lehetőségeit. Elsősorban leszögezhető, hogy nincs szó a diákok odaköltöztetéséről, arról, hogy azok csak szálláshelyként használva az épületeket ingáznának Pozsonyba az előadásokra. De arról sincs szó, hogy valamelyik konkrét egyetemi kar, vagy katedra költözne le Bősre - tanárostul, diákostul, előadótermestül. Ilyesmi - állítja Trnkus rektorhelyettes - komolyan fel sem merült, és szerinte megoldásként szóba sem jöhet. A pénz dönt majd A tervezett két lehetőség közül az egyik az, hogy az objektumot baccalaureatusi tanfolyam végzésének megfelelően alakítják át. Ez a tanulmányi forma nálunk nem honos, de Nyugat-Európában igen. Ott az alsóbb egyetemi fokozatok megszerzését jelenti. Úgy néz ki - vélte a rektorhelyettes -, hogy nálunk is van erre igény. Mivel az épületek befogadóképessége nagy, ezt más tanulmányi formákra, esetleg rekvalifikációra is hasznosíthatnánk és tarthatnának itt konferenciákat, szabadegyetemeket is. A másik lehetőség az, hogy az iskolaügyi minisztérium, a műegyetem és a Komenský Egyetem eleve a most nagyon is aktuális átképzés, a rekvalifikáció céljaira alakítsa át az objektumokat. Ehhez kapcsolódva szervezhetnének itt informatikai továbbképzést, nyelvtanfolyamokat, menedzserképzőt is, külföldi oktatók közreműködésével. A két változat közös nevezője, hogy mind az oktatási, mind az elszállásolási, mind a szabadidő-kihasználási lehetőségeket az átlagosnál magasabb színvonalra kellene emelni. Ez érthető is, hiszen azért, hogy egy külföldi előadó, vagy a tanfolyam résztvevője szívesen menjen a főváros helyett vidékre, ott sokkal nagyobb kényelmet, nyugalmat, jobb munkafeltételeket kell találnia. A két tanulmány, persze, az anyagi befektetés mértékét is megpróbálja meghatározni, amelyről egyelőre csak az tudható, hogy nem lesz kevés, s hogy az egyetem egyedül nem nagyon teremti majd elő. A közben megérkezett rektor, Vojtech Molnár professzor éppen itt kapcsolódott be a beszélgetésbe. Elmondta, hogy a Műszaki Egyetem vezetése nagyon jó lehetőségnek tartja ezt az ajánlatot, de egyedül képtelen lesz finanszírozni. Márpedig az anyagiak döntik majd el, hogy milyen" lesz a végső megoldás. De hogy a jószándék nem fullad majd bele, a szegénységbe, arról a rektor azt hangsúlyozva próbált meggyőzni, hogy elmúlt a koncepciótlan, elhamarkodott döntések időszaka, s ők semmiképpen sem akarnak félmegoldásokat. Véleményt sem mondhattak Eddig azonban mindez valahogy az érintett község nélkül zajlott le. Bősön járva tehát Gróf Árpád polgármester véleményére ez ügyben is kíváncsi voltam. Megerősítette, hogy az események folyása - majdnem teljesen - megkerülte a községet, s hogy csak majdnem, azt is önmaguknak köszönhetik. Amikor ugyanis a minisztérium eldöntötte a falu tőszomszédságában lévő épületegyüttes sorsát, megnevezve az új tulajdonost, a falu képviselőtestülete kereste meg a főiskola vezetését a kérelemmel, legalább ők jöjjenek el, és mondják el terveiket' és szándékaikat, ha már a községet a döntéshozatalba nem vonták be, de még csak a véleményüket sem kérte ki a kormány. „Nem mintha kifogásunk lehetne a műegyetem ellen, sőt még büszkék is lehetnénk rá, hogy Bősnek egyeteme lesz - mondja kis iróniával a polgármester -, hiszen ha meggondoljuk, olyan tervek is voltak, hogy az egész volt Nyugat-szlovákiai Kerületből idehozzák a szellemileg fogyatékos gyerekeket és időseket, és egy kerületi szociális intézményt rendeznek itt be. Szóval az egyetem azért számunkra ' jobb megoldás. Nem mintha nem érzékelnénk az ilyen szociális-gondozás szükségességét és nem tudnánk, hogy erre a rászorulóknak joguk van - hiszen a bősi kastélyban is már évtizedek óta nyugdíjasotthon van - de szerintem mégsem okos és hasznos dolog ezt ekkora területről egy helyre koncentrálni". Ezzel a véleménnyel gondolom, más is egyetért, meg azzal is, hogy az új gazdasági helyzetben a falu számára talán jobb lett volna, ha valamilyen környezetkímélő termelést telepítenek a falu határába. Ám a rektor a vele folytatott beszélgetés során bizonygatta, hogy a falu \lakosai közül nem egy találhat majd lehetőséget a kiépülő oktatási központban, akár alkalmazottként, akár szolgáltatásokat kínáló vállalkozóként. Mindenesetre a tervek szimpatikusak, de a jövőjük még bizonytalan, s ezt a bizonytalanságot érzik a környékbeliek is. A faluban tartott árverésen például bérletre kínálták a szálláshelyekhez tartozó vendéglőt, büfét és élelmiszerboltot, de az első körben nem akadt rájuk vevő. Azt már csak remélni tudjuk, hogy egyszer még majd versengeni fognak értük. SZÉNÁSI GYÖRGY NEM LESZ DIÁKINVÁZIÓ BŐSRE TART A MŰEGYETEM SZÓJAHÚS Ilyen természetesen nincs, és nem is lesz. Ennek ellenére Keszegfalván sokan használják a szót és a jelentését is ismerik. A fáma szerint az történt ugyanis, hogy amikor a földműves-szövetkezetbe megérkezett az első terjedelmesített szójafehérje szállítmány, a vezetőség elhatározta, a várható piaci sikert hazai próbával méri fel. A titokba beavatott szakács a textúráit szójaproteinből gulyást főzött. A vendégül látott tagok nem fukarkodtak a dicséretekkel, mert ilyen finomat már régen ettek, s akadtak, akik megkérdezték, hol vették a gulyásba a borjúhúst. Nem sejtve, hogy amit ettek, az nem az istállóban látta meg a napvilágot, hanem a földből bújt ki. Hüvelyt fejlesztett, s a borjúhúsnak vélt kockák a hüvelyben nőtt babokból formálódtak. Persze, nem idehaza, hanem Jugoszláviában, a béőeji Sojaprotein Vállalatban, amellyel a Keszegfalvi Steiner Gábor Földműves-szövetkezet kooperációban készíti a SojaVita néven forgalmazott textúráit szójaproteint. így a pörkölt szója után újabb, már nagyon hiányzott termékkel gazdagították az élelmiszerpiacot. Az egyébként tetszetős és figyelemfelkeltő csomagolásra nyomtatott tájékoztatóból kiderül, hogy a termék fehérjeösszetétele hasonló a húséhoz, nem tartalmaz koleszterint, diétás ételek fontos alapahyaga, részben, sőt teljesen helyettesíti a húst, így a vegetáriánus táplálkozásmódra is alkalmas. Azt, hogy a termék fehérjetartalma közel kétszerese a szója fehérjetartalmának, már Pavol András, a szövetkezet melléküzemágának vezetője mondta. Megtudtam még, hogy a szövetkezet külföldi partnerének a feldolgozás költségeit szójával fizeti meg, a zsákokban érkező kész terméket idehaza csomagolják. A gyártási technológia szigorúan őrzött titok. Európában egyedüli. Az Agrosalón kiállításon sokan érdeklődtek, kérdezték, milyen ételek készíthetők belőle, s miután átnézték a recepteket, még jobban sajnálták, hogy a bemutatott termékből nem vásárolhattak. Olyan is akadt - ottjártamkor egy nyugdíjas néni személyében -, aki Pavlov András szerepét átvállalva tapasztalatszerzőből informátorrá vált. v - Ismerem a terméket. Készítettem belőle krokettet, majonézes salátát, de legjobban a sajtos-szójás omlett ízlett - mondta olyan meggyőzően, mintha a termék üzleti sikerétől a saját megélhetése függne. Mit tehetünk még mindehhez? Talán csak annyit: Jó étvágyat! (egri) MEGKÉRDEZTÜK MENNYI PÉNZT VIHET HÁZHOZ A KÉZBESÍTŐ? Nem mindenki fogadta megértéssel a prágai és pozsonyi postaigazgatóság döntését, miszerint mindkét fővárosban leállították a pénzküldemények házhoz szállítását. Ám ez még nem zárja ki, hogy a kézbesítő nem fizetheti ki a nyugdíjat, járadékot, vagy más névreszóló összeget, ha éppen futja aznapi bevételeiből és van tudomása a címzett otthontartózkodásáról. De máshonnan is olyan visszajelzések érkeztek, melyek kiváncsiskodóan teszik fel a kérdést: vajon mennyi pénzt vihet házhoz a kézbesítő? Válaszadásra Eva Ďurčeková, a pozsonyi Postaés Telekommunikációs Igazgatóság postai főosztályának munkatársa vállalkozott. - Ezt nem a kézbesítő határozza meg, hanem vállalati rendelet szabályozza. Pozsonyban például - de a legtöbb helyen szintén így van - csak négyezer koronáig terjedő összeget kézbesíthet. Ha több pénz érkezik a postára, akkor csak a pénzesutalványt viszi ki, s utána a címzettnek kell érte befáradnia. Hogy miért csak négyezer koronánál kevesebbet visz házhoz a kézbesítő? Biztonsági okai vannak a felső határ megszabásónak, ám hogy pontosan miért éppen ennyi, annak kézenfekvő a magyarázata: mert a legmagasabb nyugdíj 3800 korona. így nem fordulhat elő, hogy a kézbesítő megtagadja a nyugdíj kifizetését. Legalábbis nem lehet rá ürügye. (jmk)