Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-08 / 57. szám, péntek

1991. MÁRCIUS 8. 5 PUBLICISZTIKA WŰJSZÓ

M ITT ÉLNED, HALNOD KELL... MAGYAROK VILÁGTALÁLKOZÓJA KÁRPÁTALJÁN . A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége február 26-án ünnepelte fennállásának második évfordulóját. Ebből az alkalomból az elmúlt héten háromnapos tudományos konferenciát rendeztek Ungvárott A Kárpátmedence magyarsága a 20. század végén címmel. Ezen a konferencián a hazai meghívottakon kívül mintegy húsz országból érkeztek • magyarok: elsősorban a szomszédos államokból, de ott voltak a nyugati szórványmagyarság egyházi és világi képviselői is. Ott volt az eszmecserén a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnökségének néhány tagja: Bugár Béla mérnök, Farkas Pál mérnök, dr. Orosz Erik, valamint e sorok írója. Kevés hely van Európában, amelyet ebben a században jobban szétziláltak volna, mint Kárpátalját. Anekdotának tűnhet, pedig szomorú valóság, hogy egy helyi, hetvenöt év körüli polgár élete során öt urat, öt rendszert, ötféle hatalmat szolgált, ötször változott meg körülötte az államhatár, miközben ki sem mozdult a falujából. Ez a fölöttébb tragikus és szeszélyes széljárás mély nyomokat hagyott az itteni emberekben. A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége e történelmi tényekből kiindulva, programjában célul tűzte ki elérni a nemzetek és a nemzetiségek teljes egyenjogúságát, a politikai foglyok rehabilitálását, a nemzeti jelképek, valamint a kétnyelvű feliratok szabad használatát és autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal. A Kárpáti Magyar Szó március 2-án azt írta, hogy a honfoglalás óta a magyarok aligha tettek meg olyan hoszú utat mint éppen most azért, hogy itt a Kárpátok alatt találkozzaFINTOR nak egymással, kezet fogjanak, átöleljék egymást és örüljenek a viszontlátásnak. A tudományos konferencia ünnepi megnyitójára az ungvári színházban került sor. A színpad két oldalán nemzeti lobogókat helyeztek el, az előtérben pedig a költő által szívünkbe csepegtetett intelem volt olvasható, amely különösen a kisebbségi sorsban élő magyarok számára mementó: Itt élned halnod kell... Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke mondott ünnepi köszöntőt, majd felolvasta Leonyid Kravcsuknak, az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökének, valamint Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság elnökének a konferenciához küldött üzeneteit. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége e vidék kulturális és politikai életének meghatározó tényezőjévé vált. Nélküle már nem lehet politizálni, olyan kérdésekben dönteni, amelyek a magyarság életével kapcsolatosak. A KMKSZ nemzetiségi alapon szerveződött politikai erő, amely fontosnak tartja az együttműködést a többi nemzetiség és a többségi nemzet partnerszervezeteivel. A szónok a környező országok magyarságáról is szólt. Ami a szlovákiai magyarokat illeti, megemlítette, hogy értesülései szerint a három magyar politikai mozgalom között nincs meg a szükséges összhang. Ha ez a három mozgalom a magyarságot érintő sorskérdésekben nem tud szót érteni, akkor a kisebbségi lét kerül veszélybe. Az elnök külön is kitért az anyaországhoz fűződő kapcsolatra, amelyről a múltban még beszélni sem volt szabad. Ma ez a kapcsolat szinte napról napra gyarapodik. * A vendégek közül elsőnek Komlós Attila, a Magyarok Világszövetségének főtitkára szólalt fel. Elmondta, hogy a környező országok nemzetiségi kulturális szervezetei közül a KMKSZ csatlakozott elsőként a Magyarok Világszövetségéhez, ezzel is igazolva, hogy a Kárpátalja magyarsága az összmagyarság elidegeníthetetlen része. Nagy érdeklődés kísérte Leskó László felszólalását. Ő Alma-Atából hozta el a kazahsztáni magyarok üdvözletét. Azon a távoli vidéken jelenleg mintegy három-négyezer magyar él, többségük Kárpátaljáról elhurcolt ember, illetve az első és a második világháború után ottmaradt hadifogoly. A második és a harmadik nemzedék képviselői közül többen már nem is ismerik anyanyelvüket, de ..érzelmileg kötődnek a magyarsághoz. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom nevében Bugár Béla mérnök, elnök üdvözölte a jelenlévőket, és ismertette a mozgalom szerepét a szlovákiai magyar közéletben. Szeretettel meghívta az egybegyűlteket a május 12-án Komáromban tartantó könyörgésre és szentmisére, amelyet a komáromi magyar püspökség • létrehozása érdekében szerveznek. A konferencia ezután két szekcióban folytatódott. Megtudtuk, hogy a kárpátaljai magyarság fennmaradásában két tényező játszott meghatározó szerepet. A templom és az iskola. Kárpátalján az elmúlt évtizedekben az iskola és az egyház is súlyos válságba került. A lelkészek nagy részét még az ötvenes években elhurcolták, a templomokat bezárták, a hitoktatást felszámolták, a vallásukat gyakorolni igyekvő embereket üldözték. Például jelenleg Ungvár környékén nincs egyetlen katolikus pap sem, hét parókia áll üresen. Nincs aki kereszteljen, nincs aki temessen... Ortutay Elemér ungvári görögkatolikus püspök betegágyából felkelve jött el a tanácskozásra. Drámai erejű felszólalásában hangsúlyozta: hallgatásra voltunk kárhoztatva, az ördögi furfang senkinek sem kegyelmezett, templomainkat raktárrá változtatták, betiltották a hitoktatást és azt hiték, hogy ha mindent eltüntetnek, nem fognak többé Kárpátalján sem magyarul beszélni, sem imádkozni. Mára már vége szakadt a percemberkék dáridójának. A könny a szemünkben nem a gyávaság jele, hanem a büszkeségé, hogy megtartottuk hitünket, magyarságunkat, szeretjük nemzetünket és nyelvünket, kiállunk emberi jogainkért. Skultéthy Csaba kisebbségkutató, a Pax Romana Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom elnökségi tagja azt hangsúlyozta, hogy az egyház a társadalom kovásza és lelkiismerete szeretne lenni, tehát küldetés Istentől az embernek. A parancsuralmi rendszer megdöntése után a felszabaduló Közép-Kelet-Európa népeinek el kell sajátítaniuk a szabadság kultúráját, miközben őrizniük kell a szeretet kultúráját, mert ezen a téren előbbre járunk, mint az elanyagiasodott nyugati világ. A második szekció ülésén nagy hangsúllyal szóltak a Magyarországon tanuló kárpátaljai fiatalokról. Közülük ugyanis nagyon sokan az egyetemi diploma megszerzése után nem térnek haza szülőföldjükre. Ez fölöttébb aggasztó jelenség, hiszen a nemzeti kisebbség egyik pillérje, megtartó ereje éppen az értelmiség. Vasárnap, a konferencia harmadik napján a helyi stadionban ökumenikus szentmisére került sor, amelyet Tőkés László nagyváradi püspök is cellebrált. így váltotta fel a munkát az imádság, hűen az Ora et labora örök igazságként megfogalmazott szelleméhez. A három nap során erőt és hitet merítettünk további munkához. Vigaszunk és reményünk az egyetemes magyar szellem közös égboltja, amelyből oly hosszú időre kiszakította az asszimilációs mohóság, a gyanakvás és a gyűlölet sötét erői. A megújult Európában bénultságunkból felkászálódva a többségi nemzetekkel egyenrangú partnerként a létmentés új lehetőségeit ragadjuk meg, bízván abban, hogy a Kárpát-medence kisebbségi magyarsága történelmének új szakaszába léphet. Dr. FÓTHY JÁNOS Tátrai ceruzajegyzetek PÉNTEKI LEVÉL MENEKÜLJÜNK! - Menekült már valaha? - Gyerekkoromban a szomszéd almafájáról. - Kergette? - Furkósbottal. -Az utóbbi időben hozzánk is menekülnek más oszágokból. Őket is kergetik? - Ah! Jönnek maguktól. - Miért? - Nálunk nagyobb becsben vannak, mint otthon. Sőt a mi honpolgárainknál is. - Ne mondja! - Számoljon: országunk minden menekültre havi négyezerötszáz koronát költ. Egy négytagú család mennyit is kap egy hónapra? - Tizennyolcezret. - Jut nálunk ennyi egy jó jövedelmű négytagú családnak? - Ugyan már! Ez a parlamenti képviselők fizetésénél is több! -Anélkül, hogy keresztbe szalmát tennének... - Nem mondom, gavallér ország vagyunk. - De csak a menekültekkel szemben. - Másutt is ekkora becsben tartják őket? - Valami nemzetközi megállapodás alapján... - A mi polgárainkra itthon efféle megállapodás nem vonatkozik? - Kizárólag a belső ügyünk. - Hű! Lenne egy világraszóló ötletem. - Ki vele! - Legalább a nélkülöző nyugdíjasainkat és a munkanélkülieket pakoljuk fel s legyenek nemzetközileg védett menekültek! No, hallja, havi négyezerötszázért - akár átszámítva is... - Óriási! - Mi menekülnénk a magyarokhoz, a magyarok a románokhoz, a románok a lengyelekhez... - Szenzáció! A volt szocialista tábor helyén létrejönne a Közép-Európát átfogó, nagy, megbonthatatlan menekülttábor! . (zs. I.) A Magas-Tátra továbbra is szép. Persze, a fenyvesek, hegyormok ilyen magasságokban könnyen megőrzik fiatalságukat, ó, ezer esztendőkön át, és meg tudják védeni magukat az embertől. Eleve: kiemelkedő helyzetüknél fogva. Bár: ki tudja? Sok a beteg fa már itt is, noha korántsem annyi, mint az Óriáshegységben, ahol egész hegyoldalakon seregestül pusztulnak el, állva, fiatalon, lemezteleneden testük mintha ótvaros lenne, tetőtől talpig szürkészöld lerakódás borítja őket. Az sem természetes, hogy évről évre kevesebb a hó. Egyik-másik helyütt egy pehely se, és olyan hónapokban, mint december, január! A Tátrában! Tavalyelőtt épphogy kitartott az egyhetes tavaszi szünet végéig, fokozatosan olvadt-tünt el sítalpaink alól. Tavaly mindössze két napig sízhettünk. Úgy látszott eleinte, hasonlóképpen járunk az idén is, aztán egy váratlanul jött hószakadás megmentette a hetünket. De így sem volt igazi a pálya, nyaktörő, jeges, helyenként újra hamar földig borotvált terepen siklottunk. Csak a csúcsokon van bőven hó, mindig. Tisztán, szűzen, méltóságteljes nyugalomban fekszik a sziklás ormokon, olykor felszikrázik, ha kitisztul az ég, felesel a nappal. Szóval, ott fenn van hó. Ahol nem jár az ember. Házigazdánk és felesége fiatalemberek még, goralok, mint ennek a lengyel határhoz közel fekvő falunak csaknem valamennyi lakója. Egymás közt inkább a lengyelhez hasonlító tájnyelven beszélnek, két alapiskolás fiúgyermekükkel szlovákul. Ötödik éve lakunk náluk a tavaszi szünet sízésre szánt napjaiban. Az öt év alatt nem jutottak valami sokra. Bár emeletes, de egyszerű a házuk, igénytelen a berendezése. Pedig mindketten dolgoznak, a feleseg szakácsként, a férj mind karbantartó egy, az állampárt vezérei számára annak idején épített ki-tudja-hány-csillagos, mindenesetre osztályon felüli szállodában, ahová ma is csak a sztárok, nagymenők juthatnak el, illetve be. Ezenkívül rendszeresen kiadják az emeleti szobákat, az elmúlt években a mi négyágyasunk mellett mindig megtelt vendégekkel a szomszédos három helyiség is. (Csak az idén maradtak üresen...) Mégiscsak szembetűnő változás. Sőt arra kényszerültek, hogy az udvar elejében álló melléképületben tehenet is tartsanak a két bika mellett, legalább tejre, vajra ne kelljen költeni. Azt mondják, a bikákat levágják, húsukat kimérik, olyan drága lett számukra a takarmány, hogy nem győzik anyagiakkal, a széna meg magában kevés az állatnak. -Miből lehet itt pénzt csinálni? Azt mondják, privatizáljunk. Mit? A szövetkezet, mely nem sokat ért, feloszlott, a földeket visszaadták az embereknek. De mit lehet ezeken a dombokon, hegyoldalakon termelni? Krumplit, esetleg árpát. Ez itt a Tátra. Kertünkben a sárgarépa alig nő tízcentisre. Lendületesen beszél házigazdánk, dühe is lök egyet-egyet mondatain. Azon meg csak mosolyog, amikor mondom, hogy az itteni önkiszolgáló üzletben olcsóbb néhány élelmiszer meg a kétcsillagos konyakok közül két-három fajta, mint nálunk, a délvidéken. Egy adalék mosolyához: az üzletben vörös arcú, közömbös tekintetű, hallgatag erdei munkások, délutáni órákban hazatérők, tizenegyes sörrel telt üvegeket emelnek ki a ládából, hogy szomjukat oltsák, elüldögélve egy kicsit a bejárat előtt. Pedig volt tizenkettes is... * * * - Nahát, ezek a magyarok! - hallom szlovákul a hátam mögött, ahogy állunk a sorban, a tányéros felvonóra várakozva. Mármint a magyarországi magyarok. Újgazdagék. Szuper szerelésben, szuper felszereléssel. Hangos egy népség, az biztos. Amellett, hogy páváskodó, kényeskedő. Mintha övék lenne a (sí)paradicsom, mintha egyedül csak ók lennének itt. Átkiabálnak fejek fölött, káromkodnak, tíz-húsz méterről beszélik meg egymással az esti programot, meg a kontaktusokat, mely révén „ jövőre megint az Alpokba mehetünk, tudod, drágám". „Aztán vigyázz, Klaudiám, amikor jön a felvonó, hogy teszed be a lábad közé a rudat". Nemcsak a szlovákok figyelmét vonják magukra. Bezzeg, amikor cselekedni kell, tudni valamit, érteni valamihez: amikor jön a felvonó rúdja, mely nem vár és nem válogat: sorra hullik el/ki újgazdagék apraja-nagyja, a szuper szerelsében, szuper felszereléssel. Mi meg nem jutunk előbbre... Különben Magyarországról ezen a télen is sokan voltak a Tátrában. Hazaiak annál kevesebben. NyugatSzlovákia déli járásaiból elvétve láttam egy-egy kocsit, egyedül a főváros volt erős, hazafelé tartván tucatjával húztak el mellettünk a pozsonyi jelzésű autók, köztük sok nyugati márkájú csodagép. Mindenesetre, az áremelkedést a Tátra is megérezte. Mi lesz, ha igy megy tovább? Se pénz, se hó. Csak a csúcsokon... (BODNÁR) A DIÁKOSKODÁSRÓL Diákkoromban még kikezdhetetlennek és cáfolhatatlannak látszott a számtalanszor belénk sulykolt figyelmeztetés: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Mindannyian szilárdan és szinte megható naivsággal hittünk ebben; nem ismertük még az életet. Hanem azután, amikor kikerültünk az iskola védett környezetéből - ahol minden olyan világosnak s egyszerűnek látszott - a zűrzavaros, kiismerhetetlennek tetsző életbe, akkor előbbutóbb rájöttünk, hogy amit az órákon és a tankönyvekből tanultunk, annak egy részére bizony a sima hétköznapokban az égvilágon semmi szükségünk nincs. Hogy mit akarok kihozni ebből? Csak azt, hogy az ember felnőtt fejjel gyakran kénytelen kétségbe vonni, amiben diákkorában oly szilárdan hitt. Kénytelen, mert - például - akármilyen pályát vagy mesterséget választott is, a tanultak egy része, az ismeretek bizonyos hányada háttérbe került, először fölöslegessé, aztán használhatatlanná vált, lassacskán pedig el is felejtődött. Kérdés persze, érdemes-e ezen töprengeni, időszerű- ez napjainkban? Ha jobban belegondolunk, hamarosan rájöhetünk, hogy ez a kérdés örökké időszerű, amíg csak létezik iskola, hiszen a tanintézetek a műveltség elsajátításában mindig valamiféle teljességre, sokféleségre, a nemzetiségi iskolák esetében a gerincszilárdító anyanyelvőrzésre is törekednek. Hajdan az iskolák - s éppen a legjobbak - bármennyit is beszéltek arról, hogy az életnek tanítanak, valójában bizonyos távolságot tartottak a köznapi élettől, s ennek cseréjeképpen szellemi fölényt adtak. A mai iskolának viszont egészen más a viszonya az aktuális valósághoz. Egyik fö törekvése éppen az, hogy minél közelebb hozza magához az életet. Hogy a tanulókat gyakorlati szempontból is fölkészítse az iskola utáni évtizedekre. A jól működő iskolarendszer) ehhez igazítja a munkáját, a szándékait, a normáit és remélhetőleg a tananyagát is. Ez - egyebek között - azért is fontos, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a tanulás minden emberi tevékenység közt az egyik legnehezebb, igen erős akaratot s nagyon sok energiát követelő munka. Az iskolánál jobb, alkalmasabb terep a munkára nevelésre tehát aligha képzelhető el. Ugyanilyen világos az is, hogy ha egyszer az iskolában rendetlenség van, ha ott mindent szabad és lehet, akkor szinte teljesen hiábavaló másutt, más terepen „munkára nevelni". Ezért szabadjon megjegyeznem: első blikkre tényleg az életnek, de hasonló mértékben az iskolának is, ám legfőképpen önnönmagunknak tanulunk. Kisdiákként és a műveltségét gyarapító felnőttként egyaránt. Szinte önkéntelenül felvetődik a kérdés: a letűnt évtizedek után, voltaképpen miért vagyunk elégedetlenek a jelenlegi iskolával, a mostani iskolarendszerrel? És miért vagyunk különösen elégedetlenek mi, szlovákiai magyarok? Ez utóbbira válaszolok először: azért, mert a nemzeti kisebbségek iskolái sem oktat(hat)ták-oktat(hat)ják kellő komolysággal a történelmünket, kellő következetességgel az irodalmunkat, az első és a második világháború utáni valóságot, egyszóval mindazt, ami a gyökereket erősíti. Ha mindehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy gyengesége és erőtlensége miatt az egész iskolarendszer hatékonysága megkérdőjelezhető, akkor ez szinte teljes meztelenségében körvonalazza már a honi oktatásügyi nívóját és helyzetét. Az iskolatrendszer) ma szánalmasan védekezik, bizonytalanul és tétován magyarázkodik ahelyett, hogy bizonyos álláspontokat határozottan, világosan s eredményesen képviselne. A gyökerek és a valóság dolgában éppen úgy, mint ama tekintetben, hogy például a matematikát annak is tisztességesen meg kell- tanulnia, aki - mondjuk - irodalomszakos akarna lenni. És a helyesírást annak is, aki vállalkozónak, vagy éppenséggel zöldségesnek készül. Végeredményben tehát mindenképpen az életnek tanulunk, bár időnként azt sem árt hangsúlyozni - például kisebbségi sorsban -, hogy nemcsak az életnek, hanem az iskolának is tanulunk. Úgy érzem, aligha diáktréfa e gondolatmenet.